Prágai Magyar Hirlap, 1930. április (9. évfolyam, 75-98 / 2296-2319. szám)

1930-04-20 / 91. (2312.) szám

<PI«GSr/V\AGÍAR-HIRIiAP 1050 április 20, vasárnap. A vizbemgró müvészbecsüíeí vagy az érem másik otdaia írta: KARINTHY FRIGYES és kitartás ostoba korlátján, — odalent ref­1930- április. Ha csak reklám kell, Hella fiam, Leendő filmcsillag, aki a MargiIbidről fejest ugrottál, állitolag fogadásiból, hogy kifizesd a penzió- számládat, lényegében reklámcsinálási cél­zattal, valójában pedig, ugylátsaik, egyszerű, szerelmi öngyilkosság gyanánt— ha csak rek­lám kell, parancsolj gyermekem, amennyire szerény képességemtől telik, állok rendelke­zésedre magam is, amint látod. Reklámot azt adhatok, nem kerül semmibe, még én kere­sek rajta Bár nem egészen értem, miféle reklámról van szó. Ha jól olvasom nyilatkozataidból, filmszimésiznő szeretnél lenni, tehetséget ér­zel magadban, azonkívül ti zenkilencéves vagy és csinos és nem akarnak észrevenni. Eddig rendben van, a filmművészet nagy dolog, ne­mes dolog, a jövő zenéje és a legméltánylan- dóibb művészi becsvágy, ha valaki ezen a pá­lyán szeretne érvényesülni. Biztosan olvastad, ngy-e, multheti cikkemet, a Gesammíkuust- ról, minden művészetek egyesítéséről, ami­nek megvalósulási lehetőségét a film jövőjé­ben látom. Persze, hogy olvastad, lefordítot­ták neked németre biztosan és akkor kesered­tél ngy el, hogy te nem lehetsz ama felszentelt művészek közt, akik ezt a jövőt kiépítik — vagy akkor lelkesedtél úgy fel, hogy elhatá­roztad, ha törik, ha szakadj te kiverekszed magadnak a pályát, melyen életedet feláldoz­hatod a művészet oltárán. Mit mondasz, Hella, hogy dehogy is olvas­tad, ördögöt, Mindegy, én a magam részéről mohón és figyelmesen elolvastam minden sort, amit te nyilatkoztál ebben az ügyben és levontam a tanulságokat­Az első, kérlek szépen, ez a reklámkérdés, amit ti fiatalok, ugylátom, merőben másképp fogtok fel, mint ahogy mi fogtuk fel valami­kor. Azt mi is tudtuk, hogy a reklám fontos dolog, igaz ugyan, hogy dicsőségnek, elisme­résnek, eszméink diadalának, meg effélének neveztük néha, de azért tisztában voltunk ve­le, hogy egyszerűen a sikerről van szó, sőt még azt is sejtettük, hogy amit általában er­kölcsi sikernek szoktak minősíteni, érdeme­ink méltánylása és megbecsülése alapjában egy későbbi természetbeni sikernek biztató ígéretét jelenti. Azonban volt egy lényeges különbség. Mi a „reklám" szót — s talán ez volt a naivitásunk — eredeti, a kereskede­lemiből kölcsönvett érteiméiben használtuk — mi tehát úgy képzeltük a dolgot, hogy reklá­mot árunak szoktak csinálni, olyasvalaminek, ami már megvan akkor, amikor a reklámot csinálom neki. Ennek megfelelően, a reklám­csinálás szükségletének gondolata akkor je­lentkezett bennük, mikor, mint íróit, vagy fes­tők, vagy színészek produkáltunk valamit a szakmában — a produkció elismertetése cél­jából szerettünk volna aztán reklámhoz fo- lj -modni. Dekát ez logika volt s élet és logika nem nagyon szeretik igazolni tegymást. Ez az újfajta élet, amit szerencsénk van személyesen ismerni, a te felfogásod helyes­ségét igazolja, Hella fiam. Az ember előbb csinál reklámot, aztán kezd tűnődni rajta, hogy mire használja fel a reklám által felkeltett érdeklődést. Előbb ismerjék csak meg a céget, majd az­tán meglátjuk, mit szállítson a cég.. Ha a cég iránt megvan a bizalom, egészen mindegy, ci­pőién ymázt ajánlok fel a nyájas vevőnek, vagy villamos életelixirt: az áru „menni" fog, egy­szerűen azért, mert divatban van. Nagyon alacsony, elavult foka a kereskedelmi gondol­kodásnak, abból indulni ki, hogy mire van