Prágai Magyar Hirlap, 1930. augusztus (9. évfolyam, 173-198 / 2394-2419. szám)

1930-08-07 / 178. (2399.) szám

^RXGAlMAG^ARFnRLaP Meissner miniszter védelmébe vess! a taiiiiréff^slgedé Englist Az igazságügy: miniszter nyilatkozata a gazdasági válságról ás a politikai élet aktualitásairól % Prága, augusztus 6. Meissner dr. igazság- ügyminiszter a pilseni Nova Do>ba szerkesz­tőjével az aktuális politikai kérdésekről hosszabb beszélgetést folytatott. Az érdekes politika megnyilatkozást a következőkben is­mertetjük: — A képviselőké znak és a kormánynak a gazdasági válság enyhítésére irányuló tava­szi munkája csak rövid időre szakadt meg s ezt a munkát a közeli hetekben folytatni fogjuk. A jövőben ismét a gazdasági nehézségek lesznek azok, amelyek a kormány és a po­litikusok értekezleteinek napirendjén szere­pelni fognak. Általános gazdasági depresz- szió idejében élünk, amely egész Európá­ban elterjedt, de ugyiátszik, hogy oly idő­szakban is élünk, amikor a gazdasági élet uj szervezete születik. — A kormánynak az a föladata, hogy meg­találja azt a középutat, amelyen a mezőgaz­dasági és ipari termelés érdekeinek az össz­hangja elérhető, mert ezt követeli az állam bel- és külpolitikai érdeke, de ezt követelik a kereskedelmi kapcsolatai is. Ezeknek az érdekeknek a mérlegelésénél nem szabad az egyik termelési ág érdekei alá rendelni a többi termelési ág érdekeit, de még ebben a termelési ágban foglalkoztatott munkásság érdeke sem azonos a munkaadóéval. Az ipari munkás érdeke csak egy bizonyos mértékig párhuzamos magának az iparnak az érdekeivel, de már nem azonos az ipari vállalkozó érdekével, aki már egy prosperitásos időszakot átélt és rövid ideig tartó gazdasági depresz- sziót könnyebben képes elviselni munka nélkül, tehát átéli az átmeneti válságot is, azonban nem úgy a munkás. Az ipari válság következményeiben a munkásság bőrén ép­pen úgy mutatkozik, ba a munkásság bét kö­vér esztendőt élt át s azután következett a válság, vagy pedig ha bármilyen más okból támadt válságról van szó, mert a munkást igen súlyosan érinti minden átmeneti, ideig­lenes munkanélküliség is.-x — A gazdasági kérdések vizsgálatánál mindenekelőtt azt kell mérlegelni, hogy ipa­runknak és az ipari munkásságnak a külföldi piacokon szenvedett veszteségei a belföldi piacon pótoltassanak. Minden belföldi fo­gyasztó fontos tényező itt. A fogyasztóképes­ség emelése kedvező befolyást gyakorol a termelésre, a munkanélküliséget csökkenti és ezzel megint csak visszahat a fogyasztéké- pességre. Ezért a mezőgazdaságnak nyújtott segély nem tekinthető egyoldalúnak. Ez vo­natkozik azonban az ipari munkás fogyasztói képességeire is. A mezőgazdaság érdekében is való, hogy az ipari válság ne emelkedjék, hanem amennyire az az államtól függ, úgy azt le kell küzdeni s ha helyesen akarjuk meg- itélni az ipari munkás helyzetét, úgy el­vontan kell elbírálnunk azt, hogy ez vagy az az ipari üzem képes-e egyáltalán elvi­selni a válságot, vagy milyen ideig képes azzal megbirkózni. A kormány feladata lesz gondoskodni arról is, hogy a vállalkozási kedv megnövekedjék. Az állami hivatalokat fel kell szabadítani a nehézkességüktől s félre kell tolni azo­kat az akadályokat, amelyek eddig az épít­kezési mozgalom útjában állottak. Valamennyi állam nem építhet olyan mér­tékben, mint ahogy az szükséges volna és ha nincs remény arra, hogy az építkezést a ma­gánosok kezdjék meg, úgy az építkezéseket az önkormányzati