Prágai Magyar Hirlap, 1929. május (8. évfolyam, 100-122 / 2025-2047. szám)

1929-05-29 / 121. (2046.) szám

* <piwc^^VtoifirieAR«miifig 1929 május 29, soerda. TOSCANINI DIRIGÁL A milánói Soaia-sziniház egész személyzete, Olaszország hírneves magán énekesei és éne­kesnői, közel négyszáz ember, a műszaki sze­mélyzettel és rendezőkkel, felkerekedtek, Bécsibe és Berlinbe mentek vendégszerepelni. Érdekes és egészén modem jelenség, hogy az egész nagyszabású művészi kirándulásnak középpontjában a karmester: Arturo Tosca­nám állott. Évekkel a háború előtt már ven­dégszerepeit a milánói Soala-szinház együt­tese Bécsben, de altkor az olasz énekeseknek, a koloraturénekesnőnek, a tenorÍ9tának, a ba­ritonnak tapsolt elragadtatással a közönség, de nagyon keveset törődtek azzal, hogyan hív­ják azt a maestrot, aki az előadást vezényeli. Hogy a bécsi újságok zenekritikusai miért foglalkoztak ennyire kimerítően, mondhat­nék kizárólagosan, Toseanini személyével, an­nak az a magyarázata, hogy Arturo Toseanini ma nemcsak Olaszországnak, hanem az egész világnak legelső karmestere. Egyedül álló, rendkívüli egyéniség, akinek hatalmas eré- lye ujjáal'kotta a „Scala“-t és Európának leg­első opera színpadává tette. Diadalmaskodni a művészi slendriánság fe­lett. egy többszörös érdem, hogyha az ember tekintetbe veszi, hogy olaszokról van szó, akik bizony nehezen törődnek bele a fegyel­mezésbe és szívesen kirúgnak a hámból, hogyha a gyeplőt, (ezúttal a karmesteri pál­cát) kevéssé erős kéz fogja. Toseanini emlékezőtehetsége határos a cso­dával. Elmondották a jó karmesterről, hogy ne a feje legyen a partitúrában, hanem a par­ti túra legyen a fejében. Toseanini agya olyan, mint egy fonográf, vagy a fényképezőgép érzékeny lemeze. Mondják, hogy a partitúrát párszor! áttekin­tés után kÍvűiről tudja és már a próbák alatt sincs szüksége a kottára. A nagy karmesterek között Biilownak volt ilyen csodás emlékezőtehetsége. Karmeste­rek között, hogyha nem is ilyen rendkívüli mértékben, nem ritka a kifejlett memória. Egy hajdani, békebeli országos dalnokünne­pen Fiúméban magam láttam, hogy Erkel Sándor egyszeri áttekintés után kívülről di­rigált el egy nagyon szövevényes férfikart. Toseanini minden müvet könyv nélkül is­mer, közöttük olyan operákat, mint Strauss Riehard Salome-ja. A próbákon csökönyös, kíméletlen és nem nyugszik addig, aimig min­den az ő felifogása szerint úgy nem megy, mint a karikacsapás, precízen, mint az óra­mű. Egy régi olasz operának, Donizetti is­mert és agyoncsépelt „Lucia di Lammer- moore"-jának a zenekari betanítására har­minc próbát fordított. A cizelálás után jönnek a zenekari színek éo a mü sohasem álmodott pompájában bontakozik ki az ámuló hallgató előtt. Tosoanininek rendkívüli és különös te­hetsége, hogy beleéli magát minden nemzet sajátos stílusába. A vérbeli olasz zenész ép­pen olyan tökéletesen értelmezi BeHinit, a fiatal és öreg Verdit, mint Wagner Ridhardot, Strausst, Raspighit és a moderneket. Tosca­nán Mahler Gusztávra emlékeztet, de tem­peramentuma inkább a próbákon nyilatkozik meg, mint az előadáson. Amikor nehéz, ki­tartó munkával minden elő van készítve, a gépezet megolajozva, Toscaninit egészen nyu­godt, fegyelmezett zenésznek gondolná az ember. Parmának, az ibolyák városának szülötte ez a csodálatos olasz karmester, de bár sze­rénynek éppen nem lehet nevezni, annyiban mégis háttérbe vonul, hogy kizárólagosan a müvet engedi érvényesülni; kifürkészi a szerző legel rejtettebb elképzelését s a magáé­ből semmit sem akar hozzátenni. A német zene előharcosa Itáliában. Nagy küzdelmet kellett megvívnia, míg honfitársait a német zene megértésére szoktatta. Mikor Gluck „Orfe*us"-át a Scala közönsége vissza­utasította, Toseanini. úgy mondják, akár egy bőszült tigris járt fel s alá szobájában és egy­re kiáltozta: Queste bestia! Questi bruti! (Mi­lyen undok állatok!) Egv benfentes beszélte nekem Rómában, hogy különösen meleg napokon a zenekar ha­lálosan ki van merülve. Toseanini órákig sza­kadatlanul próbál. A fanatikus olasz karmes­ter gyakran ordítozva kiáltja: Ritmo, ritmo! Hogyha nem sikerül úgy, ahogyan kívánja, dühösen földhöz vágja zsebkendőjét, amely- ivei a nyakát bekötözte, vagy letépi gallérját. MC'l, ami a közelében ülők testi épségére rr eve nem egészen veszélytelen, a vezónylő- páicát. is a zenekarba hajítja. Az előadáson ebből a verejtékes és izgal­mas munkából semmit sem lehet észrevenni. Minden kiegyenlített, természetes, könnyed és lendületes. Toseanini, aki az év nagy részét Ameriká­ban tölti, az olasz és amerikai színházba járó közönséget is neveli. Emlékezetes az a bot­rány, mely esztendők előtt, amikor a nagy dirigens még merészen Ívelő pályájának kez­detén volt., Milánóban történt. Egyik Lohen- grin-előadáson a közönség viharosan köve­telte, hogy a Gral-elbeszélést a tenorista is­mételje meg. Toseanini hajthatatlan maradt. Az olasz publikum felháborodása akkor Tos- caninit hosszabb időre elsöpörte a helyéről. Délamerikába menekült, ahol száműzetésének keserűségét övi százezer frank honorárium enyhítette. Ez nagyon régen volt. Ma Toseanini olyan szuverén uralkodója a zenekarnak, hogy a közönség már nem is mer vele szembehelyezkedni. A vezénylőpálca mai nagy mesterei: Furt- wangler, Walter Brúnó, Schalk, Klaiber Erik, Mengelberg és az elhunyt felejthetetlen diri­gensek: Mottl, Lévy, Nikisch, Bülow, Mahler és Riohter Hans egészen más módszerekkel értek el hatásokat, de minden jelentékeny karmesterre nézve áll az, amit Weingartner Félix, aki szintén a legkiválóbbak közül való, mond „Über das Dirigieren" című könyvében: „Minden vezénylet hatása abban rejlik, hogy a zenekar vezetője milyen szuggeazti/v halaimat képes gyakorolni a közreműkö­dőkre". Hozzátehetnők, hogy a közönségre is, mert az ilyen hatalmas müvészegyéniségből kiára- dó fluidum a hallgatóságot is bűvöletbe ejti. Péterfi Jenő. A CÉZÁROK HAZAJA Rónm, május közepe. II. La Marci a s u Roma A fasizmus első etappja a milánói megala­kulástól a bolognai véres győzelemig lezá­rult. Most következett a második: a fasiszta guerillaháboru és a bevonulás Rómába. Bologna azért fontos a fasizmus fejlődésé­iben, mert nagyban elősegítette azt, hogy a baloldali forradalomtól aggódó elemek ész­revegyék és meglássák a fasizmust, illetve vezetőjét, Mussolinit. Fasiszták a parlamentben Mussolini reálpolitikai okokból egyre in­kább jobb felé irányítja kurzusát. Ennek megfelelően át kellett satírozni a propagan­da hangját is. Ez szinte észrevehetetlenül meg is történik s a vezér nagy és faszcináló egyéniségének erejét misem bizonyítja job­ban, mint az, hogy azt a hatalmas körivet, amelyet az 1919-iki milánói programtól a mindannak sokban ellenkezőjét megvalósító korporativ állam megteremtéséig befutott, anélkül sikerült megteremtenie, hogy végze­tesebb kimenetelű összeütközései legyenek az őt követő sereggel. A fasiszták első jelvénye vörös kokárda volt a trikolór fölött. A vörös kokárda óvato­san eltűnt a jelvéuyből. Az osztályharc szó is lassan a képességek harca — lotta di clas- se helyett lotta di eapacitá — kifejezésnek adta át á helyét a diskussziókban. A nemzet, mint mythos megjelenik, s lassan a munka­adókkal való megegyezés hangoztatása is ki- hallatszik a fasiszta ideológia orkeszterének sokszínű zenéjéből. Az ipar szocializálását is már a utunkásszervezetek érettségétől teszi 'függővé a követelés. Mikor 1921-ben Giolitti Pöloszlatta a par­lamentet és május 15-ére uj választást irt ki, a fasisztád is elérkezettnek látták az időt a választásban való résztvételre. Mivel azon­ban mozgalom .voltak és nem párt b nem akarták a guerillaharcókban szerzett félel­mes babéraikat a számszerinti gyöngeségük tulkorai kimutatásával megtépázni, nem kü­lön mentek a választási küzdelembe, hanem csatlakoztak a nemzeti blokkhoz, melyet Gio­litti vezetett s igy a jobboldali pártszövetség révén 35 képviselőjük, köztük Mussolini, be­került a parlamentbe. Ezzel a fasiszta forra­dalom, mint mozgalmukat máig is büszkén nevezik, bevonult a Montecitorio termeibe is, bár még az uccát és a vidéket, ahol eddig dolgozott, éppenséggel nem adta föl. A ubiinteto expedícióké Bologna volt a harci szignál. A tél készülő­déssel és szervezkedéssel telt el s 1921 tava­szán kezdődött meg a rendszeres sztratégiá- val folytatott polgárháború, ami leginkább a „büntető expedíciók" mezében folyt le. Erő­szak állt ki erőszak ellen s a jobban fegyel­mezett fasiszták győztek. A háborúskodás egész nyárig eltartott. Fölösleges részletekbe bocsátkozni, a fegy­veres erőszak alkalmazásának módja a ter­ror különböző nemeivel, amik közt a gyújto­gatás, a házak és épületek, otthonok, raktá­rok, hivatalok szétrombolása sem hiányzott, itt sem volt más, mint másutt, s az ered­ményt csak növelte az a Napóleontól ellesett taktika, hogy a maga egészében sokszoros erejű ellenféllel sose bocsátkoztak döntő ütközetbe, de azok egységeit egyenként és gyors rajtaütéssel, meglepetésszerűen verték meg. A helyi eredmény majd mindig az el­lenfél teljes megsemmisítése volt. A kormány nem avatkozott bele a dolog­ba. Jobban félt a liberális-demokratikus par­lamenti „classe dirigente" a vörös rémtől,- semhogy észrevette volna, hogy ezek a bün­tető expedíciók minden egyes esetben az ál­lam és a rendszer tekintélyét is súlyosan megsértik és aláássák. Ezzel azonban Mus­solini csak két legyet ütött egy csapásra s már egyre nyíltabban lép föl a parlament és az államhatalom ellen. Giolitti mindenre azt mondotta: Minél rosszabb, annál jobb. Arra gondolt, hogy a fasiszták a végén Ugyanúgy járnak, mint a szocialisták a gyármegszállással, önmaguk kompromittálják magukat. A nagyeszű poli­tikus azonban, mint látni fogjuk, elszámi- totta magát, mert a másik fél nélkül csinálta meg kalkulusait, a másik fél pedig ez eset­ben Mussolini volt. Giolitti ekkor még bizo­nyára nem gondolt arra, hogy pár év múlva Galandrával és Orlandóval együtt asszisztálni lesz kénytelen a jelenleg 35 zajongó képvi­selő és a fasci-k élén álló Mussolininak a Mussolini miniszterelnöksége alatt a régi parlamenti rendszer leépítésénél. Irta: GYÖRY DEZSŐ Repubüka vagy monarchia? A guerillaháboru még tartott, mikor az uj parlament összeült. Benne az első fasiszta képviselők is. A két pártkrizis közül, melyek természet­szerűen nem voltak elkerülhetők, de ame­lyeket Mussolini mindkét esetben tekintélye csorbítása nélkül oldott meg, az első a par­lamentbe való bevonulásakor keletkezett. Mussolini és első hívei is Mazzini tanaihoz húztak, azaz republikánusok voltak. A vezér maga is sokszor szint vallott a köztársasági gondolat mellett. A harcok alatt azonban sok nemrepublikánus elem is csatlakozott a szo­cialisták elleni mozgalomhoz. A parlament ünnepélyes megnyitó üléséről, melyen a ki­rály a trónbeszédet fölolvasta, Mussolini tá­vol maradt. Ez a gesztus sok vitára adott al­kalmat s visszatetszést szült az ujonnanjpt- tek táborában s a jobboldali parlamenti blokkban is. Mussolini erre élesen leintette a noviciusokat s odakiáltotta a blokknak, hogy bár ma senki sem mondhatja azt, hogy Itália sorsa a monarchiával, vagy a republi- kával van-e összefüggésben, mégis ő volt az, aki a savoyai házat megmentette a forrada­lomtól. Ez a különben is jellemző diplomal.ikas mondás már a későbbi békés fordulatot s újabb jobbrakanyarodást jelentette be, da­cára, hogy ezidőben még közeledést keres a mérsékelt szocialista vezérekkel, Turatival, Trevesszel. Béke a szocialistákkal A taktikai eszközök bátor válogatása reál­politikájának szolgálatában jellemző marad egész pályafutása alatt. Azt az elvet azon­ban, amelyet még a szocialistáktól és Sörei­től tanult, — legfeljebb az általános sztrájk helyett nemzeti államhatalom megteremté­sére használta föl, — már egyTe nyíltabban hirdeti s ezidőben Írja le híressé vált mon­dását: „Az erőszak nem mindig immorális, sőt néha egyenesen morális!" Miután a nyáT folyamán a tiszta kommá# nisták kiváltak a szocialisták közül, a szo­cialistákkal megteremti a híres fasiszta- szocialista békét, melyet azonban a hívek seregei egyik oldalon se soká respektáltak. Ez a közeledésvágy azonban balfelé egész 1923-ig érezhető politikáján, s a baloldali kombináció lehetőségét egész addig nem dobja el, mig aztán a párt magába nem szívta a kis nemzeti pártok kiváló képességű képviselőit s ezekből alkotta meg a maga vezető intelligenciáját, persze ennek megfe­lelően az induláskor hirdetett program ma­radékait is megváltoztatva. A pártalakitás Elérkezett az ideje annak, hogy a mozga­lom a pártkeretek koturnusában jelenjen meg a porondon. 1921 őszén a mozgalom, iránt eddig hűvös Rómában alakul meg hi­vatalosan a nemzeti fasiszta párt. A program opportunista és egyben forradalmi. Harc a [hivatalos szocializmus ellen, de nem a pro­letariátus ellen. Az államforma a nemzet ér­dekeinek legyen alárendelve. Az államnak a pártok és osztályok harca fölött kell állnia. Az agrárpolitikában pedig az időkhöz s ér­dekekhez alkalmazkodó birtokreform köve­telése jelzi a hangváltozást. A programot a nemzeti élet egészségessé tételének hangoz­tatása hatja át. «i Ezzel a Lépéssel a fasizmus újabb korsza­kának fordulója elé érkezett. A kiépített és hatalmas fegyveres erő és a forradalmi szellem aktivitást követelt. A bo- zeni betörés, mely ,a német kisebbségek el­leni erős kéz politikáját vonta maga után, ilyen kisülés volt. Abból a korból, amelyben a fasci-k agrár vidéken agrárprogrammal, iparvidéken munkásbarát, sok helyt viszont munkásszervezetellenes föllépéssel dolgoz­tak, ki kellett kerülni. Most már az állam- hatalom birtokbakeritését játszotta ,a vezér fülébe a jövő muzsikája. A sereg föntartása a támogatások dacára drága volt. A határtalan agitáció tetteket követelt. S a parlamenti frakció tehetetlen és erőtlen szócsatáknál többet nem tudott produkálni. A fasizmusnak más területre kellett lép­ni s magához ragadnia a hatalmat, hogy ne­gatívumok helyett pozitív munkát adjon. A hatalom felé Mussolini átlátta a helyzetet és döntött.' 1922 szeptemberében udinei beszédében Rómát jelölte meg célul. „Irányítsuk Rómára gondolatainkat. Amit eddig végeztünk, ne­gatívum volt. Jöjjön az építkezés!" Az országon átfutott a bekövetkező esemé­nyek bizonytalanságának lázta. Senki se tud­ta pontosan, mi következik. Beszédeiben egyre élesebben támadta a kormányt és a parlamentet s Giolitti köz­benjárására, aki annak idején utódának Mus­solini miniszterségét ajánlotta, kihallgatáson is volt a királynál. Négy hét előkészület után a párt nagy ná­polyi kongresszusán aztán megtörtént a nagy históriai bejelentés: „Az ijj végsőkig feszült. A nyíl vagy célba talál, vagy a húr pattan szét. Vagy legálisan, vagy illegálisan, de most kezünkbe vesszük a halaimat!" Nápoly fascinálva volt. A mobilizációra 300.000 fasiszta lépett fegyverbe. Az uralkodóház azonban nyugodt lehetett már: elhangzott a kijelentés is, hogy az ural­kodóházra szüksége van az olasz egységnek, A feketeingesek megindultak Róma felé. A római mars Rómában a nagy idegesség utolsó percei­ben Salandra miniszterelnökségével, aki tiszteletbeli fasiszta volt, uj kormányt akar­tak alakítani, de Mussolininek ez már kevés volt. „Salandra kormányáért nem lett volna érdemes a mozgósítás" — mondta. Északon, Toskánában kormányépületek,' kaszárnyák, városházák egész serege volt már a felkelők birtokában, Facta az utolsó napokban azt ajánlotta a királynak, hogy hirdesse ki a hadiál lapotok A király testvére, az aostai herceg azonban lebeszélte a királyt, mondván, hogy a had­sereg aligha fog a fasiszták ellen harcolni. Az utolsó percben az olasz nagyipar is tud­tára adta a királynak, hogy „az iparvilág" Mussolinivel tart. Mussolini a fasiszták élén ünnepélyes kül­sőségek közt bevonult Rómába. Megkapta a megbizást a kormányalakítás­ra, letette az esküt a király kezébe s igy az alkotmány megsértése nélkül bevezette a forradalmat a konstitucionális formák közé. Mikor november 6-án bemutatkozott a par­lamentnek kormányával, két híres kijelen­téssel engedte sejtetni a jövőt: Az egyik, hogy Isten segítségét kérte munkájához, — ez a Vatikán felé volt szánva és a Szentszékkel kötött béke felé mutatott. A másik az a nyers mondás a képviselők felé: „Ha akarom, ebből a tompa, szürke te­remből kaszárnyát csinálhattam volna a ka­tonáimnak!" A hatalom a kezébe került. Kramár összeállította Benes-ellenes memorandumát Prága, május 2”. A cseh néppárti Praz- áky Veeernik jelenti: Bcnes dr.-nak köz­vetlenül Belgrádiba való utazása előtt át­nyújtották Kramár memorandumát, amely tárgyát képezi ama döntőbíróság eljárásá­nak, amely a Kramár-Bcnes-féle viszály­ban dönteni hivatott. A terjedelmes me­morandumban Kramár hangsúlyozza, hogy nem volt szándékában Benest személyé­ben megtámadni, hanem tisztán a belpoli­tikában követett metódusai ellen harcolt. Kramár ebből a szempontból végigelenm a belpolitikai eseményeket 1919-től 1922- ig. Az egyes fejezeteknek az alábbi címe­ket adta: Cserensky esete. Fritsch esete, Pergler, ^aberman, Stribrny és Matousek esete. Ezekkel az esetekkel akarja Kra­már bizonyítani, hogy Benes módszerei megérdemelték azt a súlyos kritikát, mellyel pártja kongresszusán illette. Be­ismeri, hogy ez a kritika erős, de az ö és a pártja nézete szerint igazságos. Benes Belgrádhól való visszatérésekor azonnal válaszolni fog Kramár memoran­dumára. | Slatvini „Anna* JA üthiumtartalmu ásványvíz j Kutkezelöség : SPISSKE VLACHY .

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents