Prágai Magyar Hirlap, 1930. március (9. évfolyam, 50-74 / 2271-2295. szám)

1930-03-30 / 74. (2295.) szám

6

sraraw

*I^<M-AWítARHIRliKP

1880 márdw 80, TMánap.

Irodalmi napló

ADY KÖRÜL KOriLÓS ALADÁR

Budapest, március 29.

Ady minapi sirkőleleplezése alkalmából két dolgot lehetett megfigyelni: egyrészt azt, hogy a „Vér és arany" költője ma is aktuális, másrészt azt, hogy némileg másképp és másutt aktuális, mint valaha. Megkezdődött — olyan ut ez, amelyen épp a legnagyobb hatású egyéniségek jutnak legmesszebbre — népszerűségnek szociológiai vándorlása. Az a réteg, amely legelőször lobbant lángTa érte, az Írók, művészek rétege s mindazok, akiket egy nagyfeszültségű éber intellektualitás busz-huszonöt évvel ezelőtt feléje hajtott, ma meglehetősen közönyösek a költő iránt. Ne tagadjuk s ne szépítsük a dolgot, ez igy van. Sokkal nyugtalanabb szellemű emberek ezek, semhogy egy életen át egyetlenegy forrás táplálhatná szomjúságukat. De az első hívek csoportjáért, akik ha nem is pártoltak el, némileg hűvösebbek lettek iránta, Ady kárpótlást nyert a nemzet széles táboraiban, amelyekbe költészete az utolsó tiz évben eljutott. Ez pedig egyebek közt figyelemreméltó, mert egy költészet közönségének megváltozásával, akármilyen valószinütlenül hangzik ás ez, e költészet jelentése is megváltozik. Hasonlítsuk össze azt az Ady-a re képet, amely másfél évtizeddel ezelőtt élt a közvéleményben, a költő mai közkeletű elképzelésével s észre fogjuk venni, hogy a kettő közt kevés a rokonvonás. Miért? Pusztán, mert Ady első hívei a progresszió táborából kerültek ki, ma pedig elsősorban a nacionalista fiatalság esküszik a „Vér és arany“ poétájára. Melyik kép a helyes: a régi ellenfeleké, vagy az uj híveké? Valaha voltak, akik hazaárulónak tartották Adyt, ma akadnak, akik a fajvédelem ősének hiszik. Egy verseskönyvbe rendszerint mindent bele lehet olvasni De milyen felfogást talál Ady könyveiben az az olvasó, aki a költőt keresi bennük, nem pedig azt a paragrafust, amelynek alapján lesújthat ellenfelére?

*

Nem annak a „problémá"-naík a felmelegítésére gondolok, hogy magyar volt-e az a

költő, aűcit a magyarság sorsa mindenkáné] jobban izgatott. Valóban a leggyengébb olvasó is joggal megsértődhetnék, ha ezt az elcsépelt és ezerszer elintézett „kérdés"-1 merném elébe vinni. De sokféleképpen lehet magyarnak lenni. S ha mostanában akadnak íróik, akik, Szabó Dezső nyomán, Adyt szeretnék türelmetlen fajvédővé átfesteni s azt Írják: „Az* tanultuk (tőle), hogy Magyarország a magyaroké éa a magyar faj begemőááját kell diadalra vinni benne", akkor azt gondolom, a költő eszméinek tisztázása, de az utódállambeli magyar kisebbség érvelésének fokozott erkölcsi jogosultsága érdekében is rá. kell mutatni, hogy az utolsó féLszázad legnagyobb magyar poétája igy irt:

Hiszen magyar, oláh, szláv bánat

Már ezer év óta rokon,

Mért nem találkozunk süvöltve

Az eszme-barrikádokon ?

Nem, Ady nem gyűlölt idegen fajtáikat; ellenkezőleg találkozott velük az „úri betyár- ság" gyűlöletében, Azazhogy ... a dolog mégsem ennyire egyszerű. Ady olykor igenis gyűlölte az idegent. (Mit nem gyűlölt ő olykor? Gyűlölte a szerelmesét, a magyarságot, önmagát is!) Ha Ittas volt, mint barátaitól tudjuk, gyakran antiszemita kitörésekre fakadt s nem tűrt maga mellett zsidót. Hitt a fajok létezésében, szerette hinni, hogy a magyar nemzet tengerében felismerhető külön patakként úszik az ázsiai eredetű magyar fajta, önmagát az ős Napkelet gyermekének érezte, Gőg ésMa- góg fiának, Ond vezér unokájának s bár Párásért rajongott, olykor különös nosztalgiával az ősi ázsiai puszták után epedt. Sző sincs róla, akik fajvédőt akarnak látni Adyban, ehhez találhatnak nála dokumentumokat s felfogásuk, bár téves, nem teljesen alaptalan.

De jól vigyázzunk! Ady gyűlölte az idegen fajtákat, vagy legalább idegenkedett tőlük, de csak akkor, ha részeg volt! Lelke mélyein, egy-egy álom vagy egy röpke rezzenés formájában, nyilván nem egyszer megjelent a fajgyűlölet sárga lángja: de ő éli telte és elfojtotta magában az ilyen érzéseket. Talán azt fogja mondani erre valaki, hogy az már nem fontos, mit szólt a dologhoz Ady értelmi és erkölcsi cenzúrája, csak az fontos és jellemző, hogy ezek nz érzések meg voltak benne. Ha igy volna, ha az emberi, valóban csak ön tudatlan ja ceuzurázatlan élele alapján kellene megítélni, akkor, a frendi Oedipus-kom- plexum szerint mindönki apagyilkosnak volna tekinthető. Igen ám, csakhogy épp olyan, ha nem még nagyobb mértékben jellemző ránk az, hogy mit fojtunk el magunkban, mint az, hogy mi rezzent meg bennünk, meg- kéreztetésünk nélkül s épp egy nagy géni u.-.z eszméit volna szörnyű blas/.íémia ugv tekintenünk, mint külsőségéé sallangokat, nem periig min. egyénisége igaz hajtásait!

Igein, Adytól nem volt idegen a „faj" fogaiA HITEL

Irta: SCHÖPFLIN ALADAR

,3°Qunk szebbleikü asszonyainak" ajánlotta Széchenyi első nagy könyvét, úri gavallériából, a szerelmes fiatal férfi hódolatából az egész női nem iránt, de talán azért is, mert érezte, hogy az asszonyok modernebb, nyugtalanabb, uj dolgokra hajlamosabb szelleme fogékonyabb lesz ujitó eszméi iránt, mint a száz év előtti magyar férfiak hagyományba pohosodott e szükkörü egyéni és kasztérdekek korlátaiba .szorított gondolkodása. Az a byronias hang is, melyen e könyvében komoly dolgokról szól, arra utal, hogy olyan közönségre gondolt, amelyet a szuggesztió erejével is meg lehet fogni. Az álmatag életet élő falu®! nemesek, ócska salabaktereken kérőző honoráciorok, a reformáció és ellenreformáció eszmekörében megrekedt papok, Verbőczyn csüngő táblabirák nemzete nem sok reményt adott neki a meghallgat- tatásra, — azokhoz fordult, akiknek még friss volt az agyveleje « akiknek szive köré még nem vont vastag kérget az igazságnak útjába- álló elfogultság.

S ha ma, száz évvel első megjelenése után,, lapozzuk ezt a történelmi jelentőségű könyvet, még mindig megcsap a hangja. Nem a mai idők hangja ez, ami romantikus páthosz van benne, az már messze van tőlünk, de érezni benne az igazság szenvedélyét, a minden eszközzel kapacitálni akaró ember buzgósá-gát, az érzés őszinte líráját. Érezni lehet, hogy itt egy igaz ember mond olyan dolgokat, melyeknek igazságáról — s ami több —, szükségességéről meg van győződve. Még inkább érezni lehet, hogy ez a könyv valami több akar lenni, mint betűk tömege, gondolatok szavakba formálása, többé-kevésbé érdekes olvasmány, — cselekedet akar lenni, mely cselekedetet szuggerál másoknak is. S valóban, a „Hitel" egyike a legnagyobb politikai cselekedeteknek a XIX. század magyar életében. Egy hatalmas erejű lökés, mely kilóditotta nyugalmi helyzetéből a magyar közgondolkodást, a közérzést áttaszi- totta a XVIII. századból a XlX-ikbe és rákény- szeritett egy társadalmat arra, hogy gondolkodóba essék önmagáról, észrevegye a saját hibáit és bűneit és merje akarni a saját megváltását. Még az irodalom arcát is megfordította, hogy ezntán ne visszafelé nézzen a múltba, hanem maga köré, a jelenbe és előre, a jövőbe. Azt lehet mondani, Széchenyi kiverte a magyarok szeméből a* ábrándozást és kény- szeritette őket, hogy meglássák a realitást, óriási dolog volt ez, csak az tudja megmérni, aki tudja-, hogy milyen önteltségben, úri intézményeik milyen vak csodálatában és silány életükkel milyen elégiiltségben élt az a generáció, amelytől az extra Hungáriám non est vita jelszava származik. Széchenyi könyve a magyar eezmetörténet legnagyobb eseménye volt.

Ezeket ma már nagyjából tudja mindenki De

nem tudják eléggé annak a* ellen táljáénak a történetét, melyet ez a könyv támasztott Hogy vita volt körülötte, az nem csoda, s hogy a vita vezetésére a konzervatívok vezére, Dessewffy József gróf vállalkozott, az is érthető. De ezen- fölül ie mindenfelé az országban akciók indultak meg Széchenyi elnémitására és kompromit- tálására. A nemes gróf azon még mosolyoghatott, hogy társaságukban azt a pletykát terjesztették, hogy könyvét nem is maga irta, hanem a szekretáriusa. A legegyénibb, legszéeheti yibb hangú könyvet, melyet eddig magyar nyelven irtaid De akkor az emberek nagy része el ,se tudta képzelni, hogy egy mágnás, akinek hatvanezer forint évi jövedelme van, dolgozni is tud és akar, sőt van kedve könyvet imL De van ezen kivül más is, rágalmazó szóbeszédek az egész országban, amelyek részint sötét, önző tervekkel gyanúsították Széchenyit, részint tudatos némzetrontással vádolták. Megmozdultak a vármegyék is, nem egy vármegye követelte határozatban „A Hitel" indexre tételét, elkobzását és má/s szigorú rendszabályokat a könyv és szerzője ellen. „Ha nem birs® okkal, vágj közbe botokkal", —. irta egy akkori költő és Széchenyivel szemben nem bírták okkal. Furcsa ma elképzelni Széchenyit, mint sokak szemében nemzetrontót.

Fölényesebb életfilozófia! szemmel nézve azonban, nem lehet csodálkozni sem ezen, sem az újabb időkben — még manapság is — minduntalan előforduló hasonló jelenségeken. Az alacsony szellemi és erkölcsi színvonalú tömegek élettani törvénye az, hogy az övékénél magasabb törekvést igyekeznek lerántani a maguk alacsonyrendüségébe s ha ez nem sikerül, erőszakos eszközökkel megakadályozni azt, ami nekik nem tetszik, ami érdekükbe ütközik. Ezt kipróbálja mindenki, aki valaha valami újat, a közvéleménnyel ellenkezőt próbált. S ezen a knltura haladása sem segít, az uj eszmék ellen használt fegyverek valamivel finomabbak lesznek, de nem kevésbé élesek és nem kevésbé mérgezettek. Az a szellem, amely valaha Széchenyi ellen fordult, ma arra is hajlandó, hogy Széchenyivel üsse főbe a mai kor újítóit, akiket azután majd talán valamely jövendőbeli maradiság fog bunkóul használni valami jövendőbeli ujitás eMen. Az érdekes azonban az, talán vigasztaló is, hogy ezek a bunkók érhetik a* újítót, sokszor meg is semmisíthetik, de nem árthatnak az újításnak, ha az valóban értékes éa ha ezűfcség van rá. Számtalan mártír halt meg a világtörténelem folyamán eszméiért, de egyetlen nagy és szükséges eszme nem halt meg a máglyán. Eszme ellen hatalommal harcolni szinte kémikusán hiábavaló s az emberiség tragikomédiájába a tragikus elemet az vegyíti, hogy ez a harc mégis minden korban újra megismétlődik.

Szakszerű cikk, fejtegetés, hozzászólás, vélemény, elbeszélés, regény vagy drámai színmű, a házasság kérdése a gondolatközlő másfajtáknak mind e felsorolt nemeit joggal veszi igénybe napjainkban, helyzete tisztázására. Baj van evvel a jól bevezetett intézmény- nyél is, mint annyi mindennel, amit fajtáink gyártott ezen a földön. Azt olvasom, hogy valaki a házasság körülményeiből, fajaiból, bajaiból egész tudományt konstruált, természetesen Németországban s most evvel a tudománnyal előadásokat házal végig a városokban. S hogy persze nagy az érdeklődés. Persze, persze, nagy. A „tudomány" ellen semmi kifogásom s ha tudnám a kedves német címét, megírnám neki, hogy hallgasson meg szívesen engem is, ha bőséges ideje megengedi. Mert igaza van neki: egyebet se hallani, mint hogy rendezésre szorul a házasság is. Ha nézetem szerint mindjárt és elsősorban nem is tudományos rendezésre.

Hiszen éppen erről akarok valamit elmondani.

Nemrégiben kinn voltam egy tanyán. Szép kis tanya volt, a hozzáillő földekkel, dombokkal, komondorokkal és vendógbarátság- gaL Éppen akkor érkeztem meg, vasárnap délután, amikor a szikkadó, koratavaszi sárban egy pompás parasztlakadalom táncolt a tanya udvarán. A nap még csalt. Télikabátban

is fáztam a . kocsin, de az udvaron kétfelől kecskelábu asztalok mellett az öregek ingujjban itták a kerek világ legderekabb vin- kóját, amely itt terem ezen a vidéken. A fiatalság táncolt, mondanom sem kell. Három darab cigány körülbelül olyan hangtani dolgokat müveit egy nagybőgőn, egy cimbalmon és egy hegedűn, amilyet a délkoiombói zeneművészeti főiskolán taníthatnak napjainkban, ha van ilyen. Ilt-ott kurjantottak. Egy kiadósabb verekedés éppen megérkezésem előtt zajlott le s a főverekedő legény le itatásával likvidálódott. A hangulat igy hát már magasra hágott.

Szóval szabályos lakzi volt. Kétszeresen is figyelemre- méltó, mint később kiderült. Sokáig gyönyörködtem bennük s még koraestén ágynakdőlve is élvezettel hallgattam a beszűrődő kolombói zenét. Másnap délelőtt aztán isszonyatos kiáltozásra ébredtem. Kisebb megelégedésemre láttam, hogy az udvaron egy idős parasztember egy jókora husánggal kerget egy magához hasonló idejű parasztasszonyt. Közben hatalmasan teregette utána kétes értékű jókívánságait. Úgy szaladtak, mint az egészen apró gyerekek, akik még nem tudnak jól szaladni, ők pedig már úgy szaladtak. Mulattam rajtuk és szomorú volt. A reggelinél aztán szóbahoztam őket és ott tanulságos történetet hallottam, amelyet

Higiénikus ágytoli tisztítás

és fertőtlenítés gőzzel MARKSTEIN, paplankészítő, Nové-Zámky, Komáromi u. 46.

Régi paplanok átdolgozását vállalom. Paplananyagok raktáron!

a tudományos cél érdekéiben hasznosítani nem szabad eImulasztahom. Mi köss ennek a házassághoz?

Hiszen éppen arról van ező, hogy má fcöae.

Pontosan harminc éve élt ezen a lányán Pócos Erzsa és Sulyok Palyo. Az előbbi bátran nénémasszonv, az utóbbi mégb át rabban bácsi. Dohát igy egyszerűen, lányos-fiús néven voltak bevezetve a köztudatfoa. Mert máshova, valamely szüksége* hivatalos könyvbe már nem, s a baj lényegét éppen ez tette. Vadháza sságban éltek ők tetten, szabályos balkézi házasságban, amely műfajról az ember kénytelen elhinni, hogy az égben készíttetik. Volt három szép gyermekük is, két serdült lány és egy csinos legényfiu. Szép békessége* családnak szokták meg őket a* emberek. Szebb család akkor se lehettek volna, ami a békét és együttműködést illeti, ha áldás is lett volna rajtuk, értvén a ázó alatt a törvény közreműködését. Mert áldás, a békés életben rejlő, azonkívül amolyan másik, szép szabályos három gyermekük formájában nem hiányzott róluk és tőlük. Család voltak tehát abban az értelemben, hogy a békesség, a nyugalom úgy honolt ax 6 „vad"-házasságukon, hogy bármely frigy is megirigyelhette volna.

Valahol éppen ezen a ponton jelentkezeti a haj.

A tanya úrnője, évék, azaz évtizedek sorén át seon tudott beletörődni a helyzetbe. Mindig korholta a lépésben öregedő derék párt: Kérjenek magukra áldást, csak nem akarnak ilyen csuían átmenni a másvilágra is, adjanak becsületes nevet a gyerekeiknek, így ért egyszer, nem éppen rövid idő alatt a helyzet oda, hogy a férfi kijelentette, miszerint ő hajlandó a házasságra. A gyerekei nevettek rajta. Az öregasszony azonban szintén gondolkozóba^ esett. Végül, az említett vasárnap délelőtt harminc évi becsületes együttélés után levonultak a faluba éa áldást vettek magukra. A férfi ötvenkét évet diktált be életkorának, a fiatal és boldog vőlegény. Az asszony, a asszonyka, a piruló menyasszony csak negyvennyolcat mondott, evvel szemben szerényen hivatkozhatott szép sudár három gyermekére, akik mindenáron tanúként akartak szereplői az örvendetes frigynéL

Azonban kár lenne gúnyolódnunk. Az a vig lakodalom, amelyre a zsenge tavasz első vasárnap délutánján én is megérkeztem, az ő számukra és érdekűkben folyt le a tanya udvarán, tényleg.

ők voltak azok is. akik másnap délelőtt

ordítozva vertek fel legjobb álmomból.

A tanya népe kisereglett a csudálásukra, mert ilyet még nem értek! Harminc év alatt egy hangos szó nem esett az öregek között A legnagyobb nézeteltérés úgy folyt le közöttük ezelőtt mintegy tiz évvel, husvét elsőnapján, hogy az asszony felült haragjában a szénapadlásra, mert az ember igen válogatott a sorrakerülő fehérneműben. A férfi akkor kijött a ház elé és huncutul kiáltozott a szén apad felé:

— Szálljék le a trónról, méltóságé® asszony, mert. kapca köll!

Ez volt a legnagyobb sértegetés köztük harminc vad é v alatt.

Aztán jött a törvényes frigy, a szelíd. Másnap reggel a derék zsellérpár szabályos házastársi jeleneteit rögtönzött, falusi fogalmak szerint. Az öregasszony sikoltozott, az öregember komoly haraggal űzte végig az udvaron s közben, — amiben minden benne volt, — ezt kiáltozta utána:

— Nem tudod-e, mit ígértél tennap?!

*

ígértek tegnap egymásnak valamit, lenn a faluban, amit harminc évig Ígérni és ígérgetni elmulasztottak, s ennek dacára is betartottak.

Lám, baj van vele, meg kell oldani, változtatni, ki kell legalábbis tatarozni, javítani, hiszen emberek csinálták, emberi móddal, ember-szereplőkkel. Legnagyobb baja, hogy: van s hogy emberi módon van. Lehet-e jó, s hibátlan egyáltalában? Persze, nem meriBjE23a3ííEE&3^.xt\iBS9HSSSBarea5a«*KiJHasaEiasi^K

ma. De azon fordul meg a. dolog, mit kezd valaki ezzel a fogalommal: végső egységnek tekinti-e a fajt, amely nem olvadhat össze más fajokkal nagyobb egységgé, vagy úgy tesz, mint Ady, aki hitt a közös munka, a közös érdekek és eszmék összeforrasztő erejében. hitte, hogy van fájás ág, de csak kicsiny állomásnak tekintette s maga a nagyobb állomások, a nemzet és emberiség felé igyekezett.

Élete során politikai nézeteiben némi változás ment végbe s ez a változás, ugylátszik, abban állt, hogy liberalizmusa idővel kissé veszített ifjúi (ioíktrinárségéből. Később bizony nem egyszer tapasztalnia kellett, hogy a/ ösztönök meg-megzavarják a fényes ideálokat.

öntudatosaibbá és izmosabbá váló magyarsága olykor küzdelmes feszültségűvé tette humanizmusát. Mindegy, Ady hűségesen csüngött rajta tovább. Legelső ösztönei a magyar fajhoz fűzték, de ő a faj szülk közösségétől, a nemzeten át, eljutott az általános emberi ideáljáig. Állandó meggyőződése az volt, hogy a különböző fajták összefoghatnak a nagyobb egység, a nemzet keretében. Hogy pedig mit értett magyar nemzeten, frappáns világossággal megmondta egy versében:

Kirabolt szegény kis magyar,

Kitárul afelé karom,

Kit magyarrá tett értelem,

Parancs, sors, szándék, alkalom.

Ez bizony nem fajvédői értelmezése a magyarságnak. De nyilván nem is nemzetietlen. Ady épp oly távol volt az egyik szLmplizmusló], mint a másiktól, talán ezért is értik meg oly nehezen.

♦

Pedig jó volna, ha megértenék. Szeretni

persze, lehet Adyt igy is, úgy ü*. Még ha bebizonyítanák is, hogy a költő más politikai fronton volt, mint én, még mindig idézhetném a goethei sort: „Wenn ich dich liebe, was goht das dich anl" Ady verseit azonban nemcsak szeretni kell, ahogy érzékbizsergető muzsikákat szeret az ember: ezek a versek nemzedékek nevelője is. Ezért keü résen lenni, hogy ai uj meg uj rétegek, amelyek elé most már odakerülnek, akaratlanul meg ne hamisítsák s mind a magyarságon belül, mind kivül tisztán ragyogjon Ady tanítása és példája, hogy: a faji ösztön természeti erejét el lehet ismerni, csak alá kell rendelni as ál taláuos-euíberi erkölcsi Hokijának.

I S A Z A S ÁQ Darkó István