Prágai Magyar Hirlap, 1929. december (8. évfolyam, 274-296 / 2199-2221. szám)
1929-12-01 / 274. (2199.) szám
8 1929 december 1, vasárnap. Győry Dezső: VERGŐDŐ VIRÁGOK Virág vagyok, as Istenbe szerelmes, ki fénykezével ide nyúl le hozzám, kis ülatlelkem mély imákkal terhes s a tisztaságom örökös hozsannám, őtőle lettem és csak neki élnék, betöltve sorsom, ahogy ő akarja, csak azt várnám és semmitől se félnék, hogy fölemeljen magához a karja, de nem szeret, vagy nem lát, mert az erdő el-eltakarja tőlem és ezer nő borúi közénk mint roppant jeges árnyék, és elfödik őt a csalóka lombok, a karok, lábak, szájak, csókok, combok, még mielőtt Hozzája föltalálnék. AZ IBSENI KASTÉLY Irta: Tichy Kálmán „14% kin, hajh, elbeszélni: mi van ottan' (Dante). Várhossznrét, november végén. Címben, mottó | bán nem Mába hívok segítségül ilyen nagy neve : két, segítsenek már a® első szavakba beágyazn azt a nyomasztó komorságot, mely egy lassú halói ra ítélt főúri kastély minden zugából árad. De se gitségül hívom még a Novembert ás, a nagy temet kezőt, hiszen annyira illik az ő disz létezésébe e: a téma. Jövel: őszi vigasztalan sötétség, jertek fekete sár folyók, ólmos esővízzel fuldokló csatár ná'k, földet suróló felhőik nyirkos borzongása és U is jer: kilincs-tapogató vak falusi este, háláló* egyformasággal csöpögő eresz, roskatag kunyhó ; fedelek alá bujt gyáva élet, kisértet-látó, hörg^ ! kutyaugatás. Talán a baglyok hulhognalk úgy a minden életé' vesztett rom körül, ahogy irn körülhuhogom a i»é< ki sem mondott szót, ahogy előre fekete drapériá- zom a megmutatandó halottat. Mert az: szomorú elhagyatott, meg sem siratott, sorsára bízott halott a márványom, drágaköves, aranyzománcos duí mauzóleum lakójának, a nagy jótevőnek: AncLrássy Dénes grófnak szülőháza, a várhosszuréti András- sy-kastőly. De furcsa igy az élet távlatából nézni egy letűnt lét állomásait! Dénes gróf mauzóleumában a márványoltár fölött aranylemezből veri alfa és ómega függ. A kezdet és a vég. Az ő ómegája a messze földön híres, kincses, márvány oí mauzóleum. És az alfája, szomorú rom. Miért minden tisztesség a vége s miért nem jut semmi megbecsülés a kezdetnek? Az áldott hajléknak, ahol a nagy jótevő megpillantotta a napvilágot? Ha a késői kegyelet egy márványtáblát akarna elhelyezni a szülői házon, még teheti: a falak még állanak. De odabent már az enyészeté minden. Mintha valahogy a természet, is segítene, hogy a feledés eltemesse: Vái-hosszurét úgy félreesik minden forgalmi vonaltól, hogy még kÓ6za turista sem vetődik oda soha. Legfeljebb, ha a kozsnyé—kassai utón robognak az autók, gyalogolnak a nyári kószálok, egy pillantást vetnek arra, a ezülicei hegy alá e szemükbe ötllik a templom kettős tornya: lám, ott is egy falu. Három felől lehet hozzáférni: Váralja, Hárskút és Jólész felől, negyedik oldalán a hegy meredezik. De az élet érverése itt fut Váralja—Hárskút—Szoroskőn át, kinek jut eszébe a kegyetlen diilőuton, melynek leágazását se ismerik csak a környékbeliek, — levergődni egy soha nem látott s ugyan mit mutató faluba? Autóval kisérlettük az Isteni, éppen a hamisítatlan novemberi ólmos esők megindulása napján. Néha tengelyig vízben, néha az egyik kerék gyepen, a másik patakmederben, néha valamennyi kövek hátán. Le még csak, de mi lesz visszafelé, fel a parton és a kora éjszakában? Kellett ez is a hangulathoz, ez a nyomasztó érzés, hogy az őszben fuldokló falu valósággal leszív a járható útról, elnyel, sárból, sötétségből font bilincsbe ver s ott- m araszt. Meg volt valami szürke színe az égnek, miikor leértünk a lejtőn a faluba. Ez a szürkeség is csak annyi, hogy még vigasztalanabbnak mutasson mindent. A templom karcsú kellős tornyát megfojtja a köd, a teteje már nem is látszik. Az uradalmi magtárak emeletes falain feketén csorog végig az esővíz. A kis parasztházak ijedten húzódnak vissza az ut mellől, hogy őket is el ne nyelje az őszi pusztulás. Sötét ablakaik mint megannyi beesett, világtalan szemgödör. Kopasz sövények, lombtalan ágaikkal kétségbeesetten az égre kapaszkodó fák és amint a motor leáll, a hirtelen csendben egy fakó, szüntelen, lélekölő suhogás: a novemberi eső monoton zúgása. Gyalog kell tovább mennünk. A falu fiatal tanítója a vezetőnk, — hogy milyen bátor harcosa egy ilyen sorsnak, azt csak most, ezen a novemberi estén tudjuk igazán átérezni, az őszbemerülő falu közepén... De ebben a páír pillanatban erősen irigyeljük a tanító urat,: merthogy pompás csizmája van, úgy járhat benne, oda se néz, hová lép. Mi kerülgetjük egy ideig városi cipőinkkel a nagy tócsákat, az ut közepén futó fiókpatakokat, aztán megadjuk magunkat a sorsnak, úgyis mindegy. Hídon át, — no akár a patakban is mehetnénk ennyi vízzel, — alattunk a Ceermosnya, most zug emberül. Nyáron bezzeg hallgat 1 A hlidon túl nagyot lendül az ut a szép vonallal kanyarodik be hatalmas háreak, gesztenyék, fenyőik alá, — egyik- másik még tartja a lombját, de alatta már terítve bue barna takaróval a pázsit. A fák testőrsorából aztán előtűnik egy hatalmas homlokzat, néhány kétségbeesett ugrás és cuppogó, báláikért! lépés után behúzódunk az ősi Andrássy-kastély eresze alá. Nem a legjobb hely: lyukas az eresz, pontosan nyakunkba céloz az esővíz. Itt is, ott is víz: egyre megy. Kimegyek a front elé s onnan nézem: nehéz, különös, elfajzott, barokk. Tulmerev és ne- hériíes ablakkeret díszekkel, koronázatokkal, párkánnyal. De in-tr is, őszi félhomályban is, csuron- vizeoen in a valahai nagyság meghűliló hatásával. Most néma, lehunyt, töredezett, hibás zsalukkal Ülted MOgBOuytiafitt minden adMoerome. Bejutni pedig ugyancsak nem könnyű. A jobb szányon, az egykori gazdatiszti kukások felől kerülünk, omlott küszöbökről mély tócsákba lépve, az ereszcsöpögéseik állandó zuhanyában, egy kiesett ajtón végre fedél alá, valami nyirkos folyosóra, azon tnl a bel- só udvarra. Most balról esik a főfront, előttünk pedig a balszárny, a oselédségi lakásokkal. Vak ablakkeretek, 6zéthullt zsaluk, üvegcserép, téglahulladék, omló vakolat és sár, sár, bugyborékoló esővíz... A főfront közepén egy valamikor pazar veranda nemes vonalai. Emeletmagasságig érő üvegfalak, ugyanolyan hatalmas függgönyözéssel. De az üvegfal ezer üveglapja között talán ötven sincs ép s a függyöuyökön ugyanannyi rongy. Belül millió pókháló, elhullott tegyék fekete söpredéke. Talán jobb kifelé nézni? Amint az egész hatalmas épület nagy U-formája a kastélykertinek fordul, arrafelé a gazdasági udvart szép zöld pázsit váltja fel, benne hatalmas rotunda nyomait lehet még kivenni és százados hórsak, meg gesztenyefák óriáskoronája borul a szomorú jelen fölé. ők talán még zavartalan álmondják a régi szépség, nagyság álmait? Talán Andrássy György gróf országbíró urunkat látják virágterhes ágaik alatt sétálni, gondolataiba elmérültén. Látták talán örömét is, mikor hazatért Angolhonból, a legnagyobb magyarral tett útjáról s megírták a nevezetes jelentést — közösen, — a Lánchíd felépítése tárgyában Angolhonban végzett tanulmányaikról? Látták keserűségét is, mely atyai szivét emésztette egyetlen megmaradt fiának, Dénesnek különös választása miatt. Az a szerelem, a szerelem, de hát az ősi vér, az Andrássyék büszke vére? Lehet, a virágzó hársak, fehér gyertyáikat hordó gesztenyék megborzongtak akkor s megérezték egy nagy tragédia kezdetét, mely sorskővetkezeteseéggel robogott tovább s temette maga alá országbíró urunk fiu-szere tétét, Dénes gróf-fi jövőjét és a várhosz- szuréti kastély minden szépségeit. György gróf soha meg nem bocsátotta Dénes mesalliance-át, Dénes soha be nem tette többé a lábát apja kastélyába, csak apja holta után, de akkor sem szállt meg benne. A kra6znahorka-váraljai kormányzói lakást építtette ki úgy, hogy ha örökös külföldjárásából nagynéha haaztért, ott szállhatott meg. Az apa és fiú meghasonláea lett a főúri pompával berendezett gyönyörű kastély végzete. S a százados hársak, terebélyes gesztenyék, melyeknek friss termésével a kis Dénes gurigázott valaha, már csak hófehér ősz szakállával, örökszomoru arcával látták őt viszont. Talán akkor, mikor inkognitóban jöttek az áldott emlékű Nagyasszonnyal a szülőföld látogatására. Koraőszön, könnyű ruhákkal és hirtelen erős hideg csapott rájuk. Franciska gróf- nénak nem volt meleg könenye. Az akkori uradalmi tiszttartó felesége adta kölcsön a magáét. Mikor aztán elutaztak, a tiszttartóné cinicre kis ért ékcsomag jött: benn gyönyörű brilliáns karperec, legalább négyezer forintot érő. Vagy talán akkor, mikor édesapám járt künn Hosszúréten, telek- könyvezni s hetekig kinn lakott a teljesen elhagyatott kastélyban s egyezer látta, hogy a gróf Váraljáról lekocsizott, a gazdasági udvarba ment olasz professzorával, akitől kedvtelésből rajzolni tanult, az istállókból elővezettettek egy-egy szép tehenet, lovat 6 a gróf kis táboriszéken ülve raj- zolgatott. Ebben az időben a gazdasági épületben még bennlakott egy ispán, s az istállókban jószágot tartottak, de a kastély már lakatlan volt, mint György gróf halál® óta mindég. A szobákba rengeteg bútor volt ö6zehalmozva, amint apám beszéli, annyi, hogy az nem is lehetett ennek az egy kastélynak bútor-, zala, hanem talán máshonnan is került, más Andrássy-kastélyokból. A várból is, mikor ott Franciska grófné múzeumát rendezték be és a helyiségeket ki kellett üritená. Az a rengeteg halom bútor pedig csupa kincs: palissander, mahagóni, ébenfa, remekek, csodálatos berakásokkal, farag- ványokkal, kárpitos munkával, a barokk, empire és rokokkő muzeális értékei. De ha az ispánnak szüksége volt helyre, egy-két szobából kirakatta a bútorokat, bezsúfolták egy másikba s az üres szobákba terményt hordtak. Azután már gyors lábon járt a végzet. Dénes gróf örökre átköltözött márvány mauzóleumába, — talán oda is magával vitt egy utolsó keserűséget: a mauzóleumot sem érethette oda, ahová szerette volna, a Hosszúrét és Váralja közötti gyönyörű szabályos, erdős halom csúcsára. Ide akarta, de a hitbizomány várományosainak vétója miatt nem Lehetett. Az ellenzők vadászkastélyt akartak épiteni a Járna szerint •»rra az erdős csúcsra a talán meg is építették volna, ha nem Jön közbe a vérzivatar. Ez megadta a hosszúrét! kastélynak is a kegyelemdöfést. Háborús beszállásolások, aztán vö^ös rombolás, az enyészetnek most már könnyű munkája van. A kastéllyal nem törődik többé senki, • halálra van szánva. Áll, míg bírja, aztán összedőlhet ... A nagy üveg veranda mellet' bujunk be valami szuvas kis ajtón. Odvas Írólapokkal rakott hideg Podébrady fürdő gyógyeszközei || k szívbajok, a vérkerin- I gési szervek betegségei és az anyagcserehántal- mak gyógyítására specializálódott Podöbrady fürdő győgyeszközei a következük: Természetes szénsavas fürdők, | szénsavas habfürdők, P vízgyógyíntézet, medicinális és aromatikus fürdők, Ifj elektroterápia, II iszapborogatás, IN HALATORIUM I I Pedebrady-i ivókúra. | j| Egészéves szezon. Jj A betegvizsgáió és gyógyintézet vezetése szigorúan tudományos alapokon áil. Felvilágosítással készséggel szogá! a fiirdöigazgatőság, Potíébrady. folyosó bőr lőnie vegője fogad. A rosszkedvű sötétségben tapogatni kell egy másik ajtó után, onnan valami fény szűrődik. Benyitunk: szűk, nyomorúságosán bútorozott kis zsellérszoba, rendetlenség, nehéz levegő. Füstölgő ’olajlámpás mellől kel fel egy hajlott, csupa-osontbőr asszony és vezetőnkkel hátborzongató jelbeszéd, meg üvöltő, sikoltó, hörgő hangtorzitásokkal magyarázkodik: az Andrássy kastély egyetlen sükeínéma lakója. Megérti, hogy a belső szobákat akarjuk látni. Előkotor valahonnan egy gyertyaosonkot, meggyujtjuk, giz-gazt, lim-lomot kell félrerakni egv szárnyas ajtó elől, kilincse nincs, a kulcslyuk faággal van bedugva, lent az ajtó a küszöbhöz van szögezve, előbb a szöget kell keservesen kihúzni, aztán megnyílik az egykori pompás fehér lakkos szárnyas ajtó és rajta túl, egymást követő, hajdan főúri pompájú, tágas, magas termeken át vergődünk, ijedt kisér- tetei a szomorú jelennek. Mert visszaijesztő a látvány: szenny, romok, pókháló, cserépszem ét, szalmahulladék mindenütt. A óriás üvegverandán beraktározott fedélcserép, — valami félbemaradt tatarozás emléke, itt groteszk szimbólum: a restaurálásra szánt anyag együtt porlad a restaurálanaó- val. Szobáról szobára fel kell nyitni a zsalukat, hogy valamit lássunk, mert a gyertya fényétől csak pokolibb a sötétség. Minden ablakban üvegcserép, légyhullák marékkai, pókhálók sűrű szövedéke. Minden szobában egy-egy kályha-remek szomorú roncsa. Némelyik magától összedőlt, másikat talán vörös puskatus horpasztotta be, ismét másik szétszedve hever, — talán el akarták szállítani s ottrekedt. Ma már szemmel sem látott szépségű, tiszta stílusú gyönyörű fajansz, majolika, kecsesem mintázott, csodának épített kályhák. Az egykori pompa utolsó, haldokló tanúi. Más semmi? Nincsen. A süketnéma rettenetes hangokkal magyarázza, kalimpáló karjainak árnyéka' a gyertyafény óriássá növeszti a leszakadt vakolata mennyezeten. A padozaton nyaktörő gödrök' botorkálunk, kerülgetjük a lomot, épülethulladékot, kályhacserepeket, kormot, egész hosszú lakosztályokon végig, bukdácsolva jutunk vissza a kiinduló ponthoz, az elfujt gyertya faggyus szaga terjeng s a kis, még lakott kaimra most minden szegénységével is meleg kuckónak látszik a puszlulás termei után. Visszaszögezzük a fehérlakkos ajtót, a kulcslyukba is vissza a faágat, — ne legyen vele baja a süket- némának; aztán csak menekülni innen, de hamar, mert nem bírjuk további Jó kint, zuhog az eső, csorog az eresz, higan tocsog a sár és éjszakás sötét van már, de a levegő fris6 és ez a haldokló természet csak aludni készül s uj tavaszra virrad, még a látott romok az örök pusztulás kétségbeesett jegyesei. Nehéz az emléküktől szabadunk A zuhogó vizözönben még jobban átázott utón vadul hajszoljuk fel a gépet, sir a motor, kerékagyig ömlik a viz, forró pára csap fel a kipuffogó csövön, a reflektorok remény- keresőn vágják fényüket a biztatóbb magasba, végre fenn vagyunk a váraljai utón és most hajrá! Hetven kilométerrel. Nem merünk hátranézni: talán mögöttünk lovagol minden motornál szélsebesebben egy csontlovas, vagy a fekete esőfelhőben zúgva száll egy vadkacsa, — biztosan a kastély padlásáról, — talán Alving Ozvald rohan utánunk, mert elvettük tőle a napot,... a ... napot ... a ... na ... pót... — A* országos választmány ülése. A szlo- venszkói országos választmányt december 4-ér© hívta össze Drobny János dr. országos elnök. A tárgysorozaton több igen fontos tárgy szerepel, mint az 1928. évi országos zárszámadás (félévi zsupai és félévi országos működésről), továbbá 30 millió - korona kölcsön felvétele a beruházási kiadások fedezésére. Az országos képviselet értesülésünk szerint december 11-én tartja ülését, melyen rm onoágoa köjteégvrtéet tárgyalja 188a évre. Carusohattyúdala JBnrioo Cftruso saost volna ötvenöt érem, ha i könyörtelen halál nem ragadta volna eá tuBroráz a melódiák birodaknébói. Ám istenáldotta tehetségű művésznek tulajdonképpen háláénak kellene a sora iránt lennie, meri éppen 6 volt aa, aki soha eem bárt® volna a kritikát ém eMeledést elviselni, ami azoknak a művé ■ereknek osztályrésze, akik nem tudnak a színpad lói idejében visszavonulni, ö azonban annyira ragaszkodott az élethez, hogy kétségbeesett sikollyá] vett bocsát tőle. A kiváló énekee özvegye megírta férje életrajzát tt abbén megörökíti férje életének örömteljes, szórnom, felemelő ée megrázó pillanatait.. A mű nemsokára megjelenik német kiadásban. Caraeo halálának oka gennyes mel EháríyagyuBa- volt, mely Ismételten ©IkerüEhetetlenné tette « sebészi beavatkozást A művész tisztában volt állapot® komolyságával, mert hazája utáni vágyódása olyan volt, mint egy kérés, hogy hazája földjében temessék el. Sorrentóba vitték a nagy beteget, tód látszólag öj erőre kapott szülőföldjén. Sajnos, a betegség lappangott szervezetében és az a körülmény, hogy orvosainak és ápolóinak nem engedelmeskedett, hozzájárult ahhoz, hogy visszaessék betegségébe. Különösen egy Pompeii romjai között tett kirándulása után tért vissza sápadtan és kimerültén szállójába. Kiadós éjjeli nyugalom után másnap reggel egészen ruganyosnak látszott és délfelé dolgozószobájába ment, hogy meghallgassa egy fiatal- «s»ber énekét. Felesége, Dorothy Caruso ezalatt • dolgozószoba alatt elterülő forraszon ült s hallotta, amint a fiatalember a „Marta" opera híres! Mappari áriájának éneklésébe fog. Hirtelen eihall-l gat az ének. A kíséret újra kezdi. Dorothy vissza-i fojtott lélegzettel figyel. Csak egy hang van a földön, amely Mapparit ily istenien tudja énekelni. Hirtelen felrántja a dolgozószoba ajtaját, tényleg, Caruso kitárt karokkal áll a zongoránál és arcán « isteni boldogság ragyogása honol, amint a dal utolsó hangjait énekli. — Doro. Doro, hallottad? — kiáltott. — Énekel-1 ni tudok! ügy tudok énekelni, mint azelőtt! Jóságos Isten, megint tudok énekelni! Boldogan uj terveket kovácsol, szemei csillognak a várakozás örömében, arcán örömpir ragyog. Képzeletében feltűnt a Metropolitain opera tágas színpada s látta magát, amint hajlongva köszöni meg a közönség szűnni nem akaró tapsorkánját. Se ő, se felesége nem sejtették, hogy a Marta áriája hattyúdala lesz s hogy hangja néhány nap múlva örökre elnémul. Éjjel ismét lázas lett. Dorothy Caruso sürgönyileg kérte férje betegágyához a két híres római orvost, Giuseppe és Ráffaele Bastianellit. Az első vizsgálat után megállapították, hogy minden kétséget kizáróan a vese tájékán tályog van keletkezőben s Carusot azonnal Rómába kell vinni, hogy ott Röntgen-felvételt készítsenek róla. Két nappal később negyvenfokos lázzal, Ca- rueo utolsó útjára olyan gondossággal öltözött fel, mintha délutáni kocsikázásra készülne a Fifth Aveeuen, Még arra is képes volt, hegy kalapját hetykén félrecsapva ment a kikötőbe, mintha semmi baja sem lett volna. Mikor a nápolyi Hotel; Vezuvba ért, olyan nagy fájdalom vett rajta erőt,! hogy nem folytathatta útját. A sors könyvében, ugv látszik, meg volt írva, hogy. a nagy énekes ott halljon meg, ahol született. Caruso felesége számára a következő napok a kin és gond napjai voltak. Néhány nap múlva valaki leplezetlenül megmondta neki, hogy férje nem marad életben. Minden erejével azon volt, hogy leküzdje a halálos fáradtságot és leverő bá-! natot, mely már-már teljesen leigázta. Nyugodt és! megfontott akart maradni, mert neki kellett a tör-; ténendők felett, határoznia. Az operációt tartotta férje élete egyedüli mentségének. Éppen mikor a betegszobába akart lépni, hogy erről az egyik orvossal tanácskozzék, az hozzája készült s igy szólt: — Asszonyom, nem merünk több sebészi beavatkozásra vállalkozni, — órái megvannak számlálva. Léleklelenül nézett a szobába. A beteg fejénél állott egy másik orvos. Caruso ardkifejezésében1 valami arra késztette Dorotbyt, hogy térdre hull-j jón az ágy mellett. — Nem jutok lélegzethez — hangzott rémülten * beteg ajkáról. — Egészen jól vagy Rioo — vigasztalta. — Nincsen semmi baj, drágám. — Doro, ne hagyjatok meghalnom. — Segítségért esd ve keresték szemei felesége tekintetét. — Ugy-e, nem fog meghalni? — kiáltotta, hirtelen balsejtelemmel, az orvos egyetlen feleletül a kezében tartott erőtlen kezet gyengéden az ágyra helyezte és félre fordult. Velőtrázó sikoly reszkettette meg a betegszoba csendjét. A sötétségben elmerülő ember panaszos felkiáltása: — Doro... Do ... ro! J>o...rol... Azután meghalt. A dal véget ért. Az énekes elindult útjára. Azon a végtelen országúton, ahol most vándorol, minden csupa muzsika. (*) Uj Idők, uj ideálok. Eddig * sztárok, ha pro- tezíáltaJk — és protezeáltak nagyban rendesen ugyancsak színészeket csináltak testvéreikből fa egyéb rokonaikból. Most ez is megváltozott, — a hangosfilm-érábam, úgy látszik, támadtak u/j és érdekesebb karrilértehetőségek. így pi. Romom No- varro öocae, Mrés bátyjának segítségév ed i iránién a fűmhez kerfll/fc a napokban, de nem mint színész, hanem mint „mixer". A mixer nem báritalokat kever & művészeknek, hanem egy ttvegkalitíkában hl, ahol & hangokat „keveri**, azaz ellenőrzi azoknak tisztaságát, erősségét, atb. A mixer .nagyon fontos ember manapság Hollywoodban és Antonio Hamu Igen meg van etégodrae áiésáaat
