Prágai Magyar Hirlap, 1928. november (7. évfolyam, 250-274 / 1877-1901. szám)

1928-11-18 / 264. (1891.) szám

■WB8 notreanfettr 18, vasárnap.

5

Jk jobb belátás tettekkel valé kezdenápzése:

a másik oSdaf föladata"

Grsjsáraiá Gén simáim költségvetési beszédében tárgyilagos érvekkel ítélte el a kéméiig siiovenszkéi és kisebbségi politikáját s mulatta ki az állampolgársági kérdés kezelésének Jogellenességét és tarthatatlanságát

Prága, november 17.

Jelentettük, .hogy Grosschmid Gréza dir. országos keresztény szocialista párti szenátor a szenátus költségvetési vitájában nagyszabású beszéddel vett részt. A közérdekű beszéd fontosabb részeit alább közöljük:

A* állami költségvetésnek tárgyalásánál az előző évek tapasztalata után nehéz a költségvetés hatalmas anyagát kedvvel tanulmányozni, objektíve bírálni és az általunk képviselt néprétegek jogos érdekeinek védelmére és javára még oly indokolt indítványokkal is előállni, mert itt a küzdelem egyenlőtlen és hiábavaló. A legtárgyila- gosabb szakértő, a legékesebben, a legmeggyőzőbben beszélő szónok is előre elmondhatja: „oleum et operám perdidi“, mert amit a pártközi nyolcas bizottság elhatározott, azon nem lehet egy jottányit sem változtatni, azt a többség, változtatás nélkül, megszavazza és a módosító indítványok százait, évről-évre, egészükben visszautasítja. — Ha magyarul szólunk, ime a padok megüresednek, még csak meghallgatni sem akarnak bennünket. Az egész tárgyalás igy csak arra való, hogy a törvényalkotás formái betartassanak és ez az egész n. n. parlamenti munka érdemileg meddő. Ámde ha munkánk egyelőre még mindig kilátástalan a tekintetben, hogy a hatalom birtokosait és gyakorlóit jobb belátásra, az ezen államban élő valamennyi nemzet jogainak tiszteletére és elismerésén* bírjuk, — feladatunk az is, hogy törvényhozó társainknak érdeklődése nélkül, távollétükben is az ország népei előtt bizonyítsuk, hogy e sértő közöny dacára ellenőrzési kötelességünknek lelkiismeretesen eleget teszünk

és az adófizető néprétegek figyelmét felhívjuk az adómiliiók felhasználásának helytelen voltára és ezzel kapcsolatban a kormányzás sokszor téves, gyakran részrehajló és nem egyszer igaz- nágtalan irányaira.

Az állam pénzügyi helyzete

a valóságban

Ebből a szempontokból vizsgálva a költségvetési törvényt, meg kell állapítanunk legelsőbben azt, hogy a tárgyalás anyagául szolgáló törvénytervezet kedvezőbb színben tünteti fel aa állam financiális helyseiét, mint amilyen &> valójában. A törvénytervezet ugyanis a megelőző költségvetési évvel szemben 35.5 millió fölösleget, és a bevételeknek 7.63 millió koronával való emelkedését mutatja ki, — ámde ha az állami kiadásokhoz hozzászámítjuk az önkormányzati testületeknek az állami bevételekhez való hozzájárulását, a postai és vasúti igazgatás jövedelmeinek és az útalapból történt átutaláséinak az állami tartozások kamataira történt felhasználását, ami nem a törvényből, de az ahhoz csatolt kimutatásból látható, akkor az előző év 11.1 milliárd kiadásával most 11.3 milliárd áll szemben, vagyis 200 millióval több, mint az előző évben. így tehát a fölösleg csak a tételek ügyes csoportosításának eredménye, de nem reális valóság.

E hatalmas összegnek közel egyötöd részét, — 1702 milliót — pedig a folyton békét hirdető, pacifizmusával hivalkodó, állam improduktív hadiköltségvetése nyeli el akkor, mikor az e tételnél igényelt többletkiadásokkal szemben éppen a hadirokkantakról és azok hozzátartozóiról gondoskodni hivatott népjóléti minisztérium dicsekszik 30.6 milliónyi megtakarítással, de nemcsak a hadügyi, hanem a külügyi és belügyi minisztériumok szükséglete is erősen megnőtt, holott a megtakarítások éppen ezeknél volnának indokoltak, illetve ezeknél voltak kilátásba helyezve.

A drága külügyminisztérium

Így a külügyminisztérium összkiadása az előző évi 164.9 millióval szemben most 167.6 millió, — amely horribilis összegből 14 millió szükséges a külügyminiszter ur dicsőségét zengeni és a külföldet elkápráztatni hivatott sajtókiadásokra, — „a külfölddel való kulturális összeköttetések ápolására" 4.1 millió van beállítva a korábbi 2.6 millióval szemben, — 550.000 korona fordittatik irói tiszteletdijakra és horribile dictu: csekély

15 millió korona jnt orosz és ukrajnai menekültek támogatására, akkor, mikor a szlovenszkói és ruszinszkói magyarság irói, színészei egy árva fillért sem kapnak, amikor a magyarság sajtója csak az elkobzások áldásaiban részesül, mikor a földművelő magyar népnek csak egy jelentéktelen földmives iskolája, a jövendő generáció magyar anyanyelvén való tanithafására, a folyton szaporított és gazdagon ellátott „cseh kisebbségi" iskolák mellett, csak egyetlenegy tanítóképzője van, amikor a lenyűgöző szegénységgel küzdő magyar nemzetiségű egyetemi hallgató ifjúság menzáira, ifjúsági egyesületeire, szellemi szükségleteinek kielégítésére a kormányhatalom ügyet sem vet, ilyen irányú kérelmeinkre még csak nem is válaszol!

Jellemző az is, hogy mily kis tételek vannak a kereskedelem, ipar, a forgalom emelése céljából a költségvetésbe beállítva, — de még inkább szembeötlő, hogy mily kevés lett az államadósságok 1 törlesztésére fordítva, — mily alacsony a 9.5 mi!- liárdot kitevő állami szükséglettel szemben az 1.74 milliárdot kitevő egyenesadó jövedelem, ami egy export jellegű államnál mind nem a budget szilárdságának bizonysága, — különösen érdekes továbbá, hogy

a belügyi tárca szükséglete 61.6 millióval nőtt meg akkor, amikor a közigazgatási reformot éppen azzal harangozták be, hogy a közigazgatást egyszerűbbé és olcsóbbá teszi.

Bizonysága mindez annak, hogy a költségvetésből is világosan kitűnik, hogy itt minden intézkedés azt a téves célt szolgálja, mintha ezen államnak egyedüli feladata csak az volna, hogy a cseh nemzeti államot épitse ki, a cseh nemzetiségű lakosságot — a szlovákok egy kis vállveregető felkarolásával — juttassa hatalomhoz, földhöz, hivatalhoz, iparhoz, kultúrához, stb. stb.

A kisebbségi jogok mostoha sorsa

Téves azonban az állam pénzügyi erejének és egyéb hatalmi tényezőinek ily irányú kormányzás céljaira való fölhasználása, mert nem ez volna a konszolidáció útja, hanem az, hogy

az ezen államba jutott népek élete hozassák összhangba a békeszerződésekkel, orvosoltassa- nak azok igazságtalanságai, — határozatai pedig hajtassanak méltányosan, hátsó gondolatok, kijátszási törekvések nélkül végre.

Hogy a békeszerződések javításra szorulnak, — hogy e szerződések határozmányai nem a szerződések szelleme és intenciói szerint lesznek a gyakorlatban megvalósítva, azt ma már nemcsak a mi panaszaink sikoltják a világ lelkiismeretének fel- rázására újra meg újra, de — habár csak akadémikus formában, — elismeri a most jubiláló állam feje, a köztársasági elnök nr is és kijelenti a barátunknak éppen nem mondható Scotus Yiator is.

Az ilyen kijelentéseket azonban — a múltban legalább — javunkra szolgáló cselekedet eddig nem követte. — A békeszerződések megkötése óta az utódállamok általában, igy Csehszlovákia is, kihasználták azt a helyzeti előnyt, hogy a még folyton előtérben levő világhatalmi kérdések

Hogy ez a szkepszis nem túlzott, azt igazolja az a körülmény is, hogy megint csak a külügyminiszter ur keveri ezt a „belügyet" és hirtelen frontváltoztatással azt pámap előtt egyszerre nemzetközi kérdésnek léptette elő, nyilván, hogy a megoldás kitolódjék és hogy a kérdés megoldásának folyamányaként előálló anyagi részt esetleg a többi utódállamra is átháríthassa. Hosszadalmas volna e helyütt kitérnem az illetőségi és állampolgársági kérdés eddigi történetére és ezért csak arra mutatok rá, hogy

az 1926. évi 152. számú törvény (lex-Dérer) a

kérdést nem oldotta meg.

Ez a törvény nem állítja helyre a trianoni béke- szerződés 61. cikkelyének és az 1920. évi 236. sz. csehszlovák törvénynek megfelelő állapotot, hanem a trianoni szerződés értelmében ipso facto csehszlovák állampolgárokul elismerendő személyek csak egy részének nynjt igényt arra, hogy az állampolgárság megadását a csehszlovák hatóságoktól kérjék. Ez már magában véve is visszaesés. Ami jogom, azt nem kell kérnem és annak megadásáért még fizetnem is!

A trianoni békeszerződés 61. cikke értelmében ugyanis a csehszlovák állampolgárság mindazon volt magyar állampolgárt megilleti, aki 1910. január 1-én valamely csehszlovák községben illetőséggel bírt,- a lex-Dérer az állampolgárság megadásának igényét azonban csak azon volt magyar állampolgároknak biztosítja, akik 1910. január 1-je után is, mind a mai napig, megszakítás nélkül a csehszlovák köztársaság mai területén laktak és más állam területén sem illetőséget, sem állampolgárságot nem szereztek. Ez egyrészt a békeszerződéssel ellenkező kikötés, másrészt fizikailag teljesíthetetlen követelmény. Hiányossága, homályossága tehát az e téren uralkodott jogbizonytalanságot nem hogy megszüntette volna, de még fokozta. E törvény fogyatékosságán, benső hibáin felül azonban

e törvény végrehajtása indokolja és magyarázza

meg a kormánnyal szemben való politikai bizalmatlanságunkat.

Mikor ugyanis a törvény életbelépett, a hontalanok ezrei nyújtották be kérelmeiket. Az illetékes hatóságok azonban minden elképzelhető módon huzták4ialasztották ezek elintézését, visszaküldték „további nyomozás" — „hiánypótlás" végett. A rendőrség, — amelynek voltaképp hatásköre sincs ez ügyekben, — az iránt „nyomozott", hogy a folyamodó magyar nemzetiségü-e, — beszél-e csehül vagy szlovákul, — milyeu társaságba (nem-e magyarba?!) jár, stb; — ha aztán mégis eljutott a kérvény a belügyin misztériumba,

1 kötvén le a nagyhatalmak minden idejét és érdeklődését, —

belső törvényhozásukat akként építik ki, hogy szépen, csendesen csaknem minden egyes törvény és rendelet lefarag valamit a békeszerződések által meghagyott, sőt biztosítani kívánt jogokból is.

E tendenciának kiáltó bizonyítéka a bíróságok önkényes területi beosztása. Ilyen a részben keresztülvitt, részben most tervezett iskolatörvény stb. fen nem akarom ugyan most eddig semmi orvoslást nem nyert gravamenjeink végtelen sorozatát újra felvonultatni, — de szívós kitartással fenn kell azokat tartanunk s reájuk mutatnunk mindaddig, mig végre eljutnak azok az orvoslásukra hivatottakhoz is. Ezek az illetékesek nemcsak az eddig mivelünk szóba sem álló kormányhatalom, hanem a signatarius hatalmak is, akik a békeszerződések részrehajlatlan betartását garantálták.

Ha a nagyhatalmak egymásközti még mindig elintézetlen kérdéseiket egyszer mégis csak — saját továbbfejlődésük szempontjából — tisztázták, — akkor

rákerül, rá kell kerülnie a sornak a békeszerződések által teremtett „kisebbségi" sorsba jutott embermilliók sorsának igazságos rendezésére,

az eddigi kilengések felülvizsgálatára és orvoslására isi Ez ezeknek a signatarius hatalmaknak erkölcsi, becsületbeli kötelessége.

A belpolitikában azonban, ebben az átmeneti

időben, sok fait aceomplit teremtettek és mire a j a nemzetközi jog kodifikációja majd a népszövetség elé kerül, ilyen befejezett ténnyel szeretne külügyminiszterünk e téren is előállani és innen van az, hogy

a kisebbségi kérdés egész eredete és természete ellenére, külügyi kormányzásunk eddig azt „belügyként" óhajtotta kezelni, a belügyi kormányzásban jól bevált, kifelé csillogó, befelé esetleg njabb keserveket fakasztó módon óhajtja megoldani.

Innen ered az újabb Dérer-féle javaslat ie, — amire azonban eddigi szomorú tapasztalataink alapján, — ha mindjárt benyújtója jóhiszeműségében nem is kételkedem, — egyelőre csak az a válaszunk, hogy „támeo Danaos.. .1"

ott következetesen elutasították mindazon folyamodókat, akik minden törvényes feltételnek megfelelnek ugyan, de 1906. január 1-én nem voltak nagykornak (a magyar törvény szerint 24 évesek.)

Minden egyéb jogi fejtegetéstől itt eltekintve, utalok csak arra, hogy a törvény 1. §-ából világosan következik, hogy a csehszlovák állampolgárság megadására igényük van mindazon volt magyar állampolgároknak, akik a törvényes feltételeknek megfelelnek, tehát a kor irreleváns.

Elutasítja továbbá a belügyminisztérium azokat, akiknek 1910. január 1-e után kiállított illetőségi bizonyítványuk van, de a trianoni békeszerződés 62. §-a alapján a csehszlovák kormány által megállapított határnapig, azaz 1921 december 31-ig a csehszlovák állampolgárság elismerését nem kérték. Most már hiába kérik. Azt mondják nekik, hogy e mulasztás folytán magyar állampolgárokká lettek. A magyar állam viszont nem köteles és nem is fogadja el őket állampolgárainak, — op- tálni pedig a szegény hontalanok azért nem optál- tak, mert a kezükben volt az illetőségi bizonyítványuk, — és amikor a legfelsőbb közigazgatási bíróság ismeretes, téves jogi alapon nyugvó, 1923. december 28-iki 16455. sz. ítélete alapján azt megsemmisítették, a trianoni békeszerződés alapján már tényleg nem is kérhették állampolgárságuk elismerését.

A lex-Dérer épp ezeken lett volna hivatott elsősorban segíteni, de betürágással, épp e törvény segélyével ütötték el őket régen megszerzettnek vélt jogaiktól!

Elvből nem adja meg továbbá-a belügyminisztérium a csehszlovák állampolgárságot a volt tényleges tiszteknek és altiszteknek, valamint a csendőröknek, a régi magyar 1886. XXII. t. e. 9. g-ára való hivatkozással, mert szerinte ezekre az 1886. XXII. t c. 4. §-a alapján a község hatósága nem terjed ki s igy a község ellenük kifogást nem emelhetett. Ez azonban, — nagyon szelíden fejezem ki magamat, ha azt mondom, — hogy téves törvénymagyarázat.

Itt a nyugdíjigényektől való szabadulás vágya volt e szűkkeblű törvénymagyarázásnál irányadó!

A békeszerződés értelmében az állampolgárság megilleti mindazokat, akik 1910 január 1-én a csehszlovák köztársaság jelenlegi területén illetőséggel bírtak. — Ipso facto. — Tehát ez nem függ össze azzal, tettek-e hüsógfogadalmat az uj államnak, vagy sem. A helyzeten javítani akaró lex Dérer szerint azonban azon tisztviselők, akik az állami változás (tehát a békeszerződés előtti, még egészen bizonytalan) időben a hüségfogada- loín letételét megtagadták, ki vannak zárva az

A magyarsás állampolgársági kálváriája

M»|4|27

ARGENTINBA

BRAZÍLIA, URUGUAY, PARAGUAY, BOLÍVIA, CHILE, PERU, CUBA. INDULÁS MINDEN HÉTEN.

Hajók: Andes, Almanzora, Arianza. r,/on, Dairo, Demerara, Desna, Deseado, valamint a két hatalmas motorhajó: Alcantara és Austurias (32.000 tonna larta'om, 22.000 regisztrált tonna),

Elismerten kitűnő konyha Kényelmes elszállásolás. Mindennemű felvilágosítást ad:

ROYAL MAIL LINE

PRA&SA 1L, HYRERN5KÁ 24/6.

állampolgárság megszerzésének lehetőségéből. — A belügyminisztérium azonban tovább megy!

Nemcsak azoknak nem adja meg a csehszlovák állampolgárságot, akik a hiiségfogadalom letételét — illő tempore — megtagadták, hanem számos olyan egyénnek sem, akik a fogadalmat akkor azért nem tették le, mert nem is bocsátották őket esküre!

így többek közt a magyar református lelkészek nagyrészét, akiknek emiatt kcngniájukat is visszatartják és ezzel ez érdemes testület tagjai a legsúlyosabb anyagi helyzetbe sodródtak és helyzetükön se kérelem, se interpelláció mindmáig nem segít. Még csak választ sem ad a miniszter!

Megtagadják többek közt azoknak az állampolgárságát is, akik nem itt éltek egyhuzamban, de közben külföldön (Németországban) tanultak (!), külföldön (Franciaországban!) utaztak!!! íme

ilyen erőszakolt érvekkel tagadják meg a köztársaság magyar lakosaitól az itteni állampolgárságot!

Mindezen állításokat az összegyűjtött konkrét esetek azon nagy tömege igazolja, amelyeket a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség prágai nemzetgyűlési képviselői a fönti tények felsorolásával, azok bizonyítására, a Népszövetség Tanácsához is beterjesztenek.

Számtalanszor tárgyaltuk már ez eseteket a ^ajtóban, parlamenti beszédekben, a képviselőházhoz benyújtott törvényjavaslat indokolásában, a nép- szövetséghez egyszer már benyújtott emlékiratban, a most elmondottakkal egyidejűleg, a magyar pártok részéről a képviselőházban benyújtott interpelláció megokolásában, ámde ezen állapotoknak feltárása indokolja azt is, hogy a kérdés megoldásául az újabb Dérer-féle javaslatot sem fogadhatjuk megnyugvással, mert hiszen a szerint is mindazoknak, akik 1910 január 1-e után jöttek ide, de 1918 október 28-án itt laktak, kérniök kellene állampolgárságuk elismerését.

Ez a szlovenszkói lakosok nagy tömegének állampolgárságát továbbra is bizonytalanná teszi.

Ideje volna, hogy végre tiszta bort töltsenek a pohárba és az igazságos megoldás csak akkép képzelhető, hogy

az illetőség és állampolgárság ipso facto megilleti azokat, akik 1918 október 28-án itt laktak.

Ezt az álláspontot indokolja a saint-germaini szerződés 3. cikke, mely szerint a csehszlovák állam polgáraiul kénytelen elismerni azokat, akik e szerződés életbeléptetésének napján (1920 julius 16-án) illetőséggel bírtak Szlovenszkón. Minthogy pedig a magyar jog szerint illetőséggel birtak azok, akik négy év óta, tehát 1916 julius 16-a óta, már valamely szlovenszkói vagy ruszinszkói községben laktak és adót fizettek, vagy közszolgálati minőségük alapján a községi adófizetéstől mentesek voltak, ezek föltétlenül csehszlovák állampolgároknak tekintendők. Épp úgy minden méltányosság szól azonban amellett is, hogy akik 1916. julius 16-a után jutottak ugyan az állam területére, de az államfordulat idején már ilt voltak és azóta is itt élnek, állampolgársága szintén ipso facto elismertessék. Ezt a jogot pedig nem e.setről- esetre kell kérelmezletni. hanem törvénnyel — és természetesen díjmentesen — megadni. Vitássá vált esetekben pedig a nemzetközi jogban is érvényes azon jogelv szerint kellene eljárni, hogy „in dubio mitius."

A kormánypolitika cégsetes szlovenszkói „eredményei"

E folttá'rt állapotok igazolják, hogy az állam végrehajtó hatatl mámáik szerved nem men'ctk a nemzetiségi eMogulítságtóil. Csak ily világos és határozott törvény meddőit képzelhető tehát, hogy újra nem (Lesznek oly elesuszá ok, mint az ellsö lex-Déreméi.

Az álltamnak fölötte kell áldania oly kds- szerü szempontok fölött is, hogy a törvénynek az állam fogalmához is méltatlan szőrszálhasogató alkalmazásávall igyekezzék kibújni nyugdíj- és egyéb, alapjában egészen apróilékos kötelezettségein ok teljesítése alól.

Ma még azonban ez a végzetes elfogultság nemcsak a most ismertetett állami alaptörvény értelme zése és annak végrehajtása so-