Prágai Magyar Hirlap, 1930. szeptember (9. évfolyam, 199-223 / 2420-2444. szám)

1930-09-14 / 210. (2431.) szám

rpi®OT-/vUí^ii-FmaiAi>

„Meló** és „művészet**

Az alvilág észtétikája Mai KARINTHY FRIGYES

A „Földnélküly János" reprize alkalmából emlékeztem fel tegnap este, hogy milyen j ól mulattunk s hogy álm élkod tünk magunk is, kitűnő szerzőtársammal, a darab Írása közben, amikor az életrehivott alvilágfigurák, betörők és kas-szafurók, beszélni kezdtek a papíron, a maguk nemzetközi nyelvén, a „me- ló“-ról, vagyis a ,,munká“-ról, aminek minősül ése szempontjából nálunk éppen úgy ősi vita tárgya, vájjon mesterségnek, vagy művészetnek teán the tő-e, tehetség, sőt zsenialitás nyilatkozván meg benne, mint ahogy tudományiban és politikában és irodalomban mindig vitás marad, mennyi bennök a mesterség s mennyi a művészet. Akkoriban olvashattunk ilyen alvilágismertető könyveket is, tanulmányoztuk az argot-t s a stúdium olyan érdekesnek bizonyult, hogy bizony megtfeledkeztünk közben az egész kérdésnek, az úgynevezett „bűn és bűnözés" problémának erkölcstani méltatásáról, — nem emlékszem, hogy ilyenféle filozófiai aggodalmak egyáltalán szóba kerültek volna köztünk, holott igyekeztünk igazat gondolni és imi, amivel csak erősíteni akarom régi gyanúmat, hogy bár az erkölcsös gondolatnak szüksége van az igazságot kereső értelemre, de az igazságot kereső érteleim nem függhet erkölcsi elvektől, lévén utóbbi szélesebb, előbbit magába ni oglaló, de nélküle is lehetséges kategéria.

Mindenesetre megfontolandó, hogy a betörő és kasszáimé urak szótárában a meló szó jelenthet munkát, jelenthet mesterséget, sőt művészetet is, csak egyet nem jelenthet soha s éppen azt, aminek a társadalom minősíti: bűnt. Ez a szó hiányzik szótárukból, miint ahogy nagyon valószínűen az egész emberi fajta szótárából hiányzik az a szó, amivel történelmi őe társadalmi tevékenységünk célját és jellegét jelölné, vagy jelöli is talán egy a miénknél messzebblátó értékeié® éf* * osztályozás. Az isteneknek bizonyára külön nyelvük van, ha egymásközt beszélgetnek s nem tudhatjuk, hogy ezen a nyelven hogy hangzik az „ember" szó s milyen jelző áü előtte, — csak annyi látszik ismét valószínűnek, hogy az a jelző nem fedi pontosan a mi „bOtos" é« „tudós" és „igazságos" és ,arídHosös' auavunk értehcét

De fölösleges is ez a „bűn és erény" megkülönböztetés a gondolkodó és figyelő számára, akinek örülnie kell, hogy helyette elvégzik az ítéletet erre a óéira való szakemberek: bírák és politikusok. Az ő tudományukba kotnyeleskedő laikus kontárkodás helyett elégedjünk meg a szerényebb, de sokkal mulatságosabb feladattal: elképzelni, milyen lelki berendezedés lelhet az, ami betörővé és nagystílű vagyonelleni bűntények végrehajtójává képesíti embertársunkat, ki megjelenésében lehet hozzánk hasonló valaki s ha beszélsz vele„ látszólag ugyanolyan fogalmakkal gondolkodik, itól s vélekedik a világ dolgairól, mint akármelyikünk.

S jellem és érzelem és értelmesség dolgában éppoly változatok, hogy igy mondjan, jóság és rosszaság dolgában, mert ez a két fogalom megint csak nem fedi a bőn é® erény ellentétét, — jóságnak és rosszaságnak úgy látszik, mégsem a magántulajdonról való felfogásunk a mértéke. Ismertem rossz embereket, akik, félvén a törvényt, egész életűkben nem követtek el minősíthető bűnt, s jó embereket, akik éveik felét börtönben töltötték, mert nem volt erejüu hozzá, hogy vagyonellem gaztetteik nyomait emberen elkövetett kegyetlenséggel tüntessék el, — meg- rémitgették cs<ak az áldozatot, de ha arról volt szó, hogy a ,pénzt vagy életet" kérdésre nehezen tudott választani a felszólított, inkább mind a kettőről lemondtak, semhogy utóbbit előbbi kedvéért elvegyék.

