Prágai Magyar Hirlap, 1930. december (9. évfolyam, 275-296 / 2496-2517. szám)
1930-12-28 / 294. (2515.) szám
<H«OT-MAráíAR-Hn*LAe 1990 december 86, ragirmap. Kiderült' a „Verduni csoda” tragikus végű szerzőjének családi titka Berlin, december 27. (A Prágai Magyar Hírlap berlini munkatársától.) A minap tragikus szerencsétlenség történt Lipcsében. A lipcsei városi színház egy fiatal osztrák szerző darabját mutatta be, A dráma, mely különösen a nemzeti irányzatú lapoknál lelkes fogadtatásra talált, „Wunder um Verdun" címen került szinre. A szerző, Hans Chlumberg már nem jelenhetett meg a premieren. Darabja főpróbáján elbotlott, belezuhant egy sülyesztőbe és néhány órával élete első nagy sikere előtt halálra zúzta magát. Ez a tragikus eset még csak növelte a darab iránti érdeklődést. öhlu mbergről magáról a német közvélemény nem tudott sokat. Ismerték katonai múltját, tudták, hogy hősiesen harcolt a világháborúban és hogy osztrák nemesi családból származott. Csak most derülnek ki Hans Chlumberg származásáról és életéről olyan részletek, melyekből kiviláglik, hogy Hans Chlumberg származása és élete ép oly érdekes regény, mint amilyen megrázó tragédia volt pusztulása. Hans Chlumberg, a nemzet érzés költőije, a fiáborus misztérium megalkotója, az osztrák- magyar monarchia egyik legkülönösebb katonájának a fia. Apja talán az egyetlen volt az osztrák-magyar hadsereg sok ezernyi katonája között, aki zsidó közhuszárból őr- nagygyá emelkedett és vitézi tetteiért nemességet kapott. Csernovitzi lapok most a kővetkező epizódról emlékeznek meg: 1913-ban történt. A pályaudvari vendéglő bérlőjéhez, az öreg Bardachhoz, vendég érkezett. Egy civilruhás, idős ur, a vendéglős bátyja. Alig néhány órát töltött a látogató testvérénél, amikor sziv- szélbüdést kapott és meghalt. Két nappal később kitűzték a temetést. Szerény, jámbor, polgári temetést. A hajnali órákban a temetés előtt kiürtri- valgás és dobpergés verte fel a csernovitzi ucoák csendjét. Zutska községből belovagoltak teljes díszben az ott állomásozó huszárok. Gyészindulókat játszott a katonai zenekar, szomorú arccal lovagoltak a század élén a tisztek. És Csemovitz csak most tudta meg, hogy * vendég, aki testvérénél, Bardach kocsmáménál meghalt, nem más, mint az osztrák- magyar monarchia legendáshírű tisztje, eok kitüntetéses vitáié, WoH Bardaeh, Bittér von Chlumberg. Köahuizárként vonult be a császár ármádiájába egykor a fiatal Bardach. Altiszt volt 1866- ban, amikor Chlumban összecsapott egymással az osztrák és porosz hadsereg egy-egy hadosztálya. Az ütközet egy domb körül folyt le. A poroszok támadása visszaverte az osztrákokat, az osztrák ütegek porosz kézre kerültek. Menthetetlenül vesztve látszott a csata, visszavonulásra kényszerültek az osztrákok, De ime elővágtat Bardach altiszt és néhány közkatonával visszafoglalja a dombot. Az ütegek ismét a poroszok ellen fordulnak, végigsöpörnek a győzelemittas hadak között; a chlumi ütközet sorsa végleg eldőlt, Ausztria győzött Mindkét részen a legnagyobb csodálkozást keltette ez á haditény. Csakhamar kitudódott, hogy a chlumi ütközet sorsát Bardach zsidó huszár döntötte el. Ferenc József császár azonnal magához hivatta a chlumi hőst, személyesen nevezte ki hadnagygyá és Bittér von Chlumberg elönévvel nemességre emelte. Később egyszer von Chlumberg lovag Ottó főhercegnek, Károly király apjának életét mentette meg és akkor ismét aoronkivüli előléptetésben részesült. Bardach, az egykori közhuszár, Bittér von Chlumberg őrnagyként halt meg csernovitzi látogatása alkalmával. Von Chlumberg mind a két fiából katonát nevelt. Az egyik fiú, az idősebb, mint huszárhadnagy elesett. A második a háború után kivált a hadseregből és csakhamar ismertté vált az osztrák irodalmi életben, mint tehetséges költő. Hans Chlumberg sohasem tagadta meg származását. Utolsó müvében is fellép a többi felekezetek mellett egy zsidó rabbinus, aki a zsidóság álláspontját fejti ki a darabban felvetett problémáikkal szemben. A dráma maga 1934-ben, pontosan húsz óvóéi a háború kitörése után játszódik. Egy verdun- környéki katonai temetőbe utazó társaság érkezik. Másnapra egy háborús emlékünnepélyt igért számukra a kirándulást szervező utazási vállalat. Már ebben a képben kibontakozik az emberiség megváltozott gondolat- világa. Chlumberg két egymásután következő évtized mentalitásának különbözőségét akarja feltárni. Az utókor idegenül és értelmetlenül áll szemben a közel multiban lejátszódott, világ- történelmet formáló eseményekkel. A ver- duri.i elesett katonákat már egészen más szellem hatotta át, mint az 1914-ben bevonuló újoncokat. De két évtizeddel később az emberiség ismét visszatér 1914 gondolatvilágához. Berlinben, Párisban háborús emlékünnepeket rendeznek. 1014 hangulatával igyekeznek visszaemlékezni az 1918-ban elesettekre. Egyszerre csak híre érkezik, hogy csoda történt: a verduni halottak feltámadtak. A francia, a német, az angol külügyminiszter tudomást szereznek a csodáról, de közönyösek maradnak. És közönyös marad az emE tanulmány első letét december 21. éráim nukban közöltük.) Ennyi hát a mese, a színpadi történet, ilyenek a figurák, és ha mint dramaturg ülnék a nézőtéren — mint ahogy most már kénytelen vagyok azt hinni, hogy a hamle- tista esztétikusok egyebet se tettek eddig — most aztán belefoghatnék egy finom és bonyolult fejtegetésbe (tudnék is, ha éppen akarnék), mely a végzettragédia dramaturgiai törvényeit egyrészt alkalmazva a műre, másrészt kutatva a műből, gyönyörűen kimutatná, hogy mi az az „őrőtoazóp", ami úgy megrendít bennünket a dán királyfi regényében. Ezt tehetném, mint dramaturg, és falán meg tudnám győzni — a többi dramaturgot. Meg is dicsérnének. A kritikustól könnyű dicséretet kapni. Szépet kell csinálni és a kritikus meg fogja dicsérni versemet, melyben öngyilkosságomat jelenteim be, mint ahogy megdicséri Villon versét, amit az akasztőtfa alatt irt és igen szépnek találja Ady vallomását, mely szerint „pénzem nincs, hitem el Mait, erőm elhagyott, meghalok" pusztán azért, mert ezeket a szavakat nem a kiadóhoz írott levélben, hanem egy verseskötetben találta. Lemondok erről a sikerről, egy másik, igazibb siker kedvéért, amit önmagam részéről remélek, ha mint nézőt tudom meggyőzni magam — nem az esztétikusok, hanem minden néző nevében —, azok az Indulatok és érzések, amik Ott kavarognak és lázonganak bennem, s minden őszinte emberben, mikor a függöny utoljára összecsapott, túl minden dramaturgián és esztétikumon, s ezek fölött s ezeken keresztül egyenes leszármazottai, közvetlen, visszacsapó visszhangjai, modern, rádiófeívevővel rekonstruált rezgéshatásai egy négyszáz esztendővel ezelőtt átélt indulat és érzés és lázongás ihletének, amiből ez a mű született. Mert ezekből született: Az idegeimen érzem. Nem a szépérzékem és drámaírói szimatom hatodik szervével: közvetlenül, mint néző, éleim át, amit közvetlenül, mint ember, az író átélt. Rokonszenveket és ellenszenveket