Prágai Magyar Hirlap, 1929. január (8. évfolyam, 1-26 / 1924-1949. szám)

1929-01-01 / 1. (1924.) szám

4

1929 január 1, IcoM.

9

KALENDÁRIUM

Irta: MÁRAI SÁNDOR

óvatos emberek ilyen levélpapírt nyomainak: ,>192 . . .“ Boldogok okossága!

Spórolnak a levélpapírral, hogy megőrizzék érvényét a következő évre is. Spórolni papírral, a napokkal, az egész adagolással, — micsoda alázattal nézek fel reájuk! . . .

*

Határozottan az az érzésem, hogy már elköltöttem a következő évből néhány napot. *

Az ember törd belé a nyelvét, a tollát. Gyakorlom a gépen: 1929 . . ., de gyakran mellé fogok, az ujjam a bizalmasan megszokott 8-ast üti le, Hihetetlen, milyen gyorsan összeszokik egy évszámmal az ember, — alig egy év alatt. Nem lehet úgy egyszerre elhagyni egy megszokott esztendőt. Annyi minden volt benne. Az esztendö> ez a valami, az emberi fantázia stilizálta gyarló keret, ami befogja életem zűrzavarát, számot ragaszt reá, katalogizálja . . . 1928-as évjárat, emberben, borban, folyóiratban, üzleti naplóban, visszavonhatatlanul beillesztve, s félkézzel átnyújtva az örökkévalóságnak, iktatásra és kezelésre.

Micsoda rend, Istenem! . . .

*

Most persze valami más jön> egészen más. Hajrá-halló, már az is jó, hogy páratlan. Minden egészen más lesz. Megírom könyveimet. Nem költőm el adósságaimat. A nők kedvesek lesznek hozzám, nem nagyon, csak elnézően és türelmesen. Egészségem kicsattan. Fogalmat rendbehozattam. Vasgyomorral, acélidegekkel, fogcsattogtatva és farkasétvággyal megyek 1929 szenzációi elé. Semmi nem elég uj. Semmi nem elég sok. Semmi nem elég boldog. Rögtön sírni kezdek, olyan részeg és izgatott vagyok.

Elölről kezdem az életet.

*

Majd szólok a lánynak, hogy ami tavalyról maradt, azt tegye naftalinba. Tiz év múlva a viseltes megint divatos lesz és jó lesz a gyerekeknek.

*

Szenzációs, uraim: előlró! lehet kezdeni az egészet. Minden alkatrész pótolható és kicserélhető. Érzésekre hat hónap garancia. Meggyőződéseket nemtetszés esetén kasszanapra kicserél a Vállalat. Műsorunk ragyogó, négy évszak, siker és szerelem- kitűnő konyha, ápolt borok. Gyermekek — tiz évig — az egész költségnek csak a felét fizetik.

*

Oltsd le a fényeket, te bolond. Hozd be a hamut, öntsd a fejemre. Nem tudod, hogy bölcs vagyok? Seperd le homlokomról a virágokat, hallgass a sötétben, ne kívánkozzál és ficánkolj. Ami az ablak alatt jár, az nem a több, hanem a kevesebb. Figyeld a toliamat. Bölcs vagyok, áj latos vagyok és szigorú vagyok: kalendáriumot irok.

*

Évforduló . . . ahogy az ember becsempészi a maga kis bürokráciáját az örökkévalóságba.

Nobile megmenekült, Amundsen meghalt. Az ember úgy kvittel! el a tartozásait., ahogy tudja.

Jövőre Japánba és Kínába fogok utazni, szoenáriumot Írok Hollywoodba, vígjátékot Uemohardtuak, elcsábítom Miss Hungáriát, félreteszek 4600 pengőt, megpofozom ellenségeimet, s megbocsátok nekik, felrobbantom a bankot Monté Karlóban nem iszom alkoholt, megtanulok zongorázni s reggel a trainert járatom, aki vívni és boxolni tamil. Ezenfelül veszek egy tiroli kalapot.

Boldog újévet.

*

MÉCS LÁSZLÓ!

KVATERKÁZÓ MAGYAROK

Fütyül a fátum-szél Késmárktól Kolozsvárig, sodorja kis népek, nagy népek ravasz praktikáit.

Holdtaian, csillagtaian, vigasztalan éjszaka, recseg és ropog a beesalii csárda teteje, ablaka.

Kényérgond ördöge döngeti kiviil a csárdafalat, lestvérviszály, Ármány leskel az ablak alatt.

Ez a magyar barátság becsali csárdája.

Magános, mint a magyar, a népek árvája.

Mint fekete sürgöny-póznák zúgnak, zúgnak a nyáriák Fekete levelek, fekete sürgönyök belepik az árvát.

Hullnak a nyárfákról, hullnak a fájdalom-sürgönyök, forgószél kavarog, táncolnak a tölcsérben az ördögök.

Fütyül a fátum-szél, rémekkel kavarog, kavarog.

Idejárunk el-elbújni, földszagú magyarok. ^

Tanultunk mi tudományt, próbáltunk gépet, gőrebet: lepaítogzott. Lelkűnkön keleti, szűz gyökerek.

Mint a noinád törzsfőnökök, úgy könyöklünk az asztalon, hej, virágos a mi kedvünk, de virága vigasztalan.

Ez nem züllés, nem rongyrázás, nem öngyilkos mámor!

Titkos pogány szertartás a mondák korából! 0

(Nem tudja igy a világ semmiféle népe!)

Felrémlik a félhomályban a faj ősi képe, amikor a koccintáskor a bor lelke lobban, petróleum lámpa sereeg s a szív összedobban.

Nem vagyunk mi falurosszák, Isten, ember tudja Beszélgetünk. Izlelödik a diákkor kútja.

Beszélgetünk. Suhognak a történelem-szárnyak; eltáncolmak a falon fényes, véres árnyak.

Beszélgetünk. Adomák bohóckodnak közöttünk.

Koccintunk g & poharakba már vérünkből töltünk.

Néha cigányt hoz a jő szél, ha a balsors végigrágott.

Váltott nótán: váltott lovon beszáguldjuk a világot:

©sak-egy-kislány ablakától Balog Ádám jó lováig, a« alispán rózsájától Kossuth apánk kalapjáig.

Váltott nótán vágtatgatnnk, iszogatunk, dalolgatunk, a pohárban piros vér van: a szivünkkel koocingatunk.

így várjuk a hajnalt, világ virradását, valaki megéri várása áldomását.

Mink előre megisszuk: hátha meg nem érjük!

Kint zúgnak a nyárfák, hull fekete siirgönykéjük.

Recseg és ropog a becsali csárda ablaka, ráfeküdt az egész holdtaian, ©szagtalan éjszaka

Szilveszteri óí&möntésre

Irta: KARINTHY FRIGYES

*

Én tudom, hogy az idő m éhében nem pihen semmi ... de mit segít ez? Nincs is méhe. Buta és süket. Rongyokkal tömi el a fülét, ronda vénasszony- fogatlan szájjal koldul ablakaink előtt. Semmit nem tud. Semmit nem hoz. Mi tömjük tele, balgán é* * ötletszerűen, a puttonyát.

*

Leány ifjúsági-könyvek

Beniczkyné Bajza Lenke: Leányok

tükre 22.80 j

Bültner Lina: Egy rut kislány története 39.—•

Szabadság földön, égen 26.—

Dickens: Kis Dorrit 52.—

Fcylné: Leányévek 39.—

HampeLné Pbk*z,ky P.: Római elbeszélések 52.—

Helm Klementina: Futri Kata 30.—

Lárár: Szent Erzsébet élete 26.—

Macé: Egy falat kenyér története 30.—

Mauksch Kornélia: Fehér rózsa 52.—

Zörgő harasztok 52.—

Rákosi Viktor (Sipulusz): Kexholmi Mária 35.80

Rónai Mária: A drága iskola 39.—

Gaá! Mózes: A legkisebb leány

(diszköíésben) 31.20 1

D. Lengyel Laura: Vera naplója

(diszköíésben) 21.60

Rolandné (diszköíésben) 36.40 J

Tutsek Anna: Az élet iskolája

(diszköíésben) 40 30

Jázminvirág (diszköíésben) 39.— f

Megrendelhető a prágai Magyar Hírlap

könyvosziá’yánúl, Pralia II., P&nská 12/III.

Hát jó, boldog újévet.

Mindenkinek mindent, amire vágyik. Kislánynak moziszinészt, moziszi n észn ek gazdag vállalkozói, vállalkozónak konjunktúrát, pénzt, vidám életet — esetleg föntemliitebt kislányt, akiinek a mozisain észt kívántam, így aztán rendbejön a dolgok körforgása.

Suszternek sok lábat, keztyüsnek kezet, borbélynak gyorsan sonkád ő szak állat. Jótékony adakozónak sok koldust, orvosnak beteget, betegnek orvost, civilnek barátot, katonának ellenségei. Na, mii kívánjak még? Pókhasnak rostélyost, zseb rákn ak kamatot. Macskának egérkét, egérkén ék szalonnát.

Még az emberevő bácsinak is kellene kívánni valamit, de ezen a ponton zavarban vagyok, legföljebb magamat kívánhatnám, elég jó húsban vagyok, mégis, úgy látszik, mindennek van halára, még a jókívánságnak is. ♦

Magamnak?

Istenem, talán ... talán egy évi haladékot. Egy évi felfüggesztését véleményeknek, Ítéleteknek, elmarasztalásoknak és felmentéseiknek, amikkel el akarnak intézni, meg akarnak határozni, te akarnák szögezni, rendszerbe akarnak foglalni, aktákba vezetni, skatulyába szortírozni, lebélyegezni.

Mert ezt csinálják attól a perctől fogva, hogy a világon vagyok — ezt csinálják, évről-évre és napról-napna, megujra és hazudni és kigyőzni és ravaszkodni kell, összelapulni, kinyúlni és levegővé válni, hogy valahogy kibújjak a skatulya haSadékán, elugorjak a lecsapódó retesz, lecsapódó aktalyukasztó elől, az utolsó pillanatban. Ezt csinálják, kezdték azzal, hogy nevet adtak valakinek, akinek névre semmi szüksége nem volt, hiszen ha azt mondta ,.én“, nagyon jól tudta, kire gondol. Ezt csinálták és eleinte nem sokat törődtem vele, nevettem rajta — a társadalmat és

annak törvényeit igen okos dolognak tartottam mindig, belementem szíves örömmel, hogy különféle céduláikat ragasszon rám, nehogy a ruhatárba® összecserél jenek. Hogy Ítélt is, ez se zavart — végre is, ez dolga. Magam is szeretem a rendet és ez a néhány cédula nem zavart: Öléi, lopni, csalni akkor se lett volna kedvem úgyse, ha törvények nem tiltják az efféle zavar csináló dolgokat.

Csak később, csak mostanában kezdtem el nyugtalankodni. Mióta észrevettem, hogy az emberek, külön-külön, egyénileg, valami túlságosan elharapózott nagyzási mánia fór tőjében, társadalomnak képzelik magukat és Ítéleteket mondáinak egymásról.

U.gy hívják finom szóval: „jellemzés".

*

Benedek Marcell szép irodalomtörténeti regényében, a „Délsziget"-ben egy mondásomat idézi:

„Senki sem jellemezhető halála előtt."

Hálás vagyok érte, hogy eszembejuttatta — nem emlékszem, hol Írtam, vagy mondtam, de ha van valami, amit „jellemződnek érzek mindarra, amit eddig világtól és emoerektöl vártam, akkor éppen ez a mondás az.

Gyerekék, még egy évig, újévi ajándéknak, ezt a haladékot kérem: ne jellemezzetek. Ne vonjatok következtetést cselekedeteimből, modoromból viselkedésemből. Nektek se esik jól, ugye? Képzeljétek el, hogy titkom van, tervem van, vágyam van. éppenugy, mint nektek — erre a vágyra függesztem a szemem, hogy lehetne ,.jellemző" rám, amit közben, gépiesen, szórakozottságomban mondok, vagy teszek?

* '

Senkii sem jellemezhető addig, inig ez a titka kiderül, míg ez a terve megvalósul, míg ez a vágya teljesül.

Senki sem jellemezhető halála előtt

Egy évi haladékot kérek. Egy évi föltüg- gesalését az itóletoeik.

Egy évi életet

*

ígérem, hogy jól fogom viselni magam addig, amennyire tőlem telik. Majd vigyázok. Ha megígéritek, hogy tovább nem jellemeztek, belemegyek az eddigi jellemzésekbe. Majd Leutánzom és eljátszom az ábráit, amit rajzoltatok rólam. Nem hasonlít. Sebaj, majd igyekszem én hasonlítani az ábrához. Púposnak rajzoltatok? Jó, majd kidülkssatein a hátam. Sántának? Jó, majd fölhúzom a lábam, mint a gólya. És tanulmányozni fogom a fényképeimet é's majd olyan arcot vágok, igazaitok van, csak nem teszem tőrükre a fényképész fáradtságos munkájának gyümölcsei.

Az eddigi Ítéleteket vállalom, sommásan, in contumacáiam. Semmi fellebbezés. Megnyugszom. (Annál szívesebben, inért az a gyár num, hogy ami a büntetést illeti, többszörösen kitöltöttem már.) A bajtárs ítéletében, aki úgy találta, hogy hiú vagyok és becsvágyó. Az asszonyéban, aki rájött, hogy nekem csak a beste kell — a kereskedőében, aki szememne- kányta hogy a leikét irigylem. Az idegorvosnak is igaza volt, aki megállapította, hogy a durvaságot és önzést azért gyűlölőn*., mert durva és önző vagyok. Mind-^L*^ megnyugszom.

Én jól fogom viselni magam.

Néha azért, engedjétek meg, hogy beszedjek, írjak, elmondjam, ami eszembejut. Majd vigyázná fogok, hogy ne legyen ellentétben mindazzal, amit eddig beszéltem, amibőd meg- álLapithattátok, hogy milyen ember vagyok, hogy gondolkodom. Ha valami uj dolog jut az eszembe, olyasmi, amit eddig nem tudtam, esetleg miás se tudott — elkeverem majd, vigyázok, úgy adom elő, olyan formában, ahogy a régi, ismert dolgokat szokták.

Hiszen csak haladókot kérek.

Például erre is... ami erről eszembejut.

*

Nem is uj dolog.

Shakespeare Brutusa mondja:

„Végzet — kivárjuk most tetszésedet.

Ho°v meg keld hatni, tudjuk. Csak idő,

Miért az ember küzd és haladék."

Kevésnek tartjátok ezt az évet?

Nagyon is sok.

A haladék, amit Élet kér a Végzettől kezdettől fogva, sokkal kevesebb volt. Néha alig egy pillanat.

Kérdezzétek meg a kérészt.

Az erők játékában, e lángoló és lökdösődő káoszok, naprendszerek, tejutak, tüzes gömbök és jeges ürességek számára teremtett világban miily esetleges átmeneti, ritka és labilis föltételek azok, amik alkalmat adnak az Életnek ismeirt tünemény létrejöttére. Egy példa csak: a hőfokok skálájában minusz icéíszázkarminctól plusz tízezerig mindössze negyven-öbven fok, amit az élet kibiir — azon túl és innen nincs élet.

Nem gondoljátok, hogy túlságosan függő állapot?

Mostanában kutatja kiváncsiam a természet- tudomány annak a különös, nyálkás, kocsonyás anyagnak természetét, amiből minden élő test fölépül. Coliloidok-nak hivják ezeket az anyagokat, enyvszerü masszájuk révén s úgy írják te, mint holmi keveréket, víznek és zsírnak túltelített tömegét, mely még nem vált szét, de persze nem is vegyült, miután vegyülni nem tud. A zsír szabadon lebeg a vízben, mintegy tűnődve, föiszáliljen-e, ahogy a Törvény kívánja, vagy megvárja, mig elmá- rcdiog a víz.

Átmeneti állapot, függő viszony, nivőikÜ- lönbségek kiegyenlítődésének folyamata. Mihelyt ez az átmeneti állapot rendbejön, s minden anyag elfoglalja természetes helyzetét, vége az éleinek. S ha mindent, ami az életen túl vám. halálnak hívunk, akkor az élet nem is más, mint a halál pillanatnyi fölíüggesz- tése.

Tér mész eleiden es álla p ot.

Víz és zsír helyett vágy, jelképesen, tüzet és vizet — tűz és víz keveredése az élet, lehetetlen helyzet, Mohámét koporsója nem tarthat sokáig.

Mégis, nincs egyebünk.

Ez a bűz, ami nem jelentene életet, üres és értelmetlen lobogást csak. ha víz nem volna hozzákeverve, hogy körülzárja s gondolatra kényszerítse, valahol, a koponya belsejében. Ez a víz, ami megfagyna és széffolyna és elpárologna, ha tűz nem lobogna belsejében, ideiig-óráig, hogy értelmeit kapjon lobogása.

*

Haladékot — hagyjátok függőben azt, ami függő állapotban "létezhetik csak — Isten őrizz, még egy darabig, hogy ..leülepedjen" benne mindaz, amit nehézség és gravitációs törvény leiedé húz. Igaz, ebben az állapotban nehéz elemezni, nehéz „megkülönböztetni" összetevőit, nehéz jellemezni és leírni — de mit tesz az? Várjátok meg, majd elmúlik: hagyjátok az élveboncolást, hullát csináltok az élőből.

Haladékot — időt rá, hogy újra fölkavar- jam, összerázzam ami szót akar válni, leülepedni. megállapodni.

No persze — a tudós számára kicsit zavaros igy — folyadék. Hiába, az élet italát nem laboratóriumi vizsgálatra készíti telkünk — olyan orvosság ez, amit használat előtt föl kell rázni, mert csak úgy, zavarosan fölrázva és fölkavarva hasonlít ahhoz, amit meo akar menteni.

S amiért — még egy évig! — talán mégis kár leírna. _