Prágai Magyar Hirlap, 1929. július (8. évfolyam, 148-171 / 2073-2096. szám)
1929-07-28 / 169. (2094.) szám
AZ OLVASO NEVESEN*) Irta: MÁRAISÁNDOR Tisztiéit Szerkesztőség, hogy a hangnemben maradjak: mikor megtisztelő felezólitásuk- nak, hogy az Ady-revizió során én is hallassam kelLŐmes hangomat, eleget leszek, sietek bejelenteni, hogy nem érzem se véleményemet elég fontosnak, se személyemet elég érdekesnek ahhoz, hogy a „T o 11“ által szerencsés kézzel és idejében felvetett Ady-nevizió- hoz különvéleményemmel oda tolakodjak. Mint olvasó örömmel állapítom meg, hogy az országban egyszerre mindenkinek különvéleménye van az Ady-kérdésröl, sokaknak régen előkészített, konzervszerüen őrzött, biztos különvéleményük, mint ixó, feszült érdéklődáe- sel nézek a költői verseny elé s nagyon sokat várok a váteszek megnyíltaik ozásai tóL De az „Adykérdéshez", amely kezd olyan karaktert ölteni, mint a „turáni kérdés", vagy az „elzászi kérdés", vagy „Amerika az amerikaiaké" kérdés, éppen a fent említett akiből nem szólok hozzá. S ezzel a bankett-hangot el is ejtem s rögtön mondanivalómra térek, amely kevéssé hálás. Ne vegyék rossznéven, de úgy találom, hogy az „Ady-kérdés" talán a nemzet, de a „Toll" által nagyon szerencsésen felvetett Ady-revisió egyelőre a szü- keb'bkörü céh, tehát az Írók g a kevésszámú igazi olvasók házi ügye, sajnos ilyen és hasonló perekben, nagyon kevés remény van arra, hogy egy, a társadalom minden rétegéből választott döntő vegyesbiróság dönthessen ababn, nagy költő volt-e Ady Endre, vagy sem? Ezért engedjék ©1, hogy terjedelmesen indokoljam, amit mondani szeretnék, mert föltételezem, hogy premisszák nélkül rögtön a közepéből Is megértenek azok, akikre ez tartozik. Természetesen Kosztolányi Dezső különvéleményével (hajtok foglalkozni, melyet az Ady-kérdésben bejelentett. Ezt se tenném, ha nem lenne rá mentségem: még pedig az, hogy abban az őrök trenle et quarante játékban, mely egymásra következő írói generációk sánszait valamennyire jelzi, én vagyok a trente, a harmincéves, tehát valaki, aki Ady- val soha nem vacsorázott, aki Adynak nem volt barátja, aM busz eszteadős riporter volt, mikor Ady meghalt s a költő személyéhez annyi köze, hegy cikket irt a temetéséről. Nekem soha nem volt Ady-komplexumom. Vetél ytársa, borozótársa, éjféli beszélgetőtársa, nem lehettem, mert rihedier legény voltam, mikor meghalt. Személye nem izgatott, lénye visszásságai nem ingereltek, számomra Ady soha nem volt más/ mint nyolc köttet vers. Számomra Ady nem „Ady" volt, hanem „csak" költészet, — versék, papírra nyomtatva, könyvbe fűzve, melyek minden külső segítség nélkül állanak és buknak s nem voltam kritikusa, pályatársa, „csak" olvasója. Olvasói minőségben szólalok meg, ez a mentségem és jogom. Személyéhez semmi közöm. Ahhoz sincsen közöm, hogy ebben az országban, ahol könyvet nem vesznek, csak eladnak, a publikumnak az a része, amely Petőfit, kivel ledo- j rongolni szokták, éppen olyan kevéssé olvas- | la, mint Adyt, politikai célok érdekében, vagy dilettáns ügybuzgalomból, mivel töltötte ezekben az években vasárnap déle lőtt jelt, Ady- délelőtíökre járt-e, vagy a korcsolyapályára, .anig a Peiőfi-centennárium alkalmával hangversenytermeink kongtak az ürességtől." Miért fáj az Kosztolányinak, mellesleg kérdem: még ha túlméretezett és öntudatlan és divatszerü is volt az Ady-ünneplés, van-e jogunk hozzá, hogy elítélően nyilatkozzunk néhány ezer ember ügy buzgal már ól, akik korcsolyapálya vagy zenés kávéház helyett pénzt és időt áldoztak arra, hogy egy költő