Aminthogy az egész komplekszum valóságban is, nemcsak jelképesen ezen a „pénzt vagy életet" s ezen a „fel a kezekkel" kérdésen fordul meg. A betörőt és kasszafurót és sikkasztót ez a gesztus különbözteti meg lé- nyegében a rablógyilkostól, — ezért lehetsé- gs, hogy a betörők, ha nem is rokonszev, mindenesetre emberi érdeklődés és kíváncsiság veszd körül a magántulajdon szentségére nevelt polgárság részéről is, ZBiványromanti- fea, ujságsaenzáció és detektivtegén yek izgalmának formájában, míg a rablógyilkost, aki nem állítja alternatíva elé az adott helyzetben gyöngébb embertárst, hanem egyszerűen tárgynak tekinti, amit veszélytelenné kell tenni azzal, hogy megöljük, — a rablógyilkost utálattal löki el magától a legfanatikusabb kommunista is. A rablógyilkost tánsada- loinkivüli lénynek, idegen állatfajtának, érezzük, nincs közössége velünk, nem tud rólunk semmit, szava és érzése nincs hozzánk, csak körme és foga, — börtönt nem érdemel, le kell ütni. mint a sakált. A betörő más. Beteg ember, hibás emíber, kétségbeesett ember, rossz ember, — de ember, mert emberi dolgokban találkozik velünk s számára ez a találkozás csakugyan kockázat, világszemlélet s meggyőződés kérdése, mint számunkra, akik ellenkező kockázatot, szemléletet és meggyőződést vallunk és vállalunk. Fel a kezekkel, szól hozzánk barátságosan, mintegy megvédve bennünket kellemetlen következményeitől annak a szilárd hitnek, mely a lelkében él s mely szerint az a pénz, ami a mi kasszánkban van, sokkal jobb helyet és alkalmazást talál az ő zsebében, — ennek a hitnek, melynek igazságáról s igazságosságáról bizonyára hajlandó volna meggyőzni bennünket, szószékről, nyilvános vitában, akár parlamentáris formák közt, ha szóbaállamának vele, — csakhát nem akarunk szóbaálilani vele s igy kénytelen ezt a rövidebb és szuggesztivóbb, teátráliis módszert választaná.

Ritkán is válik gyilkossá, hacsak nem önvédelemből. Az álarcos és revolvereg betörések gazdag történetében rendkívül ritka az olyan eset, melyben a vonakodót csakugyan lelőné a támadó. A „fel a kezekkel" gesztus azon a józan, statisztikával támogatott és emberiismereten alapuló feltevésen nyugszik, hogy száz ember közül kilencvennyolc gyáva és ostoba s ha a betörő véletlenül a két kivétel valamelyikére akad, ezt okvetlenül a saját s nem a megtámadott peöhén-ek fogja fel, nagyon helyesen. S minthogy, ilyenformán, emberismeret é* statisztika kell a „mesterség 6“-hez, munkastílusa csakúgy változik ée idomul a korszellemhez, mint a közdiáést kiszolgáló művészeké.

Ebből a megismerésből fejlődik sajátos önérzete is.

*

Aki tehát a betörések történetét megírná, az utóbbi évszázadban, éppen úgy kénytelen volna felismerni „irányok" és „stílusok" hullámzását, mint valami műtörténész.

Kétségtelen, hegy legalábbis divatok vannak ebben a műfajban, felismerhető módon fejezve ki az egyéb területeken tapasztalható közízlést.

*

S használhatnánk az esztétikából kölcsönvett műszavakat.

Kecskeméthy a népies, mondhatnám nacionalista igényeket elégítette ki, vakmerő betyár-bátorságával és fuirfangjával. Ez klasszikus iskola, betörőtankönyvekbe való.

Volt aztán romantika és naturalizmus és neo-romantika, impresszionizmus és szürrealizmus, sőt expresszien izmus is & betörések „formanyelv"-ében. Az egyszerű revolverattaktól egészen az amerikai Ízlésű, óriási technikával előkészített, alagutakat készítő, városokat aláaknázó „magasiskoládig (gondoljunk a fantasztikus filmregények hatására) minden irány képviselve volt *

Mostanában, úgy érzem, a dadaizmus korában tartunk.

Olyan gyávára és ostobára puhította az átlagembert háború és terror, hogy minden rek- vizitum, stiluscifraság fölöslegessé vált

Már a revolver is fölösleges.

Egyszerűen bejön hozzánk egy ember, illedelmesen köszön és felszólít, hogy adjuk oda a pénztárcánkat, mivel szüksége van rá

És mi szó nélkül odaadjuk, mert megszoktuk, hogy az efféle kérést már nem érdemes megokolni.

Biztos valamelyik hitelezőnk, villan át rajtunk, ha nem adjuk oda, holnap úgyis elhozza a végrehajitót

TÜNEDEZŐ OSZTÁLYOK

Irta: MARÁI SÁNDOR

A munkás tűntet, a polgár védekezik: 8 közben egyik nem akarja, másik nem meri bevallani, hegy a kétMe, immMs- és polgár- exiszteaaeia éíeömtára egyre inkább elmosódott. összefolyó. A munkás a polgári világtól, mely az ő szemében egységes front, kasztok nélkül s egyértelmű a „kizsákmányoló kapitalista" világgal, munkát követel s a polgár hisztérikusan védekezik a tüntetők ellen. Szaiblyák villannak, teljes a zűrzavar, a polgár, a gyűlölt burzsuj úgy érzi, hogy bőrére megy a dolog, polgári jellegét életének, bar- zsaj előjogait tfél-ti, — s a valóságban minden évvel jobban összemosódnak a bét osztály életformái s a nap éta, hogy Marx kiadta a kommunista kiáltványt, sok minden történt abban az irányban, hogy a polgár, észrevétlenül s akarata ellenére, lefele sétáljon a proletá- riáfcus életnivója felé, inig a munkás életének színvonala polgáxiasodott. A két osztályt, életigényeiket a társadalmi beállitottságukat, már nem annyira valóságos, exieztenciális különbségek választják ketté, mint inkább csak formák és politikum. A gazdasági nyomorúság észrevétlenül közös nevezőre hozta a hozza mind nagyobb mértékben a két ellenfelet: a polgár, a kispolgár, az intellektuell, az orvos, az ügyvéd, bíró, tanár, kereskedő már igen kis rétegében bírja csak mutatni a száz- százalékos polgáriság demonstrációs kellékeit s éppen úgy kiszolgáltatottja az államszocializmusnak s a nagytőkének, mely igazán nem disztingvál többé kegyes pártraihajlássál polgár és proletár között, mint a munkás, akire lövet. „Polgári exisztencia" — szinte kicsinylő meghatározás ez ma, a mindennapi jargonban s egyértelmű lecsuszottsággal, vagyontalan Sággal, kiszolgáltatottsággal, csökkent jövedelemmel, növekvő terhekkel s az életstandard, az osztályharc prófétái által kiátkozott polgári életstandard elviselhetetlen terhet ró a polgárra, aki úgy érzi, hogy osz- tálykötelessége ezt a standardot a végső ösz- szeomlásig tartani. A „nagypolgári1, tehát az ötszobás és kétcselédes, fuldokolva megmarad nagypolgámak, míg el nem önti az ár, ahelyett, hogy elmenne gondtalan kétszobás £s cselédnélküli kispolgárnak, aki a valóságban már régen, ha megméri teherbírását. Nemcsak a magunk, hanem az osztályunk viszonyai felett is élünk. A polgár az osztály- presztizs önbüvölet ében, keménykalapban, keztyüsen, megcímezve s körül titulálva, igen nagy rétegében már régen azt a vegetálást éli a valóságban, még ha nem is mer tudni róla, melynek tartalma polgári elképezlés szerint fedi a „proletársors" fogalmát. De ezt nem bírja, nem akarja tudomásul venni.' S igy megy vígan csődbe és marad polgár, kiadja a szalont, az ebédlőt és a leány szobát idegeneknek s marad polgár, feladja tanult mesterségét 9 ügynökösködik, dxjnokosfoodJk és marad polgár, szürcaöl egy álkul tu r atenyé- saetböl, melyet m teste, se lelke nem kíván « marad polgár — • keserű tehetetlenséggel hallgatja a* uocai lármát, melyből csak any- nyit ért, hogy a proletár gyűlöli őt, a polgárt ? a kapu alól, ahová behúzódott, hogy „polgári" öltözéke miatt meg ne dobálják, felkullog a polgári lakásba, mely se nem háza, se nem vára, csak elviselhetetlen negyedévi gond s aztán körülnéz.

Mit lát?

Miben különbözik ma a polgári exisztencia a proletáritól, ha nem kosztümjét nézzük, hanem a veséjét s fekete máját? A polgár fia, ha elsajátította, amit polgári felfogás szerint iskolában, előkészületben, gyerekszobában a tanulásban, el kellett sajátítania, itt áll a polgári karrier küszöbén s az összes nagybácsik levele se elegek ahhoz, hogy állást találjon s ha talál, olyat találjon, mely legalább úgy eltartja, mint egy tanult munkást a mestersége —, hogy ez igy van, hogy százötven pengős állásokért diplomás polgárfiuk élet-halálhar- cot folytatnak s gyakran hiába, azt tudjuk s aki tagadja, hazudik. Egy legfelső polgári réteg kivételei sem számítanak. A polgár lakásban lakik, hintaszékkel és kanárival, azért polgár: elfizeti reá átlagosan összjövedelme egykarmadát. A polgár úgynevezett társadalmi életet is él, nagyon gyakran nem, mintha különös öröme telnék benne, hanem öntudatlan exisztenciális érdekből s ugyanebből az okból polgári köntösben mászkál, áldoz társadalmi formák s egy általa kultúrának tartott félreértés ápolására, a közterheket fokozottabb mértékben viseli, mint a munkás, már csak azért is, mert könnyebb rajta behajtani, a „kapitalista" háborúban éppen úgy agyonlövik, mint a proletárt, vagyonát, éppen azt a kimondottan „polgári vagyont", azt a nyolcvan négyezer jelzálog hitellevelekbe fektetett aranykoronát, melyet ötven éven át kapart átkos kizsákmányolással össze, — tehát, vagyon alatt természetesen nem a feudális nagybirtokot, sem az összesi- bolt és spekulált plutokrata vagyont értve, hanem a nagy polgári rétegek átlagvagyonát, — éppen úgy elvitték hadikölcsön, infláció és szanálás, mint a proletár spóregyleibe s postatakarékba és harisnyába dugott filléreit, nyugdijintézményei elzüllöttek és tönkrementek s ha jól belenéz zsebébe, életébe, kilátásaiba, azt kell tapasztalnia, hogy a svindli nem megy tovább, nem bírja az osztályrepre- zeniációt s ő, a polgár, kanárival és hintaszékkel, már ami élete aranyfedezetét és megalapozottságát illeti, részben sarlatán, részben már régen olyasfajta életet él, rnely1930 szeptember 14, vasárnap.

Vozárs Dezső:

ŐSZI INICIÁLÉ

A költő szava méz. ó nézd, hogy ceepereg belőle méla báj, ssiréndal, holdak árnya

s mint tnlkövér madár, kit többé nem bir

[szárnya,

ül, lépked é« rikácsol, amíg fenn friss sereg,

a fecskék friss csapatja Afrikákba ssivárog, felejtve hervadást, hárfa hangú avart.

Magiam is áramlóm e vörhenyes, zavart, ősi ősiá világot. Né®e»k. Ásítok. Várok.

nél emberibbet s igazságosabbat a marxi kiáltvány valamikor a proletárnak követelt. Észre kell vennie, hiába villogtatja cilinderét, hogy polgári büdzséjét az élet bármilyen banális rendki vülisége, egy haláleset, egy betegség, egy operáció, egy kirándulás költségei éppen úgy felborítják, mint a proletárét s az egyensúlyt se munkával, sem spekulációval többé helyreállítani nem tudja, ha egyszer felborult. A polgár éppen olyan törzsvendég hó végén a zálogházban, mint hét elején a munkás, a polgár a tröszt-terror kezében éppen olyan vogelfrei, mint a proletár. A polgár babonás rettegéssel és áhítattal beszél a nagykapitalizmusról, a taburól, melynek éppen olyan kiszolgáltatottja zna már, mint a negyedik rend. De éppen ezért, mert tabunak tartja, nem tömörül, nem tűntet, nem kiáltja, hogy: „világ polgárai egyesüljetek", hanem pusztul, fogvacog és rendőr után kiált, ha as a társadalmi réteg, mellyel minden érdeke lassan összeközösödött, gazdaságiak éppen úgy, mint kulturálisak a esak társadalmiakban választja még el valami laza korlát, melyben maga sem hisz, kimegy az uocára a kenyeret követek A polgári osztálynak nagyon csekély rétege az, a magasabb közhivatalnoki, a szerencsésebben spekuláló, nagytőkével atyafi ságo skodó, ideig-óráig árraluszó kereskedői és ipari réteg, mely magát polgárnak s életmódját megalapozottan, a szó 1914-es értelmében polgárinak nevezheti még. De általában az a kabátos ember, akit a tüntető mnmkanéíkíüli ma „Itt & burzsuj* felháborodással megfciabál, éppen olyan, siralmasam, tanácstalanul, munkanélkülien facér, -mint az általa „kizsákmányolt" tüntető. Ez az, amit a tüntető nem hisz el. Ah, szegény polgár, kiáltja, igazán meghasad a szivem, ha azt hallom, hogy mér a cseléded sem lehetek, oly rosszul megy neked — 8 amíg ez a felemelés tart, észrevétlenül mossa össze az idő . a két osztályt ugyanabban a veszedelemben.

Budapest ma tele van faoér polgárokkal Lassan már hitelrontás, polgárnak aeseasá

valakit

*

S az élet közben egyre tökéletesebb, legalább igy halljuk, egyre kényelmesebb, in- genióausabb, óránként találnak fel valamit, amelytől szellemesebben, egészségesebben és hosszabban lehetne élni, ha a megélhetéstől reáérnénk. Csak éppen erre az egyre nem akad módszer és szabadalom, a megélhetés titkára. Anyag és áru torlaszodik és tornyo- sodik mindjeuifelé, csak a fogyasztó nem jelentkezik sehol, aki olyan ötletes, hogy e zsúfolt, praktikus és egyre tökéletesedő Kánaánban nem hal éhen.

Egy osztály tűnik el szeműnk előtt, előbb még végtelen lassan, a háború óta feltűnően sokasodó jelekkel, egy osztály, mely a bolsevisták szerint manapság még „orgiáit üli", bizonyos hermetikusan elzárt termekben, — de általában az orgia, melyet a polgár ma ül, sovány s úgynevezett polgári szórakozásnak is alig illik be. Van már lumpen-burzsoázia is, úgy, ahogy van lumpenproletariátus, a közös jelzőiben közös sorsok találkoznak. A polgár, aki átvette Európában a letört feudális nemesség szerepét, gyorsabban vircsaftolt le, mint elődei s valami uj, uniformizált kispolgárság felé fejlődik a világ, egy kispolgárság felé, melynek egyenruhája a konfekció lesz. A két polu-s, Newyork és Moszkva között készül ez a közös nevezőre hozott, az élet csuka- szürkéjébe beöltöztetett kispolgárság s lehet, mire elkészül, hogy más neve lesz, kispolgár helyett talán kollektív emberinek nevezik és számozzák. Hogy hintaszéke s kanárija lesz, arra hitet merek tenni: a letűnő réteg hozza még régi életéből s a feltörő dehogy is engedi el. Életünk Ford és Stalin kezében: a polgár élete csakúgy, mint a proletáré ? hogy a trösztnek U. R. R. S.-e a neve, vagy Rubbers Company, vagy Standard Oil, ez a jövő titka, de csak ennyi. A mi szempontunkból, akik ma élünk, szinte közönyös: nekünk tartogatja a kegyet a sors, hogy osztályőntudatos polgárokként éljünk és haljunk: harmadosztályú életen át a harmadosztályú temetésig.

Tárásad®! Bar

Prá$a I., Na Mústku 3.

Magyarok találkozóhelye.

Magyar kiszolgálás. Eredeti magyar és külföldi borok.

6