testületeknek kell lehető­vé tenni s ebből arcéiból pénzügyeiket sza­nálni kell s joghatóságuk is rendezendő. Nagyszabású beruházási programot kell majd csinálni, amelyben az állam és az önkormányzati testületek éppen arra az időre gondolnának, amikor a magánvállal­kozási kedv csökkenne. — A feladatok e nehézsége s a nagy gaz­dasági kérdések azonban nem jelentik a po­litikai pesszimizmust. A pesszimizmus csak akkor volna indokolt, ha a kormány az összetételére való figye­lemmel avagy tehetetlensége miatt képte­len volna bizonyos problémák megoldá­sára; a mai kormánynál azonban nem áll fönn ez az eset. Ellenkezőleg, a gazdasági miniszte­reket a legnagyobb elismerés illeti meg, nz ERDŐ SZERELMESE REGÉNK Irta: ZfíNE GREU Fordította: rtOSÖRyNÉ RÉZ LOLP (56) — Mégsem volt az csikó, Miit — szólt az­tán. — A csikó ide-oda szaladgál, ezt a lovat pedig vezették. Mindig szorosan a nagy ló nyo­ma mellett marad. Azt mondom én neked, Miit, hogy kis musztáng nyoma és a kis musztángot odakötötték a nagyhoz. Dalé felelete az volt. hogy sarkantyúba kapta a lovát és űzni kezdte a falu felé. A na.p most hanyatlott le vörös és arany fényben a nyugati sziklák között. A lovak olyan fáradtak voltak már. hogy csak ügetni birtok s többször megbotlottak a jó utón is. A lakosok előszaladtok a házakból és csodálkozva mutogatták egymásnak Dalét és a pumát. A két lovas Cass néni háza előtt állította meg a lovát. Az öregasszony sápadt arccal jött ki eléjük. — Mi... — kezdte rekedten John, de nem bírta megkérdezni, amit akart. Dalé segitett neki: —■ Hogy van R.oy? — Kicsit rosszabbul, mert tegnap valami hirt hallott. Most félrebeezél... Oh, de örülök nek­tek fiaim! Miit, szegény fiam, mitől vagy olyan sovány? De ne is feleljetek nekem, fecsegő öregaszonyniak ... siessetek tovább... Jaj, Daléi Miért nem hagytad otthon ezt a vadálla­tot? Tartsd vissza, ne jöjjön közelebbi — Nem bántja Tóm magát, anyám — mond­ta Dalé. — De beszéljen, beszéljen! Helen kis­asszonynak nincs semmi baja? Mondja hamar! — Siessetek hozzá ... netöltsétek itt az időt! Dalé szó nélkül forditota meg a lovát, utána John. Az álatokat egyre ütni kellett, hogy to­vább menjenek. Dalé úgy érezte, hogy sohasem érnek oda az Auchincloss-házhoz. Végre ott áll­tak az udvaron ... Dalé érezte, hogy valami szerencsétlenség történt, de mégsem bírta meg­tiltani a szivének, hogy ne törődjön mással és boldog legyen, mert azonnal látni fogja Helent. A tornác mellett, a fa alatt, ahol Auckiri- cSöfts-MaJ beszélt, kis mexikói fin ült. Dalé so­hasem tudta, mit mondott neki, de a fin felug­rott és a ház mögé szaladt. Dalé leugrott a I nyeregből és felment a néhány lépcsőn ... az­tán kopogott az ajtón. • x John még most is a lovakkal törődött elő­ször. Leszedte róluk a szerszámot és megvere- gette a hátukat. — Derék állatok vagytok, szépen viseltétek magatokat... Jól van, meg vagyok veletek elégedve ... Dalé sietve közeledő lépéseket hallott oda- bentről... Csengő hangot... aztán egyszerre kitárult az ajtó és megjelent előtte Helen fehér ruhában. De nem a barnapiros arcú, mosolygó, vidám Helen, hanem sápadt, gyönyörű és fájdalmas szemű tündér, akinek remegett az ajka... Dalé egy szót sem bírt kimondani. — Oh ... itt van ... itt van végre ... — sut­togta Nell. Dalé odanyujtotta neki remegő kezét. De He­len nem látta meg a könnyein keresztül. A vál­lára borult, átkarolta nyakát és szép büszke fe­jét zokogva hajtotta a mellére. Dalé tudta már, mi történt. Elrabolták Helen húgát. De mialatt nagyon jól megértette, hogy Helen nem azért ölelte meg, mert örül neki, hanem azért, mert kétségbe van esve a tehe­tetlen aggodalomtól — mégis minden idegszála résen volt, hogy érezze ezt az ölelést és el ne feledhesse soha többé, amint a leány puha, me­leg karjai ös6zekulcsolódnak a nyakán és re­megő teste az övéhez simul. — Bo ... — kezdte halkan és rekedten. — Lovagolni ment tegnap ... és nem jött... vissza... — tördelte zokogva Helen. — Látam a nyomot — mondta Dalé. — Az erdőbe vitték. Majd visszahozom. Helen megrázkódott, amint megértette, mit mond, aztán fölemelte az arcát, hogy a férfire tekintsen. — Visszahozza? — Vissza — felelte Dalé azonnal. Mintha csak most, hirtelen ébredt volna He­len a tudatára annak, amit tett: — Dalé érez­te, hogy a leány megremeg. Lehanyatlott a karja és hátralópett, halovány arca bíborosra pirult. De bátor vplt még most is, szörnyű za­varában. Nem sütötte le a szemét, bár Dalé lát­ta benne a változást: szégyenkezés, megértés, titokzatos gondolatok sötétítették el hirtelen. — Én ... én ... azt sem tudom, mit csinálok — hebegte. — Természetes... De nyugodjon meg, Nell. Sietek. hogy a sok nehéz kérdésben a helyes kive­zető utat meg tudták találni. Az utóbbi né­hány hónapban végzett munka nemcsak mennyiségileg, hanem minőségileg is figye­lemreméltó. Helytelenül beszéltünk bizonyos „kis programról14, amit a kormány eddig végzett. Ez olyan nagy darab munka volt, amely az állaim több százezer lakosának a helyzetét biztosította. (!) És pedig a legkü­lönbözőbb néposztályok körében. Englis pénzügyminiszter lemondásáról Meissner a következőket mondotta: — Englis pénzügyminiszter demissziójáról semmit sem tudok, de néhány őszinte sza­vam volna ehhez a kérdéshez. A pénzügyimi­niszter helyzete mindenütt és mindenkor igen nehéz, különösen nehéz azonban nálunk a mai helyzetben. A pénzügyminiszter fel­adata nagyon népszerűtlen. Neki kell gon­doskodnia arról, hogy a költségvetés egyen­súlyban maradjon. Igen népszerű dolog ugyan uj kiadásokat megszavazni, azonban az egyidejű fedezet nélkül az állam azt csak nagyon rövid ideig tehetné s az ilyen gazdál- dás végül az állam valamennyi lakosán meg­bosszulná magát. Természetes, hogy kevesebb támadás éri azt, aki ad, mint azt, aki arról is gondol­kodik, hogy lehet-e adui. Aki komolyan törődik azzal, hogy az állami pénzügyek rendben legyenek és hogy a .jövő­ben is legyen fedezet a különböző kiadások­CSÍZ! VÍZ A legerősebb jód-bróm források gyógyvize. Kérje a csizi viz használati utasítását. Csizíürdő. ra, az szívesebben lát a pénzügyminiszteri székben oly férfiút, aki az állampénztárból kiadott minden egyes fillért számon vesz, mint olyan férfiút, aki két kézzel osztogat. Ha a pártoknak nem is volna az kellemes, hogy a miniszter az állampénztár képvisele­tében követeléseik ellen foglal állást és hogyha az ilyen részletkérdésekben néha el­térő nézetünk is volna, ennek ellenére a legnagyobb elismeréssel kell adóznunk an­nak a miniszternek, aki elsősorban az állam érdekét védi ? az ilyen ember távozását az állam károsodásának tekintenék. # Meissner nyilatkozatát csaknem teljes ter­jedelmében közöltük. Mint a nyilatkozatból kitűnik, a miniszter a napi aktuális problé­mák taglalásába nem bocsátkozott s csak na­gyon a felszínen mozgott. így is lehetetlen rá nem mutatni azokra az ellentétekre, ame­lyek a miniszteri nyilatkozat és a való hely- i zet között fennállanak. I Az ajtóhoz ment. — John! — kiáltott ki — Bo eltűnt. Tegnap óta nincs sehol... Küldj valakit, csomagoljon össze nekem kis ennivalót, te pedig siess az is­tállóba és nyergelj föl friss lovat... Legjobb lenne az én régi fekete lovam, ba ráismersz... John szó nélkül fordult s ugrott fel az egyik most leszerszámozott ló hátára. Eltűnt az is­tállók irányában. A puma most látta meg Helent. Odajött és nagy fejét a térdeihez dörzsölte. — Oh, itt van Tóm is! — zokogta Helen. — Te drága Tóm, te... Hogyan örülne Bo. ha látna téged... — Hol van Carmichael ? — kérdezte Dalé. — Bót keresi? — Igen. ő vette észie, hogy eltűnt. Tegnap késő éjszakáig kereste, de nem talált nyomot. Ma még nem is láttam. De mondták, hogy Hal és Joe kivételével mindenkinek megparancsol­ta, hogy maradjon itt a telepen. — Helyes. John is maradjon itt. De különös, hogy Oarmiohael nem találta meg Bo lovának a nyomát. Pónit vitt magával? — Igen. Az ő nyomát meg is találta, de észak felé, a sziklák között, elvesztette. Késő is volt tegnap este már és nem láthatta a sö­tétben. Carmichael megtiltotta Bónak, hogy ar­ra felé lovagoljon, de Bo csak azért is odament, mindig veszekednek ... — Helen kisasszony, én megtaláltam a nyo­mot fenn, a ciprus-erdőn túl. Hét más ló nyo­mával együtt ment, még tegnap. Ma pedig egy magányos lovas ment utánuk. — Rlggs rabolta el! Érzem! — sírta Helen. — CKh, a gazember! Beáeley munkája az egész! Reám is lestek, de én nem mentem olyan mesz- szire... Ugy-e, Dalé, megmenti és visszahozza mielőbb? ■— Visszahozom, akár él, akár meghalt. — Meghalt... Oh, Istenem! Helen elsápadva hunyta be a szemét egy pil­lanatra. — Nem — mondta aztán — nem hiszem, hogy meghalt. Azt megérezném. És aztán... Bóval nem oly könnyű elbánni! Maga tudja, milyen merész... milyen bátor... milyen erős! Ha kell, verekedni és harcolni is tud az éle­téért. Kérem, kérem, siessen ... hozza haza!... Dalé remegett a leány kezének szorításától. John most vágtatott oda az ajtóhoz Vándor­madár hátán. — Nell, ígérem, hogy nem jövök vissza nél­küle -— mondta Dalé. Nem látjuk ugyanis a gyakorlatban sehol sem azokat a nagy eredményeket, amelye­ket a gazdasági miniszterek „önfeláldozó munkája* az állam több százezer lakosá­énak hoztak* volna. Meissner nyilatkozatának különösen ama ré­sze feltűnő, amelyben Englist védelmezi. Igaz ugyan, hogy a pénzügyminiszterek hiva­tala sohasem volt irigylésre méltó, kissé kü­lönösen hangzik azonban az a védelem, hogy Englis mindenfelé takarékoskodik. Takaré­koskodik ugyan a közalkalmazottakon, de már az unalomig emlegetett bankfúzió álla­mi pénzzel való szanálása ügyében beadott interpellációkra a pénzügyminiszter a mai napig nem adott választ. 1930 augusztus 7, csütörtök. Isméi masiiuSm! SSeshensoi alsi vonata Nagy közlekedési kiállással ünnepük meg Liverpoolban az első vaspálya megnyitásának centenáriumát London, augusztus eleje. A viliág első vasúti vonala, a manchester—liver­pooli vaspálya megnyitásának 100-iik évfordulója alkalmából ez év szeptemberében egy hétág tartó nagy ünnepségeket terveznek Liverpoolban. A több mint 100 acre kiterjedésű Wavertre ’eporttéren vaeuttörténeti kiállítást rendeznek, amelyen be­mutatják a vasút évszázados evolúcióját, kezdve a legelső moedonyoktól (Rockét, Northumbria és No- veiity), amelyeket eredetiben fognak kiállítani, a 18 legmodernebb expresszmozdonyig. Ezeken kívül a legrégibb