szavait hallgassák? Természetesen nem beszélek senkinek nevében, a „generáció", a hanminoéve- sek generációja nem kért föl, hogy nevükben nyilatkoznak, ami hálás, de alapjában szószátyár és hiú dolog lenne. A magam nevében beszélek, egy olvasó nevében, akinek életét betölti az irodalom, áld minden érdeklődését és szenvedélyét a Betűre tette föl, s aki Adyt csak úgy ismeri, mint Petőfit vagy Vörösmar- tyt: a versein át. Azt hiszem, talán mégis erről van szó s nem arról, miféle parii diákkal kerülgette meg egyes pályatársait, kitől kapott pénzt, mifaijta volt a betegsége s korrekten járt-e el hölgy ismerőseivel szembeni Csak a verseit ismerem, más nem ie érdekel. Kosztolányi Dezső cikkét elsőrangú kritikai irásmünek tartom és mindenben egyetértek vele. Élveztem a ritka, tiszta zengésű kiri•) A „Toll" című haladó szellemű budapesti helilap egyik legutóbbi számában Kosztolányi Dezső „Az írástudatlanok árulása" címmel nagy feltűnőét keltett cikket irt, melyben élesen támadta Ady Endre költészetét s a kultuszt, molyét szerinte a költővel kapcsolatban érdemetlenOl Őznek. ' A „Toll" felkérésére Márai Sándor a fönti válaez- szal felelt Kosztolányi vitairatára. Miután az Ady- revizió flzlikaégesflégo a azlovenszkói magyar intelligencia keretein belül éppen olyan akut, mint Magyarországon, érdemesnek tartjuk egész terjedelmében közölni a cikket. A nerk, j tikai hangot, a nyugodt és rezignált bátorságot, mellyel súlyos megállapításait előadja. Minden sora telitalálat. Valószínűnek tartom, hogy megállapítása kinyilatkoztatáeszeirü hatást keltettek sokakban, boldog és felszabadult „Végró!“-vel köszönthették e sorokat mindazok^ akik az irodalmi front másik oldalán, túl a quaramte-om, ma a modern magyar irodalom legelső sáncaiban állanak* — tehát mindazok, akik Adyval vacsoráztak,' feltűnését vállvonoga.iva vagy hangos beleegyezéssel közelről figyelték s testi és üzleti ügyeiről, adminisztrációja titkairól sok mindent tudtak, sokszor bizony kevéssé épületes dolgokat. Nagy fellélegzés fogadhatta ebben az igazán előkelő táborban Kosztolányi különvéleményét. A pompás ctlík valóban olyan „Megadta neki ["-hangulatot hagy az olvasóban, mely alól csak kevesen tudnak szabadulni. Egy pillanatra, mégis, kíséreljük meg ezt a felszabadul ást, még pedig szigorúan Kosztolányi eljárását követve, jóhiszeműen és kritikai szándékkal. Nehéz vitatni, hogy Ady Endre a világirodalom legnagyobb ripaosainaik egyike. Ady- vensek olvasása közben nagyon gyakran elfog az a feszengő érzés, melyet Kosztolányi igy határoz meg: „lesütjük ssemünket, elpirulunk, igyekszünk másra gondolni." Mint mikor valaki hazugon szentimentálisát, ! harsányan pathétikusat, őszin tétlenül irodalmit mond egy társaságban: igy él közöttünk Ady. Igaza van abban, hogy ^művészietlen‘‘, ízléstelen. Nemcsak irodalmi Ízlésű, egyszerűen jóizlésü ember is kényszeredetten tekint get maga körül, ha valaki fenhangen kiejt vagy nagybetűkkel leír olyan szavakat, amilyeneket Ady szemrebbenés nélkül vetett kö- tetszám papírra. Valami dagályos, szenvelgő irodalmi kéjencség ösztökélte őt időnként, hogy egyenetlen költői potenciáját attrakciókkal leplezze, melynek láttán az érzékeny olvasó kínlódva fordul el és szégyenili magát. Igaza van Kosiztolányinak, mikor kimutatja a lírikus „ízlés hiányát". Ne mondjuk, hogy „a zseninek mindent szabad" s az ,.ő idejében ezt Ó hozta először". A zseninek nem szabad semmit, ami müvészietlen, legkevésbé szabad úgy zseniálisnak lennie, hogy ezt szakadatlanul megállapítja s azt, amit „ő hozott igy először el is maradhatott volna. Me&siánázmusa reám, áld már a Messiás által „megjósolt" tragédia valóságában kezdtem gondolkozni, olvasni és írni, mindig bonvivántszerüen hatott. Messiásokkal szemben, különösen, ha prófétájukat honorárium ellenében, kötött formában prédikálják napi- és hetilapokban, idegesen bizalmatlan vagyok s nem háziköliőm az a Petőfi sem, aki megjósolja, hogy ott fog elesni a harcok mezején s nervózussá teszi a lehetőség, hogy esetleg ágyban, párnák között halhat meg, — még akkor sem, ha a jóslás tragikus módon bekövetkezik. Hogy a jnüvész magánéletében kitűnő úszó, boxoló vagy frontharcos-e s egyéni körülményei idylliek vagy lesujtóak, csak akkor érdekel, ha ennek müveiben érzékeny s ötven vagy száz évvel halála után számomra művészien érzékelhető nyomát találom. Akár Messiás, akár trobadur, van benne valami a tenor istából, aki legelői áll a színpadon, közvetlenül a lámpáit előtt s tudja, hogy miatta telt meg a sziruház. Mindjárt odajutok, amit mondani szeretnék, hogy tenor isták ugyan általában szívesen ripacs- kodnak, fellépésük, kényességük, hányaveti magakelletésüik ellenszenves, de rossz hangú és az éneklés művészetéhez nem értő tenoris- ták felléptekor sehol és soha nem telik meg egy színház. Mikor Ady énekelt, a színház megtelt. Erre jnég visszatérünk. Egyelőre engedjék rriieg, hogy a veszedelmes utón továbbkísérjem Kosztolányit, aki baláltmegvető bátorsággal állapította meg, hogy a költő „nem tündököl a lángész kápráztató fényével, hely© nincs is se Petőfi, se Arany, se Vörösmarty, se Berzsenyi mellett. Tegyük hozzá: ebben az értelemben Kosztolányi mellett sem. Kár szerénykedni. Oly könnyű helyeselni neki abban, amit felró s amivel Ady mindig is nehézzé tette olvasói számára versei zavartalan élvezését. Állandóan szenvedtem szemérmetlensége miatt. Úgy vettem észre, hogy tiszta jellemek s tiszta művészek mindig szemérmesek. Persze, nem úgy értem ezt, hogy társalgásuk szalonképes és ellenállának vérük s érzékeik bódult szuggeszoióiinak. El tudok képzelni igen nagy művészt, aki müveiben és életében nyers, szabados, trágár, — mindent ki lehet mondani, mindent le szabad írni s festeni, csak van itt egy feltétel, amiben jellem, Ízlés, tehetség ösz_ szofonódnak s ez éppen az a különös művészi szemérem, amely tiszta ée nyugodt pillantással néz a dolgok szemébe s nem alkarja se a polgári riasztani, se merészségét bizonygatni, nem akar semmi egyebet, csak a kellő pillanatban a legpontosabban meghatározni és kifejezni azt, amiről szó van. Ady nem volt trágár müveiben, rosszabb volt annál: szeniorT~' ■■ ni rririrmi——i—iwii m—» Uj Antogarázs UJ Autójavító mflhely villanyvilágítással, kocsimosással. Zobel D. Érsekújvár; Gázgyár neen S; Alapítva 1830, Tvlelce HL ti S> i > * I üveg, porceüáa 1^3 oajjy kereskedett + A * I K O S I C E| Fö-siica 19. Kttgy váiaeatók. v Jwtányo* fcrak. rnetlen volt. Ady verseivel szemben az a legsúlyosabb kifogásom. Szemérmetlen ' volt, mert szerelméről és „küldetéséről", érzéseiről és ötleteiről, hangulatairól és vágyairól körmönfont, nyakatokért, elképesztő szándékkal és hangon beszélt, gyakran jföüksóg nélkül, szóval akkor is, ha nem volt jelentékeny mondanivalója, imádta a hangját, élvezte sal- lanigos modulációit, gyermekes módon megrészegedett attól a képességtől, hogy ki tudja fejezni magát: volt benne valami a primitív ember öröméből, aki előbb számi ál atlam ge4 neráoiókon át hallgatott s benne, éppen benne, felszakadt a beszéd tehetsége, fecseg és énekel, úgy, ahogy se apja, se fajtarokonai nem tudnak. Mindig csodálkoztam azon, hogy írni tud, ki tudja fejezni magát, Ady Endre, Ond vezér unokája, de Od és Ad, — nemcsak én, 6 ia csodálkozott fölötte. Gondolatvilága nem nagyon széles, a létezés öröme és a létezés szomorúsága foglalkoztatja, boldogan rikkant, meri itt él a földön s rendkívül lehangolja, hogy az ünnepély nem zavartalan s egyezer vége lesz. Primitív költő. Páris, Nyugat, kultúra úgy lógnak rajta, mint a vademberen a frakk. Tetszik magának benne, de semmi igazi köze hozzá. Rikikantása gyakran modoros, érezni, hogy nem a felbuzdult torok süvölti spontán, hanem elébb krákogott és gyakorolt. Versei tele vannak színes tollakkap és üveggyöngyökkel. Állandó harci táncot jár önmaga körűi, személyes jó viszonyban van az Istennel, mint Mózes. Csak 5, csali neki, csak általa. Ez mind igaz. Igaz az is, hogy a művészet nem valami spiritiszta szeánsz, ahol az ihlet önkívületében görcsbemerevedett médium szájából ömlik a plazma, hanem józan és világos valami, egyszerű és kegyetlen művelet, melynek során fegyelem, szemérem, és szorgalom éppen olyan fontos feltételek, mint az úgynevezett tehetség. A fegyelmet és szemérmet nélkülözzük Ady művészetében. Koszt olányi például — az ember oda nyúl példáért, ahol talál s ahol a legközelebb — fegyelmezettebb, szemérmesebb. Bocsássa meg, hogy szemébe dicsérem. Az író modellje ő, aki élményeit és érzéseit, nyugtalanságát és kételyeit egy tucat szűrőn szűri át, s nem nyugszik, amíg az extraktum, melyet a bonyolult és lelkiismeretes eljárás során kap, kristály- tiszta és átlátszó nem lesz. Ékszerész nem mérhet le pontosabban drágakövet, ahogy Kosztolányi leméri a szavak karátját, ismeri hideg fényük tüzét és változatait, óvatos, szemérmes, gondos, foglalatban és anyagban tökéletes, amit nyújt. Valóban, kevés írót ismerek, kinek írásait olvasva olyan jótékony nyugalom fogna el, mint Kosztolányinál: biztos révbe értünk, nem történhet semmi baj. Nem fog butát, vagy egészen fölöslegeset mondani és jól fogja mondani. Nincs egy hanyag sora, egy felületes jelzője. Páthoszán bizalmasan átinteget a tudatos szándék, alázata százpercen- tes, szinte garantált. Hevülése a magas elektromos feszültség hőfokát éri el, ha akarja, nyugtalansága és érdeklődése, mellyel az emberi területet kutatja, szervezett és alapos, valóságos karavánnal indul minden Írásában felfedező útjaira, tevékkel, távcsővel, fotogra- fálógóppel és csalhatatlan ösztönnel. Tudna dadogni is, de nem akar. Nem kell bebizonyítania soha, hogy tudna dadogni is, indulataiban, megrázkódtatásaiban is fegyelmezetten és folyamatosan Bzámol be tapasztalatairól. Műveltsége felszívódott, tehetségébe, annak egyik értékes eleme, tudja, hogy a Betű szent anyag, kezdetben volt az Tge, melynek titokzatos törvényei, belső élotflterne, mindenen átütő ereje van. Tisztelettel, de fölényesen bánik vole. Nem pazarolja, s főleg nem forditja gyermekes és hiú játékokra, mint Ady oly gyakran. Egyik költő értékén nem lehet felmérni a másikat. De nehéz lemondani a csábításról, hogy Kosztolányi erényei mellett ne mérjük fel Ady hibáit. íme, két költő, két pályatárs. Együtt indultak. A pálya mindkettő előtt, szabad volt, a chanceok, még külső feltételeikben ír, egyformák. Az egyik a legnagyobb felelősségérzettel dolgozott, a másik rendkívül felelőtlenül. Az egyiknek minden versében, minden sorában meg van az, ami a másiknak egész müvéből hiányzik. Csakugyan, Kosztolányinak talán nincsen egyetlen verse sem, amely a maga nemében ne lenne tökéletes. Szenvedély és hajlékonyság, művészi biztonság és áhitat, technikai fegyelem, nagy költői sugárkör, melynek közepén, a világ s az élmények millió benne összefutó szálát nyugodtan tartja kezében a költő. Van benne mágia és delej, szemérem, tudás, szenvedély, anyagismeret, műveltség, szordínó, precizitás, végtelen kelléktár, hit és egyszerűség, kíváncsiság és formaerő. Minden meg van benne, ami nincsen Adyban. Miért, hogyan lehet, hogy ma nincs Ivosztolányi-kérdés? Úgy érzem, a kérdés brutális. De Kosztolányi is precíz volt, mikor, valahol — Berzsenyi mögött, az irodalom egy kuckójában, ahol a félbemaradtak és alacsonyrendüek csoportját ápolgatják — kijelölte Ady helyét. Cikkét, ismétlem, kitűnőnek tartom. Mindenben igaza van, amit megirt. Csak elfelejtett valamit megírni, egy részletet, egy nuanceot, egy egészen kis, de megemlítésre érdemes detailt. Azt irta: „mégis jelentős tehetség volt. Maradandót alkotott azzal a harminc-negyven versével, mely pályája szerencsés termékének tekinthető.* Azt hiszem, Kosztolányi, talán a halott iránti generozitásból, túlságosan bőkezű. Harminc, negyven vers, amely egy költő után megmarad? Hiszen ha igy és itt tartanánk, nem lenne Ady-revizió s Kosztolányinak nem nyílt volna alkalma, hogy megírja pompás különvéleményét. Titokzatos az a szelektáló folyama^, amely egy költő müvét halála után megrostálja. Egészen nagy költőkből, kiknek minden sorát habzsolva fogadta koruk, néha csak 60- rok maradnak vissza. Vörösmarty is leirt olyan sorokat, mint „fölfelé megy borban a gyöngy, jól teszi", melyek elbűvölték a szüreti hallgatóságot, de mi legélénkebben két versére emlékezünk vissza, a „Vén cigányra", s a „Meren-. gőhöz" címzettre. Az ilyen megállapítás különben, hogy kinek mi és mennyi marad meg egy iró müvéből, egyéni és önkényes. Petőfi számomra a „Tél a pusztán" és a „Szeptember végén" néhány sorában él, amivel nem mondom azt, hogy nem alkotott mások számára maradandóbbat, talán különbet is. Kosztolányi például, kitől még annyit várhatunk, számomra ezidőszerint legerősebben Ady Endréről irt különvéleményében él, egy irásrnü, melyért Írója egész irói és emberi exisztenciájával helyt áll, s vitairata műremek. Vagy abban a pársoros versben, melyet Ady halála alkalmából irt, s melynek csak hangfoszlányaira emlékszem: yy... minden azt mondja: ö! a húr, a hang, a toll, az uccakő „... mert már nyomában leng a Hír és halál. És az egész: legenda." Bocsánat, ha rosszul idézem, ködösen emlékezem csak reá, azt hiszem, „Legenda" volt a címe. Szép vers volt: igazi Kosztolányi-vcrs. Költő irta, akit megrázott egy élmény. Á költő ezt az élményt később revideálta, ebből a revízióból született a vitairat. Az elragadtatáa- ból, reszkető és megrendült, úgy látszik, inkább csak alkalmilag megrendült, gyászsikolyból a fanyar csömör. Az ember változik, s kétségtelen, hogy változik az is, ami egy költő után megmarad. Harmino és negyven abszolút értékű vers maradt volna Ady után? Talán csak egy tucat, talán csak három vagy négy. Mikor marad meg egy költő? Ha olvasóinak egy versben, egy verssorban tudja közvetíteni azt az élményt, ami lehet a halál, vagy az élet vagy a jóság vagy a szerelem vagy a szomorúság édessége vagy az öröm szomorúsága, akármi, de ezt teljesen kifejezve tudja átnyújtani, örökös használatra és nogmásithatatlanul. Harminc és negyven alkalommal sikerült volna ez Adynak? Itt, ezen a ponton szinte olvptí a kritikus objektivitását Kosztolányi és megnyerőén gavallér. De itt, ezen a ponton, elfelejteti \ 4 — vm Jaffm R, TMfevap ■groiiiM II Ilii III——a
