Prágai Magyar Hirlap, 1929. december (8. évfolyam, 274-296 / 2199-2221. szám)
1929-12-25 / 293. (2218.) szám
1929 december 25, szerda. 29 Ahogy a Tiszát csinálják... —- Kulturkép a „legsötétebb“ Máramarosból — fi'"' Máramaros, december hő. *.. Mert ügy van az, hogy aki ilyenkor, ebben a zimankós, ködös, feilegjárásos időben látja a Máramarost, annak minden kedve elmegyen a hegyes vidéktől. Ezt úgy kell értelmezni, hogy amig a Tátra, meg a Fátra a tálcán körülhordozott természeti kultúra, hogy amíg a szepesi és sárosi Kárpátok a magát kellető természet a legkacérabban kiöltöztetett vidékeink, addig a máramarosi hegyek a maguk ősi, gőgös elvonultságukban, sötétségükben a legfenségesebb látványt nyújtják a természeti különlegességekhez szo- kot szemeknek is. Nem hiába mondják, hogy „a legsötétebb Máramaros“’, mert úgy van! Ilyenkor őszutóján alig bújik ki a nap a hegyek zilált-füstös koponyái mögül, alig vet néhány sugarat a völgyekre, már ismét eltűnik. Az a néhány óra igazán nem nevezhető ilyenkor nappalnak. Nyáron sincs különbül. Amikor lent, Nagyszőllös, Beregszász, Munkács, Ungvár környékén az augusztusi nap kedvtelten perzseli le a mezőket, a „legsötétebb" Máramarosban akkor virít a fü, akkor van az első (és utolsó) kaszáját, melynek kábító illata felülmúl minden keleti képzeletet és gyönyört.... Ha lemegyünk a Fekete Tisza partvidékére, arra, Vidricska felé, ahol a hegyőriások között olyan a Tisza, mint egy fürge, fényes testű viháncölő mesebeli kígyó, akkor látjuk, hogy mik azok a hegyek, az ő félelmetesen gyönyörű magasságukban és meredekségükben, melyeknek oldalán, mint odaragasztott fantasztikus fecskefészekben él és szaporodik — az ember... Aki egy ilyen „hegyhez ragadt" embert nem látott még, annak fogalma sincs arról, hogy7 ez a zöldhátu hegyvidék, ezernyi csermelyével, milyen szép, izmos, arányostestü emberpéldányokat nevel fel... Ezen a vidéken bát- ' Tan állíthatja minden emberfia, hogy itt miniden asszony és minden gyermek szép... A természet adománya ez azért a sok mos- tohaságért, amit egyébként a legmagvarabb íolyónak, a Tiszának e hegyek közzé szorult völgyében az ember elszenved. Miként minden, úgy a kultúra is sajátságos ezen a vidéken. A nép — legyen a nevén nevezve — hucul... Fehér vászon- és színes gyapjuruhában jár, legyen bár férfi, avagy nő. Ezek az emberek itt tutajozásból élnek. Ez a mesterség bizonyos fokú kultúrát kíván. Ismernie kell a tutajosnak nemcsak a sekély Tisza-patak szeszélyeit, de tudnia kell a tu- taj-összeállitás minden íurfangját, kezdve a guzs-készitésiől a tutaj gerendáinak mesteri összekötéséig ős a tizméteres evező elkészítéséig. Ezen a tudományon kívül nem is tud sokkal többet a „legsötétebb" Máramaros népe. Nem is csoda, hiszen az asszonynép és a gyermek életét a hegyoldalban lévő kunyhón kívül az erdőben tölti, meg a havasi legelőkön, ahonnan csak az ősz kergeti le őt. A zöld hegyoldalakon látható keskeny gyalogutak jelzik, merre jön le a hucul lova, hátán a kétoldali tejeshordóval, utána az asz- szony, aki ezt a kis időt, ezt a gyaloglást is arra használja fel, hogy vagy gyapjufonalat fon, vagy a megfont fonálból harisnyát köt.. Szép, színes, nagy, természetes Ízléssel összekomponált harisnyát... Kell a bocskorba, melyben eljár apraja-nagyja ennek a tehénvagy juhtejen és hozzá puliszkán élő népnek. A férfiak, miként említettem, tutajt készítenek. A Fekete Tisza völgyében fűrésztelep fűrésztelepet ér, melyek alaposan felfalnák az erdőket, ha a gazdasági politika élni hagyná valamennyit. De nem. Miként mindenütt nálunk, a faipar itt is pang. Több fűrésztelep hónapok óta áll s igy nem csoda, ha az itt élő lakosságnak egyetlen kereseti forrása a tutajozás. A tutajt azonban el is kell készíteni. Rendesen egy-két család férfitagjai csinálják a völgybe hengeritett óriási gerendákból. Elől megfúrják a gerendákat és faékkel gúzst erősítenek beléjük. E gúzzsal aztán a gerendákat egymáshoz erősitik, egypárszáz köbméter gerendát még fölébe raknak, a tutaj végébe zöld gallyakból „sleppet" akasztanak s kész a tutaj... Igen ám, de a Tisza ezen a vidéken igazán csak „kölyök"-számba megyen. A meredek hegyekről ötven, száz kis csermely rohan le a völgybe. Ötven, száz kis csermely útja elé emeltek két helyen is gátat, hogy a fürge kis vizeket megállásra kényszerítsék. És a fürge kis vizek megállanak. Két óriási völgyet zártak igy el, hatalmas fa- és kőalkatrészekkel. Ebben a két völgyben, ezekből a kis csermelyekből csinálják meg a Tiszát... A tutajokat magával ragadó Tiszát, amely Tiszabogdánytól Bocskóig ragadja magával a tutajok százait és visz le pár óra alatt több ezer köbméter fenyőfát csendesebb tájakra. Ezek a völgyelzáró gátak hatalmas méreteikkel, ahogy szembeszállnak a vizek mindent elsöprő hatalmával, az emberi törhetetlen akarat és célkitűzés értékes szimbólumai. A csendes, kék ég, úgy nyár közepén, szelíden méregeti képét az óriási mozdulatlan víztükörben, amely olyan jámbor, mint egy halott és olyan hívogató, mint egy puha pam- lag... Azután egyszeresek elkészültek a tutajok százai. Ott feküsznek a viztelen Tiszapatak partján. Hullák ezek, a máramarosi erdők hullái, akikre most vár a legszebb és legveszélyesebb temetés. És egy szép napon megszólal a telefon a zsilipőr lakásában. Jön a parancs: a Tiszát szabadjára kell engedni ... A Tisza mehet... Rohanhat... Várja lent a szelíd, szerelmes magyar Alföld i.. És csikorog a zsilipfelvonőkerék... A zöld mohával tömött gátgerendák megremegnek... A Tisza két nagy tava, két hatalmas, kóklö szemvilága folyni kezd... Zuhogva ömlik alá a nyíláson... És dagad... és morog... és rohan... és hátára kapja a tutajokat... rajta az evezőkkel viaskodó tutajosokat, akik emberfeletti ügyességgel és bátorsággal irányítják ezen leskelödő sziklán és örvénylő mélységen át a tutajt... Csak egy pillanatnyi félrenézés, csak egy percnyi erőlankadás és a tutaj fölött úrrá lesz a Tisza ... a pici csermelyekből összeeszkábált Tisza és mint a szalmaszálakat, szedi szét a szegény hucul egész heti munkáját... Ilyenkor mormog a Tisza. Az ingó fahidon asszonyok állnak. Tarisznyával a kezükben. Várják emberöket, akik az ár tetején állva, mint diadalmas hadvezérek irányítják a tutajt .. „ A hid alá érve, az asszonyok ledobják az élelmiszerrel telt tarisznyát... És már rohannak is, le a partra, ahová a tutajos kidobta az üreset... A Tisza tomboló rohanásán kívül a hídról dirigáló tutajmester hangját hallani, amint irányítja a tutajokat, hogy neki ne menjenek a szikláknak ... A Tisza azonban, ha csak teheti, bosszút áll és darabokra szed egy-egy tutajt... Gazdája vagy a hullámok közzé pusztul, vagy vizesen neM. Nem tudom, vájjon ilyesmikről a nők úgy hiszik tán, hogy a férfiak szeme az ilyesmin észrevevés nélkül siklik végig? Vagyis ugy gondolják-e, hogy észrevesszük róluk a hajuk és ruhájuk színeinek kitűnő összhangját, anélkül, hogy észrevennők, hogy a hajukat átfestették? — A kartársnői nem meresztenek-e nagy szemet a maga mostani nagyszerű ruházkodási eleganciájára? — kérdeztem. — Azok?... Nem tudom, nem találkozom velük a legszorosabb hivatali érintkezésen kívül „.. Erna csakugyan igen jómódú s némileg igen előkelőnek nevezhető társaságokba fjárt Tőlem teljesen elidegenedett. De hallottam, hogy a családjával se igen érintkezett most már semmit sem. Egy vigadói álarcosbálon láttam, aztán újra, Kamenczky, volt osztálytársam, aki most egy profi-futballcsapat jőpénzü menedzsere, megragadta a tömegben a karomat: — Én vagyok, ismersz-e? Te, nagyon kérlek. látod-e azt az elegáns kékes kosztümöt? Nem az a jelmez, hanem az ott, ni,.. Barátom, ahogy először ihá túlról megláttam, megállt a szívverésem, azt hittem, hogy 8. Tv., sőt a járása, a tartása még most is... — Ismerted-e azt a szerencsétlent? — Hogy ismertem-e? Idáig bele voltam veszekedve! Ráment legalább tizennégyezer pengőm. Ajaj, micsoda nő volt, süllyedt volna el, mielőtt megismertem, mert... — Ez a nő egészen más. Ismerem; ahogy figyelmeztettél, ráismertem. — Ismered? Tyűha, barátom... Igen, kérlek, okvetlen mutass be. Bemutattam. Szünet végén hozzám jött Ka.meneczky, lecsapta magát mellém a székre, — Barátom, barátom, nahát... De ilyen veszett hasonlóság! Eláll néha a lélekzetem, torkon r agad ez a hasonlóság... A hanghoTd ozása, a keze tagi-ejtése, aztán, ahogy az alsó ajkát kuncogva beharapja és elfordított fejjel visszanéz ... Szakasztott, de szakasztott ugyanő... — Tévedsz, bizonyosan tévedsz és csak a ruha véletlen hasonlósága téveszthet meg. Valamennyire mégis csak ismertem azt a nőt is, hát mondhatom, egészen más. De Kameniczky bizonykodott, hüledezett a hasonlóságaikon, végül aztán od'aerőTíetett Ernához. Nem szívesen mentem egyébként. Egy negyedóra múlva 'én is el voltam lris- képedive. Persze, tesz lly-es alakításokat az emberen a ruha színe, szabása is... Ugyebár, másképpen mozgunk, beszélünk, nevetgélünk, ha uj frakkban valami oiperai páholyban, bankvezérek közé kerülünk, vagy akaratlanul is átalakul a beszédmódunk, ha színfalak mögé keveredünk kőristalányok társaságába, persze... De ez az áíhasonulás mégis megdöbbentő volt, nekem legkivált, mert ón tudtam, hogy Erna soha életében nem érintkezett S. L.-vel. Honnan vehette hát föl ezeket az eddig benne teljesen ismeretlen modorbeli sajátosságokat? Egyszerre csak azt tette, például, hogy az orgonacsok- rát beletette a pezsgőspoharába s ugy sziir- csölto róla lassan a pezsgőt, azt mondta, hogy az orgona gyilkos méreg, de igy egy kis kesernyéssége nagyszerű mellékizt ad. A lélekzetem is elállt erre a jelenetre, mert pont így tette egyszer S. L. — Erna, ki tanította meg magát az orgo- navirágnak erre az izéié a borban? —• Kicsoda? Ugyan ki tanított volna? Hát senki. Egyszer kisleány koromban meg akartam magam mérgezni, akkor kóstoltam meg az orgonavirágfözetef. — Maga valaha öngyilkos akart lenni? Maga, Erna... — Igen, no, igen; sok dolog van barátocs- kám, amit maga nem 'tud... — és valami ismeretiem mozdulattal] csapkodni kezdte a kezében tartott orgonaágacskával az álamat. ' Nem akartaim tovább véltük maradni, anyujára idegen volt már Erna mindattól, amit benne eddig ismertem. Mi tehette ezt vele? Nem is találkoztam azután, többé, kyvei. Hangos volt, vidám, hencegő, ahogy régebb is ismertem. Igen kevéssé titkolta, hogy az Erna barátságának megnyerésében meglehetősen előrehaladt. Valami olyasmit is mondott, hogy Ernának talán valami állandó barátja is volna, egy eléggé ismert kaszinóbeli alak, aM S. L.-nek is jóismerőse volt azelőtt. Nem akarta ezeket á pletykáikat tovább hallgatni, hát más tárgyra tértem s csakhamar elbúcsúztunk. Pár hétre iá fölkeresett a hivatalomban Klárika, aki ugyanannál az iskolánál tanárnő, ahol Erna kezdte. Arra kért, hogy valami pénzösszeget juttassak Ernához, ugyanis Erna nagyobb összeggel tartozott neki s most azt megküldte egy összegben, de kétszáz pengővel többet küldött, mintha kamatot, vagy borravalót akarna adni, — Nagyon bántott a levele, még a baráti hangneme is, — mondotta — nagyon fáj, hogy igy eltávolodott tőlem, régebb ezerettük egymást és most n^ze, csak a címzést mutatom meg, még az írását is hogy elváltoztatta és odabenn a levele . . . legjobb szeretném, ha nem is kellene Írnom neki, csak ugy adja át. — De hát miért nem adja át maga? Hiszen mindennap találkozik vele. — Hogyan találkoznám? A címet se tudom. Mikor az állásáról leköszönt, — Leköszönt az állásáról? — Nem tudja? És a lakáscímét nem is sikerült megtudnom. Múlt hó végén egy levelezőlapot kaptam tőle Velencéből, a Hotel Danteiiből. / *— A Danieiiből? . . . Hallatlan ! Éppen onnan, ugyanonnan . . . — Igen, persze, tán babonásan nézem már a partra mászik ... Nem akárki tutajozhat... Hosszú évek gyakorlata kell hozzá, s arcképes igazolvány, akár a soffőröknek... Este van... A házak előtti kis térségen lágyulnak a tüzek. A tűz fölött üstök állanak. Kezdődik az éjjeli ruhamosás ... Nappal ugyanis nincs idő ... Vigyázni kell a bárányra meg a kecskére... Már a csillagok ragyognak, mikor egymásután rohanó autók érkeznek ... A tutajosok jönnek vissza ezeken az autókon ... Pénzzel a tüszőjükben .,. Jóked- vüek... Talán egy kis áldomást is ittak és büszke szeretettel néznek le a völgyben bujkáló kisded Tiszára, melynek fenekén alig van egy kis bokáig érő viz... Fent pedig, a völgyelzáröuál, az ősz zsilipőr ismét leengedi a fafüggönyt.... Mert kell a viz a jövő hétre... Csinálja ismét — a Tiszát... Rác* Pál. ■— I HM ....... I ■■ VI RÁGTEMETÉS Kiűztek a tavaszi virágos mezőkről, Mind másé lettek az erdők, a hegyek *— Magas falak közt, egyedül megyek. Nem láthatok, mint más, aranykalászos rónát, Elvették a gyümölcsöt-termö nyarat — Árván járom a puszta ugarai. Másnak szabad volt szedni, két tele marokkal Virágot, gyümölcsöt, üde harmatot. Nekem — egyetlen virág sem jutott. —a—a— MINÁLUNK Minálunk az esték Sokkal langyosabbak, sokkal álmodóbbak Mint arra felétek. Nálunk a csillagok, fönt a magas égen. Sokkal szebben égnek, Minálunk dal csendül. Szerető sziveknek húrja rezdiil zengve Csendes éjszakákon. Mintha annyi érzés nem is lenne sehol Ezen a világon. Erre mifelénk itt Mások a legények és mások a lányok, Itt híven szeretnek. Erre mifelénk itt tiszta, nagy szerelmet Soha nem temetnek. Erre mifelénk itt Csékosabb az ajak. ragyogóbb a lányszem, Pirosabb a rózsa. — S nem tudnak oly szépen sehol sem Mint itt a fonóba. [dalolna, Klimits Lajos. a dolgot. Hogy pont éppen azt az utat teszi meg, amit halála előtt . . . — Kicsoda? —- Véletlen. Véletlen össze találkozás. Szóra se érdemes. Hanem a pénzt én sem adhatom át. Én se találkoztam vele, régóta már. Nem is találkoztam auztán többé. Hanem pár nappal rá történt, hogy Klárika csöngetett az ajtómon, majd öklével dörömbölt, hogy nyissam ki gyorsan. Mikor pedig kinyitottam, majdnem hogy ott roskadt le a küszöbön. Ugy kellett egy székig támogatnom. — Hallotta? Hallotta? —~ kérdezte clf ©kérődéit, reszkető ajakkal és fuldokolva. — Nem tudom, miről lehet szó. Mondja hát, Klárika! — Azt mondják, meghalt, de én tudom, hogy öngyilkos lett. Vagy talán megölték. Csak a család titkolózik. — Klárika, de hát kiről van szó? Azóta folytonosan kerestem, hogy a pénzét visszaadjam. Két nappal ezelőtt már tudtam a címét. Egyedül lakott egy kelenföldi villáiban. Ott történt, már tegnap reggel. Most mellette a családjából is hárman. Titkolóznak, kétségbe vannak esve. Hogy akadályozzuk meg. nehogy a lapok írjanak róla. Magát is nagyon kérjük. Mindenfélét beszélnek az okáról. De én ott láttam az asztalon egy irtózatos lángszinü selyem kendőt, zsinórvékonyságura összecsavarva, nem mernek hozzányúlni, ránézni, azzal történhetett — És zihálva, rémülten nézett maga elé. Én is mozdulatlanná dermedve néztem imagam elé. Én is ismerem azt a drága, szép selyem sála t... Ékszerekről, virágokról, palotákról járja néha a babona, hogy hatalmuk van a velük élő emberek fölött. És indiai selyem sálokról is hallottam, hogy néha sorsintéző szálak vannak boléjűfk szőve.