szüksége az embernek, cipőiénymázra, vagy éieteíixirre? A világcikkeik, készitőinek ma­gasabb iskolája, mélyebb emberismeret birto­kában, ma már nagyon jól tudja, hogy az em­bereknek egyszerűen nincsen szüksége sem­mire, s ha utóbb mégis kiderül, hogy volt, mert hiszen megvették az árut: ezt a szük­ségletüket nem ők fedezték fel magukban, hanem a zsenális üzletember. Mindig tapsol­tam annak a tehetséges hirdetés-féleségnek, ami először egy ismeretlen nevet, vagy szót dob ki plakáton és röpcédulákon, nem fűz hozzá kommentárt, nem jelzi, mire vonatko­zik az a szó vagy név, — megvárja, mig min­denki ismeri a szót s csak aztán közli, hogy az illető szó tulajdonképpen egy uj mosó­szer, vagy egy „világhírű" énekes neve, aki „megérkezett városunkba", — nem tudok szabadulni a gyanútól, hogy (ez lévén a siker lényegtelenebb része) utólag határozták el, a sző sikeréhez mérve, mosószert csináljanak ilyen cirnen, vagy világhírű énekest fedezze­nek fel. Mert hiszen mindegy. Lám, Hella halálugrásának sikerét b mennyiségben és nem minős-égben, értékelik, s a ma reggeli lapokban örömmel dicsekszik az újságíró, hogy Hella már száz levelet ka­pott, hívják kabarék, cukrászdák, hívják di- rektriszmek, kalapszalóntulajdo-nosnak. fele­ségnek (ötvénén kérték meg a kezét), úszó­mesternek, kikiáltónak, regénytémán.ak, urlo- viasnaík, sőt az a gyanúm, hogy titokban (csak ezt persze még nem szabad közölni) állam­titkárnak és pénzügyminiszternek is meghív­ták és most habozik, melyik állást fogadja el. Csak éppen moziszinésznőnek nem hívja sbnki, pedig azért ugrott a Dunába, állítólag. Végűi is .ki törődik vele, mivel van sike­rem? Fő, hogy sikerem legyen. / * Gyerünk tehát a hidra, a hid nyomorúság és ismeretlenség országából hírnév és dicső­ség paradicsomába vezet. — gyerünk a hid­ra, csak azt ne reméljük, hogy egyenesen végigjárjuk útját: sok ott az akadály s a hídfőnél nagy a tolongás. Sokkal egyszerűbb, megállni közepén s holmi csinos artistapro- dnkció kíséretében átvetni magunkat munka lektorcsóváját igazítja már felénk a diáwnó- bélü kíváncsiság, melynek mindegy, m)? za­bái: az ő mentőcsónakja visz ki minket, piros lobogóval, a túlsó partra: csak az örvény el ne sodorjon addig. , De még erre sincs szükség. Siker királynő sokkal kisebb igényű nap­jainkban, ha arról van szó, kinek nyújtsa se­gítő kezét. Egyre gyakrabban látjuk magunk közt, mesterségünkben s azon túl is, a sikernek kevésbé vakmerő s mégis diadalmaskodó hő­seit, akik egyszerűen úgy lettek azzá, amivé lettek, hogy büszkén s kitartóan nevezték ma­gukat annak, amivé lenniük kellett volna Olcsó világot élünk. Az erő-művésznek ma már nem kell felemelnie a nagy ólmot, ki­mozdítani a nagy sziklát. Elég. ha kijön a színpadra s izmait mutogatva kihirdeti, hogy ő nagyon erős. Az oroszlánnak nagyobb sikere van. ha kör­meit mutogatja csak s a prófétának, ha ön­magát ünepli, mondván: „én a jövőbe látok!" Senki nem kérdezi tőle: ugyan mit látsz a jö­vőben? — bátran dicsekedhetik. Emiatt még csak ugrani se kell. Elég, ha úgy teszek, mintha akarnék. — A csehszlovákiai magyar újságírók uniójának tagjaihoz! A csehszlovákiai ma­gyar újságírók uniójának elnöksége a köz­gyűlés határozata értelmében ezennel föl­szólítja az unió mindazon tagjait, akik multévi tag-díjhátralékaikat eddig még nem rendezték, hogy kötelezettségüknek május 8-ig eleget tenni szíveskedjenek, mert különben az elnökség a hátralékok behajtását ügyvédi utón lenne kénytelen eszközöltetni, ami az érdekelt tagokat fö­lösleges kiadásokkal terhelné. A pénzkiíl- demények minden esetben Jelűnek Fe­renc