Prágai Magyar Hirlap, 1928. október (7. évfolyam, 225-249 / 1852-1876. szám)

1928-10-21 / 241. (1868.) szám

4

4 _______ ms ofc«b« 81. TK&m*. 1928 október 21, vasárnap.

VASÁRNAP

írja: Kosztolányi Dezső

Káté az Írásról

Az iró, ai igazán teremt, elénk tárja a dolgokat s eltűnik mögöttük. Semmit se smagyaráz. Azzal ihat, hogy amit mivel, az érzékletes. Hasonlít az alkotó természethez. Az sem okoskodik és fecseg. Csak van. A patakihoz nem járul széljegyzet. Az erdőnek sincs díszítő jelzője. Aki igazi elbeszélő, a felületeket mutatja s alatta az élet mélységét. Mindent tud, de erről hallgat. A legokosabb ember is úgy beszél el, mint egy tudatlan gyermek. Elbeszélésének varázsa épen ebben lakozik: az ellentétben, a ravasz 'önmegtartóztatásban.

#

„Átszálló'', hallom. Átszállt a sárga villamosról a pirosra. Ma Budapestről Becsbe szállunk át. repülőgépen. A kifejezés kissé zavarni kezd. Meg is jósolom, hogy a jövő évszázadiban már nem fogják használni a villamossal kapcsolatban. Igaz, hogy magát a villamost sem.

#

Az élet egyáltalán nem valószínű. Sohase felejtsék el ezt az írók. Ha egy közönséges embert szerepeltetnek, ne nevezzék okvetlenül Kovács Jánosnak. Múltkor hallottam, hogy egy nagy bérházban lakik egy József József nevű ember. , Milyen különös név. De ugyanebben a bériházban véletlenül lakik egy másik József József is, akinek az előbbihez semmi köze. Realista, ámulj. Tanuld meg, hogy az élet merész. Légy te merészebb.

#

Adaték a nyelvtudás lélektanához. Barátom kilenc éves fia igy szól: „Kérek láfto- jást“. Mit kérsz' — szól az anyja, csodálkozva. „Láftojást". Most veszi észre az anya, hogy fia hét év óta, mióta beszél, helytelenül mondott egy szót, melyet régen, még csecsemőkorában, „féirehállott", rosszul értett s igy alkalmazta anélkül, hogy logikai elemeire bontotta volna. Amikor megmagyarázta neki az anyja, miben áll tévedése, elmosolyodott. Ő tudta, hogy az a tojás „lágy", hiszen sokszor ette, de mégis azt hitte, hogy láftojásnak hívják. íme egy példa arra, miként tanuljuk meg anyanyelvűnket. Beszédünk ösztönös, nem észszerű. A pohár — pohár, az eke — eke. Miért? Ezen nem gondolkozunk. Beérjük azzal, hogy a szavak a fogalmak jegyei. Ha idegen nyelvet tanulunk, a folyamat megfordított: akkor előbb eszünHkel igyekszünk behatolni a szavak értelmébe, aztán logikai mozaik-munkával , rakjuk össze mondanivalónkat. Az ilyen nyelvtudás azonban — épen ezért — hajítófát sem ér.

#

A körúton egy bolt ajtaján ezt olvasom: „Haláleset miatt zárva." Közben igy tűnődöm: „Ki halhatott meg? A kereskedő? A fiatal felesége? A kislánya? Ez a kézírásos papírlap, melyet a szél lenget, semmit sem árul el, de gyász van mögötte, kéztördelés, koporsó, hitvesi, apai fajdalom." Barátaim, próbáljunk mi is ily tömören Írni, bukfencek, nélkül, ilyen nyers, üzleti fogalmazással. Ha jól helyezzük el a szót, akkor az olvasó levonja l>előle a tanulságot, képzelete működni kezd s épp oly döbbenten fog megállani Írásunk előtt, mint én e bolt előtt.

