Prágai Magyar Hirlap, 1929. július (8. évfolyam, 148-171 / 2073-2096. szám)

1929-07-14 / 157. (2082.) szám

6 KÉPEK Barsvármegye közigaz­gatásának malijából Irta: K. M, IL Hiába ócsárolták a magyar közigazgatást, akik a kákán is szeretnek csomót keresni: az századunk elején már mintaszerű volt. Ezt a müveit külföld is vallotta. Persze, bölesökorá- ban, 55—60 évvel ezelőtt még föí-főlmerültek visszásságok, melyek azonban a maguk kora közműveltségi és közbiztonsági viszonyaihoz mérten nem is voltak olyan szörnyen hajme­resztő képtelenségek, aminőknek ma látszanak. Eyen volt például Barsvármegyében a léces kalitka. Ez a rabvallató és büntető eszköz há- romélü lécekből készült, melyeknek alapja ki­felé, éle a ketrec belseje felé nézett. Akit ebbe a kalitkába mezítláb és csak alsóruhában bezár­tak, az ott pár percnél tovább sem állni, eem ülni, sem feküdni nem birt, a fájdalmai miatt. Hogy ennek a — bizony kínzó — eszköznek a keletkezését és alkalmazása indító okát né­mileg megértsük, vissza kell pillantanunk az akkori korra és tekintetbe venni &s akkori köz­felfogást i^riéle dolgokról. Az ország közbiztonságát a Badi- és Scfemer- Iing-korszak rendszerei nagyon megingatták. Rablások, gyilkolások, különösen a Duna—Ti­sza közén napirenden voltak. A betyárvilág in­nen szétterjedt az ország egyéb vidékeire is. Az 1867-ben helyreállított magyar törvényható­ságok teljesen fölíorgatott közbiztonsági álla­potot találtak. Ráday Gedeon gróf fáradozása megdöbbentő eredménnyel járt A vizsgálattal kiderített bűntények száma 1871 elején 1512 volt. Közöttük 166 hivatallal való visszaélőt és 111 rablógyiíkosság. Barsvármegyében a közbiztonság nem volt annyira veszélyeztetve, mint az Alföldön. De itt is garázdálkodott egy öttagn rablóbanda a hat­vanas években és a hetvenesek* elején, mely­nek feje és még két tagja birtokos ur volt. A nevüket ma is ismerjük, a gyilkolástól sem riadtak vissza. Az akkoriban gyakori lopások? betörések korlátozására éppenséggel sem volt üdvös hatással az 1871. évi 52. t,-cütk, mely a testi fenyítéket, tehát a botbflntetést Is eltö­rölte. Ámde 1872-ben vaaöklü férfin került Bara vármegye élére: simonyi és varsányi Simonyi Simon alispán az a hős, aki Ifjú korában, 1849 február 4-én, mint huszárőrnagy Bem apót a vízaknai csatában az azt már-már foglyul ejtő vasasnémot csapatból kivágta. Barsvármegye monográfiájában azt olvassak róla (439. 1.)*. „Hem volt a mid kornak való ember, ö benne egy berUchinvoní Götenek, egy Khávoinok szilaj lelke, egy 8tRx>r vajdának sokszor kegyetlen, hatalmaskodó, ellentmondást nem tűrő daca lo­bogott. Bátorsága arányban állott testi erejével, a szive pedig jé volt, gyöngédséggel befolyásol­ható, vezethető Testi ereje bizony megközelítette a Kinizsiét. Annak a vasasnémet tisztelek, aki Bem táborno­kot el akarta fogni, egy vágással hasította ket­té a koponyáját sisakostól. A patkót puszta kézzel törte széjjeL —< Egy Ízben Kiskoszmály­karján Debussy. A hárfák gyöngéd sikolya után a hegedűi precízen átvették & futamot, moet a gordonkások is beleszóltak és férfias tónusban he­lyeselték a harmonikus mondanivalót. A melódia a vonó parancsából úgy himbálódzott a hurok fö­lött, mint valami tündén bárka egy csodatő zen­gő felszínén. Irreális táviatokban úszott itt min­den. — Ez az, — helyeselt a főhadnagyban egy régen kitörésre váró ujjemgás, nesztelenül hátra­dőlt a Bzékben éa valósággal fürdött a csoda tó nyugodtan vibráló hullámaiban. Nem látott senkit, nem látott semmit, azt se tudta., hogy koncerten van, a szomszédjáról telje­sen megfeledkezett, a zene csak vitte, vitte ée emelte csodás messzeségek felé és sodorta egy megtisztult éteri régióba. Szinte szárnyai nőttek a muzsikának; kiesett a tér és idő tudatából és hin­tának tetszett előtte a szék, amelyen ült, bezárt szemei előtt meleg síinek virultak, soha nem ér­zett forró illatok csiklandozták érzékeit, édesen bizsergő szél járt a torkában és ezek a színek, ezek az illatok a végtelenségből jöttek és a vég­telenségbe mentek. És velük együtt ő is. Források bugyantak föl ée kristályosán táncoltak előtte egy buja őserdő ragyogó tisztásán. Megtapogatta önma­gát és okkor a fúvók mintha borzongást hoztak volna ide a megrészegedett levegőbe, moet már csakugyan tikkasztó pára azivárványlott előtte, most a szélesen recsegő brácsák Is leadták a név­jegyükéi és valahogyan extázisba kezdett jönni ez az egész káprázat. A trombónok roppant tre- molőkkal eirtak fö! szinte kéjes exaltációkban. — Mi ez itt? — zuhant rá az ellenőrzés. Hirtelen összekuszálta Debussy raffinált, álomba transzpo­réit muzsikáját, a zenei beszédnek ezt a fölényes svádáiát a ridr>g és néma vnlósánual. — Hisz ezt már hallottam igy, de nem koncerten — riadt fel egy pillanatra, ki ia nyitotta a szemét, de rögtön leragadt a szemhéja. Az édesen keringő mélosx újból elringatta. — Mi játszik itt velem? — sür­gette a kérdés tisztázását, — igy már igen, nyug­tatta rm g magát, mert már újból fogva tartotta a varázs. Most oboák és kacér klarinétok körüludva­rr,Mák a szinte k:sérfetíes csöndből főiébresztett skálát. Egy távoli holdfény is villant azzal a kéken álmodozó fátyol ossággal, mely rohanó felhők előtt jelentkezik, közvetlenül az alkony halála után. — Mi ma velem? hWx érzi « tájai 4*a ról éjjel haza igyekezvén, ott, ahol a község és a macskarévi komp között az ut a sziklás hegyoldal s a Garam sodra közé szorul, rablók toppantak kocsija elé. Öten voltak, Simonyi a legközelebb esőt ólmos botjával fejbekólintva, a kocsiból kiugrott, egy párt közülök, mint a pelyvát a Garamba hajigáit, a többi ijedtében megugrott. A fáma szerint Simonyi akkor egy barsi urra ismert rá a haramiák között. Simonyi alispán drákói szigorához, melyet vármegyéje igazgatásában alkalmazott, a bot­büntetés megszüntetése sehogysem talált. Azt valami hasonló célszerüségü, más eszközzel kel­lett pótolni. Ekkor — hogy ő eszelte-e ki, vagy más, nem tudom — életbeléptette a léces kalit­kát. Valamennyi öt járás kapott egyet a tör­vényhatóság közgyűlési határozata alapján, a főispán, Migazzy Vilmos ^róf hozzájárulásával. As uj eszköz bevált. Csak egy körmönfont cigány tette csúffá a járási hatóságot, mert in­gét, gatyáját levetve, maga alá gyúrta és aztán teljes lenrinyugalommal ülte végig a rámért büntetést a kantkában. Persze ilyen középkori vallató, kínzó eszköz­nek csakhamar híre kelt é« már 1874 julius 6-án nyilvános ülésen meginterpellálta miatta Irányi Dániel ellenzéki képviselő a belügymi­nisztert. Ez, Szapáry Gyula gróf, rögtöni intéz­kedést és megtorlást ígért és csakugyan augusztus 26-án már tárgyalták a miniszter el­tiltó rendeletét a vármegye közgyűlésén. Jellemző a kor szellemére az erre vonatkozó közgyűlési határozat, mely ekképpen szólt: „A bizottsági közgyűlés, habár a szóban levő bün­tető eszköznek úgy szervezete, mint annak használata folytán egyrészt a megkívántaié ne­velés hiányában úgyszólván minden erkölcsi érzületet nélkülöző egyének által elkövetett ki­hágások tekintetében, másrészt a cnelédrend- szer érvényben tartása körül a közrendészet s mondhatni a közgazdászat terén elért gyakorla­ti eredményeknél fogva megengedhetőnek, sőt szükségesnek tarthatná, hogy ezen büntető esz­köz használatása iránt... felterjesztést tegyen, mindazonáltal nem előtt nem tévesztve az ezen büntető eszköz ellen a sajtó utján, valamint or­szággyűlési interpellációk következtében ala­kult országos közvéleményt, mely azt általános, de saját kultur- és közrendészeti viszonyaink­kal több tekintetben össze nem férő humanisz­tikus szempontból elitélte ... felirási jogának igénybevételét... alkalomszerűnek nem tart­ván, a ... rendelet végrehajtását elrendeli.** Ezzel azonban a kalitka csak de jure 6* nem de faeto lett megsemmisítve. Ez de faeto csak később, gyászosabb következménnyel történt. Kaldrovica Sándor garamszentkereszti főbiró ugyanis valami odvaló pöffeszkedő egyént, aki a figyelmeztetések ellenére is a legkihivób- ban viselkedett vele szemben, ebbe a kalitkába csukatott. EJ)böl aztán országos botrány lett. A sajtó hasábokat közölt a spanyol inkvizíciót is szégyenben hagyó harsra egyed kegyetlenke­désről fl as érdekelt rokonai a királyig men­tek panaszukkal, aminek vége a főispánnak és a kalitkának de faeto eltávolítása volt. Régi, volt vármegyém múltjában tovább böngészve, a többi között még egy olyan ese­tére bukkantam az „emberi méltóság sérelmó**- nek, amely miatt a sajtó akkoriban szintén módfölött háborodott föl, pedig ugyanaz ké­sőbb Kun Béláék és Szamuelyék viselt dolgai miatt bizony nem ájnldozott. Verebéíyem történt Nedeczky Vince főszol­gabíró alatt, az ő tudtával és talán hozzájáru­lásával is, mert bizony a jó tréfának sohsem volt a megrontója. .Veith József volt az egyik szolgabirója- En­nek az eredeti legényembernek a komoly úri külsejével és modorával egészen jól megfért a nyers humora, de még a dinom-dánomozásra való hajlama is, amely sok bolond dolgot kö­vettetek el vele. Szaktudása nem volt, de ter­mészetes esze és ötletessége a legtöbb eset­ben pótolta a hiányt. S miután tréfás hajlamú főnökének kedves cimborája volt, az mindig igazított az intézkedésein, ha nagyon döcögtek és kizökkentek a jó kerékvágásból. Abban az időben — lehet tán 25 éve is — a verebólyi járásban sok román cigány garáz­dálkodott. Nap-nap után jöttek a panaszok lopás, betörés miatt, még pedig Jozsó ur nya­kára, mert a cigány-ügy reá tartozott. Hiába volt az elcsukatás, hiába zavarták széjjel csendőrök a sátoraljakat: holnap njra együtt voltak, újra garázdálkodtak. Vefth Jozsó végre megunta az örökös pa­naszt, a hiábavaló sok vesződséget nyomozás­sal, vallatással, tanúkihallgatással, jegyző- könyviráseai stb. és — gondolt nagyot és merészet. Ugyanakkor kiástak a kóbor cigányok Ili­den egy lépfenében elhullott állatot, amelyet aztán föllakmároztak. Ez az eset kapóra jött a szolgabirónak. Ahányan voltak, a sátoros ci­gányt mind összefogdostatta és Verebélyre be- kisértette & főbírói hivatalba nem- és korkü­lönbség nélkül. Itt egy kis bevezető beszéd után, amely szinte túláradt a sok atyai jóindulattól és bölcs tanácstól, fölvilágosította a cigányokat, hogy nagy veszedelemben forognak, mert az az állat, amelyet kiástak, oly szörnyű betegségtől hul­lott el, amely azt, aki a busából evett, néhány nap múlva borzasztó kínok között megöli. Ezért szükséges most, hogy a különben biztos halál ellen beoltássá őket azzal a szerrel, mely egyedül képes a betegség csiráját az emberben tönkretenni. S ezzel kérte a jelenlévő i a terv­be beavatott állatorvost, hogy fogjon hozzá a mentő oltáshoz. A cigányok meg voltak rémülve, szabadkoz­tak, jajveszékeltek, könyörögtek, de hiába, semmi sem használt, a muszáj muszáj, nála na­gyobb ur nincs, az oltás végre lett