Prágai Magyar Hirlap, 1928. december (7. évfolyam, 275-296 / 1902-1923. szám)
1928-12-23 / 293. (1920.) szám
30 1928 december 23, vasárnap. t>ra:gai-A\ag^ar-hirIiAI> IBNIY Mrigiai>6 NYITRA, Wilson u. 2 igiifcrá —, hogy a szégyenletes és gyötr elmes török-rabság lesz a sorsa. Rá sem ért azonban, hogy az amúgy is céb tálán eltentáilást kísérelje meg. Egyszer csak azon veibe észre magát., hogy két pogány óriás föl-nyálából ja s az egyik elökoeogó, ponyvái ödelü tábori társzekérre hajítja üstök, szerszámok, élelmiszeres zsákok közé. Tetejébe végül egy nyúzott birkát dobtak. (Ebből sem lesz ma piláf!) ... A török csapat pedig lóhalálában nekivágott az útnak, ahajt délfelé ... IV. — De az asszonyaink mégis megszabadultak. Hála neked jóságos istenem, ki elkári- tád fejem felöl és faluimtól a szörnyű gyalázatot! így fohászkodott a robogó, rázó társzeke- ren Tóth András biró uram és igy fohászko-1 dótt egy kerek esztendőn ár nanról-na"ra az! egri vár börtönében, amikor virrasztó, ál- j mattan éjszakákon odahaza járt a lelke, vagy j amikor mindennapos, igavonó átlátnák sem j való munkája közben véres csíkokat húzott í meztelen hátán a pogányák istentelen szijjas és ólmos korbácsa. Egy évig kő volt a párnája, könny az itala,' szégyenkezés az eledele. Félévig tartott, mig az enyickeiek szép má-1 riás húszasokban össze tudtak gyűjteni annyi ezüstöt, amennyit Tóth András bíró uram testi személye nyomott. Csakhogy mire elhozták a falu küldöttei: bőriszákjaukban a tengernyi ezüst húszast, a sok kegyetlen 'kínzástól annyira lefogyott és ( megsárgult az enyickei bíró, hogy amikor lemérték öt is, a húszasokat is, több, mint fele; megmaradt az iszákokban. Ez az elhitváriyodás és a biró arcának sárgasága pokoli gondolatot sugall a telhetetlen egri basának. — Vigyétek vissza az ezüstpitykéiteket, kutyahitü gyaurok. Láthatjátok, kicsiny ár a testi súlya ezüstben ekkora derék férfiemberért. — Inkább itt hagyjuk az egészet, hatalmas nagy pasa! — tette meg áldozatkész ajánlatát az enyickei törvénytáré. — Több, mint kétsizeronnyi, amennyit ez a hitványka, gyönge ember, de mégis csak Isten teremtése nyom láthatod, nagy jó uram. — De fehér ez a pénz. Nem pászol a színe a váltott rab sárga arc-színéhez. — Aranyat kívánsz, hatalmas és dicsőséges hessen végre becsületes, szabad, magyar életébe. És szénit György napjára együtt volt a százötvenöt fant arany. Épp azon a napon, amikor a föld kétkózi munkása és a pásztornép elszegődik uj kenyerébe. Ezen a napon indultak apró csoportokban, tarisznyájukban a cipó és az eléség alá rejtve öt-öt ront aranyat, harmincegy enyickei gazdák. Isten segedelmével majd csak kiváltják, hogy hazahozzák öt a boldogság vidám és meg érdé mélt k o m m en ci ójába. És haza is hozták. Az egri basa bosszuszomját eloltotta a kapzsiság, de ördögi lelke még egy kínos meglepetést tartogatott az enyickeiek részére. Mikor tül voltak már Tóth András biró uram testsúlyának s az aranynak le mérésén s bár csak százharminc fontot nyomott szegény feje, mégis ott kellett hagyni a huszon- ötfontnyi aranyat, mint ráadást., az egri basa tolmácsa a következő gonosz szavakat intézte a harmincegy gazdához: — Tudjátok meg, kuiyahitüek, hogy nagy kedvem volna kiváratni hazug nyelveteket, melyei szegénynek mondiátok magatokat. Holott vajmi hamar el tudtátok hozni a százötvenöt font aranyat. Naay kedvem volna erre, de akarom, hogy nyelvetek legyen és hirdethessétek, hoigy a fényesarcu padisah, — kinek szabállát növessze mer Allah és -kinek dicsőségét hirdesse a világ mindnégy sarka, — a fényesarcu padisahnak gyaurok földjén, Eger várában helytartója, Ali basa szavata-r- ■tó, igaz muzulmán és nem hazug féreg, minők ti vagytok, kuiyahitüek. Ezért nem vágatom ki nyelveteket, bár megérdemelnétek, hölgy ebek elesége legyen az. Megígértem, hogy épségben szolgáltatom ki nektek ezt a rühes : kutyát Többet teszek ennél: f ö 1 disz i t v e adom őt vissza nektek. Murzruk, díszítsd föl a rab arcát, hogy soha el ne felejtené: mily alávaló volt, elrejtvén nyomorúságos asszonyait, megfosztva őket attól a gyönyörűségtől, hogy igazhitüek kertjeinek díszei lehessenek. Murzuk, a hóhér, e percben előugrott s mig két marcona pribékje lefogta a [©gyöngült rabot és a spábik lodzsáikat a harmincegy fegyvertelen magyar mellének szegezték, tüzes vassal ódáéi gebeit egy török félholdat Tóth András uram orcájára, jobb felől. Az enyickei biró a sebesült vadkan módjára rázta le magáról pribékjeit s bizony a bizonyom, nekiront a gonosz basának és kirázza széttottyadt, kövér testiéből a fekete lelket... De szerető karok vertek rája mindennél erősebb láncot: pasa! Ne károm old a Tér emlőt s ne 'kívánj lehetetlent tőlünk, szegény, földhözragadt néptől. • : ^ r — Mondottam, kntyahdtü-ek, sárga k é p ű rabért sárga váltságdíjat követelek. öntsétek csak az udvar szemetjére ójompityikáiteket. Minek nyomná hazamenet vállatokat e haszontalan lím4om? Kifosztva, reménytelenül s végsőkig elkeseredve eredt uinaik az enviekei küldöttség, de kikötötte elébb, hogy ne essék bántódása azalatt, mig ők odajárnak az ő derék, szegény birájuknek. — No, ne féljetek. Tejbe-vaiba füröszt.jük. Nem is lesz baj, ha tíz-tizenöt fonttal több aranyat hoztok. Mert hátha nekikerekedik a termete időközben? Csufondárosan, kacagva mondotta ezt a törpe és púpos tolmács, miközben két bagolyszeme karikára forgott szem pillájától megfosztott, gyulladt szemhéjai között. V. Keservesen ballagott vissza messzi szülőfalujába az enyickei küldöttség. Keserves gyász szakadt Bnyickóre, mikor dolguk végezeten, kif osztottan és megcsalatkozva haza érkeztek. De csoda történt. A falu, a környék, az egész vármegye és a szomszédos, török járomtól szabadult vármegyék fölháborodva vették hírét az egri basa hallatlan zsarolásának. Évszázados vérviharok közepette abban a korban nem volt valami drága az emberéle1 általában, hát még ha egyszerű közrendü ember életéről volt szó. Csakhogy Tóth Andrásnak, az egyszerű, paraszti származású enyickei bírónak élet- értékét százszorosra, sőt ezerszeresre fokozta föl bátor, okos és becsületes cse’ekedete. melyért a török rabság kínszenvedéseivel fizetett meig. Ez az egyszerű, becsületes magyar nagyot cselekedett. Egy egész falu asszonyát, lányit mentette meg a gyalázattól, hogy bitang jószág módjára hitetlen pogányák zsákmányává essék. És volt a megmentett fehérnép közt neme- kisasszony és nelőzetes asszony, — nem is egy. Ezt a léloikmentő és gyalázat-elhárító embert meg kell váltani szörnyű rabságából. Ez már nem is kényszer többé, ham m a magyar becsület önként adódó és el semmiképpen odázható kérdése. Ks napról-napra, hétről-hétre, faluról-íalu- ra és vár megyéről-vár megy éré gyűltek az aranypénzek Tóth András váltságdíjára. Testi súlya, miikor rabságba esett, lehetett vagy száznegyven font. Ehhez vegyük az egri basa zsarolásának ráadását, a tizenöt fontot. Százötven öt font aranyra volt szükség, hogy a faluját megmentő enyickei biró h ízatérAz epyickei gazdák fogták le a kínjában és .gyalázatában mindénre képes, minden isteni, tilalomról megfeledkező . Tóth Andrást és nem engedték, hogy emberéletet oltva, belerohanjon saját vesztébe is. Otthon nagy parádéval fogadták a falu becsületének és boldogságának megmentőjét. VI. Egy év múltán pedig megszületett Tóth András uram első fiacskája — arcána félholdas je g g y e L Az enyickei bíró famíliája pedig ezentúl Rab-Tóthnak neveztetek. Ugy-e igazam van? Nemesség volt biz‘ ez! Nemzedékről nemzedékre származott át ez a nemesi név és apák fiaikban örökítették át a félholdas jeleit a Rab-Tó tliok minden fér- í[sarjadékának arcán. Ugy-e, olyan szép ez, mint egy mese? Pedig színtiszta valóság. Hol vannak már a törökök pogány félholdjai! S a Rab-Tóthok férfiaknak arcán még ma is ott söiétilik Murzuknak, az egri basa hóhérának rémes kezenyoma; — most már egy derék magyar család eleven címerévé magasztosulva. VII. A Rab-Tóthok falujából való Emberévé kapitány garmizoninspeikciás volt azon a napon... Tisztéhez tartozott a helyőrség ügyeletes tisztjének sok egyéb közt az is, hogy ellenőrizze, éberen teljes kik-e az őrök kötelességüket a garnizoináristomban? Ebben a komor épületben, ahol a katonaság bűnösei töltik rabságukat. Mikor kapitány ur Emberevö rendben talált a kapuvártánál mindent, Szitárcsik Vencel őrmester, az áristom prófosza, alázatos tisztelettel javasolta, hogy ahogyan ő, a kapitány ur is bújjon posztópapucsba, ment úgy lehet igazán tetten érni a sem mire való őrszemeket a börtön folyosóin, ha arra vetemednének, hogy őrhelyüköu elszúrditsanak. Oda voltak ez ormótlan papucsok készítve a tömlöebartó kulcsos-kamrájába. Kapitány ur Emberevő belebujtatta laikk- topánkás lábait a csúf, de célirányos alkalmatosságba és elindult a folyosó őrszemeinek az ellenőrzésére. Az elsőnek ott kellett volna járkálnia a kö- nyökailakiu folyosó túlsó részén, ab óvá a folyosót elzáró vasajtó kérni el őrésén nem lehetett ellátni. * ... A nyomasztóan .komor, boltozott, fehérfalu folyosón azonban — amelyre úgy voltaik rá- rajzolódva a félhomályban a cellák ajtajai, mint megannyi koporsó — néma csönd honolt. Elaludt volna csakugyan az őrszem, va«rv csak megpihent s a lám pofén ybe mered, mintha attól akarna erőtadó példát venni az éberségből; közben hazagowaoil a szülőfalujára? Hej de nehéz vcxlt hiszen onnan elszakadni három keservesen hosszú esztendőre! Az Emberévő és a prófosz nesztelenül osont el a cellák ajtai előtt a folyosó könyöke felé. Mihamar oda is értek és látták... Szörnyű fegyelmi vétséget láttak, amiért esztendőkkel méri a büntetést a szigorú katonai törvényköny v. A folyosó derekán, érmen a drótról függő petroleuinLámpás fénykoréban, két ceiiaajtó között, falnak vetett háttal aludt a poszt. — No, neked régen rossz, cimbora! — gondolta a kemény szolgálatban megkeményedett szívű tömlöctartó őrmester. Az Embarevő in,tő mozdulattal szájához emelte kez'yüs kezét. Azt mondotta ez a mozdulat: — Csitt! Csak lassan a testtel. Tetten kell öt érni! Az alvó baka mindenről álmodhatott, csak arról nem, hogy mekkora veszély fenyegeti. Vagy mégis megálmodta? Keserves, mély sóhajtás szakadt föl melléből és feje féloldalit, billent, nekitámaszkodva a szuronvo'S fegyver csövének. Az Emberevő a prófosz vállára tette a kezét, úgy állítva meg Szitárcsik őrmester urat sietős útjában. — Lássuk, alszik-e csakugyan? —* súgta eközben. (— Hogy alszik-e? gondolta a prófosz. — Persze, hogy alszik, de ha a kapd tán'* ur még sincs meggyőződve énről, mit csinálhat az őrmester? Kaptákban állva egy véleményen van tüstént a felsőbbséggel, bármenynyire nem érti is a dolgot.) Ott álltak hát egy hosszú percig pár méternyire a nyilvánvalóan alvó poszttól. Az Emberevő kapitány fürkészve nézte az ismerősnek tetsző arcot. Hol látta ő ezt már? Nem az ő századából való. Még csak a zászlóaljából sem és mégis ismerős. A puskacső nem valami kényelmes párna. Nem csudáim való hát, hogy az alvó Vil- mos-baka feje uj helyet keresett pihenésének. Megmozdult a csákós fei és hátra billeni a falnak. A kapitány ur keztyüs keze idegesen rán- dult meg. Már tudta, miért olyan ismerős neki ez a legény? A lámpa rátüző fényében ott sötétlett az alvó őrszem arcán az enyickére való Rab- Tóthok eleven nemesi címere: a török félhold (— No, megyünk-e már? — töprengett, nem értve ezt az egész históriát a prófosz.) De nem mentek. Kardiány ur Emberevőnek sürgős tennivalója akadt hirtelen..-' Belenyúlt a köpönyege zsebébe és elővette ezüst dohányszelencéjét. (— No, nézd már! — gondolta őrmester ur Szitárcsik. — Ez bizony rágyújt.) S csakugyan: Kapitány ur Emberevö lehúzta kezdői jót, kinyitotta a d ö z n i födelét és sodorni kezdett egy cigarettát, de naigyon remeghetett a keze, mert az ezüstszelence a földre esett és visszhangot riasztva csattant a folyosó kőkockáira. Bosszankodva, de fürgén hajolt le érte, megelőzvén a szolgálatkész őrmestert: — Biz ez kiszóró dóit. No, mindegy... Gye- rünkÉs elindultak az őrszem felé. Az pedig — keményen f e r t i g -be csapta a szűrönyos puskáját: — Halt, verdá! — Gutf. reund! — Feldruf? — Budapest. — Lózung? — Patrontáska. — Passzárt! No, fiam — folytatta a szolgálati diskurzust az Emberevő —, Marsübungotok volt, ugy-e? — Igenis, kapitány urnák jelentem alás- san. —- Fáradt, vagy, ugy-e? — Válltam már fáradtabb is aratáskor. <— Enyickién? Kapitány urnák jelentem alássan, igenis, ho^ Enyickón. *r- Ej, de tud mindent ez a tiszt ur, — gondolta a baka. De a következő pillanatban szinte léesett a csodálkozástól az álla. A kapitány ugyanis igy folytatta: — Vigyázz, fiam. El ne nyomjon az álom. Magyar becsület becsülettel végezni a kötelességünket. — Igenis, kapitány urnáik jelentein alássan. — Vigyázz a rabokra, fiam és magadra is vigyázz, Rab-Tóth fiam. mert Rab-Tóthnák lenni szép dolog, de keserves, ha a Rab-Tótli amúgy is rabbá változók. Ebből az egész beszédből nem valami sokat értett a messzi földről Kassára szakadt prófosz. Annál többet értett azonban a íélhoildas arcú katona. Mindent megértett, de különösen azt, hogy a bőfél'mentette meg a bőrén sötétlő elmér és hogy ez a derék liszt ur, aki szörnyen hatalmas ur ugyan, de valahogyan mégis csak megértő rokon. # íme,p ez az Emberevő és a félholdad? arcú katona furcsa kanyarodásul, kettős története. KIS VERSEK Irtai FARKAS IMRE Vidéken A reggelinél összejöttünk Törkölyt ittunk, pogácsát ettünk S mert a reggeli délig tartott Mingyárt a korzóra siettünk. Azután jött már az ebéd Az ebédnél is együtt voltunk Ebéd után a feketénél Együtt pipáztunk, bóbiskoltunk Délután újra Utunk-ettünk Csókólóztunk és pertuk lettünk így megy itt mindig, Istenem. Azon tűnődtem szivrepesve, Hogy a színházba egész este Miért néztük egymást gukkeren? Jani Egy dúlt arcú jött elébem Régi jó barátom: Jani. Hova mégy ? Most megyek éppen Piroskával szakítani. Kezet fogott, fordul, keményen, Úgy indult el szakítani. Es két hét múlva nőül vette Piroskát a szegény Jani. Marasztalás Tudok egy divatáru céget Weisz és felperes névre hallgat, Addig intrikált ellenem, mig Száz pengőben elmarasztaltak. Néztem a hivatalos Írási, Nem volt ráírva egyéb semmi Az sem, hogy a marasztalást Ne tessék ám komolyan venni. Dénes Szól az egyik ur: Rémes Hogy megváltoztál Dénes! Emlékszel mennyi krémes • ~~ Diákkorunkba, Dénes! Szól a másik ur, Mérges:, Kérem, nem vagyok Dénes. Szól az egyik tir, Rémes, .....- - • Már nem is Dénes! FINIS Hogy lesz, miként lesz? Ma még nem tudom. Csak érzem, érzem, hogy futnak a percek, Az órák, napok gyors egymásután. — S egyszer csak csendes, bánat éjszakán, Fáradt szemem, örökre lehunyom. Hogy lesz, miként lesz? Jó ég tudja azt! Mindig és mindig hosszabb lesz a mull A jelen üres, s rövid a jövő, — S nem lesz már álmom egekbe törő. — És siratom majd az elmúlt tavaszt. így lesz tudom. Másképp az nem lehet. Sem más. sem én az oka nem vagyok. — Mig céltalanul járom az utat. Az óra fut és éjfélre mutat. — S nem lesz senki, ki azt mondja: Szeret Klimits Lajos. LEMONDÁS ... Hidd el ha behunyhatnám egész telkemet, hogy ne lássam önmagam mert sierettelek úgy szégyelem magam könnyes csókként hullt meg korbácsolt telkemre kárhozatos szavad. Egész imádott tested s illatod megszédültén felém sikoltott, kemény férfi száddal magadba csókoltad a telkemet rácsókoltál a szememre hecsókoUad. a szivemet. A hit és édesanyám■ szava, csak rajtad keresztül volt igaz. Most úgy szégyelem magam, de megéreztem, hogy halál muzsikál a könnyes levegőben és vissza tudtam lopni még magam, ó nagy temetés volt. az, az éjszaka, melynél reggelig virrasztóikon kiégett szemekkel önmagam. (Rimaszombat) Orbán Janka* * A szerző most megjelent „ Vágyak átvess-- töjónu o. verskötetétől.
