Prágai Magyar Hirlap, 1928. december (7. évfolyam, 275-296 / 1902-1923. szám)
1928-12-23 / 293. (1920.) szám
132$ december 33, -vasárnap. 29 AZ EMBEREVÖ és A FÉLHOLDAS ARCÚ KÜLÖNÖS KASSAI TÖRTÉNET Á „Prágai Magyar Hírlap" számára irta: PALÁSTHY MARCELL Az Embereim JteM kezdeni. Emberi gyarlóság, hogy a batóimasabtóik- nafc kedvezünk. E furcsa kanyargásu történetben pedig ö volt a batólmasabb. Min deu f éleképpen ... De ez majd kiderül ebből a történetből. (Most veszem észre, hogy megint tékoalok. Nem is egv történet ez, hanem kettő. .Csakhogy ez. a kettő összefonódik és kiiegészíti egymást) Hát lássunk neki... I. Az Emberevő a kassai Vil mos-bakáknál szoligáilit. Kapitány volt a regimentben. Amolyan önkéntesből lett tiszt, aminővel teli volt a mi ezreílümk. Bármit mondjon a vasikalapos katonai tudomány, ezek vélitek az igazi, (kiválasztott katonáik. Mert velük esett meg az az érdekes csoda, hogy lmszesztendős korukban, — tol a tizenkét évi tanuláson, melynek során polgárt pályára nevelték őket a nagyságos premontrei kanonok urak, tol a férfiavató érettségi keserveken és mulatságon, — érzik meg. az életnek azt az izét, amelyik legjobban esik az ínyüknek. Amaz őszirózsás és bakanófeás október elsején szokott ez a ráeszmél és megesni, amikor rájuk adták a császár sárgapertlis kabátját. Ilyen katonának született katona volt ő, az — Emberevö. Ne tessék, kérem, mindjárt megijedni. Csak a bakák nevezték ágy őt suttyomban. Mert mindig éber, minden hanyagságot észrevéve, tréfát nem ismerő, szigorú tiszt volt a kapitány ur. Mit tutikattáik ők, micsoda rejtett sebe lehetett. a zordkedélyü Emberevö szivének, aminek sajgása elől a kötelességteljesités munkájába menekül!. Voltaik, akik tudni vélték, hogy egy szegény lányba volt szerelmes és a kaució hiánya állító útját a boldogságának és ebbe keseredett bele. Ez bizony könnyen lehetséges volt, mert az ősi família régi gazdagságából a nemesi elönév fénye maradt csak rája: m eny fez- kei predikátum. Maga az enyiczkei földbirtok vaílabosrvan kiszaladt a régi gazdáinak a lába ától. (Szaladósak voltak arrafelé az urak föld- jeti.) Csak az ódon udvarház maradt meg belőle és abban egy atlaszfehér hajú nagyasszony locsolgatta a virágokat, rakta él télire a befőttest és főzte korán leszálló téli estéken a mindenre jő hársfa te át. Ott élt, éldegélt a nagyasszony és várta, | várta azt a napot, amikor m ő kisfia, mint generális ur látogat el majd hozzája. Lehelt hiszen az is, hogy éppen az arany- gallér és a vörös ! a m p a s s z felé vivő utón voltok az Embere vő vél bajjók. Lehet, hogy mellőzést tapasztalt, s ha ez lehet, az is lehet, hogy örökletes kuruc nyukassággal, meg akarta, mutatni: — Mégis én végzem legeanberebbül a dolgomat, ha félre is toltok. Ebbe a tornába aztán annyira beleette .ma- J gát, hogy végül nem is volt egyéb számaira a j kerek világon, mint a „Legfelsőbb Szolgálat“. És egyszer mégis ... Amikor megtudtam véletlenül ezt az esetet, épp ugv hallgattam róla, mint ahogy hallgat ott a dologiról a garnizon-áristom pró- fosza: őrmester ur Szilárcsák. Ö szolgálati kötelességből, én pedig azért, mert semmi kincsért nem vettem volna a telkemre, hogy ebből az esetből valami fcaíltami- tása legyen az Emberevönék. Nem vaMialtom volna ezt már csak az enyic- kei matróna miatt sem. Ne kelljen a fia generáli sságára várnia olyan nagyon sokáig. E nv ick én ... TI. És itt fonódik a Rab-Tóibok csodálatos története az én kassai katonai ernlékeírnbe. Enyicke íiir ess égét nem hirdetik földrajza könyvek. Olyan abauji falu, mint a többi ott. a Hermád völgyében, ahol a Kárpátok hullámai beleolvadnak a síkság tengerébe. Mégis tudom Enyiekének olyan hírességéi:,' amit, el kell már egyszer mondani, hogy mindednek megtudják. Nem hólmi csőd a erejű gyógyforrás ez, mini a ramfkíbenlányd, nem is opálbánya, minit Vörösvágásé. Igazán híres fia is — tudtommal — egv sem született ennek a kedves, magyar falucskának. Nem volt. nevezetes bibliájáról, minit Vizsoly, vagy levelesládájáról, mint Lelesz. De ott élitek a Rab-Tótihok. Földműves magyar család ez. isteni- félő; urat, hazát szívesen szolgáló, porcióját be- (Sütettel kiizzadó, földjét békességszéretettel és szorgalommal mivelő egyszerű népek. D « n e m e s e (k mégis. S nem is a közönséges, bocskoros, kurta nemesség sorából, valók. Otyrm nemesek voltak a Rab-Tóthok, akik áldozatok és szenvedések árán, nagy telki- erő, hűség és magyar becsület jutalmazására nyerték el címerüket. És ez a címer sem volt közönséges címer. A tulajdon arcukon viselik ezt a címert a Rab-Tóthok. A saját bőrükön. Nem festette azt fürge ecset ü piktor piszmogó tünetiemmel — kút y ab őrre. De nem is lehetett aztán azt semmi furfaiuggal bitorolná. Nem bizony. Csakugyan a Rab-Tóth-familia ivadékaként kellett születnie annak, aki jusst formált a Rab-Tót bök fólholdas címerére. Viselte is azt évszázadok során, nemzedékek egymásra következő rendjében a Rab- Tóth-famiMa minden férfitagja. Az asszonyai uem. Csúf is lett volna patvofetorcuk kellős közepén az a vöröslő félhold, amelyet a természet szeszélyéből, ahogy mondották — (de a természet emlékeztető szándékából, ahogy tel vallom) — minden vRab-Töth-fiii büszkén viselt az arcán. Oda is illett az ! Ennek az arcba égetett an y ajegy - címernek pedig ez a története: III. Az egri basa, elunván magát a várbástyái között, hogy tespedl vére felpezsdüljön, kincstára gazdagodjék és szaporodjon, rabszolgáinak száma (nagy ára volt a magyar rabnak Isteniből piacán!), poirtyázó sétára indult kelllő hadi erősséggel H-evesből Borsodba, Borsodból Abaujba. Az enyiekei rétek zöld bársonyán táborozott éppen a martalóc had ama nevezetes napokban. Ponyvasátoraik, középütt a basa zöld selyemsátorával, ott sorakoztak a falu alján. Híre volt akkor messzi vidéken az euytkikei szép asszonynak, lánynak, e basarózsaarcu, gyönyörű teremtéseknek, akiknek termete hajlott, mint a nádszál, hangjuk édes volt, mini a sorbet és nevetésük és szemük ragyogása, mint a burák gyöngyöző kacaja és gyújtogató nézése. — No, ebből az enyiekei termésből küldünk a padisiahnak egy bokrétára valót, —- igv gondolkodók az egri pasa. De tóz abból a bokrétából nem látott egy szálat sem se az egri basa, sem a fényesarcu padosak. Mert kinek mi a kincse, rtgyáztri tud az arra, ha ember a talpán. Nem volt sem olyan tutyim lityi. sem any- nyira ostoba ember Tóth András uram, az enyiekei bíró, hogy ne gondolt volna arra, milyen járatban van ezen a vidéken az egri basa és az ő gyülevés-z népe. A róka se azért jár a kertiek aljában, hogy az emberi hajlékok építési módját tanulmányozza, hanem mert jérceihusra vésik a foga. A jércét hiszen el lehet zárni a kóbor rabló orra elől, de ez az egri róka rókább volt a rókánál, különb az ö erdei rokonánál. Ha elzárják előle a prédát, rágyújtja a hajlékot a rejtegetett kincsre és kardélre hányja a kincset védő férfin épet. Mi bát a tennivaló? Tóth András bíró uram eltalálta a módját. Mikor az egri basa janicsárjai bekocogtak a faluba, tárva-nyitva volt minden ház ajtója. De hiába dugták be kopasz koponyájukat a pitvarajtón s a konyhába, kamarába, ágyas- házba és hasztalan szimatoltak körül, de a ben, a pajtákban, a kiskertekben és Enyiebe gyümölcsöseiben, annyi febéruópct sem találtak a faluban, mint a kisujja ni. Ment is a janicsárok kapitánya nagy busán lógó ónra! és nagy titkon féltve szörnyen a saját drágálatos életét, ment és megtette az ő legalázatosabb jelentését az egri basának: — Taposs fejemre hatalmas erejű és világhírű, félelmetes basa, hints párazsat hitvány, szemeimre és öntess forró ólmot gyarló füleimbe, hogy ne lássam gyalázatomat és ne halljam dorgálásod és méltó haragod szavait, óh nagyúri Térdreborulva mondotta ezt a janicsár aga és a fényesképü basa rosszat sejtett nyomban : — Nem találtál asszonyt Enyiokán? — dördült az agáira vésztjósló hangon. — Te mondád, hatalmas pasa, akinek saruja alatt én hitvány féreg vagyok csupán: A kutyahi tü gyaurok elrejtették asszonyaikat. — Úgy? Hozassátok elém a község tóráját! — Parancsodra, hatalmas pasa. — Hozassátok ide, majd megtudjuk tőle a meztelen igazságot, ha Murai k lenyúzza a kutyahitü bőrét Egv félóra múlva láncba verve már ott állott Tóth András uram a fényesarcu egri basa előtt. A basa arca ezúttal nem volt fényes, sói haragtól pirosított, mint a ködben alászátló nap képe. — Tudod, miért hozattalak ide, kutyahitü, gyaur féreg? — Majd megmondod, nagy jó uram. — Megnyuzatüak, tudod-e, beste lelke? Tóth András rántott egyet a vállán és olyan jámbor, közömbös arcot vágóit, mintha nem is róla volna itt szó. — Megnyuzatlák és a bőrödet kitömve elküldöm a kassai várkapitánynaík. — Art hiszem — felelte a világ legnyugodtabb hangján az enyiekei bíró —, hogy nem is kell küldened, úgy tudom, ö maga jön ide. Nyilván sürget ős az neki, hogy engem kitöm- ve megkapjon tetöted, nagy jó uram. — Mit mondasz, eb a hite fattya? — Art, hogy Kassára már tegnap megérkeztek az eperjesi, lőcsei és gölnicbányai hadaik és a kassal várkapitány ma hajnalban útra kelt erre félé. Itt is lesznek mindjárt. — Igazat hazudsz, beste lelke? — Én már igen, mert hogy Krisztusomban hiszek és nem kenyerem a hazug sző szájamban. — És miért jönnek ide? Erre felelj, kutya- hitű! — Nyilvánvalóan azért, hogy titeket illen- i dőem fogadjanak, nagy jó uram. ~ És az asszonyaitok? ... Adjátok elő őket, különbem felpörkölötetem a falut és j kardélre hányatlak. Nincs irgalom az ötbe- : \ alaknak sem. Tóth András bíró uram rendületlen nvu- g a 1 ómmal felelte: — Azokat magával vitte a feli éra ép. És miért menekültek? — Tudod, fényesarcu basa — s itt megnyomta a szót Tóth András biró uram —, c sala u t á n megirószegiül a hadinép. Nem jó ily énkor asszonynépnek a közelben lenni. Az egri basa recsegő, török szóval parancsot osztogatott. Három janicsár fürge vágtával kaptatott föl az enyiekei dombok lankáján és a dombtetőre érve, iófarkas lándzsáikkal különös jeleket adtaik, Kassa irányából Enyicke felé vonalakat huzva a levegőbe. Nem is kellett nagy hozzáértés e jeleik fölismerésére, mert ászaik felől, jó félóra járásnyira fehér porfelhő kravairgott az ut fölött, láthatóan Enyicke felé közelegve. A török táborban — (alig volt háromszáz ember a csapatban: rablásra elég, megütközni a szülőföldet védelmező haddal, bizony csak maroknyi) — lázas sietségü kavarodás támadt. Rövid és nyers vezényszavak idegen hangja röpködött a levegőben és a csapat gyors oi- belődéssel percek alatt utrakészen áMott. Tóth András tóró uram ott ácsotrgotí a basa sátora előtt képződött karéjban. Keze össze volt kötözve és golyóbisos lánc a lábain. Makacsul, elkeseredve, halkan imádkozva, de nyakas an és kidül tesztelt mellel áMott ottan. Azt már tudta, howv megnyuzná őt. aligha van érkezésük, de art is tudta — és kemény j magyar lelke megremegett e szörnyű gomdof V PRA6AII., ^ Vortlíková n BAR^^S^, A REflBENCR N«9lfis«rfl «I padlássá! és pincékkel is igy jártak a kontyosok; eredménytelenül nyomoztak a méhesekKELEMBER/ SÁNDOR: NE MARJÁTOK EGYMÁST! Meri írva vagyon: — „oly kevesen vagyunk, magyarok, hogy még az apagyilkosoknak is meg kellene bocsátani közöttünk!" Rém séges átkok terebélyesedtek fejünk fölé, dühöngő ördögök légiója orgiánk bennünk. Testünkről véres eaíatokban szakad a hús, meztelen csontjaink éjféli táncot járnak a vaksötétben. Szerteszét ősrégi biinök fekélyei üszkösödnek: semmi szépség, semmi jóság, semmi emberség bennünk és sehol semmi józan és tiszta bánat. Jaj! iszonyú sírok öblösödnek lábaink előtt s valahol perceinket számlálja a vigyorgó végzet. Most kéne, hogy örvénylő bánatok kavarogjanak fel bennünk s mint a rohanó ár hömpölyögjenek végig elkákásodott mezőinken. Most kéne, hogy haragos villámok vágtassanak közénk, felégessék bűneinket, (szörnyű tegnapok gálád hordozóit) hogy a tisztára perzselt magyar mezőkön, bánat-árban, villámok fényinél, ősi testvér ősi testvérére egymásra ismerjen minden magva*. Most kéne, hogy örökös hátulkullogók megtisztultan ós egy akarattal kapaszkodjunk az Idő könyörtelenül rohanó szekerére, hogy uj hittel, egymáshoz láncolva sosem dalolt, ujjongó dal kelne szánkon. Most kéne, hogy múltúnkat temetve iszonyú átkot bélyegezzünk testvér-gyilkos testvéri ökölre: hogy ne leljen seholse nyugovási. hogy % föld is ezerszer kivesse, ki még egyszer, ki még egyszer belemar a testvére busába. — Most kéne, hogy megátkozzans minden magyar vétket. ★ Lelkiismeret vagyok: zugó tengerek hangján morajló intés s bns sikoltása az Időnek. Kiállók az éjszakába, az utak mentene fényszórónak és tilalomfának: leszek jajgató szél. mely homokba bujt szándékot ver magasra, lessek 1 akadalmas kacajok közé topázó fátum, leszek utcasarok szemetjén könyörgő koldus, leszek megőrült koponyák felett csattogó korbács, leszek bánat, leszek jóság, leszek gyűlölet, — leszek minden! s messzire vöröslő lánggal égetem fel a feketén boruló magyar firmám entumra: —. ne marjátok egymást! LeJkitomeret lettem: vágtató viharok hangján sík oltó szózat s könyörögve jajgatom szerte az rgét a, magyar glóbusz minden Iája felé: — emberek, magyarok, ne marjátok egymást!