hajtva. Az állatorvos ugyanis mindegyik mórénak egy adag tömény konyhasóoldatot fecskende­zett a bőre alá. Á műtőt maga tűrhető volt, de azután! Mintha a pokol tüze ömlött volna el a szegény cigányok bőre alatt! A szolgabiró ur még jó tanácsokkal szolgált a jajveszékelő seregnek, jelezve, hogy egy hét múlva kapják a második oltást, mert egy nem elégséges. Aki nem jelenik meg, annak — ha még élve kerülne elő —< büntetésből a fejét kopaszra leborotváRatja, akár asszony, leány, akár férfi. Aztán útnak eresztette őket. Dehogy jöttek rőten, nőni csak egy hét, de egy esztendő múlva sem. ügy elmenekültek, nemcsak a verebélyi járásból, de az egész vár­megyéből ás, hogy hírüket sem lehetett hal­lani ... Veith Jozsó ötlete célirányos volt. Többet ért a sok, időpazarló tárgyalásnál, csendőrös vallatásnál, erkölcsi prédikációnál stb. stb. és —> ami emberiesség tekintetében a fő — nem károsította meg a cigányokat sem megélheté­sükben, sem egészségükben, nem zavarta őket 1929 juTtas 14, BW Tanárm*. Egy kérdésre három felelet! Miért a legjobbak a Rákosy likőrspecialitások, melyek a leghíresebb, de méreg drága külföldi márkával szemben L- fölveszik a versenyt? 1. Mert kizárólag friss, neme? gyümölcsből ké­szülnek! 2. Mert töltés előtt ivekig érnél és fmomodnaki 3. Mert Csehszlovákiában az egyedüli likőr- gyár, mely likőrkülönlegességeit ultraviolett sugarakkal kezeli I megszokott életmódjuk folytatásában, a járást pedig közel két évig mentesítette a cigány nyűgtől ... (Vége.) KI ADNA NEKEM... Ki adna nekem nagyobb szemet? Hogy bős panaszok ködébe lássak Hogy minden titkoknak megbocsássak. Ki adna nekem nagyobb szivet? Hogy merehnesebb életet éljek Hogy minden hangra békét kérjek. I Ki adna nekem nagyobb hitei? Hogy bitből vernék hidat a* égig, Mert hosszú az nt a földön végig. Ki adna nekem, jaj, ki adná Múlandó élte halálos percét? Én magiamra venném a keresztjét. Juhász Béla*] *) A ,JMagyar kórus" című verskötetből. láttam, kérdezte önmagáit, de nem akart elszakad­ni a rohanó áradat fonalától, fntott utána minden érzékével és boldog szédüléssel úgy látta, hogy megfogta kezében a fonalat. És most már nem engedi el. A tétel a vége felé közelgőit. De most mintha megcsuklott volna ez az egész szárnyaló pódium. Egy gixerre gondolt, de elvetette. Hir­telen nem tudta miért, de egy mocsárra kellett gondolnia, fertő ée vér gyilkosán nehéz szagára, igen, igen igy van, határozottan, Satanov előtt voltunk igy, a tömeghaláloe huezárroham Istenki- sértő éeoakáján, jaj uram Istenem, száguldott vé­gig az agyán az emlékezés zúgó motorja, hisz ott is bugyborékolt úgy az az alattomos mocsár, sőt nem is bugyborékolt, de csuklót*, határozottan csuklóit, mint egy óriási, halálosra tikkadit egyet­len torok, — nem mintha egy ember csnklana, — inkább, mintha valami nehéz máraz tészta csuk­ló rua fel, igen, olyan volt ez a valahogyan nagyon mélyről jövó fájdalmasan nyögő hangzavar. Ka­kofónia? — rémüldözött benne egy röpke felisme­rés. Vagy talán más? Persze, persze, az atonális zene forradalma — hát mégis meg van, no lám! — nyugtatta meg magát. Most mér biztos volt benne, hogy jó utón jár, ő ia, meg Debussy is, sőt: mindjárt meg fognak érkezni. Véletlenül oda­bökött a szomszédjához, meleg érintés felelt a jobbkezének. Csak most vette észre futólag, hogy a nő kívánatos fejét egy szikrázóén hencegő diá­déin oly glóriába vonja, melynek fénye a bűvölet és az undor borotvaélén táncoL És most rögtön vége a tételnek és ennek a szomszédnak meg a többinek, valamennyi Debusínak itt halvány fo­galma sincs róla, hogy az első tétel után egy na­gyobb pauza következik, ha nincs is feltüntetve a programon, — persze ők ezt nem tudják, mert a tudást nem lehet megvásárolni jeggyel, a program­mal se, de még a hirlapilag nyugtázott felülfize- téssel se, — boldog elégtétellel feszült a melle, most már kéz a kézben megy Debussyvel, ő egye­dül ebben az arrogáns és üres tömegben és sen­ki se tudja, hogy ő kicsoda, hogy igenis Ő az egyet­len, aki valósággal törvényes viszonyban él a ze­nével — közben óriási erőfeszi téseel utána veti magát a tételben a domináló fuga szédítő tempó­jának, meg kell fognia, hogy ő legyen az első, mit az első?! — ő legyen az egyetlen, aki tudja, mikor fullad ki Debussy mindent felforgató vihara, — de ö majd résen lesz. ő meg fogja nyugtatni ezeket a Debnsfkat, hogy ez caaik játék, még ha szentsé­géé és kozmikus ormokat súroló játék is, — no már csak egy-két ütem, még egy feltartott szü­net, a ritmus megbicsaklik és a lezáró akkord harsány tempója felhág az égzengéses fortissimo jégmezős szűz csúcsaira és onnan, le apokaliptikus zuhanással, le a boldog béke bársonyálmu, örök völgyébe. No moet már csak egy szerény triangu­lum, mintha még bocsánatot kérne, amiért ő ia világon mer lenni, — s most rögtön megadja a jelt a felszabadító tapsra, a fergeteges tapsra, — mintha valami megkergült erdő süvöltene, igaz ugyan, hogy Ő itt csak egy árván álló fa, de mégis az első, aki irányt mutat a sötétben tévelygőknek, akik megborzongnak ennyi meztelen szépség hal­latára. — No moet, egy! kettői * kirántja karját, de a tulheves lendület előredobja a kezét. At előtte levő sorban egy kopasz tarkót érint. Előre­dől, látja, a tarkóhoz egy eiher tartozik. Bizto­san olyan him-debusi ez is. Izzadt gyöngyök vib­rálnak azon a tarkőn. Csak nem a zene hevitette fel ennyire? Persze, hogy nem — zendül fel ben­ne egy néma fölény, a kopasz tarkó még ott gyön­gyöz előtte kihivóan. de látja, tudja, érzi, hogy abban a fülben nem Debussy lakik, ó, abban a fülben számok, üzletek, likvidálások, bemondások, kilincseléeek és hátsóajtók osinadrattája kavarog, ott abban a fülben osztalékok lágy pianói. meg­vesztegetések ravasz pian'ssitnói, koncessziók őrült creecendói és devizák izzó hriói szimfőniáz- nak egy láthatatlan orcheszter fölött, ott abban a fejben vaggónok gurulnak, fantasztikus hosszúság­ban, abban a tejben uj lehetőségek előtt meghu­nyászkodnak a legrégibb dimenziók, — s ő nézi ezt a fejet, az ajkán egy gyilkos mosoly villog elő, — ő majd megállítja itt rögtön azokat a guruló vagg ónokat, majd megtorpannak azok a lehetősé­gek, mert ő itt most rögtön felriasztja a tömeget abból a merész álomból, most csak ő fog beszélni, ő egyedül, ő fog itt dirigálni és már kidobja ból a karját ée már tapsolna, azonban elszörnyedi* — No mi az, nem hallják? — kérdezik agyúidé­tól rémüldöző ezemei, — hát nem veszik át a tenn pót? az én tempómat? Mi az, mi van velem? De- hát hogyan? nem lehet? Miért? De hát miért?! ..; V. .., Mert ottmaradt a balkarja Satanovnál. OU •Mcm » véfsstM éjjeli fsxijéaémm. Első szlovák ékszer-, arany- a* ezflstgyár TulalcSonosokl FROSTIG TESTVÉREK Gyár: Bratislava, Ferenciek tere 1. Telefon: 57. Eladási hely: Bratislava, Mihály-utca 6. Telefon: 16—02. Elsőrangú készítmények ékszer-, arany- é* ezüstárukban — 50% megtakarítás —- Eladás eredeti gyári árakon U-arany és ezüst, valamint érmék fazon átdolgozását a legolcsóbb árak mellett vállaljuk Brilliáns átdolgozások alkalmával a kő befoglalásánál t. vevőink jelen lehetnek Állami alkalmazottak 5% engedményt kapnak JariUttokat azonnal enkcdOnk

Next

/
Thumbnails
Contents