„Ó lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyú, szép emlékezet." ('Petőfi költeményéből, a Tündérálomből.) Ez a legszebb két magyar verssor. Hatalmasan ívelő kép. A szálló hattyú, mely betekinti azt, ami elmúlt s haldokolva énekel, messze távlatot nyit. De mindez vajmi kevéssé érteti meg, miért halhatatlan a vers. A szöveg a külső formájában is példázza a gondolatot, az érzést. Ezért halhatatlan a vers. Milyen nehéz, botladozó, cammogó szavak ezek. A hattyú nem repül, nem halódik és nem dalol, hanem száll, haldoklik és énekel. Aztán az emlékezet egyszerű szép jelzője a „szép", melyen a jajgató hangsúly fáradtan, sokáig pihenhet. Ez a két spondeussor a költemény jambus-menetébe illesztve mintegy marasztalja a itiinő ifjúságot. Nem akar elmúlni, hogy vissza-visszatekinfhessen rá, ameddig csak lehet. Maga a vers is lassan száll és hosszan énekel, bennünk.

TAMAS LAJOS

' • ' •

Alapítva 1833. Telefon 39.

dxszmfi

Gveg', porcellán o&gykereakodése. 0

KOSIG E, F S - u t c a 19* *

Nagy választók. Jutányos árak.

ELALELT ZSÁK

Halottfehéren izzik a mező.

A hajaal még rádobfca csókját, aztán uj kalandokra irainlott;

Azóta tépi, vájja, ostromolja őt a nap,

Hogy teremjen neki minél több virágot és minél több kalászt.

Olyan megejtő volt az éj után a fölkelő pir szent varázsa

S ób an szendén pirult a mező, milyen kár érte, hogy a hajnal is egyszer délbe fordul S a nap nem oly kíméletes, letépi ára a hófehér fátyolt szerelmese testéről,

Elüldözi az aratókat féltékenységének izzó vesszejével,

A kutak vizét is felhörpinti növekvő, roppant szomjúságban.

Bizony a nap nem trubadúr s nem is cimborája a hoídsugárnak,

Ereje mindig célba talál, a szerelmét nem keríti körül hízelgésekkel, bókkal,

Egyedül akar lenni vele s a déli mező Most úgy fekszik lüktető, forró karjaiban

Mint elalélt zsákmány, szótlan lányka, elnyúlva a július tágas nyoszolyáján.

HRPLÓm

írja: KARINTHY FRIGYES

UER5EK

MlwiP

Szájpéfi- szájra adja

mindenki, menynyire meg van elégedve a

,Patent J3Mkow

féle

marh aitató-berendezéaünkkel.

Ennek következménye, hogy az elmúlt esztendőben minden tulajdonos ur legteljesebb megelégedésére több, mint 50.000 darab „Patent-Dikow“ vályút szereltünk fel.

Önnek is érdeke, hogy csak egy ilyen igazán kipróbált

Itatóflelszerelést

szerezzen be.

Minden utánzat értéktelen.

HIKOW & ZEDNÍK, GABLONZ a. N.

A legmodernebb marhaitató készülékek csebszlovákiat legnagyobb ■peetátis gy$ra.

1928 október 20.

Régi, kipróbált papoknak van egy áhita- tos szép szokásuk — az ihlet teremtő erejét úgy bizonyítják, hogy, nem készülvén a prédikációra, ott a szószéken, találomra nyitják ki a Bibliát s a prédikációt aztán ahhoz, a mondathoz füzük, ahová, irányítottak.

Ez a módszer nemcsak a Gondviselés rejtelmes értelmét akarja hangsúlyozni, Istenre bízván az első szót. A bibliaértő tudósnak és hívőnek azt a meggyőződését igyekszik nyilvánvaló kísérlettel igazolni, hogy a Biblia, úgy ahogy van, egységes etikai és esztétikai komplexum, összefüggő egész, értelmes, önmagában megálló világ, mint a valódi — bármelyik mondatából indulj ki, módot találsz rá, hogy ezzel a mondattal is, mint a többivel, az egésznek értelmét magyarázzad — összefüggő, önmagába visszatérő láncolat, bármelyik láncszemével emeled fel, megmozdul az egész, kinyilatkoztatva belső jelentését.

Sokszor írtam és beszéltem Babits Mihály költőd világáról. Most, hogy huszonöt év termése egyetlen, vaskos kötetben kerül a kezembe, engedtessék meg nekem is a játékos kísérlet, amit tudós teológusok se restéinek

— róla beszélvén, hadd dicsekedjem el vele, mennyire jól ismerem, milyen otthonosan érzem magam ebben a bonyolult világban.

S hadd próbálom igy, játékosan bebizonyítani. hogy ez a világ minden káprázatos változatosságán és tarkaságán túl, mennyire egyetlen embere!

Tehát — csapjuk fel, találomra, a négyszáz egynéhányoldalas könyvet.

*

221-ik oldal.

„Elhiszem, mert esztelen .. A

„Kép a szó és test a kép — és szószerint a régi írás..hogy az Ur saját alakját adta volt az ősanyagnak... istentoépet az embernek, Mr az Isten testtelen... Testtelen és képtelen — képtelen, mert végtelen — végtelen és kezdtelen — elhiszem, mert esztelen

— esztelen, mert végtelen — mindenütt vau az egész ... minden sejtje végtelen ...

... Képzelem, mert képtelen ...

(Keresztény Makánia)

*

No, ravasz prédikátor, mondja a kaján hallgató, most megjártad. A nagy Verscsinálómester, a szavak érzéki cserepeiből szánes kösöntyűt faragó Hefaisztosz, a „Gáláns ünnepség", a „Danaidák" a „Fortissimo" hires Babits Mi hál vára, hogy voína éppen ez jellemző, ez a teozófus-metaíizika, értelem-kereső nacionalizmus?

Lassan a testtel, szeretett híveim.

4c

Először is — ennél versebb aztán igazán nehezen lehet egy vers. Úgy lüktet és pattog és hánykolódik benne ütem és hang és betű és zönge és zörej, mintha kilenc klasszikus szimfónia zenei tartalmát sűrítették volna össze egy jazz-cbanlestonba —ha ezer füled fpfcNk, mind m evet betffltené. j,

Jó, jó, — most veszem észre, ez igaz. Csakugyan, ha a fülemre hallgatok, kiderül, hogy az egész csupa ördöngős hangszerelés. De akkor meg — mi van az értelemmel? Az őrleménnyel, ahogy boldogult Kiss József kérdezte, kedves, gúnyos orrhangján? Csak nem akarod elhitetni velünk, hogy komolyan kell venni azt is, amit mond, hogy legmélyebb, lényegkereső töprengéseit közli velünk — mikor nyilvánvaló, hogy az egész misztikum és racionalista és filozőfikus spekuláció, csak röpke alkalom és téma a számára, ehhez a zenei produkcióhoz ? ,

*

Hát barátom, látod, éppen ez az, hogy nem egészen igy van. Hányszor mondtam már, hogy a vers éppen azért vers, mert nem lehet semmi más — hogy minden más műfaja minden más művészetnek meg nem érteti veled, ha közvetlenül nem vált véreddé — a széptan! elemzés és csődöt mond, mihelyt „szétválaszt" tartalmat és formát. „Ha a fülemre hallgatok" mondod. Csakhogy éppen az van benne, hogy a vers az egyetlen művészi műfaj, ahol nem lehet külön egyik vagy másik érzékszervedre hallgatni. Ha képet nézel, nyisd ki a szemed, ha zenét hallgatsz, hegyezd a füled. De a vers számára egyszerre, egészben ki kell nyitnod, ez van benne, pajtás — a füleddel és a szemeddel és az érzelmeiddel és az értelmeddel, testeddel és lelkeddel egyszerre fotghatod csak fel. Nincs más hátra, — mert igv is készült, barátom, egy és ugyanakkor indult meg belső érteleim s külső hang, gondolat és kifejezés, kifejezés és közlés zakatoló gépezete az alkotás pillanatában, mely a költő esetében annyira, hasonlít ama valódi teremtés pillanatához, mikor élet fogan és születik: lüktető, ütemes, görcsös szívdobogása közben egy lelkes élőlény erőfeszítésének, mikor egy másik élőlényt megtermékenyít.

*

Néha szinte szószerint érzem.

Néha szinte azt hiszem, valami önálló, eleven élőlény a Vers, — egy önálló életet élő, külön életitörvényekkel rendelkező energia-organizmus. Kiválaszt magának, akárcsak valami lelki élősdi, néhány szerencsétlen lelket, rendesen a legpompásabbakat, befészkeli magát értelembe és idegekbe, magá- basziv emlékeket, vágyat, tudást, éíetener- giát és nem nyugszik, míg meg nem születhet. Próbál menekülni előle a megszállott lélek — hiába! A menekülés erőfeszítése is csak a verset táplálja és duzzasztja, — a költőt még keltőbbé teszi, mikor nem hisz már a költészet megváltó, minden életszépséget felülmúló jelentőségében, mikor, egyre többet élvén, látván, hogy elszalad egyetlen élete, kétségek támadnak szivében.

Csehszlovákia egyetlen szépirodalmi képes hetilapja a

Képes üé3

megjelenik minden hét csütörtökjén

„Vae, Vae, care páter, nunquam iám carmina ddeam", — szavalja versekért elszenvedett kínjában szegény Ovidius és Babitsnak is legzengőbb versei azok, amikben („Egyfajta kultúra", „Elhibázott élet", „Isten fogai közt") átkozni kezdi az édes mérget, mely egykor, a lélek hajnalán, leikébe lopódzott s amellyel akkor még büszkén azonosította magát „In Horatium".

*

Mert ha mindez igy van, kevés költő volt még a világon, akit a Vers annyira kisajátított magának, mint Babits Mihályt. Ady Endre primitívebb ösztöne korán sejtette meg, hogy az átkozott „isteni szikra" valóban veszedelmes gyújtogató — kÍvűiről esik a gyanútlan leiekbe, hogy mindent felégessen. Ady küzdött is ellene, már első verseiben érezni, hogy szemben áll tulajdon géniuszával, fél tőle, próbálja lerázni — ezért tartják, felületesen, pesszimista költőnek. Később megpróbált fölébe kerülni a Versnek, megpróbálta a lehetetlent, hogy a versedet állítsa életharcának szolgálatába — végeredményben mégis egy életet kellett ráfizetnie, bogy néhány épkézláb vers megszülethessen.

Babits lelkében a Vers, ugylátszák, még többet akar ennél. Újjá akar alakulni, fejlődni, kiválasztódni, fejlődéstani értelemben, felszívni magába mindent. Babits lelkében kísérletezik a vers önmagával, mintha csakugyan valami tengeri csodaállat volna, ichtio- saurusz, átmeneti lény, mely attól tartván, hogy kipusztul ebben a formában, sárkánnyá és madárrá és emlőssé (szabad verssé és futurista verssé és prózai verssé) próbál vedleni, nem halálfélemében, mint Babits hiszi, hanem inkább mohó élétvágyábam

*

Nem, ó nem „gondolattá finomult zene" — verssé vált gondolat ez és verssé vált világszemlélet és verssé vált élet és verssé vált verskritika. Hiába próbál visszatérni az ősi kezdethez („könnyű diait szeretnék írni") a következő pillanatban kiderül, hogy a „koaiy- nyü dal" húrjain elcsúszik nyugtalan keze, — mit kezdjen vele, mikor annyira természetes kifejező eszközévé vált a vers, hogyha történetesen (müveit és gondolkodó ember létére) egy matematikai felfedezésre bukkanna értelme: sokkal könnyebben és természetesebben és világosabban tudná tételbe foglalni verses formában, versnek, mint. közönséges mondatban.

A gramatikája a vers. Rim és ütem ugyanaz nála, mint nálad, a kötőszó és iuter- punkció, amivel rendbeszeded mondanivalód.

Valami történik a Vers élettörténetében

— hatánnesgyén áll a Vers, életről és halálról van szó. Ez a forradalom nyugtalankodik Babits kötetéibeh.

Hová igyekszik?

Nem fogja eldönteni se irodalomtörténet, se hencegő holnapéskodás. A költő nem időjós, a vers nem furk ősbot.

Talán a kabala ...

„Tizenhárom

Hiszen várom

Majd jön valami semmin ut,

valami vizen álom".

Egy bizonyos — s ezt érzi az ember. Babits könyvét lapozva; mindegy az, egyik igy tetszik, másik úgy — egyik jobban „fekszik" éppen való hangulatomnak, másik kevésbé — egy bizonyos: a Vers mégis csak valami igen nagy dolog lehet, a létező dolgok között, ha ennyire hánykolódik és vergődik és gyötrődik tőle a Lélek.

Talán csakugyan annyi, mint maga az élet. Talán még több. Talán túl is éji.

(Jeliért Oszkár szép sorai jutnak eszembe a Nagy Paráznáról. Lenyelheti, egészben, a gyenge dalos madarat, — tollas szárnyait nem tudja megemészteni, ki fogja okádni egyszer s akkor a szárny széttárni és felröppen az égre

— mert erről, erről, erről szól a dal.

Ennek a szárnynak rejtelmes suhogását, minden érzéki zenén és minden értelmi okoskodáson túl világosan érzi a lélek B;ihits köb tészetében.

Művész és költő — ellentmondás.

De „elhiszem, mert esztelen és képaeittmf mert képtelen, kínén". ^