nyitott szemé!yezáliitő kocsik s a leg­tökéletesebb modern háló-, étkező- és stsalonkocsik is láthatók lesznek. A sporttéren egy kis vasutat is építenek, amelyen a manchester—.liverpooli vonal ©legelső vonatának modellje fog futni korhű jelme­zekbe öltözött alkalmazottakkal s az utasok menet­jegy helyett a 100 éves eredeti után készült utazási okmányokat fognak váltaná. Minden este 5000 sze­replővel és számtalan állattal' nagy felvonulást fog­nak tartani, amely a közlekedés történetét fogja ábrázolni a történelem előtti időktől a légi közleke­désig. A postakocsik különböző válfajai mellett ke­letű gyailogliiintők, tevekaravánok, római szekerek, elefántok, kutyaszánok és egyéb jármüvek lesznek láthatók, mig a kSkorszak „közlekedését** ősember fogja jelképezni, aki élete párját hajénál fogva von­szolja maga után a földön. A felvonulás 40 perces szimbolikus tűzijátékkal végződik, majd eredeti jel­mezekben el fogják játszani azt. a jelenetet, aimálkor 1830 szeptember 15-én a welióngitoni herceg jelen­létében Georges Stephenson személyesen megindí­totta Liverpool állomásról az első vonatot, amely óránként 10 mérföld sebességet ért el. A vaeuttör- ténetá kiállításon számos külföldi vasút vesz részt. — Ée ha... köziben ... Beasley... idejön? — Utasítsa vissza. De ha erőszakoskodik, ne engedje, hogy magához nyúljon a piszkos kezével. Csomagoljon össze egyet-máet és men­jen át Cass nénihez, amíg vissza nem jövök. Várjon reám.-— Várjak ... A szeme sötét fényben égett. — Miit... Maga is olyan, mint Las Vegas ... Meg akarja ölni Beasleyt! Dalé alig ismert a saját hanoidra, amint föl­nevetett, Vad, nyers kacagás volt. — Tomi — szólt oda a pumának. — Gyere! Ma megszolgálhatod amit, valaha tettem érted. — Isten vele! — hangzott Helen zokogó kiál­tása. — Isten vele... és Vándormadár száguldani kezdett. Dalé nem halott már semmit. Nem mert hátranézni. Te­le volt a szeme könnyel, a melle nagyon fájt. Erőszakkal szabadította föl magát a viharos érzések alól, hogy csak a céljára tudjon gon­dolni. Nem vágott át a falun, hanem megke­rülte s valamivel feljebbért a nyomokhoz. A szakadékos lejtőn már borongani kezdett az al­konyat. A puma csodálatos módon sokkal szí­vesebben futott volna gyorsabban is, de Dalé visszafogta, mert figyelnie kellett. Hideg szél fújt lefelé a hegyekről, hozta az éjszakát. A föltetsző csillagok fényénél feketén meredt égnek a sziklacsoport., ahonnan a füstöt látták kígyózni délután. Jó néhány mérföldnyi- re volt még tőle és nem tudta tulajdonképpen, hogyan fogjon a dologhoz. Fenn, a szakadék egyik elágazásánál, ahol keskeny ér futott a kövek fölött és kevés fü is akadt Vándormadár számára, tanyát vert éjsza­kára, Keveset evett, Tómnak többet adott, de vigyázott, hogy holnapra is maradjon ennivaló­juk. A nagy macska összegömbölyödött Dalé mellett és elaludt. De Dalé álmatlanul feküdt még sokáig. Reménységet, látott a csillagokban. Nem Ígé­ret volt, hogy visszahozza Bót és megmenti He­lent., hanem valami biztos tudat, ami a lelke mélyéből jött és bátorrá, uyugodttá tette. S a tudat mögött, szinte ösztönösen,egyre figyelte és megértette a vadon minden hangját, színét, szagát, érezte az éjt, érezte a természet minden megnyilvánulását — annak az embernek az éles érzékével, aki megszokta, hogy a szabad ég alatt feküdön le aludni, a sötét, magányos Vadonban, egyedül. (Folytatjuk.) 2

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents