Prágai Magyar Hirlap, 1929. március (8. évfolyam, 51-75 / 1974-1998. szám)

1929-03-03 / 53. (1976.) szám

6

Ó^GArAVxkAR-HIRLAI?

A TELEGEAFDRÓT

Irta:KÖVES KÁROLY

Néhány evvel ezelőtt olvastam egy újságban, hogy a szerkesztő körkérdést intézett olvasóihoz: Írják meg röviden, szellemesen: kinek mi volt életében a legnehezebb problémája, amit sikerrel megoldott.

A beérkezett válaszokat nem olvastam. El is felejtettem a kérdést, A múltkor azonban, hogy viszontláttam harmincévi távoliét után Amerikából hazatért unokabátyámat s feliilézgettük gyermekkori emlékeinket, egy kedyes kö.ös emlékünk felújítása kapcsán eszembe jutott az újság fenti körkérdése. Most és itt mondom el tehát azt a nehéz problémát, amit a sors 6—7 éves koromban elém állított. Úgy érzem most is, hogy életem nek ez volt a legnehezebb kérdése, amit — Igaz, hogy közös ésszel — de sikerrel megoldottunk.

Az unokatestvérem akkor hét éves volt, én hat éves. Az ő szülei Szerencsen laktak, mi Tállyán. Elemi iskolások voltunk s így már ösmertük a „nagy vakációt4* s igyekeztünk azt élvezetesen eltölteni. Legnagyobb örömünk az volt, hogy a vakációból két hetet felváltva, mint vendégek, a nagynéninél töltöttünk. A vendégnek mi dig jó, de különösen az olyan senkinek sem ártó kis vendégnek, mint mi voltunk. Otthon nem kérdezte az anyám, mint a Julinéni, hogy: No fiacskám, mi a kedvenc ételed?! Mit főzzünk ma?! S aztán Juli , néni a kenyérre is vastagabban kente a vajat, | mint édeanyám; no meg a kenyér is nagyobb volt és fehérebb, mini az otthoni, mert hát „kakas- j tejjel4* volt sütve. Nem ösmertem még a közmon j dást, hogy „mindenütt jó. de legjobb otthon14, de ha ösmertem volna, bizonyára igy módosítottam . volna, hogy: „mindenütt jó, de legjobb Juli néni- j nél.“ S azt hiszem, hogy az én Béla unokatestvérem meg szintén úgy vágyódott hozzánk mint én j hozzájuk. Bélának lejáróban volt a két hete ná-! lünk s már szüleim azon tanakodtak, hogy mi mó j dón kellene a két gyermeket „eltranszporálni44. j Szerencsére?! Mi már előre megbeszéltük a tervet j 6 azzal a határozott kéréssel álltunk szü’eim elé: ! engedjenek minket minden kiséret nélkül Szerencsre. Szüleim eleinte hallani sem akartak róla, de mikor szépen lerajzoltuk az útirányt s fe’sorakoz- tatfuk az első falut: Rátkát, ami egy félórai ut, utána egy görbe kanyarodással a „kapaszkodó híddal4* Ondót s az onnan nyílegyenes utón akácsoros fák után a „Cerkó“-val köszöntő utolsó stációt: Szerencset s mikor aíelöl U mcgnyug'attuk szüléimét, hogy nem Tárad mik el, mert Rátkán is, Ond végén is pihenőt tartunk, szüleim többé nem ellenkeztek. Legfőbb argumentumunk azonban az volt, hogy a lelegráf drót, ami közvetlenül a házunk előtt húzódott, a legbiztosabb vezeVASARNAP

írja: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

— ANGOL ÓRA —

Egy öreg nyelvtanár meséli nekem:

! — Évtizedeikkel ezelőtt, hogy ide kerültem,

| első tanítványom egy hölgv volt, akit isme- j rőseim ajánlottak. A megállapított napon el- I mentem hozzá órát adui.

•— Kertes kastélyban lakott, a legelőke- ! lőbb villanegyedben, inas vezetett föl a már- j ványlépcsőn s egy szalonba kalauzolt. Itt leültem, bosszan-bosszan várakoztam.

— Egszerre elém toppant a tanítványom, teljesen nesztelenül, a környező szobák valamelyikéből, anélkül, hogy tudtam volna, miként: egy már nem fiatal, sápadt, bóriborgas nő, amilyent soha élelemben nem láttam, még Angidéban sem. Nem túlzók, ha azt állítom, hogy magassága ellenére sem lehetett több negyvenöt kilónál.

— Hódolattal üdvözöltem. I>e nem bírtam elpalástolni ámulatomat. Ez a hölgy, noha kora délelőtt volt, tíz óra, feketeselyem estélyi ruhát viselt, hosszú keztyüt, homlokán diadémot, mint egy operai királynő. Azt hittem, hogy itt távol keleten ez a szokás. Kivágott dereka lálni engedte sovány, szikkadt mellét, mint egy csonldobozt, a sótartókkal. Nagy, fekete gyöngyök csörögtek rajta barátságtalanul.

— Egy főbólintással helyet jelölt ki számomra, pár udvarias mondatot rebegelt, folyékonyan, kitűnő angolsággal. Próbáltam folytatni a társa lírást. Tanítványom azonban az első szavak után elnémult. Fejét rázta, jeleket adott, hogy hallgassak.

— Erre hallgattam. Ő is hallgatott. Úgy rémlett, hogy figyel valamire, valami alattomos neszre, mely a kastély termeiből szüremlik ki, fölöttébb gyanús neszre, megismétlődő zajokra, mélyeket én nem hallottam.

— A mi mesterségünk mivolta folytán, akarva, nem akarva, belekukkantunk az emberek magánéletébe, akár az orvosolj- Külföldi tartózkodásom alatt magam is sok furcsaságot láttam. De ilyen helyzetbe még nem kerültem.

— A hölgy csöngetett, rendelkezést adott az inasnak s az egy ezüsttálcán, kristálypohárban vizet hozott neki. Pár csöpp vizet ívott. Az inas betelte a szalon tolóajtóiát, künn ráhúzta a perzsafüggönyt is. Ismét egyedül maradtunk.

— Én pár perc múlva egy félénk, tétova megjegyzést dadogtam, hogy talán alkalmatlan időben jöttem s majd máskor teszem tiszteletemet. A hölgy viharosan tiltakozott. Fölemelte fekete legyezőjét, az ajkára nyomta, keresztben, jelezve, hogy itt a beszéd tilalmas és veszedelmes is.

— így múlt el egy negyedóra. Végül mégis bocsánatot kértem, indulni akartam, ő visszaparancsolt helyemre, rendkívül szigorúan. Folyton a kezemet nézte.

— Amikor az antik óra elverte a tizenegyet. némán, szertartásosan elbocsátott, ki- kisértetett az inasával. U?v lélegeztem föl a szabad levegőn, mint aki kelepcéből menekül. Napokig nem tudtam mire magyarázni első angol órámat, mely ebben a kastélyban egyébként is az utolsó volt.

— Tanítványomat, amint később értesültem, pár napra rá egy szanatóriumba szállították s évek múltán zárt intézetben halt meg. őrült volt, szegény.

OPUS 11.62

Irtat MARÁI SÁNDOR

tönk lesz Szerencsig.

.Akkoriban még nem volt motorbicfkH, autó;

lassú fuvaros szekerek jámbor, csendes lovai nem veszélyeztették a közbiztonságot; val.hogy a fiók- kerek és úri fogatok lovai Is higgadtabban, nyűgöd tabban verték az országul porát.

Pogácsát, gyümölcsöt csomagoltak szüleim egy kendőbe; összecsókoltak, elkísértek a m jurig, ahonnan látni lehetett Szerencs homályos körvona Iáit. S miután lelkünkre kötötték, hogy a teleg- ráVdrottó! soha el ne térjünk, elbocsátottak a másfél órás útra...

Rátkáig szerencsésen eljutottunk, megtéve az ut kisebb felét, minek örömére a falu vegén jói fi.n elfogyasztottuk az elemózsia n'g.obb felét. Mikor a két kilométer hosszúságú sváb faluból kiér ünk, egyszerre csak meghökkentünk. A további távi da o zlopokat nem láttuk, a távi-da drót pedig egy sűrű kukoricás föld felett vezetett. Ennek a magyarázata az. hogy a falu végén az or zágut egy éles derékszögben kanyarodott, a kukorica táblái: pedig az országút mentéig terjedtek s azért a telegráfdrót átszelte a derékszöget s aztán ismét tovább vezetett egyenes irányban az országúton. Nem tudtuk, mitévők legyünk?! Előttünk volt ugyan a parancs, hogy mindig a drót irányában menjünk, de viszont még szigorúbban állott lelkiismeretűnk előtt a tilalom, hogy „idegen földjében taposni nem szabad!44 Béla, aki idősebb és belátom, hogy okosabb és reálisabb volt, mint ón, azt mondta, hogy csak gyerünk tovább az országúton; én pedig, aki mindig vak engedelmességgel követtem szüleim parancsát, azt mondtam, hogy én a drót után megyek. Ezen aztán összevesztünk. — Minthogy azonban Bélánál volt az utravaló, jobbnak láttam a kibékülést s gondolva, ha jóllakunk, okosabbak leszünk, megettük az elemózsiát. De bizony nem lettünk okosabbak. Már-már úgy volt, visszatérünk, aztán meg. hogy egyik az országúton megy, a másik meg a tilo.sban a dróttal. Ehhez azonban nem volt metszünk, attól féltünk, hogy ha elválunk, talán sose találkozunk össze az életben. Megfogtuk hát egymás kezét s egy végső el határozással kéz a kézben s életrc-halálra készen j nekivágtunk a kukoricásnak. Alig tettünk tiz-husz lépést, egy öreg nénikét láttunk magunk előtt, aki gomlólgatott a kukoricásban. Rettenetesen megijedtünk; de mikor láttuk jóságos arcát s hogy j szelíden vesz elő: KI fiai vagytok, hová vaiók s hová mentek?! Megbarátkoztunk s elmondtunk mindent, azt is, hogyan kerültünk a tilosba A néni jóízűen felkacagott s ml nem tudtuk megér- j teni, hogy mi nevetni való van ezen?! Megeiróga- tott szépen, megfogta a kezünket 8 kivezetett az országúira. Hogy felragyogott az areunk, mikor magunk előtt láttuk ismét a telcgráloszlopot, meg a drótot! j

így aztán szerencsésen megérkeztünk Szerencs-' re. Juli néni azonnal megírta egy lapon szüleimnek, hogy „A gyerekek szerencsésen megérkeztek, csalt a telegráfdróttal volt egy kis baj. Okos, bátor gyerekek exekj eltalálnának Amerikába U.* j

1928 novemberében, ahogy feleJöblenuJ és indolensen éltem a világba, váratlanul abba a kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy be ikeitlett bizonyiUnnom létezésemet, be kellett bizonyítanom azt, hogy élek. Nem költi különösebben magyaráznom, hogy ez a legnehezebb filozófiai föladatok egyike, mely már a görög gondolkozóknak is komoly fejtörést és sok nehézséget okozott, 8 Anaximand ros. Pberekydes, Herakleitos, Sokrates é« Plató is jórészt hasztalanul iparkodtak és fáradoztak a megoldásán. Szóval egy okirat szükségessége merült föl, ami bizonyítja, hogy de tacto élek és itt élek Pesten, de íacto. (Ezt az ! ügyvéd mondta, akihez elmentem tanácsért,

; hogy „de facto“ — mikor kimondta, büszkén | nézett reám, magam is elégedetten néztem ! vissza, s többször elismételtük a tárgyalás fo- | lyantán, hogy de faclo.) Megtudtam, hogy az, ' amire szükségem van, egy beköllözésj engedély. Egy kissé érdeklődtem még, hogy minek az nekem, mikor de faoto már régen be- j költöztem, sőt időközben kedvem volt már ahhoz is, hogy kiköltözzek, — de leintettek, hogy ne tréfáljak, erre nagy szükség van, s ha úgy vesszük, nem is lehet nélküle élni. Ez volt november másodikam Harmadikam korán keltem, megborotválkoztam, s elmentem abba a minisztériumba, ahová az ilyen filozófiai problémák rendezése tartozik. Még emlékszem arra, hogy az ur, aki eisőfokon intézkedett, leültetett és udvariasan kikérdezett, hogy mit akarok? Ez az utolsó világos pillanat, amire emlékszem. Azontúl egy kissé összefolyik minden.

Ez november harmadikéin volt, reggel. Ami aztán következett, három hónapon át, arra zavartan emlékezem vissza, homályosan, valami csodálatos, lidércszerü bonyodalom következett, szobákon át, városrészeken át, embereken keresztül, telefonnal, írógéppel, bélyegekkel, taxikkal és kérvényekkel, valami egyre gyorsuló karrusszelje egy élménynek, ami olyan valószínűtlen ül bonyolult, álomszerű és zsúfolt, s utólag egészen úgy maradt meg bennem, mintha "moziban láttam volna.

gyorsított fölvétel, valaki üldöz valamit, valakit dobálnak eseményeken át, s a vógéu csapzottan fölébred. Megtudtam, hogy Írnom keli egy kérvényt. A kérvényhez csatolnom keli egy helyhatósági bizonyitványt, a hely- hatósági bizonyítványhoz csatolnom keld egy székesfővárosi beleegyezést, de a szókesfővá- rosi beleegyezésért eiébb el keli menni az elöljáróságra beleegyezésért — (a kapu alatt jobbra be, ott fölveszik, onnan föl az első emeletre, a 17-esbe, ahol megnézik, onnan le földszint négy, ahol fizetni kell, onnau vissza első emelet, ahol aláírnák, de ér,f>en nincsen itt az illető, majd reggel) — onnan vissza a L nácsnokhoz, bemutatni, onnan át a harminckettesbe, ahol kezelik az aktát, onnan fizetni, onnan be az iktatóba, aiiol Iktatják, onnan vissza a harminckettesbe, ahol újra kezelik, onnan vissza a tanácsoshoz, aki aláírja, ez csak világos. Ezenkívül kell egy erkölcsi, egy politikai megbízhatósági, egy születési anyakönyvi, egy lakbizonylat, egy megélhetésemet igazoló, ezt helyhatóságilag külön igazoló, fölbélyegzett, közjegyzőileg hitelesített, vagy eredetiben csatolt állampolgársági bizonyiivány. Mindez csak az előfutam volt, egy könnyű ouverture.

Nincs benne semmi boszorkányság, három hói adatt összeszedtem ezeket az iratokat. Közben megtanultam, hogy ki ír alá egy és kellő között, kihez kell elébb menni, kitanultam az iktatókai és a sorrendet, ahol fölveszik, kezelik, továbbadják, másnap reggel kilencre vissza a kiadóba. Ezek szubaltern dolgok voltak, az ügy lényegéhez nem is tartoztak, ez csak a „kérvényhez szükséges mellékletek beszerzése" volt, gyerekjáték. Egy boldogabb időben ennyi munkával elfoglaltak egy várost, de ez most nem tartozik ide. Ha azt mondom, hogy mindenütt a kezemre jártak, akkor enyhe vagyok. Lelkesedve jártaik mindenütt a kezemre. Kézről-kézre adtak. Barátságokat kötöttem közben, kitanultam a dolgot, bizonyos szobákba már kopogás nélkül és „szervusz öreg“-gel mentem be, tudtam, melyik asztal fölött lóg Ripka, s

Első szlovák ékszer-, arany-ésezüstasár

Tlllaltfonosoks FROSTIG TESTVÉREK

Gyár:

Bratislava, Ferenciek tere 1. Telefon: 57.

Eladási hely:

Bratislava, Mihály-utca 6. Telefon: 16—02.

Elsőrangú készítmények ékszer-, arany- és ezüstárukban — 50% megtakarilás — Eladás eredeti gyári árakon Ó-arany és ezüst, valamint érmék fazon átdolgozását a legolcsóbb árak mellett vállaljuk Brilliáns átdolgozások alkalmával a kő befoglalásánál t. vevőink jelen lehetnek

Állami alkalmazottak 5% engedményt kapnak Javításokat azonnal eszközlünk

1929 március 8, vasárnap.

melyik fölött lóg Sipőcz polgármester arcképe, az utóbbi arcképét a végén már betéve tudtam. Ebben az elöb arcban iparkod iám nem eHásulni. Minden uj ember valami vég-1 leien élmény, a hangja, a nézése, a kézfogása* amit mond, minden végtelenül érdekes. Láttam pedánsokat, és mondaineket, bieder- r: eyer-figurákat és szegény, sanyarú dijncM ke kát, snájdigokat és ünnepélyeseiket, fidéli- seket és mogorvákat, kiváncsiakat és fásulta- kai az emberi típusok, végtelen skáláját, ki tudja ezt megunni? Kedélyes embereket ismertem meg, akik nem fogytak ki a tréfából, tanácsokat kaptam, hogy miről Írjak, szóval éltem, mint a hai a vízben.

Aztán nem lehetett tovább huzni ezt a szép életet, a mellékletek határozottan mind együtt voltak, s egy reggel le kellett szögeznem, hogy az akta „föl van székéivé" — őszintén mondom, föl voít szerelve, mint egy nagy gép, mini egy hajó.

Erre a reggelre — december elején volt, borongós idő —, mikor otthon az utolsó simításokat elvégeztem az aktán, élesen emlékszem. Valami csöndes meghatottsággal néztem a fölszerelt aktát. Az ember olyan rifckáu csinál valami tökéletesei az életbeö. Ez volt az első irásmü, ami úgy került ki a kezem alól, ho^- azt éreztem, tökéletes. Tökéletes volt szemre, a papír minősége, hajtogatása, a bélyegek gondosan összeválogatott színe és elhelyezése, s tökéletes volt tartalomra is. LTfTv kezdődött, hogy Nagyméltóságu Miniszter Ur, Kegyelmes Uram, szóval mint minden olyan akta, amit a Miniszter természetszerűleg soha nem is lát, s úgy végződött, ho'jy alázatos szolgája. Volt, aki azt tanácsolta, hoigy írjam igy: legaJázatosabb szolgája, — de akartam valami kis egyéni vonási vinni a műbe, egy finom és halk magáuszólamot, ho a Miniszter rögtön lássa, kivel van dolga: egy udvarias, de önérzetes emberrel, aki tiszteletteljesen, de emelt fővel áll meg szemben Vele. Tartalmában is tökéletes volt az akta, melyhez úgy* simullak a mellékletek, mint a Woche-ban a tizen négygyermekes német családanyához a családtagok. Egyik melléklet szebb volt, tökéletesebb volt, frissebb volt és rózsásáéi), mint a másik. Akadt olyan i.-’ köztük, egy-egy szorgalmas és szépeníej- lett melléklet, amelyen négy bélyeg volt, hét pecsét és öt aláírás. Különösen örültem és büszkén nézegettem, ha közjegyzőileg hitelesített másolat került a kezembe, ezen hosszú gyökjelek is voltak, a papir egyik peremétől a másikig. Éreztem, hogy az akta tökéletes. Olyan akta, amiben kedve telik annak is, aki csinálta, annak Is, aki el fogja intézni. Nagy- benne volt mindaz, amivel az emberek évezredeik óta játszanak, piros és fekete tinta, pecsétek, aláírások, minden, amit egy akta körül valaha föltaláltak, a legrégibb koroktól a legmodernebb újításokig. Igv nyújtottam át egy borongós reggelen az aktát annak a kedves urnák, aki „első fokon volt hivatva álvenni és alaki szempontból fölülvizsgálni". A szobában csönd volt. Az aktát szerényen, de öntudatos elégültséggel nyújtottam át, nem volt okom szégyelleni magam. A hivatalnok kötelező tartózkodással vette át az aktát, de láttam, mikor kézbevette, hogy már a -ulva is tetszik neki. Égy pillanatig elégedetten nézte a külalakot, aztán lassan lapozni kezdett a műben; érettségi, sorozás, tengeri vihar, öngyilkossági kísérlet, mindaz, amin az ember olyan pillanatokban esik át. mikor egy kissé úgy tetszik, mintha lassabban verne és megái lan a az élet. mindaz földerengett ebben a pillanatban, mikor a hivatalnok böngészését figyelve újra átéltem az aktát. Most egy jó részhez ért, egy linóin fordulatot lapozott föl.*, olvasta, eltűnődött, bólintott, s figyeltem az arcát, mint kezd belemelegedni, a katharzis, az átélés és tisztulás folyamatát figyeltem arcán. Egyes, valóban jól kidolgozott részeknél önkéntelen elismeréssel pillantó! föl s melegen, a szakember elismerésével nézett reám. Nem lehetett ilj hiba. Mikor fölállt és kezet fogtunk, a kézszoritás megpecsételése volt egy kritikának, amit nem lehet megtagadni attól, aki a maga szakmaiban valóban tökéleteset alkotott. Volt egy kis futam ott, egy scherzo, egy erkölcsi bizonyítvány, annyi dallamos báljai és köny- nyü elánnal, bevallom, ma is a fülembe cseng még.

Kétségtelen, hogy ez az én müvem volt; Opus 11.624/1928.

De ezt csak később tudtam meg. Akkor elküldték azzal, hogy minden rendben van, so- ronkivül megy az egész, most lek üld! k az iktatóba, három nap múlva jöjjek el a számiért. A következő két hónap azzal teli el, hogy a. számot vadásztam. Mikor három nap múlva visszajöttem, a számot még nem lehetett megtalálni, lehet, hogy be se jött aznap a szám a hivatalba, a kisfiával kiment Promon torra. Egy bét múlva se letetett még megtalálni a számol. Csak valami házi számot lőttem le alkalmilag, de az nem volt az igazi, nem az, amit az iktató ad Aztán egyszerre felbukkan! az akta, érintetlenül és kipihenve, ón magam emeltem ki a referens asztalán a többi akták közül, most már igazán minden rernónv megvolt rá, hogy számot kap. Lenn az iktatóban, ahová gyakran bejártam az elkövetkező hetekben, ült egy angyal, egy hölgy, áld valahogyan megszánt s együtt vadásztunk vadakták között az én aktáin után, külalak és név szerint kerestük, mert még nem volt száma. Aztán kiderüli, hogy még nem jött ki a referenstől, aki, mikor ezt megtudta, rögtön bocsánatot kért és lázasan dolgozol kezdett rajta. Aztán megint ftttünt