Prágai Magyar Hirlap, 1930. október (9. évfolyam, 224-249 / 2445-2470. szám)
1930-10-12 / 234. (2455.) szám
6 2öc éviink érdeklődésén-ok csekély részét sem. Legfőbb irodalmi p rogramp ontunk: a tiszta kritikával való szoros együttműködés s az irodalom makulátlan szompontja inak érvényesítése. Bárhol élő értékes magyar irók megjelenési tere ki vállunk lenni, elsősorban lehetőség szerint természetesen a saját Íróinké, de csak annyiban, amennyiben versenyké\pe- sek az egész magyar irodalom nagy versenyében. Nem csinálunk erőszakosan kisebbségi magyar irodalmat, de tudjuk, hogy ilyen kifejlődésének megvannak a lehetőségei. Azonban kölcsönhatásokra van szükség: itteni irodalmunknak az egész magyar irodalom legmagasabb nívójára, mint ahogy hitem szerint az egységes magyar irodalomnak pedig a kisebbségi sors-irodalom feszülő tartalmi erejére, gondolatbeli felfrissítő hatására. De a kultúrát szolgáló irodálmunk nemzeti önmagába-zártságát is meg akarjuk törni, annál inkább, mert Íróink olyan értékeket képviselnek, amelyekről a velünk élő népeknek nincs is fogalmuk. Közvetíteni akarjuk fordításokban a velünk élő szlovákok és németek irodalmát is, ugyanekkor rekompenzáció fejében rá fogjuk vezetni őket, hogy a magyar tollak erejével és eredményével viszont ők ismerkedjenek meg. A munkájához kezdő szövetkezet első programját most állitjuk össze. A könyvbarátok számára készülő sorozaton kívül is igyekszünk könyveket kiadni. Az első sorozatban piacra kerülő könyveket rövidesen publikálni fogjuk, •s már ebből a jegyzékből is ki fog az derülni, hogy magasabb szempontjainkat komolyan meg akarjuk valósítani. Annyit már most elárulhatok, hogy az első könyvekben kellemes meglepetéseket találhat majd minden irodalomszerető olvasó. Értékes Íróinkkal megállapodásokat készítettünk s ezeknek az eredménye javarészt már látható is készen rendelkezésünkre álló és most készülő kéziratok alakjában. Néhány nevet már most említhetek: Reményi József Amerikából olyan regénykézáratot küldött, amelyről ant mondhatjuk, amit Kosztolányi Dezső irt róla, hogy: nagyszerű. Brogvány Kálmán, a nagy reményekre jogosító fiatal esztétikus a csehszlovákiai magyar képzőművészetekről ir számunkra könyvet, amelyet dúsan illusztrálva fogunk kiadni. Dzurányi László, az itteni magyar publicisztika vezére, nem napi aMualitásu, de nagy horizontba beállított politikai tanulmányait adja át kiadásra vállalkozásunknak. Komlós Aladárnak szép regénye van már készen nálunk, magam is befejezésihez közelgek egy korszerű regénnyel. Vécsey Zoltán Középeurópa sorsáról készít közérthető tudományos könyvet, a szlovák irodalom föld- bőlnőtt nagy tehetségének, Milo Urbánnak „Az élő osfor“ ci.mü regényét pedig le fogjuk fordittatni magyar nyelvre kiadás céljából. Győry Dezső újabb verseit szintén a szövetkezetnél jelenteti meg. Foiytaüiatnók a tervek felsorolását. de Ízelítőnek bizonyára ez is elég. Ezeken kívül kéziratot Ígértek Voz-ári Dezső, Neubauer Pál, Szombathy Viktor és mások. A magyar könyv tehát uj útra indul. Magyar közönségünk minden rétegének belátó egyénei, nagy és kis emberek, gazdagok 'és szegények lehetővé tették, hogy a magyar könyv sorsáért megérdemelt komolysággal hozzáillő méretű munkát kezdhetünk. A munka eredményei már az első év végén kultúránk legjelentősebb faktorának, irodalmunknak az értékéről és erejéről ugyanúgy tiszta képet fognak mutatni, mint közönségünk megértő támogatásáról. A Prágába költöző Darkó Istvánnak fenti programja reális, üzleti és irodalmi szempontból egyaránt komoly munká1 jobb jövőt igér. Hiszünk ennek a lehetőségében és ezt a munkát támogatni fogjuk. Ezt a munkát minden kulturmagyarnak meg kel! becsülnie. ALFA. Komáromi Jánosékróí (Levél-léte) Munkács, október második hetében. A Prágai Magyar Hírlap legutóbbi vasárnapi számában egy cikk jelent meg. Komáromi János irta „Valamit — sajátmagamról" címmel. Azt mondja el ebben a háború utáni magyarság egyik legnépszerűbb, legértékesebb g már az idegen nyelvű küilföidön is ismert írója, hogy tulajdonképpen már jubilál, mert, első írását ezelőtt huszonöt évvel ba/rm adgimnazteta, tizem- négyéves korában, irta. Cikkét a következőkkel végzi: „ .... visszavonultan élek. Van jóságos feleségem, van egy kis leányom Ágnes, aki most fejezte be a gimnázium első osztályát kiváló eredménnyel s van egy fiam, János, ki két hónappal ezelőtt ált ki az elemi iskola első osztályának vizsgáira. Bizonyítvány: mindenből egyes! — Ami ezentúl következnék, az már — magánügy!“ Komáromi Jánost úgy ismerem, hogy soha semmiben sem túloz, de most -utolsó sorában mégis rajta kaptam az egyetlen túlzáson, melyet nagy szerénysége mondatott vele, azt tudniillik, hogy „ami ezután következik, az már — magánügy11. De biz nem úgy van az. Mert hát Komáromi János, a felesége, Ágnes, de leginkább a János fiú nem magánemberek, az ő dolguk nem magánügy, hiszen ország-viliág, a kis Magyar- országon mindenki tudja a János-gyerek viselt dolgait és mindeinká gyönyörködik, mulat azokon. — Enged meg hát, kedves János barátom, hogy én most a Te magánéletedről, otthonodról szóljak s bemutassalak kedves Mindnyájatokat azoknak a magyaroknak, kik Téged személyesen nem ismerhetnek, mert hát csak írásod, esetleg rádión szavad jön el hozzánk, mert Te nem akarsz hozzánk, hazajönni. Bármennyire is várunk, hívunk, mindig csak azt mondod: — majd ... majd ... * ügy ismerkedtem meg Komáromi Jánossal, az íróval, tehát a középLdősebbel, hogy egyszer egy pár évvel ezelőtt a szép Budapesten kezébe jutott neki, talán gyűrötten, talán piszkosan, a Munkácson megjelenő kis lapomnak egy száma, melyből ő azt olvasta ki, hogy ha gyenge tollal is, de igaz magyar érzéssel írják. Több se kellett középidősb komáromi Jánosnak. Már is leült zöldbetüs írógépéhez s irt egy levelet Munkácsra, illetve Mukaöevora, hogy hát ő köszönti s közelebbről ite megismerni kívánja azt, aki a hozzá került újságot csinálja. Az első levél után aztán innen is, ormán te több jött. Meleg barátságot kötöttünk, megfen értük egymást, pedig személyesen soh'se találkoztunk. Sőt, még olyan felebbvaló féléje is lettem középidősb Komáromi Jánosnak, mert ő beállott a munkácsi „Az ÖsLakó“ munkatársának. Persze, honorárium nélkül, csak azért, hogy egy magyar lapot támogasson. — Munkatársasága azonban — mindkettőnkön kívül álló okok miatt, — sajnos nem sokáig tarthatott. * Mikor aztán egyezel- feljutottam Pestre, persze első dolgom volt felkeresni Jánosokat. Illő tisztelettel léptem be a Bajza-uccai Petőfi- ház kapuján. Kissé megijedtem azonban a ház magánlakásos lépcsőházában, mert szörnyű harci zajt: huj-huj-hajrát, fegyvercsörgést, kard- csattogást, puskadruirranást hallottam, s mert egyezer csak elém toppant egy huszár szabadcsapat: az akkor 4 éves legifjabb Komáromi János és három vitéz hajitársa huszárcsákósan, kardos ►an, puskásán. Bizalmatlanul fogadtak, nagyon megfigyeltek, talán valami kémnek néztek. Csak aztán enyhült rám ezegzett szigorú tekintetük, mikor a parancsnokot, ki persze János volt, egy doboz cukorral kínáltam meg. (Ne tessék csodálkozni azon, hogy egy magyar huszár szabadcsapat elfogadta a cukrot, hiszen a háborúban felnőttebb huszárok is elfogadtak, kaptak, mig volt, csokoládét.) Aztán közrefogtak, felkisértek az emeletre, hol nevem meghall ás a után nagy szeretette] fogadott Komáromi János felesége, a jóságos Icus asszony, a legjobb feleség, a legjobb anya, a két János és Ágneske gondviselője. Középidősb János és Ágneske, a ház leánya, nem volt otthon. Komáromi János családja, otthona! A szó legigazibb, legmelegebb értelmében otthon, család. A magyar rádió a legutóbbi hónapokban „a magyar hírességek: művészek, írók otthonában11 címmel helyszíni közvetítéseket adott. Ezeken elmesélték, hogy egy-egy magyar művésznek, Írónak milyen a lakás.*,, otthona, milyen annak berendezése, mi díszíti azt. Ha Komáromi János otthonából adnának egy ilyen közvetítést, dúsgazdag pompáról díszről nem szólhatna a kon.ferencié, de viszont tamini szóval sem tudná elmondani, leírni azt, ami ott van.: a szere tetet, a páratlan, nemesen egyszerű és mégis fenségesen szép családi érzést, mely mindennél szebben díszíti azt a lakást. Aliig egy pár percet voltain a feleség és a fin társaságában, már is otthon éreztem magam náluik, mintha a tesvéreméknó! lettem volna. Meleg barátságot kötöttem Jánossal, a legifjabbak ki mesélte dolgait és szinte áhítattal •néztem a boldogságtól ragyogó arcú feleséget, •kinek az élet olyan nagy örömöt adott élete párjában és gyermekeiben. Megfogant az az áldás, melyet esküvőjükkor kért rájuk Isten •hivatalos földi szolgája. Á Délután szobámban voltam a Pannóniában. Több jó barátom keresett fel. Egyszer csak kopogás. Nyílik a« ajtó, belép rajta egy jól megtermett, vállas, a rendesnél nagyobb fejű, komoly arcú, nngykaju férfi. Megliepődik a nagy társaság láttára. Kérdésre nyílik szája: hogy ott lakik, ott van-e az, akit keres? De még el sem hangzott szava, már te felkiáltok, pedig so-htee láttam: — Te vagy Komáromi János! Magyarország és a magyarság ma egyik legnagyobb, legnépszerűbb írója: a legszerényebb, legszelídebb, legmunkásabb ember. Beszédsz'a- va gyore, összefolyó, arca szinte komoran komoly az első pillantásra, de aztán valami határtalan szelídség, a nagy emberek naivitása, jó- lelküsége sngárzik ki belőle. Szava csendes. Talán soh‘ee hangos. Soh‘se bánt senkit. Tülekedni, tolakodni nem tud. És az egyszerű, szegény fiúból nagy író, ünnepelt ember lett, kinek könyveit kapkodják, kinek szavát lesik, kit hívnak szerte az országba felolvasásra. Szereti mindenki. Még kollégái is. Sőt azok a legjobban. Miniszterek, nagy politikusok, országos közéleti nagyságok szokták üdvözölni, szeretnek vele elbeszélgetni. * Azt mondják, hogy a magyar iró nem tud megélni, nem tud boldogulni. Nem igaz! — Tessék csak megnézni Komáromi Jánost! Soha senki sem volt a protektora. Soha senki kegyét nem kereste. Nem ismeri az önreklámot. És mégis a legelsők között is nagy. Soha nem karolt senkibe, drága jó feleségével indult neki a legnehezebb idők életének. Otthonánál^ boldogsága s nyugalma, tehetsége, munkássága vitte előre, viszi egyre magasabbra. Minden írása minden sorában magyar. És milyen magyar 1 — Nem durva, a parasztélet naturalizmusában nem a szertelenség, trágárság naturalistája. Magyar minden müvének témája és mégis, anélkül, hogy a kozmopolitiz- mns, vagy internaciionalizmus szavaival és frázisaival, vagy a világvárosok tiszavirág életű szellemességével, vagy bonmot-jával dolgozna, megértik külföldön is, Németországban feltűnő sikert ér el első bemutatkozásával, fordítják franciára, lengyelre. * Két nap sem telik el, máris, fenét Komáromi Jánoséknál vagyak. Otthon az egész család, a legkedvesebb család. Ágneske komoly leány, sokszor korholja harcias szellemű öccsét. Gyönyörű, hosszUhaju gyerek. Nem bubis: magyar leányka. Úgy és annyit tanul, mintha valami tudós hölgynek készülne. Pedig nem az lesz, necm lesz az. Akinek olyan édesanyja van, mint neM, annak szebb, tartalmasabb, boldogabb hivatást kell, hogy szánjon a Gondviselés. Ha semmi egyéb hozománya sem lesz majd, mint a nevelése és az a könyve, melynek nincs párja Magyarországon, melyben a legnagyobb nevek s a legszebb emléksorok vannak, akkor is a legjobb parti lesz. A legifjabb János szeme felcsillant, amint belépni látott. Hozzám is szaladt, de aztán hirtelen megtorpant s elhidegüliten nézett végig rajtam. — Mi van veled Jánoska, hát nem ismersz, hiszen tegnapelőtt barátságot kötöttünk? Jánoska nem felelt kérdésemre, csak szépen köszönt. Jóval később, bent a szobában egyszer csak felém fordul és azt kérdi: — Bácsi! — maga nem magyar? Előbb nem tudtam mit felelni a kérdésre, de aztán, mielőtt feleltem volna, én kérdeztem: — Miért kérded ezt Jánoska?! ■— Hát csak azért, mert apukámtól azt hallottam, hogy a bácsi más országból jött! Aha, most már tudok mindent. Térdemre veszem Jánoskát és azt mondom neki: — Kisfiam, én éppen olyan magyar vagyok, mint édesapád, meg Te, csakhogy én nem itt lakom Magyarországon, hanem ott, Csehszlovákiában, ahol a te édesapád is született és ahol szintén nagyon sok magyar él... Jánoska értette is, meg nem is azt, amit mondtam, de ugv láttam, hogy többé mégsem kételkedett magyar inivoltomban, mert egy pár perc múlva már csákósan, puskásán játszottunk együtt. * Ezer és ezer kérdéssel fordul hozzám közép- idősb Komáromi János, hogy mi van otthon, hogy élünk, mit csinálunk. És a. kérdések elhangzásakor mindig fölnéz dolgozószobája egy- egy képére. A képek mind szülőföldjét, szülei otthonának: a Bodrog születésének táját mu- ta t ják. Hívom: — Jöjj el hozzánk, jöjj haza, János. Tarts felolvasást, rtekünk is. Hadd lássuk, hadd habjuk szavad mi iö, hiszen tizenegy év óta nem voltál otthon. — ... majd ... majd ... — mondja hívásomra János. Nagyon szeretne hazajönni. Nem tudom rávenni, hogy magáról beszéljen. Csak nagy nehezen szedem ki, hogy rendszerint délelőtt dolgozik otthon, délben valamelyik gyermekét kiséri-hozza haza a* iskolából, délután négyig otthon a gyerekekkel foglalkozik, négytől kilencig a szerkesztőségben van (a „Magyarság" neves munkatársa), kilenctől aztán ismét otthon. — Hol is lehetne másutt, inkább Komáromi János, mint otthon? Nézem az íróasztalát. A legpedánsabb rend. A legifjabb János sem mer kotorászni rajta, pedig a ceruzának, tollhegynek, guminak, mint saját magántulajdonnak, nagy barátja. Az irómappán kézirat. Komáromi János ke- zeirása. Egyforma, de olyan végtelenül apró betűk, hogy egy erős nagyítóval is alig tudom olvasni. Ragyogó tiszta. Javitá/8 úgyszólván sehol. Egy nyolcadives kézirat oldala két hasÁ- bős lapoldal szedést ad ki. A kéziratok mind összegyűjtve, bekötve. Szerencséje a szedőnek: a kiadóhoz, a nyomdába gépelt példány megy. A kéziratból csak igen jó barát kap egy-egy ivet, oldalt, novellát. —. Min dolgozol? Mit tervezel? Most már szaporább az iró szava. A legnagyobb készülő müvéről: „Az ordasokéról beszél. Azután jön majd a Görgey-regény. Igen. Jön ez, jön majd az. Mert mindig dolgozik, mert művészete egyre gazdagabb, du- sabb, értékesebb. Neki nem kell keresni a kiadót. A kiadók várják Komáromi János alkotásait. * — Bocsáss meg, János testvér, hogy mindezt elmondtam. El kellett mondanom. Nem magánügyed neked az, amit én Rólatok, a Tieidről, otthonodról írtam. Mindnyájunké az, akik akár itt, akár ott lakunk, de magyarok vagyunk. Sőt több: mindenkié az, aki olvas, aki szereti a szép, művész írást-. — Jöjj el hozzánk. Gyere haza, János. — Hívunk, várunk. —< Hív a szellő ott Legenyemi- hály fölött, neked uj meséket fog mondani. Hiv a Bodrog. Gyere haza azokhoz, kiket Te úgy szeretsz. —• Igen, János, tudom én azt jól, figyeltelek nem egyszer, otthonodban, a Pannónia télikertjének egy sarkában, amikor nem győztél eleget kérdezősködni az odaátról, mikor iró társaddal, Gyula diákkal faggattatok. Tudom én azt, hogy kevesen szeretnek úgy minket, mint Te. Tudom én azt, hogy Te minden innen — tőlünk jövő elé szivesen kimennél a vasúthoz is, csak hogy hallj valamit innen, csak hogy kösz öntsd azt, aki — magyar — innen jön. —< Gyere hozzánk, ott már voltál mindenütt. János, gyere, kimegyünk elébed mi is a vasúthoz. ölel, köszönt testvéred: R. Vozáry Aladár. A sínekre siti a tmp„. Akárki mit beszél, nem lassú ez a ml vonatunk a Rimavölgyón, lám, gyorsvonat! síneket is raktak le alá ja, már egészen Brőkálg s olyan észvesztő ? gyorsasággal rohan, hogy ember legyen, aki firtva beéri. tsd Fnt a vonat. Hegyen-völgyön, Tiszolctól Bacsóig, Bacsótól Nyustyáig, Nyustyátói Brézóig. A vén Fabova, az erika-virágos Tresztye, a hegyes Osztra s a jópajtás-Szinyec kisérik az útját. Gyárak kéményei integetnek, a Rima sárga vize futkároz, csavarog mellette. Sárga lombnak a Iák. Szép őszi délelőtt van. Füttyög, füstöl, pöfékel a nagykalapu vonat. Úgy nekiiramodik, hogy Bátyiban meg sem áll talán. Csikorog a kerék, veti a gőzös a füstöt. Kint fut a rétek között, műnyelven úgy inondj'ák: nyílt pályán robog a vonat. Hirtelen megrándul azonban minden kocsi, csikorog a fék, pöfékel türelmetlenül a mozdony, néhány skatulya a fejünkre esik, Uramisten, mi történt. összeütköztünk-e, avagy kisiklott a postakocsi? Minden megáll egyszeribe, gőzös füstje, kerekek forgása, kofansszony pergő nyelve, az egész vonat, minden. Fejek hajolnak ki a vonaton, izgatott utasok lepik el a lépcsőket, jaj Istenem, csak tán nem a Szinyec indult meg s tapos a pályára? Valami van. Valami készül. Merénylet? A masiniszta is, a fütőlegény is, leugranak a gőzösről s ugyancsak integetnek a kezükkel. Lengetnek zsebkendőt, kurjongatnak. Mi van? Kit gázoltunk? Jaj, nini, apró sárga kutya melegszik a talpfákon, öklömnyi. Már feltápaszkodott fektéből, felül a fekete gőzössel szemben, a sinek között s kíváncsian lefetyel a nyelvével. Úgy ül a monstrum árnyékában, mint a mesebeli törpe az óriás varázsló előszobájában. És nem fél. Nem. A kis kntya ül és nézi a roppant fekete, fújtató tömeget. Mars, mars, takarodsz, te kis kutya az útból? Nincs más teendő, a masiniszta lehajllk, ölébe veszi a kis kutyát s szép szelíden kiteszi a partra, azaz, mondom, a sinek mellé. Megáll a nap is, a bányai torony hegyébe tűz egy sugarat s úgy mosolyog. Mosolyog a kis kutya is, kettőt vakkant s a farkát csóválja, mosolyog a masiniszta, a fütő, az utasok, mosolyognak a fenyők s a kék gala- gonyabokrok. Mosolyog az ősz. Hadd szorítom meg gondolatban annak a nto- solygószivü, olajos ruhája masinisztának kezét, ezerkllencszázharmlnc, szeptember harmadik szombatján, délelőtt tizenegykor a jópajtás Szinyec alatt. j Hálisten, hogy élhet tovább is a kis kntya s I nem sétált rajta végig a nyolckerekű szörnyeteg. Szombathy Viktar. 1330 október lt, vaa*nM».
