Prágai Magyar Hirlap, 1929. szeptember (8. évfolyam, 198-221 / 2123-2146. szám)

1929-09-25 / 218. (2143.) szám

1929 szeptemíber 25, szerda.

„Testvérek vagyunk

keli tehát, hogy testvérekké legyünk érzésben és gondoskodásban, elhatározásban, tettben, munkában“

Sziktay Ferenc előadása a társadalmi egyesületek kassai kongresszusán a kisebbségi magyar szellem kialakulásának töttéieíeSrot s a kisebbségi ♦ magyarság nemzeti kötelességeiről

A magyar társadalmi egyesületek Kassán tartott második országos kongresz- szusán — amelyről tegnapi számunkban már részletesen beszámoltunk — Sziklay Ferenc dr. kulturreferens az alábbi, nagy feltűnést keltett beszédet mondotta:

A csehszlovákiai magyar társadalmi egyesületek tavaly, Rimaszombatban megtartott kongresszusán rámutattam arra, hogy egy nemzetet csak kul túr értékei avathatnak a nemzetek nagy családjának méltó és egyenjogú tagjává. Kétszeresen igaz ez a kis nemzetekre, mert ezeket nem védheti a nagy népek tömegereje és háromszorosan igaz kis népek töredékére, melyet végelemzésben asszimilálódásra ítélt a világot kormányzó „parva sapientia.”

A magyar nemzet, mint kulfcuregység ezt a család-tagsági jogosultságát bőségesen megérdemelte ezer éves történelme folyamán, nemcsak avval, hogy fizikai hősiességgel magát vetette élő áldozatul az európai kultúrára rontó vad embervdharok útjába s evvel biztosította a nyugati kulturvilág biztos fejlődésének lehetőségét, de avval is, hogy szabadságában elnyomva, a megvédelmezett Nyugat hálátlan- i cágától, sőt rosszindulatától körülvéve, szel -1 lemi erejében korlátozva, sokszor nemzeti létében is veszélyeztetve, a maga erejéből, valóban szellemi hősiességgel az európai népek nagy családjának egyenrangú tagjává emelkedett kulturfejlődése révén. Ott van ma az élen haladók közt minden pályán, legyen az irodalom, művészet, tudomány, technikai felkészültig, vagy akár sport.

A magyar kulfcuregységet, a nemzet egytes- tét a tíz óv előtt való sorosapás büntelen-bün- tetve négy részre tagolta. Ennek legfájóbb következménye, hogy a világ kulfcurveTsenyében szabadon, teljes erejét kiélve csak az anyaország megfogyatkozott magyarsága vehet részt a maga színeiben, az elcsatolt nemzettöredékek, a magyarság összességének mintegy egy harmada nemzeti kisebbségekké degradálódtak s minden erejük megfeszítésével is alig tudják biztosítani maguk számára az életlehetőség puszta tényét. Ez a kisebbségi »ors legnagyobb tragikuma.

De ha „sic fata volunt", ha igy akarta a

sors, ha a világ hatalmasai igy látták jónak, — lelkűk rajta. A kisebbségi soréra Ítélt nemzetdaraboknak, nekünk is, számolnunk kell az adott helyzettel. A magunk iránt való kötelességünk, hogy ne a szivünkre, érzelmeinkre hallgassunk, melyek vagy délibábos reményképeket rajzolnak csak elénk, vagy a kétségbeesés örvényébe kergetnek, de a józan eszünk után induljunk s mérlegeljük, higgadtan, oko- aan a tragikus helyzet következményeit.

Ne döngessünk puszta ököllel betonfalúkat, de itt a falakon belül építsünk magunknak házr/t.

Nem kényszerlakást, de meleg otthont, virágos kertet köréje., szépségeket bővül, mert a maga sírját ássa, aki a kisebbségi sorsban elveszti az életkedvét.

A ,.my house is my eastle‘* közmodás-sá igazuk ősi angol jogelv kell, hogy éljen a lelk'einkben,

magunkra vonatkoztatva mint parancs, másokkal szemben mint férfias, szilárd, letal- kudhatoutlan követelés.

A házam a váram, melynek falain belül az idegennek csak vendégjogon van helye. De ezt a követelést csak úgy szegezhetjük más elébe, ha a házunk táján teljes a rend, szent a béke. tiszta a lelkiismeret, ha egyek vagyunk"! család vagyunk.

Az élethez való szívós ragaszkodás má-nak lehet elemi életösztön, nekünk kell, hogy öntudatos kötelességérzetté emelkedjék. Mert, a kisebbségi élet nehezebb, mint az uralmon lévőké. de éppen mert nehezebb, kell komolyabban felfognunk azt, kell, hogy nagyobb kötelességet, több áldozatot vállaljunk magunkra.

Kötelességünk k's nemzet kisebbséggé degradált kis töredékének, hogy

ugyanazok ont a kuturtörekvéaokct vállaljuk, melyeket a nagy nemzetek irányitenlalk, mert csak igy vívhatjuk ki a magunk számára az elismerést, igy adhatunk bizonyságot arról az erkölcsi erő- többletről, mely pótolhatja az anyagi, vagy tömegerő hiányát.

Kötelességünk, hogy ami nemzeti kulturér- téket átmentettünk a nemzeti egység boldog idejéből a kisebbségi sors szomorú-ágába, őrizzük meg, fejlesszük. Fia roin, ha töredék, építsük újjá, kovácsoljuk egésszé. Ha má- nincs, vérünket keverjük a kötőanyagba. Ha letört virágos ág, gyökereztessük a föl Ibc. hisz a föld, a mi szülőföldünk őserdeje nem hagyhat cserben, talán termékenyebb is, mint túl a falakon, hiszem könnyeink öntözték tér mőbbé.

A kisebbségi sors elviselbotőségének é^ a nemzeti kisebbség életlehetőségének egyetlen titka., hogy érezzük ős tudjuk magunkat annak, amivé tettek; nemzeti kisebbségnek, önI tudatosan és minden következményét viselve j Nem szégyen ez, — ha igen, nem a mieink. Jia pirultunk érte, nem baj, csak fájjon az égése, legföljebb megacélózódik belé a lelkünk. De soha meg ne hunyászkodjunk.

A balsorsot büszkén viselni, ha mást írem, ezt az egyedi megtanulta a ni agytar.

Ha veszedelem, — mert valóban az, életünket fenyegető, — álljunk elébe elszántan, dacosan a „segíts magadon, Isten is megsegít” jelszóval, mert eggyel számolnunk kell, nmei? aki pártunkra álljon, csak a magunk eszére, két kezére hagyott az Isten.

A kisebbségi sors közös mindannyiunkkai Huszttól Pozsonyig és közös a kisebbségi társadalom minden osztályával, legyen az gazdag, vagy szegény, intellektuell, vagy kézműves. Erre ^ eorközösségre kell mindenekelőtt, ráeszmélnünk, mert ez az intő jel, hogy ez a hosszúra nyúlt magyar földsáv egyben és: egészben a* ,jmi házunk”, melyet a „mi várunkká” kell tennünk. Intő jel, hogy a mi házunk minden lakója egy család tagja,

testvérek vagyunk a szenvedésben, kell tehát, hogy testvérekké legyünk érzésben és gondolkodásban, elhatározásban, tettben, munkában.

Ez a Elismerés a kisebbségi magyar szellem ieg alapja.

Mi fejlesztheti ki mibenuünk ezt az egységes kisebbségi magyar szellemet, melyen a kisebbségi életre való berendezkedésnek alapulnia kell? 4

Csak az, ami mindannyiuiik közös érteke, aminek tiszteletében egyek lehetünk, aminek féltése kell, hogy elsimítsa bennünk a föltámadt ellentéteket. Az, ami nem igazodik a kicsinyéé köznapi élet szükségleteihez, de örök az emberi életben. Csak. az, ama az emberből halála után is él s igy egyedül biztosítja az élet folytonosságát, viszi előbbre a haladást. Ami anyag, elporlik,

ami örökké éi, csak szellemi- alkoüás lehelt Ez az igaz emberi érték, — egy szóval a kuH turérték, — mely az irodalomban, művészetben, tudományban nyilatkozik meg.

Lehet hogy megmosolyogják sokan ezt a logikus gondolatsort hnezen a való élet, — mint tavaly is kifejtettem, — devalválta ezeket az értékeket, melyeket nem lehet rövid utón kenyérré, aprópénzre váltani. De nagyon sivár annak a lelki világa, akin fogott az evangé- liomi sátán kísérte te, aki „csak kenyéren él” s csak a pénz az igénye. Nagyon kevés a szociális és nemzeti felelősségérzete annak, áld ennyivel beéri, mert a szellemi szolidaritással nem enyhített anyagi érdek az egyéni önzés1 csirája, mely megbontja az emberi társadalom békéjét.

A kulturértókek megbecsülése és munkálá- sa egykorú az emberi élettel. Ha más nem, ez a szükségszerű kongruencia egyedül is csalhatatlan bizonysága, hogy a szellemi éhet egyiit- jár az emberi élettel. A nagytömegű nemzeteknél lehet a szellemi értékek ietápolá-sa luxus, játék, kedvtelés, a kis nemzeteknél élet- föltétel. A kisebbségi közéletnek pedig úgy kell megszerveződnie, hogy

minden kittünk, minden munkánk, hsa szétágazó, ha párhuzamos, egy eredőbe fussetn össze.

Egész életünk egy központi célba kell, hogy irányuljon, kul'turér'tékeink megőrzésének és fejlesztésének nagy gondolatába.

Mit tettünk eddig kultúránk érdekében 7

Íjs most tartsunk 1 ekiismeret-vizsgálatot, igy van-e? Valóban olyan kedves, szent-e nekünk a nemzeti kultúránk, mint amilyennek kellene lennie? Teljesitettük-e minden kötelességünket magunkkal e az emberi kulturhala- dással szemben? Átérezzük-e azt a felfokozott kötelességtmdásunkat, melyet a kisebbségi sors parancsol ?

Becsüljük-e, csak ismerjük is e a mi kisebbségi életünkből fakadó irodalmat jobban, nagyobb szeretettel, mint a másét?

Tudjuk-e csak, kik a művészeink, akik a mi életünket öntik színbe, formában életté, örök- : ké? Pártfogoljuk-e, csak törődünk is e azokkal I a kulturális lehetőségekkel, melyek rnegszo- | látott életünkben mégis rendelkezésünkre áldanak? Élnek-e kulturegyesületeink általános ! érdeklődéssel erősítve, vagy csak tengődnek | egy pár lelkes, hites kulturember munkájával erőszakolva? Van-e összhang a hivatott kulturvezetők elgondolása, tenniákarása s a közönség megértése között? Áldozunk-e megfelelő hányadot csak a szórakozásra szánt anyagi erőnkből a kulturéletünkre?

Folytathatnám a kérdéseket még fájóbban, még találóbban, de mindegyikre az unalomig nem és nem lehetne a válasz.

A szlovenszkői és ruszinszkói magyar irodalomnak nincs egy sajtóorgánuma, melyben kollektive közönség elé lépjen s ezáltal fejlődni tudjon. íróink értékét elismerik mindenütt, ahol magyar él, csak idehaza nincs becsületük. Jó, ha le nem becsülik őket, áldozatos munkájukért a legjobb esetben agyon- hallyatás a jutalom.

Művészeink éhezve álmodoznak a szépről s a művészet örök hitével várják a közöny

jégtörésót.

Tudományos életünk csak nem is csírázik, mert fanatikus művelői, ha el nem unták a

céltalan munkát, vagy el nem kallódtak, az íróasztaluk fiókjánál nem jutnak messzebb. Még azokat a munkalehetőségeket sem használjuk ki, melyeket egyesületeink alapszabályainak jóváhagyásával nyertünk, úgyszólván keretéletet élnek ezek, melyet nem tudunk az érdeklődés hiánya miatt tartalommal kitölteni. Egy-egy elszánt ember sziszifuszi munkájára támaszkodik a legtöbbnek az élete, de egy városban sem hiányzik, virul a vesztébe rohanó élet temploma, a bar és a tabarin.

Az áldott magyar dal elhallgat lassan ajkainkon s a magyar falu népe is néger jazz- melódiákra kap.

Riasztó ez a nagy vonásokkal felvázolt helyzetkép, de el kellett mondanom, úgy, ahogy látom, rikító színekben, mert a magyar társadalomnak, hangsúlyozom,

a kisebbségi magyar társadalom lelhiismeretére akarok apoe! látni, /

Jól van-e ez igy? Helyes-e, hogy a kisebbségi magyar társadalom kisvárosokban, falvakon is az internacionális nagy városok u. n. mondain életét majmolja s a nagy társadalmak egy kis hisztériás csoportjának szalad utána? Mert ez a mi életünk jellegzője.

Lehet, hogy amit szeretnék s amit a kisebbségi élet alapjának tartok legszentebb meggyőződésemmel: a belterjes kisebbségi szellemi élet, mely legelsősorban a maga erejére támaszkodik s az önmagában szunnyadó kul- turértékeket fejlesztve igyekszik eltéphetet- len gyökeret hajtani a szülőföldbe, ma, mikor a film és rádió internacionális kulturértélieket, — de internacionális szemetet is — szinte ingyen szállít házhoz, maradiságnak tűnik föl. De ne feledjük el, hogy könnyűek vagyunk és kevesen vagyunk, akiket a világáramlat forgószele talán megforgat a napfényben, de sárba is vághat. A nagy tengerek vizében el oszlik a méreg, a pohár vízben métely, mely öl.

A kisebbségeknek nemzeti jellegük konzerválására van szükségük s ezt csak egészséges konzervativizmussal lehet elérni. Tudom, hogy ezért a kijelentésért megpofoznak azok, akiknek az internacionális divathóbort közvetítése jó üzlet, kinevetnek azok, akik tetszelegnek abban maguknak, hogy „á jour“ vannak a világ haladásával, mégsem félek kimondani, mert szivemben a mindenek fölött való magyar, kisebbségi magyar lelki- ismeretet, az egész ország magyarságának lelkiismeretót, sorsa-féltését érzem dobogni.

Kell a világhaladásba való bekapcsolódás, de csak ott, ahol valóban haladás s nem esztelen rohanás az árral. Pató Pál, aki nem vesz tudomást a nagy világ szellemi előrelendüléséről, de Kárpáti Abellino, aki a világhaladásnak csak káros külsőségeit ölti magára s üres hólyag marad belül, mert a legelső tartalmat, a nemzete iránt való kötelességérzetet kivetette magából.

Mik a teendők?

A kisebbségi szellem kialakulásának föltételei tehát:

1. Kollektív nemzeti érzés az individuális érdek hajszolása helyett.

2. Szolidaritás a kisebbségi társadalom minden más tagjával és összességével.

3. A kulturértékcink fokozott mértékben való megbecsülése s egy minden irányban megszervezett társadalom utján való pártolása.

Nagyon messze vagyunk ettől az ideális állapottól, de ha tiz évig egy tyuklópéssel sem indulunk el ezen íi célravezető utón, ma, az ujévtized innenső határkövénél el kell kezdenünk. Csalódások és felismeri hibák mutatják az utat, merre nem szabad indulnunk s feltámadó lelkiismeretünknek kell megvilá- gositania az igazi utat. Tudom hogy meredek az ut ós göröngyös, mint minden begynek kaptató, tudom, hogy fáradságos a megjárása, de vállalnunk kell minden nehézséget, ha nem akarjuk, hogy a második évtized végére a kisebbségből semmiség legyen.

A csehszlovákiai magyar társadalmi és kulr turegyestiletek kötelessége, hogy a Dehéx, talán uttalan utón vállalják a vezető szerepét. A társadalmi és kulturegyesülötekbe van beszervezve a kisebbségi magyar társadalomnak nemcsak szine-java, de minden rétege. Harcot vívunk, védekező háborút folytatunk szellemi fegyverekkel szellemi elnyom más ellen. A fizikai háborúban apa elhagyja családját, szellemi munkás Íróasztalát, mester a szerszámát, földmives a földjét. Megy, egy cél felé a többiekkel, egy gondolatra, egy terv szerint mozgó milliós hadsereg. Aki kilép a sorból, magára marad s kész zsákmánya a veszedelemnek. Széttagolt fegyelmezetlen hadsereg még soha nem győzött, csak az egy cél átlátása, csak az egy gondolatra irányuló törekvés az erő.

A kisebbségi társadalomnak ilyen szervezett .hadsereggé kell szerveződnie. Könnyebb ez a harc, mint a másik, mert nem kér egész embert, nem viszi messzire katonáit családjától, mesterségétől. A jól teljesített köteles munka után, a pihenés óráiban meg lehet nyerni a harcot, csak éljen bennünk kisebbségi lelkiismeretünk, mely a gondot elvető szórakozást, léha mulatozást megzavarja s a játékot is a közjó szolgálatába utalja.

Vallomást teszek: a kisebbségi sorsba fordult tiz év óta nem tudom magam gondtalan szórakozásnak átadni. Nincs éjjelem és nincs nappalom, hogy ne érezzem a mindannyiunk sorsa súlyát telkemen. Ha elfeledkezem magamról egy-két percre, kínzó ielkiismeret támad rám, nem mulasztottam-e el valamit, a magyarságunk érdekében valót. Látom a célt és látom a hozzávezető utat s mintha ólombői lenne a lábam, nem tudok, nem merek egymagám elindulni rajta, mert a mások közönye elviszi a hitemet, igaz-e a cél, helyes-e az ut. S látom a véget, ahová a könnyebbik utón halad a társadalmunk. És nem tudom kimondani a félelmemet, hogy másoknak ne fájjon a benne rejlő szemrehányás. Cassandra vagyok, a baljós, akit avval vert a végzet, hogy senki nem hisz neki s e kínzó sorsnál is kinzóbb az enyém, mert némaságra Ítél a helyzetem. Óh, a némaságra ítélt Cassandrák sorsa a legpokolibb a földön.

Egyet kérek. Osszák meg velem ezt a lelkiismeretet. Osszák meg a gondot. Millión vagyunk. Ha csak egy miliomod részét vállalja mindenki a gondnak és a munkának, mely alatt egy ember összeropan, észre sem veszi a súlytöbbletet a válla s a megszokott teherrel könnyű lesz a vándorlás a szép, ragyogóan felénk mosolygó jövőnk felé!

Magyar leányotthon Prágában

A Prága-Smicbov, HavliSková ul. 10. szám alatt levő, magyar főiskolai hallgatónők részére létesített, Róza-Otthon név alatt vezetett leányotthonban az 1929. évi iskolai évre 4 hely üresedett meg.

Az otthon Prága legegészségesebb helyén, 4 nagy, egészséges, világos, száraz, elsőemeleti szobában van elhelyezve.

Az ebben való bennlakásra pályázhatnak olyan magyar nemzetiségű leányok, akik tanulmányaikat Prágában levő egyetemeken vagy egyéb főiskolákon végzik.

Fizetendő: legkésőbb minden hó 5. napjáig előzetes havi részletekben a Róza-Otthon titkárnője kezéhez havi 200 (kettőszáz) korona. Ezért az ellenérték: lakás, fűtés, világítás, takarítás és reggeli. (Szegénysorsu és jótanuló egyetemi hallgatónők ebédet és vacsorát a prágai magyar diákmenzáu kaphatnák jutányosán).

Ágyneműt (párnát, párnahajat), lepedőt és takarót a növendékek maguk hoznak. Mosásról maguk gondosikodnak.

Zongorahasználat ingjen. — Kötelező továbbá, hogy az otthonban ingyen nyújtott angol vagy német nyelvórákon a bennlakók résztvegyenek.

Az Otthon vezetősége fenntartja azon jogát, hogy a nem megfelelő viseletű, összeférhetetlen, a házi rendet be nem tartó, esetleg ragálj-os betegségben szenvedő hallgatónőkkel az Otthont elhagyathassa, a bennlakó növendékek részéről azonban felmondásnak csak a tanév végére van helye. Kivétel ez alól, ha valaki a II. szemeszterben tényleg más városban folytatja tanulmányait és ezt a más egyetemen való felvétellel igazolja, vagy betegség miatt tényleg nem folytathatja tanulmányait.

A felvételi kérők ez iránti kérelmüket küldjék be dr. Irmán Klára, a Rózn-Otthon titkárnője címére (Praha-Smichov, Haviickóvá ul. 10. 1.)

A kérvényhez csatolandó:

1. iskolai bizonyítvány;

2. erkölcsi bizonyítvány;

3. egy kötelező nyilatkozat, hogy a folyamodó a jelen pályázatban irt feltételeket és a háziren det betartja;

4. egy, a ^.ziilő vagy a gyrészéről kiállított kötelező nyilatkozat, ug: e feltételek tudomásulvételét illetően, valamint arra vonatkozólag, hogy a fizetési feltételek pontos betartásáért készfizető kezességet vállal;

5. hatósági bizonyítvány arról, hogy a folyamodó. illetve szülő vagy gyámja a fönt körülirt fizetési kötelezettségüknek eleget tenni képesek. A felvétel tárgyában a Róza-Otthon voztősé'ge a legjobb belátása szerint határoz A szlovenszkői magyar egyetemi hallgatók támogatására alakult társadalmi nagybizottság 1929. évi augusztus 2 m tartott üléséből:

Dr. Grosselimid Géza, szenátor, a bizottság elnöke.

Dr. Irmán Klára, a Róza-Otthon titkárnője.

4