fönénztáros címére (Pra-li a 5T. Panská 12) küldendők. (Hivatalos.) Elsőrangú állapotban lévő használt 4 és 6 üléses tOPEL“ személy autók kedvező árak és fizetési fel­tételek mellett eladók az Auto-Motor Garage-nál Kosice, Légionárius tér 2 sz. nnBomi 3rta: MÁRRI SÁNDOR A háborús történetek, mentői inkább ei- 1 ávoJoőnaik emlékeink az időtől, mikor tör­téntek, bizonyos megszűrő eljáráson esnek át az emlékezetben. Nem halványodnak ép­pen el: s mintha csak idő kellett volna hoz­zá, hogy az öntudat felszabaduljon az él­mény bénító hatása alól, most kezdünk csak szabadon s valamelyes élénkséggel vitatkoz­ni felőle. De a háborús irodialom mellett hangot kap lassan egy másik, íratlan króni­kája a háborúnak, — azok a benyomások, melyeket a lélek a rettenetes zűrzavarban csak kusza jelszavakkal jegyzett fel, s tíz óv kellett hozzá, hogy „legérdekesebb háborús élményem pedig áz volt" — kezdettel társa­ságban, ismerősök között felbuggyamjon vég­re. Mind észrevehettük, hogy ezek a nagy távolból leszűrt háborús „élmények" mint- •r ív végső képletei annak, ami a lélekben egyáltalán megmaradhatott a félfoghatatlan- ból, — s ez a végső összefoglalás nem a pergőtűz, a gránátvágta tölcsér földigotmolya- gá-baa keringő emberi tagok, hanem rend­szer imt valami egészen egyszerű, ostoba kis történet, aminek se poin'tje, se tanulsága. lTgy tetszik, a lélek csak azt őrzi meg, ami ártalmatlan és Dem sebzi már. Sok ilyen sterillé vált háborús történetet hallottam az utolsó években, néhányat feljegyeztem, s mindig úgy találtam, hogy az anekdota s a banalitás között tévelyegmek. Az ember olyan állat, aki, ha megjárta a poklot, tiz év iimuliva ráv'áigja: „Igen, de rend volt odalenn, h/. tagadhatatlan." S százat fogadok egy el­len, ha kannásból megkérdezünk ma valakit, a ti végigszenvedte a négy esztendőt, sebe­ket kapott, éppen csak bele nem halt, hogy m a legérdekeeebtb háború* emlékű, valami hasonlőt meséi, mint az alább következő há­rom kis történet valamelyike. I. Legérdekesebb háborús emlékem, mond­ta a szolgálaton kiivüili főhadnagy, a háború utolsó esztendejére esik, az utolsó olasz of­fenzívba idegére. Akkor már négy óv háború volt mögöttem, jártaim a szerb, a román, az orosz s legvégül az olasz fronton. A helyzet nemcsak a mi szakaszunkon volt kétségbe­ejtő, /hanem az egész fronton. Az olaszok he­tek óta. lőttek minket, utánpótlás nem volt, az élelmezés elakadt, a testi és lelki össze­omlás előtt állottunk, tisztek és legénység. Egy reggel, öt óra felé, támadásra kap­tunk parancsot. A mi frontunknak egy óriá­si sávja mozdult meg és lökött minket is előre. Az előnyomulás egyes pontokon si­kerrel járt, mert ötórai várakozás, roham, hasailás, kúszás után ott állottunk egy falu előtt, mely éjszaka még az olaszok kezében volt, s csak percek előtt vonulhattak ki belő­le. A. század bevárta, amíg erősítést kapuink s aztán lassan, óvatosan birtokba vettük a falut. Ezt a falut, talán valami kis mezőváros is lelhetett, a mi tüzérségünk alkkor .már hetek óta lőtte. A főtér a templommal csak kő volt már és por. Ha valamire ráillik az a kifeje­zés, hogy „a földdel egyenlővé tétetett", ak­kor ez a főtér megérdemli. A házaknak csak nyomuk, tervrajzuk látszott, mint Pomipei- bem. A mellékaicoákban álldogált csak né­hány épenimaradt ház, s egy csodálatosan megkímélt uccasor, kőből épült, földszintes házakkal, köztük néhány urias, villaszerű vidéki épület, rácsos kerítéssel, melyek mőgOtt egypár gyászos ciprus szomonkodott. {A zászlóssal és két bakával beléptem az egyik ilyen házba. Sárgafalu, terméskőből épített, pírosére- sze-s, nagyon jokúéban tartott ház volt, kör­orvos, vagy jegyző háza lehetett. A kertben fehérkavicsos ut, lucfenyők, s szerény, de ápolt virágágyak. Az üveges tornác ajtaja nyitva állott, felmentünk a három lépcső­fokon, kiabáltunk, senki nem felelt. Aggan- csokfka! díszített előszobába léptünk be, fo- natos székek^ a vidéki polgári jólét nemzet­közi egyformasága mindenfelé, s színes iiveggvöngy-ifüggöny mögött nyílt az első szoba, a nappali. Az idő hűvös volt, nyirkos, eső szemelt. A szobában terített asztal állott, világossárga reggeli abrosszal megtérített asztalon por­cellán findzsák, ezüst evőeszközök, méz, jam, 'kétszersült, egy tányérkán szeletekre vágott citrom, ezüst cukortartóban kockacukor. Egy vörösagyag teáskannában szinti ltig töltve forró tea. S mindez olyan csínnal elrendez­ve, olyannyira „A reggeli" címmel megkom­ponálva, minden oly bőségesen és válogatot- tan, otthoniasan és békésen, olyan vidéki uríságga! és kén jelemmel, mintha tiz kilo­méternyire innen nem is a központi hatal­mak frontija húzódna, s mintha az i/ttlakók álmukban se gondoltak volna reá, hogy va­lami baj érheti őket. A- falon kakukkos óra mutatta az időt, délelőtt tizenegy óra volt. A sárga damaszt- szalvéta összehajtogatva feküdt a csésze mellett az asztalon. A kályhában gyenge tűz égett. Ebben a szobában talán egy félóra előtt még kissé régimódi, nagyon finom em­berek reggelizni készül lek, valószínűleg idő­sebb emberek, a kettő közülük nőszemély lehetett. Végigmentünk s lakáson, szép fa­ragott tiroli pár asz (botor ok mindenfelé, az ágyak betakarva, s a konyhában még meleg volt. a tűzhely, egy ibrikben langyos lőj állói! ' Ez a terülj-asztaikám a maga még-meleg ápolt, frissen itthagyott teljességében úgy hatott rieám, mint semmi más a háborúban. Leültünk a reggeliző-asztal mellé, betöltöt­tük a teát, felkérniük a kétszerisültre a vajat, mézet és jamet és megreggeliztünk. Egy do­bozban száraz szivarok szorongtak a do­hányzóasztalkán, rágyújtottam egyre s men­tem vissza a porrálőtt piactérre. Egy félóra múlva parancsot kaptam, hogy el kell hagynunk a falut, és soha többé nem hallottam felőle. Ez volt életem legérdeke­sebb háborús élménye. II. Életem legérdekesebb háborús élményé, mondta a neves orvos, annak a görögkeleti papnak két leánya volt, aki leányaival, pa­rókiájával, egész falujával otbragadt Galíciá­ban két front között, egy előnyomulás és egy visszavonulás között, egy kifosztott,- kol­dus, .megnyomorított faluban, melyen akkoT már hetek óta húztak át a mi visszavonuló csapataink, egy hónapokon át húzódó álló- harc nyomorúságai után, kiéhezve, nemcsak étel, hanem lakás, emberi fekvőhely, embe­ri sző után is, s persze nem utolsósorban női társaság után. Négyünket beszálláséit ak a paphoz. Udvariasan fogadott, délután ér­keztünk s rögtön meghívott uzsonnára, A nyomott homályos ebédlőben ültünk, mikor belépett a két leány, a pap az asztalfőn ülve .maradit s egy kézmozdulattal, végtelen ko­molysággal^ és ünnepélyességgel mutatott be leányainak. A lányok apjuk jobbján é« bal­ján foglaltak helyet, egy rutén szolga fel­hordja az egyszerű ételeket, a társalgás von­tatottan bicegett, a pap sötét és komor feu- •sőblbségigel ült a helyén a a lányok csak szűkszavúan válaszoltak bátortalan _ kérdé­seinkre. Nekünk tetszett-e úgy abban a pillanat­ban, a front magánya után, vagy csakugyan azok a szépségek voltak, ahogy ma is em~ 4 Alapítva 1833. Telefon 33. \) S > v ­dlszmQi A üveg-, por cellán nagykereskedés*. 9 I KOSICE, F 5 - u l c a 19- j Nagy választik. Jutányos ámk.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents