Prágai Magyar Hirlap, 1929. március (8. évfolyam, 51-75 / 1974-1998. szám)

1929-03-21 / 68. (1991.) szám

A PÁRISI

Irta: MÁRAI SÁNDOR

Első szóra elhiszem Bözsikiének, ennek a magyar kisleánynak, hogy nem kapott semmit ajándékba Parisban. Elhiszem neki azt is, hogy ráfizetett. Én elhiszem neki mindazt, amit nyilatkozik a szegény gyermek, hogy csak púdert kapott, meghogy lehúzták a lábáról a cipőt s a papa pénzéből is elköltötték a dicsőségre egy csapat magyar ezrest.

Mit képzelt Bözsike, s mit képzelt a vállalkozás magyar managere? Mit képzeltek, hop’ megittasodott francia chevallier-k szaladgálnak majd a szépségre elitéit magyar kisleány körül, s lesik ajkáról a parancsot, hogy milyen autót szeretne, s fogadja el emlékbe ezt a gyöngysort, s Paquin és Patou verekedni fognak, hogy melyik öltöztesse föl a magyar kisleányt? Mit képzeltek?

Bözsi talán nem tudta, de a managernek tudnia kellett, hogy egy vörös rézkrajcár, egy kopott, rajzavásott öreg barna sou nem sok, de annyit se költ a francia nemzet egy idegenre. Tudja Isten, nem érdekli őket az a lehetőség, hogy idegenre költsék a pénzüket. Inkább megtartják. Roppant különösek a franciák.

Például szeretnek keresni az idegenen, ez valami sajnálatos nemzeti eltévelyedés náluk, de sokkal szívesebben keresnek az idegenen száz frankot, mintsem hogy mámorukban rá- költsenek az idegenre tiz frankot. Az utolsó idegen, akire Páris készpénzt költött, Ama- nulíah volt, a szépségkirály, Mister Kabul. Ezzel is megjárták. Azóta persze még sokkal óvatosabbak.

Azt nem lehet elmondani, hogy milyen óvatosak idegennel szemben, ha arról van szó, hogy az idegen pénzbe kerülhet. Bözsike talán el. tudná mondani, nekem gyönge hozzá a toliam, ők olyan finomak, a franciák, annyira csupa politesse és finesse és meghajlás és körmoodat és féknosoly és a kéz a szivén és ujjheggyel érinteni kézcsóknál a kezet és sehol a világon olyan halkan és finoman a markukba röhögni nem tudnak az emberek, mint Párában. S itt akart ajándékot kapni Bözsike?

A füleim tövét vakartam és csöndesen mosolyogva olvastam a riportokat arról, hogy a Perugia-cég fölöltöztette Bözsikét egy szép cipőbe, lefotografálták a lábát, aztán lehozták lábéról a cipót és adtak neki egy doboz púdert S ezt csinálták vele a szabónő, a* autógyáros, a hoteles, a Journal, Waleffe mester, aki nekem nem éppen újságírói ideálom, már akkor Harden inkább az volt, a vendéglős, egyáltalán mindenki, aki a közelébe férkőzhetett. Hogy két frankért árulták a fényképeit de neki nem adtak a két frankból egy sout sem. Hogy az egész párisi vendégszereplés olyan volt, mint mikor a vidéki primadonnának a páholyból csokrot dobnak, de a csokor végén madzag van, s mindjárt vissza is rántják, hadd mulasson a publikum. Hogy csupa ilyen papírmasé ajándékot kapott, meg púdert, sok púdert. Ezt el lehet hinni neki.

Képzelem, mikor Waleffe mester és a Journal igazgatója összedugták nemes arcélüket s megvitatták, hogy mit lehet keresni Közein, kiszámolták, hogy hány percentet kap a vállalat a diszebéd kétszázfrankos terítékei után, milyen hirdetéseket lehet Bözsire föl elhelyezni Havasnál, meg az Illustration- ban és végül a Journalban, — Bözsi nem is hiszi, mennyit kalkuláltak Páriában, amíg ő fáradtan aludt egy másodrangu hotelben! Ha Bözsi ismerné egy kicsit a franciákat, nem csodálkozna azon, hogy őt kihagyták ebből a kalkulációból. Ha tudná, hogy Parisban minden százalékra megy, s a legelőkelőbb szerkesztők, színésznők és művészek éppen úgy százalékot kapnak minden autógyártól, szabótól, susztertől és hotelestől, ahová kuncsaftot vezényelnek, mint a közönséges vigécek és fölhajtók, akkor nem lepte volna meg az, bőgj- Waleffe mester elfelejtett neki, Bözsinek, busz százalékot adni a tiszteletére ösz- szegyült gála-diner kétszázfrankos terítékei után. ők annyira légiesek, a franciák, nem is szeretnek idegennel pénzről beszélni, pláne növel nem, és főként nem, ha adni kell.

Bözsi nem tudja, hogy 6 ki volt Páriában, s arra az esetre, ha legközelebb megint odamegy, megsúgom neki, hogy ki volt? Ő volt a béte nőire, a gyűlölt és fekete állat, akin csak keresni szabad, az etrangére, a nagy ellenség, aki Isten ments, hogy egy francia garast is elvigyen a nemzeti vagyonból! Odahozni, azt igen. Keresni rajta, azt nagyon. De a külföldi lánynak adui valamit, aki nem is marad ott, hanem odébbviszi az ajándékot, mais non, alors, voyons, pás ?a. Csak ezt ne várja Bözsi a francia nemzettől, ha inár ilyen kiterjedt relációi vannak. Egyáltalán ne várjon Páristól semmit. Páris, az önzetlen szerelem. Parisnak csak adni szabad. Olyankor nagyon kedves, ha kap valamit.

ők annyira magukénak érzik a föld összes igazságait, annyira természetesnek érzik azt, hogy ők Miss Európával, vagy akárki mással, üzletet csinálnak, reklámot csinálnak 'lenyúzzák, kisütik, lefotografálják, hirdetik, keresnek rajta, s aztán adnak egy doboz púdert, hogy nem akad józan francia, aki meg- botránfkozna ezen. Ez csak természetes, hogy nem adnak semmit az idegennek, aki otthon

egy la tetején lakik és halászatiból él. örüljön, hogy észrevették.

Ahhoz igen nagy könyök kell és nagyon erős gyomor és rendkívül vastag arcbőr, hogy az idegen keressen valamit Pórison. Nem csoda, ha Bözsi ezekkel a kellékekkel nem rendelkezett. Nem is hiszi, milyen csoda, hogy legalább púdert kapott vásárijának.

Mindent ki kell tanulni. A sikerhez nem elég a szép arcbőr: vastag arcbőr is kell

hozzá.

Az egri vár egyik restaurált bástyatornya lesz Gárdonyi Géza

mauzóleuma

Uccát kapnak Cecéi Éva, Miklós diák és az Egri csillagok

Eger, március Uh Az volt Eger város hivatalos vezetőinek álBáspoaitja, hogy a Gárdo- uyi-m&uzoleumot az annak idején megejtett pályázatok során legalkalmasabbnak talált művészi terv szerint építik meg. Néhány nappal ezelőtt azonban Pataky Vidor ciszterci tanár, az egri várnak Pálosi Ervin jog- akadémiai tanárral együtt tudós kutatója, azt az eszmét vetette fel a városi tanács előtt, hogy

ne a tervpályázat szerint emeljenek Gárdonyi Gézának mauzóleumot, mert bármily szép és művészi elgondolásu az elfogadott terv, a sok száz éve® egri vár bástyáinak történelmi hangulatába nem illész- kedhetik bele az ilyen mauzóleum modern építménye.

Ehelyett azt ajánlotta Pataky Vidor, hogy a Bebek-bástván Gárdonyi sírjánál a fen- máradt egykorú rajzok és leírások nyomán emeljék fel korhű külsejében a régi várnak hatalmas háatyatornjrát és e* legyen Gárdonyi Gézának méltó mauzóleuma.

Az indítvány úgy a város vezetőinél, mint Eger egész közönségénél teljes megértésre talált és miután a költségek kőzett sincs lényeges különbség, bizonyosra veszik, hogy még ebben az évben

a maga ősi eredetiségében felé pitik az egykori bástyatornyot, Gárdonyi mauzóleumát,

amely a történelmi vár restaurált romjain egyik legérdekesebb nevezetessége lesz Egernek.

A Gárdonyi-kultusz legutóbbi megható mozzanata volt Eger város képviselőtestületének szombaton délután tartott közgyűlése, amelyen az egyszerű kisiparos és földműves polgárok ajkáról fakadtak a kegyelet és szeretet keresetlen szaval az Író emlékéről, majd

ünnepélyes formában elhatárolta a közgyűlés, hogy a Gárdonyi Géza nérából nyíló három ncca közül egyiket Oeeei Éváról, a másikat Miklós deákról, a harmadikat pedig az „Egri csillagok ntjá“-nak neveri el

Alapi Hatott 1796 évben

Bőin Lajos óla ipaiMii

Banská-By stri ca

Készítés szélllt: síremlékeket, minden kőnemben. Bátor- márvány lapokat. Márvány kapcsoló táblákat. Márvány csillárokat. Iparművészeti munkákat, stb.

Csak egy kis türelem — és jegyet válthatunk a Marsba, Vénuszba, vagy a Holdba .. •

Beszélgetés Esnault-Petterievel, az interplanetáris repülés világhírű apostolával — Hogyan fogunk utazni a bolygókra?

— A világürbetegség —

Páris, március.

Róbert Esnault-Pelterie tízemkilencéves korában léghajós volt, két évvel később áttért az aviatikára és a Wright-testvérekkel, Bleriot-val, meg Santos-Dumont-nal egyidősben irta be nevét a levegő első úttörő hőseinek lajstroméba. A háború előtt a repülés komoly tudománnyá, sőt iparrá lett. Esnault-Pelterie is abbahagyta a rosszul jövedelmező pilótafoglalkozást és tudását mint repülőgépkonstruktőr kamatoztatta, gyái.t alapított és vagyont szerzett. De a be érkezett ség, a vagyon nem téritette el annak a még gyerekkori ábrándjának megvalósításától, mely valamikor Verne-regények olvasása közben íogamzott meg agyában: olyan

gépet szerkeszteni, melynek nem parancsolnak még a gravitációs törvények sem, tnl tud emelkedni a föld vonzókörén, • hogy szabadon száguld- jon a világűrben, mint valami önálló égitest.

Tavaly májusban barátjával, a bankár-csillagász André Hirsdhsel tudós társaságot alapított Esnault-Pelterie: az asztronauták társaságát, mely a francia természettudományok leghiresebb művelőiből alakult, tagja csupa világhírű professzor, köztük a Nobel-dijas Perrin, Ferrié generális és Fi- chot professzor, mindhárman tagjai a francia tudományos akadémiának.

Az asztronauták, miután megegyeztek abban, hogy az interplanetáris utazás lehetséges, — legalább is teoretikusan — elhatár zták, hogy minden esztendőben ötezer frank!--ű jutalmazzák a legjobb munkát, amely az interplanetáris utazással foglalkozik. Esnault-Pelterie pedig külföldi előadó turnéra indul. Meg akarta magyarázni a világnak, hogy ezek a kiváló tudósok ~ m tréfából állottak össze, hanem ez a ma még fantazmagóriának látszó terv nemcsak papíron valósítható meg, de a valóságban is. Esnault-Pelterie nemrég érkezett vissza angliai propagandautjáról és igy alkalmunk volt megkérdezni tőle, van-e reményünk arra, hogy már a közel jövőben ellátogathassunk a Marsba, melynek lakóival oly sikertelenül keres drótnélküli összeköttetést a kitűnő angol optimista, Robinson doktor.

A „csillagok hajósa** komoly nyugalommal hallgatta kérdéseimet, aztán elővette zsebóráját (mint ezt az Ox doktorok szokták) és igv szólt:

— Harminc percem van az ön számára, Uram.

Remélem azonban, ennyi idő bőségesen elegendő lesz arra, hogy megértessem lapja olvasóival, hogy az interplanetáris utazás ma már nem vicc, nem is hibbantagyuak képzelődése, hanem megvalósításhoz közeledő terv, mely semmivel sem fantasz tikusabb, mint a repülés volt harminc évvel «*- előtt... Persze, előrebocsátom, hogy a megváló sitásáig még sok nehézséget kell leküadenünk.

— Azzal kezdem, hoev a Verne-féle ágvu-ötlet rossz. Kivihetetlen. Az ő ágyújának utasai már abban a pillanatban haJálrazuzódnának, amikor a robbanóanyag felrobban és a robbanás az utasokat az ágyúgolyó menyezetéhez csapja.

— Verne tervénél sokkal biztosabb az az egye lóre még csak elméleti gép, amelyet mintegy tizenöt esztendővel ezelőtt gondoltam ki: a rakéta- löveg.

— De bevallom, ez a lövegkocsi is utazni fog egy kicsit. De hát a tökéletes kényelem problémájá nak megoldását későbbi korokra kell hagyni.

Érelmeszesedésnél csak a

CSIZI-VIZ, Csizfürdő

Igen, rázni fog, hiszen ahhoz, 1 >gy öreg földünket elhagyhassuk, tizenegyezernyolcszáznyolcvau méteres sebességgel kell száguldanunk másodpercenként. Jól jegyezze meg, egy centiméterrel sem kevesebbet. Ha azonban hajtóerőül az atomjaira bontott hidrogént használjuk, melyet a közeljövő tudósai minden valószínűség szerint korlátlan mennyiségben tudnak majd rendelkezésünkre bocsátani, akkor tizenkét perc és harminc másodperc múlva pontosan húromezerszáznyolcvanöt kilomé tér magasságba érkezünk, ahol már nyugodtan elzárhatjuk a gázt, a lövegthajó a saját "erejéből, illetve szerzett sebességével is vígan halad tovább Negyvennyolc óra és harminc percnyi utazás után menetrendszerű pontossággal érkezünk el a Hold légkörébe, ahol aztán hozzáfoghatunk a kiszállás előkészületeihez.

Mert a kiszállás komplikált lesz egy kicsit Kétszázötven kilométerre a Hold felületétől ugyanis újra be kell gyújtanunk i gázt, de most már

ellenkező irányból adagoljuk a hidrogént, illetve dolgoztatjuk rakétagépeinket, hogy fékezze a 16- veg sebességét. Lövegűnk most már simán poty- tyan a Hold tengerébe, ahonnan egy egészen egyszerű kis buvárhajómanövrirozással kényelmesen kiköthetünk a holdi partokon.

— Ha aztán néhány napi csavargás után a Hold hegységeiben és a Kopernikus-cirkusz kopár szikláin hazavágyunk, visszaülünk hidrogénlövegünk- be és begyújtjuk a gázt. Az atomjaira bontott hidrogén felrobban és — hajrá! — repülünk visszafelé. Újabb negyvennyolc óra a világűrben, aztán, vigyázat, fékezni. Ne felejtse el, figyelmeztetett a tudós, hogy ugyanabban a magasságban fékezzen visszafelé, ahol elinduláskor kikapcsolta a gázt és saját szerzett sebességére bízta a gépét, azaz háromezerszáznyolcvanöt kilométerre a Földtől. Leghelyesebb, ha nem várjuk meg. amig a gépünk a földön koccan, hanem kiugrunk belőle, mielőtt földet érne és egy ejtőernyő segítségével kényelmesen lebocsátkozunk. Hát nem egyszerű az egész? — kérdezte a feltaláló fenyegető komolysággal.

— Rémesen egyszerű, suttogtam boldogan és nagyon hálás voltam, hogy ilyen hosszú interplanetáris utazás után ép testtel és ép lélekkel érkeztem vissza Parisba. De mert nem akartam, hogy olyan' embernek nézzen, aki boldog, ha egyszer egészségesen érkezett vissza a Holdból és nem is- kiváncsi más csillagzatokra, megjegyeztem, hogy mi történik abban a nemvárt esetben, ha a tudósok mégsem tudnak majd elegendő mennyiségű atomjaira bontott hidrogént szállítani. A feltalálót ez a kérdés nem lepte meg. El volt készülve az efajta apróbb nehézségekre.

— Ebben az esetben — feltrá jóindulatúan — más hajtóerő után néztük. Ott van például a rádium, mely dezintegrálódás közben kilogrammonként hárommillió kalóriát szolgáltat, azaz százki- lencvennégyezerszer annyit mint amennyire a kiló anyagnak van szüksége ahhoz, hogy a Föld vonzóköréből kiszabadulhasson.

— A baj csupán az, — folytatta az asztronauta egy kicsit rosszkedvűen, — hogy a rádium saját jószántából csak 1750 év alatt dezinfegrálódik. Pedig ahhoz, hogy gépünkhöz hajtóerőül használhassuk, szükséges lenne, hogy úgy égethessük, mint

közönséges szenet.

— És van erre némi reményünk? — kérdeztem lehangolva.

— A tudomány válasza: igen. Csak várnunk

kell egy kicsit. Meddig? Ki tudja. Hiszen talán már holnap soha nem sejtett fontosságú fölfedezések változtatják meg a világ képét.

— De a hajtóerőn kívül van még sok más megoldásra szoruló probléma is. Ilyen az a kérdés: kibirja-e az ember az utazást a világűrben, ahol a gép már saját szerzett sebességével zuhan és ez a zuhanás bizonyára egy kellemetlen betegséggel, a világürbetegséggel jár majd együtt. Talán ezt azza’ lehet majd kiküszöbölni, hogy nem kapcsoljuk ki a gázt, hanem szerzett sebesség helyett állandóan mesterséges sebességgel hajtjuk a gépet, hogy az utasban a zuhanás helyett az utazás illúziója támadjon.

— A fiziolőgusok mellett azonban akad még munka a kémikusok számára is. Például az: hogyan gondoskodjunk az utasok levegőszükségletéről. A fizikusokra marad a világűrben uralkodó szörnyű hideg elleni védekezés megoldásának problémája. Az össztudomány pedig, hogy milyen anyagból készüljön ez a roppant súrlódásnak kitett rakétalöveg.

— Mit gondol uram, mennyi idő múlva lesz megoldva ez a tömérdek probléma? — kérdeztem elfogódottan.

— Erre a kérdésre nem tudok pontos választ adni, annyit azonban mepieűlietek. hogy két év múlva készen lesz az első gép és benne egy ember-utas fog ülni, aki bátran vág majd neki, ha nem is a világűrnek, — arra még várnunk kell egy darabig — de kétszázkilométeres magasságnak.

— És ki lesz ez az elszánt ember?

— Azt majd meglátjuk — válaszolta Esnault- Pelterie titokzatosan. — Az utas személye nem is fontos, csak az számit, hogy bebizonyítsuk a hitetlenkedő tömegnek az interplanetáris utazás lehetőségét.

— A félóra azonban lejárt. — nézett hirtelen órájára a „csillagok hajósa** — de nincs is több mondanivalóm. Türelem, ön még fiatal f>mber, igy megéri még. hogy az utazási irodák oi^isor- szégi és afrikai utazások helyett a Vénuszba, a Marsba, meg a Holdba csábítják majd a nászutasokat. Az utazás nem fog tovább tartani, mint ma tart például Kairóba. A Vén azba mindössze 35 óra 40 perc, a Marsba pedig 49 óra 20 perc. Bátorság hát, fiatalember, és bizalom. Ha Isten hosz- szu életet ad önnek, megtörténhetik, hogy még hallani fogja a Világürhajó kalauzának kiállását:

— Hold. Mars, Vénusz: Beszállás!

Aigner Iás*U>.

Csehszlovákia egyetlen szépirodalmi képes hetilapja a

Képes Hét

megjelenik minden hét csütörtökjén

■ JLísTed benzinmotorok Jjotauas f w&ttgggflk 9 mM