érzek. És hinnem kell, hogy ő is igy érezte. Lehetetlen, hogy ami bennem, a nézőben, rokon szén wé vált, az őbenne ellenszenv volt és megfordítva. Ha tehát szándékát és közölnivalóját fel akarom fogni, rokonszen vem re és ellenszenvemre kell hallgatnom, még akkor is, ha homlokegyenest ellenkezőt sugallnak, mint amit az esztétikai közfelfogás hirdet, Lássuk hát egyszer az érzésnek ebből a primitív nézőezögéből a figurákat. Hogy Hamlet figurája mily vonzó és rokonszenves, arról már beszéltem. A mi emberünk ő, testes től-lelikestől, első perctől fogva: mélyérzésü, bátor és igazságos: a jövő embere, aki önmagát azért gyötri csak, hogy mást ne kelljen gyötörnie. Szeretet és szerelem árad belőle, szépnek és jónak örvendezése, szenvedése rossznak és aljasnak. Barátunknak érzünk mindenkit, aki barátja, s ellenségeit ellenségeinknek. Ha harc és gonoszság nem volna a világon s nem kellene ezektől féltenünk: ilyennek szeretnénk tudni saját gyermekünket. Róla egyelőre ennyit, ennyit is csak Ofóláa szájából: nemes szív. Claudius-ezal szemben — s azért választom elsőnek, mert a legnehezebb eset — furcsa, bizonytalan az érzésünk. Mielőtt bűnét megtudtuk, mértékletes és belátó elme, bölcs és megértő szándék jeleit árulta el. Bűne rettenetes, embertelen és gonosz. De ő is annak látja s ezért ő nem az. Különb a bűnével. Imája, amit csak Istennek szánt, s amit Hamlet kilesett, a legtöredelmesebb bünbánat. Bűnös ember, de ember. Ki tudja, miért követte el. Szerelem, hatalomvágy, gyengeség — nem tehetett mást, mint amit tett. Hamletnak jóakarója volt, oaak altkor kezdi halálát kívánni, kénytelenségből, amikor Ham leien keresztül egy Hamiéinél is erősebb Rögeszme, irgalmatlan és begyelberiség is, a világ fáradttá Lett a szenzációkkal szemben. A katonai temetőben és a fedtámadottak között lejátszódó jelenetek költői erővel tartják fel az ellentétet a másodszor megszülettek és aközött ^ világ között, amelybe váratlanul. visszatértek. Valaminek történnie kell. Tanácskozásra gyűlnek össze a különböző országok szellemi és lelki vezetők A csodának végzetes következményei lehetnek. Az 1934-ben élők és feltámadottak között nem lehet kapcsolat, nem lehet megértés, a múltból nem vezet a jelenbe ut. De a csoda, mint minden csoda, elmúlik, a világ rendje visszatér a maga kerékvágásába. Rásfcay László. met nem ismerő acélját látja torkának szegező dná. Istennel elvégezné dolgát, még a bünhődés árán is, mert nála a bűnhődés után számíthatna könyőrületre — de mit tehet a Téboly ellen mást, mint hogy védekezzék, de hogy bocsásson meg, hogy értse meg azt az eszelős gyűlöletet, mely meg nem ért, meg nem bocsát, sem itt, sem a másvilágon? Szegény kas OféHát könnyeink követik a sírba a kedvéért megbocsátunk a királynőnek is, aki teteme fölött elárulja, hogy fiának szánta, ami már úgyis az övé volt — és nem haragszunk a heves Laerterre sem, aki egész családja s tulajdon életével fizet rá. hogy belekeveredett idegen sorsok közé sorsával. S nem ellenszenves, csak kémikus a vén szamár Polonius, aki az egészből egy kukkot se ért: kandiságának áldozata, gondatlanságból érte a halálos baleset. Ennyi rokonszenves, részben ártatlan, részben bocsánatot érdemlő emberi lélek, egymástól különböző értelmek, kedélyek, szándékok, gyengéd és élénk színek tarkaságából hogy lett hát egyetlen vére® kupac, ostoba mészárszék? Ki hozta össze ezt a hekaíomhát, ki ásta ezt a tömegsírt, ki felelős érte? Egy szellem. A szellem. Páncélban és sisakban, egy halott, akit százmillió véres áldozat fel nem támaszthat többé, mégis, minden újjászületés. Formasághoz, minden megváltás reménye nélkül ragaszkodik egy formasághoz, az Elégtétel és Bosszú Szabályához én Szertartásához, ami még csak nem is egy a világ pusztulásával félérő Igazság („fiat iustdcia" stb.), csak Időleges hagyomány — ragaszkodik hozzá, merevebben és keményebben, mint ahogy az élet önmagához ragaszkodik. Egy Apa, akinek számára fontosabb az Apai Méltóság eszménye, mint az, aminek ezt a méltóságot köszönheti1, aminek létezése ezt a méltóságot szülte: tulajdon fiának élete és jövő je. * Lehet, hogy eszményi, lehet, hogy méltó- ságos, lehet, hogy tökéletes ez a szellem, annyi bizonyos, hogy kedély télén egy fráter. S a költő ezt nem is tagadja, sőt aláhúzza. Szívtelen pátoszában, ahogy önmagáról beszél, nyoma nincs fia iránti szeletelnek, akitől csak követel, akinek semmit nem ígér. Rettenetes vádaskodása egy elfogult Jeho- váé, aki folyton sértve érzi magát az általa alkotott nyomorult féreg naiv szórakozottságától, amiért egy percre elfelejti őt dicsérni és magasztalni. Azt mondja Hamletnek, hogy minden haja égnek áll majd s a szemei kiugranak, ha megtudja,/ mi történt. De neki egy hajaszáía se rebben a látomástól (amit pedig, mint szellemnek, látnia kell), a borzalmaktól, amiknek történnie kell majd, boldogtalan fiával, miatta. Nem Is csoda, hogy a fiú válaszában, a nagy pillanat hatása alatt, egyetlen szava se csendül fel az egyszerű, drámai részvétnek és szeretetnek: frázisokat dadog ő is, amikért, mint jóizlésü és keresztényi léiéit, el is szégyell magát rögtön s önmagát csúfolva, kikarikirozza a tulajdon frázisait, (ördög s halál s mi még? — a poklot is mondjam talán?) * S megkezdődik lelkében a folyamat, amit háromszáz éve analitikusok és szintétiku- sok, idealisták és realisták höl az elfinomo- dotít idegek dekadenciájának és gyengeségének, a kullurlény elfajzattiságának, általában a kultúra gyengítő hatásának, hol meg a nagy és kivételes egyéniségek szükségszerű tragédiájának példaképéül állították elénk. Nem ezt érzem a színpadról. Nem azt az emberi látom, aki összeroskad a nagy feladat súlya alatt. Egy kitűnő, de el kényszeredett. mesterségesen kiforgatott lelket látok, aki restellt, hogy csak ekkora feladat elvégzésére szán Iák az életét, de ezt a réstől kedését és szégyenkezését önmagának sem meri bevallani, szeméremből ée tapintatból (a szellem iránti tapintatból), s azért inkább megpróbálja önmagát dopingoTva frázisokkal, felfújni a dolognak számára való jelentőségét s feladatát eszményi magasságba emelni: különben ki kellene ábrándulnia abból az emberből, aki ilyen közönséges, bérgyilkosoknak és brávóknak való munkát bízott, életcél gyanánt, az ő többrefoivatoft erejére. Habozása neon a cselekvéstől, csak a cselekvés alaosonyságától való félelem. Nem is félelem, csak be nem vallott undor. Kis túlzással az oroszlán félelmének nevezném, aki megtámadja a tigrist, de elbújik az egér elől. Amikor úgy tesz, mintha a szellem előtt szégyelné magát, tulajdonképpen önmaga előtt szégyell a szellemet, de szépérzéke tiltakozik ez ellen. Legszívesebben elfelejtené az egész kínos és aljas dolgot, de a szellem, mint valami hitelező, folyton ott ül a nyakán, kézael-lábbal hadonász, integet, dühösen forgatja a szemét, hogy mi less már. S zavarában és szégyenében jobbra- balra dőfköd, mindenkit megöl, akit szeret, csak azt nem, akit gyűlölni vél — a keze félreosuszik, igazolva a freudi tanítást, mely szerint valódi akaratunk botlásainkban árulja el magát, nem tudatos gondolatainkban. Ofélia sírján, egy percnyi lucidixm intervallum fényében, önmagára eszmélve, kimondja az első őszinte szót: „negyvenezer testvér szerelme nem ért fel az enyémmel" — (egyetlen fiú szeretető apja iránt hogy érne hát meg egy szerelmet?) —, de rögtön visszavonja, frázisnak hazudja („no ládd, ha nagyzolni kell, azt én is tudok"), hogy hitelt szerezzen a többi, hazug frázisnak. * Shakespeare ne tudta volna, hogy e« így van? ■ i '■ Nyilván tudta, hiszen én is tőle tanultam, ő mutatta igy. De ha tudta, ennyi lett volna csak a szándéka: valódi tragédia'helyett tragikomédiát akart csak — kifigurázni közönségét, egy furcsa, patétikus mezbe öltöztetett perce lenne mindez: megmutatni, mily nyomorultul és nevetségesen pusztul el a legkiválóbb ember Is, aki véletlenül félszeg helyzetbe került? Nem. Hamlet valódi tragédiája, nem egyetlen sors esetleges tragédiája. Egy kor, egy nemzedék, a forduló és éhsi akaró Korszellem tragédiáját, a régi rossz élten lázadó forradalom tragédiáját vallotta meg itt valaki, aki hitével és lángelméjével ehhez a forradalomhoz tartozónak érezte magát. Hamlet az újkor, a forradalom, makacs és öngyilkos, és életgyilkos hagyományok ellen lázadó eleven józan ész. belátás és változtatás, akit lever és föld réti por a szörnyű Su~ gatom, a Hipnózis, amivel a múlt bénítja meg a jelent, hogy visszaomoljon reménytelen mélységeibe. Bernhard Shaw Julius Caesarról Caesar műkedvelő író vek. aki könyveket irt utazásairól és hadjáratairól, olyan személytelen stílusban, hogy a későbbi kötetek hitelességét is kétségbe vonják. Caesar hadvezér volt. Tehetséges civil ele férfi- koruk idejében léptek a katonai pályára, minden győzelmi babért elragadtak azoktól a hivatásos ellenie leiktől, akik katonasorban nőlek fel, nyílván azért, mert a katonai pályán lévők között oly kevés a valódi tehetség, hogy ugyanabban az időben, ugyanazon a földrészen egyszerre keltő nem akadhat. A hódítási tehetség ennélfogva mégis inkább illúzió, amelyet az ellenség tehetetlensége hoz létre. Caesar munkaíbiró volt. És feltétlenül igaz, hogy a polgári életiben a puszta munkaerő egészen korlátolt és közönséges eszil embereket odavisz, hogy a politikai harcokban minden ellenfelüket túlszárnyalják. És ez a munkaképesség nagy adománya volt Caesarnak. Caesar politikus volt. Tudta, hogy a siker igazi pillanata nem az, amely a tömeg szemlében annak látszik Ennélfogva ahhoz, hogy a tökéletes önzetlenség ós nagylelkűség hatását keltse, a lehelő legnagyobb fokú önzéssel járt eL Amit Caesarnak a humor iránt való érzékét IHetá, hogy ne lett volna humora, ezt épp oly kevéssé tehet föltenni róla, mint azt, hogy vak volt, vagy sülvet. Azt mondja, hogy amikor ellene esküdt moralisták meggyilkolták, védekezett mindaddig, amiig a jó limbus is beléje döfött, mire igy kiáltott fel: „Éb te is fiaim, Brutus!" És minden további küzdelemmel felhagyott. Ha ez igaz, aktkor jnvilhaftfttítan komédiás vélt. Caesar kutató volt. Egész történetéből határozottam kiviláglik, hogy amit a becsvágyának neveztek, nem volt egyéb, mint a kutató ösztöne. Sokkal több volt benne Kolumibitsból és Franklin Benjáminból, mint V. Henrikből. Ilyen szemszögből nézi «z angolok nagy szatirikusa, Bérharc! Shaw, a nagy római hadvezér alakját Ca esa r és Öle apaira cimü mjo6t megjelent ui müvében. , Hamlett, dán királyfi Irta: KARINTHY FRIGYES 8
