Prágai Magyar Hirlap, 1930. december (9. évfolyam, 275-296 / 2496-2517. szám)

1930-12-21 / 291. (2512.) szám

9 Mg december tí, Tajáraap, TÍZ NAP SZEGÉNYORSZÁGBAN Legionista betonistálló, kiégett magyar dohány­földek és egy temető története Beszámoló a sarlósok nyári ruszinszkói vándorlásáról wa; bat,ogh edqár Cognat i ■ rMartell értett » kőépitke zéshez. Mondja » az egyik gazda, hogy akkor olaszok is voltunk, mert a vasúti hidat meg oteezhidnmk mondják a* olasz munkások után, Ai öreg falusi gazdák gondolkoznak és csak «em tudják megtalálni az uj dolgok nyitját Hites a bátyúi temető Talán a Gangeaz partjainál is így van. Az európai civilizáció hóaitóan beront és kizavarja az őslakókat az erdőből és a mocsárból, fölráz­za őket a sejtelmesen csöndbenyuló dalok tit­kaiból, s mire az ftslakó uj emberi öntudatra, egy polgáriasult világ logikus számításaira éb­red, nem polgárnak, hanem proletárnak találja magát. Követ tör az országúton, talpfákat rak sínek alá, zsákot hord, rönköt szállít és olajos gépeket tisztogat. Pénzzé számítódik át az élet, de a pénz uj élettörvénye elrántja a kis szántót, félrelöki a ősizmadiamesterek háromlábú székét és az ősi mesékkel együtt a cifra tildét. Szegényország! Sülyedő népi világ, költöző tiszaháti gólyák! Tűnnek a bűvös igék, a balla­dák, nem tejel már eleget a fehérszőrü marha, keveset hoz már a kicsi parasztföld, nevetséges az ősi ipar. Sujtásos öreg gazdák, mélán öltök a házaitok eiőtt a változás döbbenetében. Nincs ■menekvés. Nyugat hóditó rohama elért egy da­rab Keletet, s a ti fiaitok is munkások lesznek a megvásárló bankhitel örvényében, mint a tör­pebirtokosok és nincstelenek serege körülötte­tek. Kőtörők, ntjavitó szezonmunkások, vasúti vonalmunkások, gyári bejárók, erdei munkások, zsákhordók, egész munkásosztagok útra készen mindenhová!, ahol kell az olcsó és izmos mun­kaerő. Szerencsétlen Kompország a tőkeerős Európa és az elmaradottságából előviharzó Ázsia kö­zött. Európaiasodáe folyamata, evolúciós szán­dékok, reformok, amint derékon üti őket az iderukkoH Nyugat. Okos, gondolkozó szegények jönnek ki a vadonból és a vadvizek közül. A civilizáció itt a jámbor bennszülöttekből a nyu­gati termelési rend és jólét számára használható dolgozókat neveL Félénk körültekintés a kolónián Az utolsó csallóközi pogácsát is éífogyasz- i A I SALVATOR I FORRÁS I tottuk már Lőrincz Gjátszi hátizsákjából és mentünk, mentünk, órák hosszat mendegéltüuk még mindig a nagydobronyi határban. Széles, nyilt terep, ősi legelőterület, most kiszikka.it, száraz, széttöredezett. Alig akad rajta fii. To­ronyiránt mehetnénk éhes vándorok szokása­ként, de a cseh kolónián nincs torony. Csöndes, kötényéé gazdát érünk utói, ö is kifelé megy, mert már rég nem látta a jószágot. Valami kis eledelt visz ki. Útbaigazít s elérjük a láthatár fáit. Hátulról közelítjük meg a rikitófödeíee te­lepet, egyelőre nincs előttünk más, mint a lege­lőik felé forditott betonistállók fehér fala. Fé­lénken nyomunk félre egy idegen kaput s vé­gigsurranunk az udvaron. Egy asszony kérdőn néz ránk, szlovákul felelünk. Szokatlan neki, de megérti, s megmutatja a betonvályukat. Kó- röskörül a falvakban hallottunk már róluk. Nagy négyszögben épült ez a telep, a köze­lién nagy tér. Olyan, mint valami szekértábor. Egy emberfia sincs sehol, a földjeiken dolgoz­nak. Föllélegzünk. Pedig nem lehetnek rossz embereik a kolonisták. Egy nagydobronyi asz- szony mondotta nekünk: — „összetörött a Ke­rekünk múltkor és a légionista meglátta. Adott kölcsönbe egyet és eldiesekedett, hogy magyar leányt vette ef Bátyúból. Hát nem tehetnek ők sem róla, hogy közénk kerültek.* A telepről széke ut vezet a vasúthoz. A sínek előtt letérünk és a tarló szélép, keskeny gya­logösvényen érjük el Bátyút. Vasúti csomópont. Erősen városiasodó község. Sohasem felejtem el, hogy három évved ezelőtt Bátyun rekedtem a vihar miatt, mig regős cserkészeim már Ször­nyén jártak. Tulipánt-os ágyban aludtam akikor egy gazdánál, akinek csodaszép leánya volt. Est© a kölcsönbe arató gazdákkal vacsoráztam és egy öreg gazda, aki a kelleténél többet nyelt a körbemenő pálmkásüvegből, kötekedni kez­mmmmmmmmmmmmammmm 1 a vese- és hólyagbeteg- I ségek különleges ásvány­S v*ze> I Kérdéssé meg orvosát! dett a többivel. Konokul hajtogatta: — „Cse­hek vontunk mi, nem magyarok. Még a templo­mot le csehtemplomnak hijják minálunk. Cse­hek voutunk bizony, hát nem lehet mit csi­nálni." — Alig tudtok meggyőzni, hogy cseh- templomoknák hívják a tiszaháti kis gót temp­lomokat azért, mert csehek dolgoztak rajtuk. A mocsaras vidék halász-esik ász magyarja nem Rövid háromórás bátyúi tartózkodásunk alatt a református lelkész, a kommunista községi Mró, a legtekintélyesebb kisgazda, a község egyik orvosa, egy kisbirtokos polgár ée egy reálgimnázieta gazdafiu tájékoztat Wmünket a község társadalmi viszonyairól. Sajátjából alig három-négy ember él meg a községben. A kisgazdák, az úrbéres gazdák ív*, dékai, nagyobbrészt fuvaroznak é« napszámba járnak, hogy megélhessenek. Adóhátralék a vál­tóadósság nyomja őket. A törpebirtokos és föld telein szegénység' állattenyé sz tósaei foglal­kozik és főleg a vasútnál vállal munkák A szó* tényeknek 140 hold legelőjük volt azelőtt, a Lónyay-birtokból bérelték. A légionista telepi- íée következtébe® ettől a bérlettől elestek és egv ideig 400 marha legelő nélkül volt. Végre a község földet vett Májad ok magyarországi községtől. A magyarországiak örültek, hogy túladhattak csehszlovák területre került föld­jeiken s igy nem volt nehéz a vásár. A szegé­nyek üt nemcsak legelőhöz jutottak, hanem szántéhoz is. A legelőt a szegénység szövetke­zeti alapon használja. így kárpótolta magát némiképpen a község saját erejéből azért a "dé­relemért, ami a főldbirtokreform idején & ko-ko nizációva! érte. Még igy m földié le® a lakosság ötven száza­léka. A vasúti munka élteti csak a községet. A földtelenek és törpebirtokosok egyszerűbb mun­kát kapnak a vasútnál. Vonalmunkások, félte- nők, kocsirendezők. Azelőtt a vasútnál is töb­ben jutottak munkához. Lassan kint a vasútnál is érezhető a magyarok kiszorulása. De az, aki a vasútnál van, jól megél. A vasutasok igye­keznek is félretenni és földet vesznek, mert még mindig a földben biznak a legjobban. A haszon túlnyomó része azonban a helyi és a vá^ rosi korcsmákba vándorol. A vasúti munkásság erősen városiasodó elem, ez a társadalmi réteg adja meg Bátyúnak az urbanizálódás lépten- | nyomon tapasztalható irányzatát. A minden na­SACRO EGOISMO Irta: Szabó Mária Hárman feküdtek a szanatórium terrasasán.. Középen egy fiatal leány. Jobbról férfi és bal­ról egy gyermek. A férfi az élet örömeit várta, pedig a tes­tében halál thozó bacilhisok szaporodtak ijesz­tő gyorsasággal. Ennyi volt láztól elgyötört testének összes életetadó képessége. A mel­lette fekvő komoly leány nem volt beteg. A nagyon egészséges emberek betegséget meg­vető nyugalmával feküdt napról-napra a két halálraítélt között, mert anyátlan kicsi fél­testvére nem maradt nélküle. A gyermek na­gyon fiatalon elhalt anyjától kapta a hajla­mot a betegségre. Áttetszőén fehér arcán a nagyláz rózsái nyúltak már. Vézna kis lába meggörbülten gubbasztott a takaró alatt. Két karja ernyedten feküdt mellette, mintha meg­bénult angyalszárnyak lennének, melyeket majd csak a felszabadulás órája avat fel em­beri szemmel nem látható reppenésr©. Külön feküdtek a többi betegtől. Nemcsak távolabb, — egy spanyolfal egészen el is vá­lasztotta őket. Hosszas könyörgéssel érte el ezt a nagyon ingerlékeny férfi. A szanatórium fiatal főorvosa gyermekkori barátja volt s ép­pen ezért vonakodott különbséget tenni kö­zötte és a többi beteg között. Pedig sziveseu tett volna sóikkal többet is. Nemcsak a barátjáért, Mártáért még inkább. Mert itt, a halál előcsarnokában is helyet ve­rekedett ki magának az élet. A kedve? bete­géért szenvedő két egészséges teremtés ösz- szetalálkozott a hasonló fájdalomban. Talán a végzet igy gondolkodott róluk, hogy a szinte napra kiszámítható veszteségek mondhatatlan ürességében egymáshoz menekülhessenek majd. Esténként, mikor betegeik már a láz karjá­ban aludtak felrettenő kinos álmukat, ők ket­tőn egy-egy félórára lesurrantak a kertbe. Komolyan és szomorúan beszélték meg a sze­retett kistestvér és féltett jóbarát elohaladá- sát az elkerülhetetlen felé. Volt úgy, hogy még kezet sem fogtak. Csak mentek egymás mellett. S az elítéltek hozzátartozóinak ítélet- váró borzongása futkosott át rajtok. De úgy is volt, hogy felébredt bennük az élet utáni vágyakozás. Hogy kitépték lelkűket a szomo­rúság gúzsaiból és mohó sóvárgással tapadt össze az ajkuk. Ilyenkor kialakulatlan bor­zalmas kívánság vergődött a tudatuk alatt: Emberi és rut kívánság — és még szép, mert emberi... Hiszen az élet parancsoló sürge­tése jelentkezett bennük: Bárcsak vége len­ne már! Bárcsak a közös vígasztalé sikeresé? összeboruLásává válhatnék a mostani bujkáló találkozásuk! Egyikőjük sem ismerte fel ezt az alattomos kívánságot. Bizonyosan ejiszoriyodtak volna, ha valaki igy, tükör gyanánt eléjük villantja su elrejtett lelkűket, De a szorongó féltés, a terhes ápolás, a tettetett vidámság kényszere alatt mégis ott lappangott ez az érzés, mint minden lefojtás alatt ott lappang a felszaba­dulás utáni vágy. De legalább napközben is úgy találkozhat­tak volna, mint a feldobbanó szivük, az egy­más láttára gyorsabban keringő vérük meg­kívánta volna! Ha szabadjára engedhették volna a szerelmet, ami egymáson isi tűi való­jában az egészség és az élet felé ösztönözte volna őket! Es nem lehetett. Az orvos barát­ja még az öreg Agatha kisasszonyra is félté- kenyekedett, ha meglátta, hogy Márta megállt mellette. S a kicsi Lucy az elkényeztetett be- teggvermek sírásával nyafogott, amiért Már­ta olyan sokat foglalkozik ezzel az uitálatos „köhögő bácsival". Az orvos helyzete jóval könnyebb volt ö szabadon mozoghatott. Végezte a napi mun­káját és szolgálta negyvenkét betege vigaszt- várását és szeszélyét. De Márta oda volt fa­lazva a két beteg közé. A férfi őrjöngött, kis húga láza felszökkent, ha elment tőlük. S Márta ennek dacára nem érezte áldozatosnak ezt az életet, hiszen pályáskora óta ápolta a pi­cit, aki egy csésze tejet sem ivott meg nélkü­le. Természetesnek tartotta hát a követelé­sét: Hogy feküdjék ide mellé a mozgást só- várgó fiatal testével. S a leány a tudatalatti fel- szabadulást vágyó érzésével ellentétben min­dent elkövetett, hogy erőeitgesse a pislákoló kis éíetlángot. Most aludt a gyermek. Márta egy könyvet lapozott. De a könyv felett a terrasz felé kö­zeledő orvost nézte. A betegtüdojti férfi hirtelen felkönyökölt. Árnyékossá vált sárga arcából erősen "kivilá­gított a vérvörös szája. — Márta! Maga Zoltánt nézte most! A könyv kisiklott a földre. Márta elfordí­totta haragtól elpirult arcát. A kis Lucy eler- nyedt alvása mégis észretéritette, — igaz be­tegek között van! Itt nincs helye a tűrelmet- lenkedésnek! Jóság kell ide és önfegyelme­zés. Elnézés és hazudozás ... Visszafordult az indulatosságtől köhécselni kezdő férfihoz. Hogy a gyermeket fel ne éb­ressze, suttogva mentegetőzött: — Miért idegeskedik, Béla? Nem is láttam Zoltánt. A fák tetejét néztem, nézze csak, mi­lyen gyönyörűek a fenyőkön azok a rozsdás­barna foltok! Óvatosan dugta a zsebkendőjét a takarója alá a férfi: ö most csak azon látta a rozsdás­barna foltokat... Nem akarta, hogy a leány is meglássa, eddig még soha nem kapta raj­ta a szomorú vizsgálódáson! A betegek köhö­gést követő elkeseredett vagy szomorúan ci­nikus mosolygásán. Csak mo?l eszmélt reá, hogy voltaképpen köhögni sem hallotta még eddig... — Ne haragudjék, Márta! Meg kell értenie, hogy bántana, ha mással is törődnék! Tudja, mit akarok! Tudja, mire vároki Tudja, hogy ha kiszabadulunk innen,., ügyé, édes, úgy lesz, ahogy én akarom? Ugye, maga is úgy gondolja, ahogyan én __ Tudja, hogyan, ug ye?... Márta bólintott. Hogyne tudta volna, hiszen hetek óta tart már a férfi tervező, boldog hó- dolása. Hetek óta nem beszél másról, mint a közös jövőjükről. Mikor először megmondta ezit Zoltánnak, az orvos könyörgött, hogy ne szóljon ellene. Hogy hagyja meg a boldogság válásának örömét a szegény embernek, hi­szen úgysem tart már sokáig... — Márta. — Béla előrehajolt a nyugágyról — Márta, én érzem, hogy maga soha nem örül eléggé, ha én erről beszélek. Maga soha nem tervez velem együtt! Mondja, Márta, ma­ga talán nem is hiszi, hogy egészséges va­gyok? Nem hiszi, hogy csak a Zoltán túlzott óvatossága tart még "idebent?! Márta... Könyörögve nyújtotta a leány után a kézét. Megindult jósággal tette hűvös kezét a férfi száraz tenyerébe Márta. A forrórága szinte megégette, —• éppen az este magyarázta meg Zoltán: hol tart már a szegény ember beteg­sége ... Hegy már csak néhány hete lehet hátra. Zihálva ült fel Béla. Lógó ruháját ijesztően kiduzzasztotta felfúvódott mellkasa. Lázas szeme még jobban ragyogott. Halántékán vas­tagon lüktettek az erek. Vérvörös ajka m»g- vonaglott. Ez a betegség hirtelen feltörő szen­vedélyével rávetett© magát a leányra. Elfor­duló arca nyomában sóváran vitte lázas ajkát, hogy megkeresse a leány száját A kié Lucy felrettent álmából és sírva ült fel. Reszketve ugrott talpra Márta. S a spa­nyolfal mögül sietve lépett, ki a kőrútjában ideérkezett orvos. Márta takaróstul, ölelte fel a gyermeket. Szőke hajára apró, szapora csókokat lehelve felvitte a szobájukba. S mig ágyba fektette a nyöszörgő kicsit, borzadozva állapította meg, hogy most, edŐ92ör életéiben: fiélt. Visszaret­tent mindattól, amit a szanatórium tompa csendje, hűvös fehérsége, a halk lépésű ápo­lók, az orvos után forduló láza* szemek s a betegek önmaguk elől i* dugdosott zsebken­dőt jelentenek. Félt a fertőzéstől, — amit soha nem tartott volna lehetőnek, mikor a maga beteg kicsi húgát csókolgatta, most riadt un­dorral gondolt a beteg férfi közeledő aj Icára. Betakargatta a gyermeket s az ablakhoz lépett A nyitott táblák oldalt fordulva zöldesen tükrözték vissza a park fenyőit A bizarr tü­kör előterére álomkép gyanánt fátyolozódott a maga febérruhás alakja. S most, mikor a haivárívságAbau le életerős képen meglátta, hogy a zöld háttérből is kipirul barnapirosra le&Olt arca és hajának sötéten ragyogó ke­rete, valami esztelen vágj- fogta meg: Menni, menekülnie kellene innen! Vinnie, mentenie kell az erejét, a fiatalságát, az egészségét! Hiszen egy ki számi thatatlan pillanatban a folytonos fertőtlenítésnek fiitt ve (hányva. az őrtálló chilusok éberségét ki,játszva megíész- Ikelődhetiik a szervezetében egy parányi saór­£7ílind&\* jobö ssuxhcsapban^ bapfiolo. ttflgyfííjcrL, a h«Arőit‘ oid/jegym! nyeteg. Milliókra szaporodik és benne is el­végzi a rombolás munkáját! Mire odáig ért, megiszonyodott magától. — önzés! — súgta a lel kiismer© te. Márta felemelte a fejét. S mint aki elő­ször hallgat ki egészen közelről valamit, amit eddig nem akart megérteni, most meg­hallotta, hogy a lelkiisimeret© hangját toll­ba r súgja az életösztön erősen rengő hangja: — Sacro egoismo! * Az orvos leült a barátja mellé. Megfogta a kézéit. Gyöngéd szavakkal csillapította a szánté deliriumosau őrjöngő férfi! De az sértett büszkeségét betegesen felnőttéivé dü­höngött tovább: — Elfordult tőlem, mintha félne! Dohát miért?! Hiszen nincs semmi bajom! Ugy-e, Zoltán, pár hét múlva, kikerülök innen? Akkor úgyis meg kell szoknia, hogy megeső* kÖljön! Es én addig is... már is... most is... Csókolni,.. Aka... rom... cső... Köhögésbe fulladt a hangja, Az orvos megdöbbent. Ez uj fejlődés volt Túlságos előrehaladás, amivel nem számolt Valahogyan úgy képzelt© ©1, hogy a meny­asszonya derűs, tiszta jósága végigkíséri éle­tének hátralevő utján szegény barátját. Ez­zel még bensőségesebbé lesz a szomorúság­gal kezdődő közös életük „azután" ... De, hogy Béla az álmodozás és terveztetés he­lyett a férfi követelőző, biraivágyó szered- /mével közeledjék a leendő asszonyához... Leendő gyermekéi egészséges anyjához?!,.. Ohó! Eltűnt a lest vér büségíi barát, aki a maga bánkódását legyőzve, mosolygó hazugsággal dédelgette a fiaíatalabbat Megsemmisült a* az adakozó jóság, amely azt parancsolta, hogy maga csak esténként, titokban beszélhessen a leánnyal. Szertemállott a kegyes hazugság is, — kettőjük szeretettel kigondolt, jóttevo hazugsága. Már nem akarta magától megvont szépségekkel fel ékesíteni barátja utolsó nap­jait. Csak férfi volt most: egyedül bírni akaró férfi... Szabadjára engedetlen gyár ló ember... Megsimogatta a beteg fénytelen bajád. Fel­gerjedt haragját rejtegetve kezdett beszélni: — Szerencséd Bélám, hogy meg nem csó­koltad! Kicsit érzékeny tüdőddel, óvakodnod kell az újabb fertőzéstől: így három hét múlva itt hagyhatsz bennünket. De újabb fertőzés hónapokra vethetne vissza ... Na­gyon leérlek Bélám, fogadj szót nekem! Ne is közeledj Mártához! A beteg gyanakodva figyelte. De a felvett álarc tökéletesen odasimuít az orvos arcához*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents