Prágai Magyar Hirlap, 1929. szeptember (8. évfolyam, 198-221 / 2123-2146. szám)
1929-09-22 / 216. (2141.) szám
f 8 1929 azeptember 22, rtsárnmf. EN KEDVES- FOGHÚZÁS ÉRZÉSSEL — — Meglássátok, még valami fog történni velem ezen a héten! — jósolta meg Pista kedden. reggel a nemjót. —• Ugyan már, mi törtinne veled dologidőbe? — akadt meg a szón Téhány Andris, akinek mindig bele kellett kötni mindenki mondókájába. — Ez az, amit nem tudok — vallotta Pista —, iszen, ha tudnám, majd kikerülném valahogy. Maga is csodálkozott aztán, mikor a nemjó beütött. Vannak az embernek ilyen üdvös pillanatai, mikor, miként a gyertyaláng, valami úgy beleviláglik az emberbe, mint a... hij... a nemjóját, ez már nem is világiak, hanem nyilallik, hasit, hogy az a fogatlan bába for- dullyon meg hatszor ült-ibe, aki először nyomot idesgyökeret a szájába és igy segítette elő a fognövist, hij, azt a keserves ... Pista úgy kapott, a képihez, mintha szúnyog csípte volna. Beütött a megjósolt nemjó! Mégha pofozkodás lett volna, vagy bicska a combjába, vagy gyomorfájás, amit megérzett előrp, de, hogy éppen fogfájás, te ■ szomorú Szent Alajos, hát most segiccs! Se enni, se innya, hasit, lüktet, fölszalad a fejbe, le, a gigán a lábujjhegyig. Nosza, hamar, Mári néne, örzse anyám, Sári húgom, te Juícsa, Sándor bácsi, mit tudnak rá? Nem ér semmi semmit. Ecet? Forralt bor? Rum? Kiköpi, meg lenyeli az ember. nem állja azt a fog. Zabliszt, acskóban? Malacnak való! Herbatéa? Nem vagyok én szárazbeteg! Fogcsöpp a patikákul? A fene bírja azt a fogra, szorítani. Kétszer lenyeltem már a vattát, foggcsöppestől együtt. Aszpirinét adnak? Keserű, mint az epe, oszt csak gyomorba szalad. Segiccsenek, azt a jóég, mer szétvágok maguk közt, igen zabos leszek, ha ez igy tart sokáig! Ugv csikorogtatta a fogát, mint a malac. Csak a képe dagadt bele inkább. Próbált vele mindent, felkötötte kendövei, tett rá hideget, vett rá meleget, csak nem használt az semmit. Sőt! Nem lehetett vele már egy födél alatt meglenni se. Akkor mondta aztán Sóvágó Imre, a borbély, hogy ki vele! Ha fáj a fog, vasat rá. Könnyen beszél Sóvágó Imre, ő a. háborúban szanitéc volt, különben is porcolányfogai vannak, meg aranyfogacskái, de mit csináljon Pista, akinek ezzel a fogával mindjárt keve- vsebb a reménye, hogy valaha elérje a harminckettőt. Ámbár mondják, hogy néha a fog újra kinői. Boszorkányembereknél, persze. No, Pista egyelőre nem boszorkány. Nem is hihető, hogy annak indulna. Akkor legalábbis hat ballábaujjának kellene tenni, vagy hegyes fülin ek, mondhatjuk. ■- De neki csak a foga fáj. Hát, gyere, Sóvágó Imre, húzd ki, ha van erőd hozzá. A nagy művelet igy elhatározódott. Csütörtök délutánra határozódott, mert hátha addig kiáll a fájás. De nem állt ki. Pista tehát megjelent a borbélymühety ajtajában s beköszönt, félpofával. — Itt vónék, — dünnyögte. Sóvágó Imre betessékelte a vendéget. — No, gyere, ne féjj! Azzal vette elő a fogót. Vót egy fogója, még valahonnan az olasz frontról hozta magával. Isten tudja, minek vót neki. Talán a taljánokat aprította vele. Elővette é3 bemártotta spirituszba. — No, üjj le, Pista! Pista rémült szemeket vet a fogóra, de már leült. Feltátja engedelmesen a száját. Már éppen támad Sóvágó a nagy fogóval, mikor Pista hirtelen, piros képpel felugrik: — Állj! Nem fáj a fogt Van úgy, hogy a rémült pillanatokban eláll a fájás. Sóvágó Imre legyint és visszatolja Pistát a székbe: —- Most már itt vagy, most már vigire nézünk! Hát igazis! Pista sóhajt és átengedi magát a sorsának. Kitátja a száját. Sóvágó szakértő szemmel bámul bele a tátongó üregbe. —■ No mejik? — néz rá Pistára. —• No mejik? — bámul vissza Pista. Sóvágó ujfent sóhajt és sorra kocogtatja a fogakat. Koccant-koccant. — Szszsz... rúg egyet Pista a széken. No megvan a fog! Csakhogy ennyire jutottunk! A többi már gyerekjáték. No, tátsd a szádot, Pista. Pista kettéveti a száját. —• Ügyesen és gyorsan! — rendelkezik, de szava elfúl, mert már rajta van a fogó. — Most osztán hallgass— igy az Imre és jobbjába fogja a fogót, baljával pedig nekite- nyerel Pista homlokának. Kaparászik a fogóval. Ráteszi a jeles záp- fogra a vasat, megrángatja egy kicsit a fogat és azzal orvul, hirtelen rászorítja dühösen. — Szszsz... — rázza a széket Pista. A fogó kattan, lecsúszott a fogról. — Ne ugrálj már, ingyen van ugrálnod! Megint rajta a fogó. Kap bele Imre hirtelen és csavar egyet rajta. —• Kráhh ... — köhög Pista és elvörösödik a képe. De Imrét most már elfogta a munka láza. Harmadszor is ráilleszti a fogót. Reccsen egyet valami. — Egy darab már kint van! — mutat fel diadalmasan valami csontocskát. — Ne kívánd a halálom, gyorsan végezz! — rimánkodik Pista. Imre közel hajol a foghoz. Most, most jól megragadta a fogat, várj, Pista, ne mozgasd a fejed, a balkezemmel fogom a koponyád, igy, egyikkel huzom, másikkal nyomom, ne féjj, az olasz fronton én vótam a mesterhuzó, tátsd bátran a szádat, bolond, nyomd a. fejed hátra, ne gyere a fogó után, maradj ülve, mit ugrász, ‘isz igy csak a nyakad nyúlik... Imre vad erővel húzza a fogat, azt már el nem engedi. De Pista nyúlik, nyúlik, mint egy kigyó, megy a fogó után, emelkedik a székből, mintha bornyut vezetnének láncon, megy engedelmesen, igy tipornak egyre hátrább, Pista tátja a száját, szeme is könnybelábad s Imre csak húzza a fogót, ingét átverte az izzadság, kutya erős fog, hó, megájjunk, kiesem a boltajtóból... Te! Ott állnak meg a küszöbön. Egy pillanatig megmutatják magukat a tömegnek, amelyik a hetivásáron gomolyog, megjelennek a.z ajtóban, mint valami élő reklámkép a a másik pillanatban megint fordul egyet a kocka s csak szakértő szem figyelheti, hogy az üzlet sötét mélyében tovább folyik a néma küzdelem... Ám a küzdelem egyoldalú voltát megelégeli Pista és olyat rúg Imre hasába, hogy az mindjárt elengedi a pompásan megragadott fogat. — Most pihenjünk! — ül le Pista egy székre és cseppet sem különbözik attól a képtől, amélyik a plébánián látható és az Olajbanfőtt Szentjánost ábrázolja. Imre komolyan megharagszik. Kiáll a boltajtóba a véres fogóval és beinti Hőgye Lajost, meg Fekete Ambrust. Gyönnek ezek szívesen. Ingyen mulatság! Pista megint leül a székbe, de alig van rajta a fogó, Hőgye Lajos erős tenyere markolja át a fejét. Fekete Ambrus pedig gyorsan hajlik alá és a szék mögé rántja Pista két csizmáját. Benne vannak a lábak is a csizmába. Mindenképpen fogóba került. No, most! Sóvágó Imre int a két hóhérsegédnek, hogy fogják erősen. Hej, nem is kell azt mondani! Vaskapcsok szorítják Pistát a székhez. Tehát! Imre kettőt-hármat ránt a fogon, azzal hirtelen beletérdel Pista gyomrába. Pista a székkel együtt lassan dűl hátrafelé, de nem kell félni, hogy felfordul. Biztos kezek őrzik. Imre jó! beletérdel Pistába, Pista fejét, lábát hátra- 'huzzák, nem fog ő már sem rúgni, sem táncolni a műhelyben. Ez a pompáB helyzet! Imre csavar és ránt a fogon. Paasziózflc. Pista lankadtan engedi át magát a véres műveletnek. Akár el is engedhetik. Na, végre! Végre! Inajla! Imre »agasaa emel fel valamit, bitang fog, de megkinoztái minnyájunkat. No, elég odvas vót, de rettentő fának rettentő a gyökere is. Pista ott ül a székben, maga elé bámul. Sokára tápászkodik fel csak és a lajbizsebéhe* nyúl. —. MH fizetek? — Semmit! —, emeli fel a' fejét Imre, —• megérte a passziót. Pista meghatva nyújt kezet. —■ Köszönöm a hozzámvaló szívességedet. Cudar fog vót, de ügyes ember vagy ám, hallod-e, te is! ' Azzal megy ki a kapun. Mondhatni, most még tántorog. Tartja két kézit a képin. — Mi az? — állítja meg a jegyző, — foghúzás volt? — Az! — bólint Pista. — Aztán legalább érzésteleintéssel? — érdeklődik a jegyző szakszerűen. Pista szeme egyszerre könnybelábad a via*- szaemlékezés gondolatára: —« Dehogy! — mondja s képe átragyog a fájdalmán, — érzéssel! Érzéssel, És monhatni, nagyon helesen húzta ki! Szombathy Viktor. Kodály ci. pámssés ialmsi kttííurm tátja a magyar ifjúság kulturális feladatát Beszélgetés a nagy magyar zeneszerzővel ~ A gyermekkórusok története — Harminchat Mis Masíers Voice lemez magyar népdalokkal — Budapest, szeptember. A legelső, amit Kodály Zoltánéknál észreveszek a „Vetés14 legújabb száma. Jó ómen, gondolom ismerősökkel találkozni ilyenkor, nagyszerűbb helyet el se lehet képzelni a kérdezésre, mint ezt a lakást, ahová azt hiszem még a ceönd is láibujjhegyen jön be. Örömöm azonban korai volt, mert csak délután a Zeneakadémián beszélgethetünk. És ahogy most itt ülök vele szemben az egyik tanári szobában, hirtelen egy percre azt hiszem, hogy nem kérdezhetek semmit. Mit is akarok? Hiszen mindaz amit tudni szeretnék, ott van ebben az egy névben: Kodály Zoltán. A népdalok, Háry János, amelyet most egy bakonyi eldugott kis faluban adtak elő egyszerű parasztok, a vasárnap hallott gyermekkórusok szinfóniája: egy forradalom és azontúl is hatalmas energiukészletü munka: az Igazi magyar muzsika megteremtése. És aki megfogja egybegyűjti a magyar talaj' legtisztább érzésgejzirjeit, azzal szemben kicsiny minden szó. Alig hallom a mondatait, olyan halkan beszél. Az ablakon át beordit a villamos, az ucca zaja és mi a népmuzsikáról beszélünk. Néha szinte fáj kérdeznem, mert úgy tűnik, mintha kínoznám. Aztán lassan elmosolyodik az arca és megint olyan közvetlen, mint minden amit alkotott. Pedig mindjobban meggyökeresedik bennem az érzés, hogy Kodály Zoltán egyike a legarisztokratiíkusabb érzésű művészeknek és embereknek. Az arisztokrácia itt a finomságot jelenti. Arisztokratikus forradalmár, akinél Jobban kevesen ismerik a népi lelket. Groteszk, de igy van. önmagára vonatkozólag nem lehet semmit se kérdezni Kodály Zoltántól. Szinte megijed. — Hogy is lehet ilyenről szó! Annál nagyobb lelkesedéssel beszél a vasárnapi gyermekkórus előadásról. — Itt bizonyosodott meg hogy lehet ilyesmit csinálni az iskolában is. Most hét iskolát vontam be, de ezzel tanúság lett téve, hogy bármelyik meg tudja csinálni. Nem kellenek a betanításhoz Furtwanglerek és Kleiberek, nem kellenek azonban hozzá nagy emberek. Csak olyanok akik az átlagon felül vannak. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, mintha a feladatok meghaladnák az átlagos gyerekek képességeit. Azelőtt azért húzódtak tőle tanárok és iskolák, mert egyrészt nem volt errevonatkozó irodalom és féltek az előreláthatatlan nehézségektől. Most bebizonyosodott, hogy meg lehet csinálni csak meg kell próbálni. A Vetéssel kapcsolatban a szloven9zkó! fiatalság ezirányu kezdeményező munkájára tériéin a szót: — Ismerem feleli. Nagyon szép célok amennyire meg lehet ítélni. Mimién a kiviteltől függ. És mindjárt ad praktikus tanácsokat is. — Ha a nép közé mennek még látszata se tegyen annak mintha felülről jönnének. Nehogy a falusiak bámultassák magukat és úgy érezzék, hogy ők kiállított tárgyak. El kell vegyülni a nép közé. — Át kell hidalni a müveit „és* műveletlen osztályok közti árkokat. A müveit osztályok nem viselik mindig joggal ezt a nevet, még a kulturált jelzőt se. A népkulstuca éppen olyan értékes valami, mint a könyvkultúra, csak más valami. írott és nyomtatott kultúra nélkül is kifejlődhet valami csodás. Vannak emberek, akik kétségbeesetten kiáltanak föl ha a falusi sárban nem érzik a lábuk alatt az aszfaltot és a könyvtárban csak egy könyvet találnak. Nincs igazuk, az a sok nóta, amit ők nem hallanak és az ezer meg ezer mondás közmondás, ez a falu igazi arca. — A müveit fiatalság csak nyer vele ha magáévá teszi belőle azt, ami számára kell. — Ezt csinálják a pesti gyerekek is tulajdonképpen. Ezek még nem voltak soha sem falun és éppen az, hogy ilyen jól ment a gyermekkórusok beüunitáaa, mutatja azt, hogy nem esnek messze azért a falutól ós igy részeseivé lesznek egy nagyobb közösségnek, amelyből eddig mind a ketten — falu és város — ki voltak zárva. A cél: szűnjön meg az ellentét falu és város között. — Elképzelhető azt mondani, vetem közbe, hogy csak a népi kultúrára lehet ráépíteni mindent. A városi kultúra abszolút rossz? — így ebben a beállításiban nem lehet ezt mondani. Igaz, hogy nagyon sok város idegen képződmény de hogy mást ne mondjak, ott van a híres debreceni könyvkötészet, amely városi volt és mégis régi. A városokban is van régi magyar kulturti, amelyben viszont a magyar panaszt nem részes. Nem lehet azt mondani, hogy abszolúte nem számit... Az ősrégi egységnek a magyar kultúra egységének a nyomait, aindly most nagyrészt egy mozaikkép, csak úgy tudjuk összeilleszteni, ha mindent számításba veszünk. Aztán megint csak visszamegyünk a faluhoz. Kevesen tudják azt, hogy harmincegynéhány His Masters Voice lemezre vett föl a társaság népdalokat, amelyek el fognak jutni minden iskolába. Megkérdezem, hogy lehet-e ilyen lemezeket falura vinni. — Igyekeztünk tefcszetőseket és hatásosakat összeválogatni igy tehát tisztán tudományos érdekű egy sincsen benne. Faluira vinni őket? Elsősorban oda kelene egy egy lemez, amely vidékről való az a dal. Ennek sok értelme lenne. Ha a falu látja azt, hogy az ő értékét mennyire megbecsülik, nagy lépés az ellentétek áthidalására. Aztán lehetne fokozatosan más más vidékről való dalokat hozni és megismertetni egymással, hogyha már elő van készítve a talaj. Ennek is kiszámíthatatlan jó hatása van. Elmondom, hogy a szleJvenszkói fiuk gyűjtéssel is foglalkoztak. Itt már a legalaposabb szakember beszél: — Csak alapos előkészülettel menjenek kL A gyűjtők legyenek teljesen kitanitvn, mert ha nem, akkor hiábavaló munkát végeznek. Semmi se veszi el annyira egy gyűjtő kedvét csak az, ha látja, hogy rosszul csinált valamit Célt kell kitűzni, hogyan és mit gyűjtsenek. Aztán át fordul teljesen a téma, a fiatalságra. Kodály Zoltán hisz a mai fiatalságban, csak azt csodálja, hogy kevesen mennek még miu- dig reális pályákra. — Pedig nemcsak írónak írással foglalkozó embernek való ezekről a dolgokról meggyőződve tennie, hanem az kell, hogy a jövő fü- szerkereskedője, vagy munkása is ebben nőjön fel. Kodály Zoltán a reális megvalósítási lehetőségek embere. így még a lehetetlent is meg lehet csinálni. Es bizonyíték van rá, a munkája. Londonról beszélünk: — Aztán ne csodálkozzon, mondja, ha az angol gyerekektől fog hallani magyar népdalokat. így van. A magyar zene diadalutját ők csinálták meg. Kodály Zoltán és Bartók Béla. —• Most van hazatérőben, mert igy szokot ez lenni, a világot megjárt magyar népzene. Múlt vasárnap a Zeneakadémia zsúfolt termében már tomboltak az emberek az örömtől, mikor megszólaltak a gyermekkórusok. \ Sokan azonban úgy érzik, hogy mindez még csali kezdlete a diadalnak. Surányi Miklós már várja a magyar klán tátát, amely szebb lesz a doni kozákokénál, a kvartetteket éa azt mondja, nincs kétsége benne, Kodály Zoltán meg fogja csinálni a magyar „Kék Ma- dáart* És Benki se fog csodálkozni rajta. Úgy ahogy kiállt egyszerre a Háry Jánossal, ahogy megajándékozott bennünket a gyermekkarokkal bizonyosan kirepül egyszer a magyar Kékmadár is és több is. Hogyan készül mindez, mit csinál, arról Kodály Zoltán nem beszól. Egyszerre veti föl az égre a leggyönyörűbb magyar napokat, hogy bele káprázák a szemünk. Még megköszönni se lehet. Szenczl Szalay Mihály. — Gyennekkereskedelem u angol bárkátok között. Londonból jelentik: Az angol gyermekvédő liga porstmouthi konferenciáján az egyik előadó annak bizonyítására vállalkozott, hogy a csatornákon fuvarozó bárkák személyzete gyermekeit eladja és ha egyik bárkán gyermek születik, az idősebb gyermekeket gynkrau egy másik bárkára adják el, hogy igy' „a csecsemőnek helyet teremtsenek1'. Gyakran kínozzák ezeket a gyermekeket ős gyakran a csatornába esnek, s odavesznek.
