Prágai Magyar Hirlap, 1928. október (7. évfolyam, 225-249 / 1852-1876. szám)
1928-10-14 / 235. (1862.) szám
4 1928 október 14, rafiám ap. zrzmxi RÉGI TITKOK Más BARKÓ ISTVÁN Jegyzetek a boldogság lajs feltételeiről I. A szörnyszülöttel terhes tavaszán, a világháború megérkeztének évében Kolozsvárt egy tagbaszakadt oláh legény hordta reggelenklnit nagybátyáim óknak a tejet. Szol- gáti ugyan elekor a háznál egy csiinos székely lány is, aki értelem dolgában feltétlenül felért bármeily férfiemberrel. Természetese® az oláh tejessel is, jőMehet ez az átlagos fa.j- tá'jábelinél jóval intelligensebbnek látszott. A két ember reggelenként nem tudta elkerülni egymást. A lány nyitotta ki a kapun i tót a tejesnek. Ez széles dészüje, kié resztet t inge és fürtös haja keleti pompájában félreis- merheteftlen érdeklődéssel beszélt a lánnyal. Ismert népi szeméremmel mindem egyébről szó esett közöttük, csak arról neon, ami a férfit a legjobban érdekelte. Mert a lány nem állhatta ezt az embert. Egy darabig közömbösen hallgatta, pár perc .múlva. aztán rendszeresen összevesztek. A lány nevetve és finom női arroganciával ingerelte a lengén yt. — A tej vizes — kezdte egyszer. - — Egy csepp víz sincs benne. — Hát akkor mért folyik? — Az a természete! — Ha nem lenne benne viz, egy helyben állma, mint a vas, vagy a fa, most pedig úgy lötyög, mint az esőviz! — Ha ilyeneket mond, többet nincs tej! — Bar már látnám! — Hát igazán azt hiszi, hogy viz van benne?! — Persze, hogy van, még pedig hóié! — No ha hőié, akkor fojjon! — s avval a legény a kanna tejet kizuhintotta az udvaron olvadó hő közé. A kannát is földhöz csapda, belerúgott, majd hirtelen fordulattal, megdöbbentő intenzitással egy egészen más kérdés felé fordult. — Majd lesz itt rend — kiabálta —, ha mi leszünk itt az urak, ha Erdély a románoké lesz, ha ők fognak itt parancsolni, amely idő nincs is már messze, azt mindenki tudja, de hiszen akkor majd meggondolnák a gyanúsítást, hogy hóié van a tejben. A székely lány nevetve futott be a házba s az ablakon apró tárgyakat, darab szappant. üvegecskéket, púderes dobozokat dobált ki a dühös udvarlő elé. Ezeket a dolgokat az udvarlás folyamata alatt ajándékba kapta. Visszutasitta tusának ez a konkrét kifejezése a tejest végképpen felbőszítette, de csodálatosképpen nemcsak a női szív álnoksága, hanem a fennálló állami rend ellen is. Hiszen van, van ilyen eset, némely embertársunk hasonló helyzetben, haragja támadó dühében egészen a világrendig is elmegy. Esetünk azonban faji alapon maradt. Még számos mondatot hallatott a románság nagyhatalmi terveiről, miközben a ka mi felé vonult. A ház ura, magyar királyi törvényszéki bíró, kemény székely ember, mosolyogva hallgatta őket. Én olyan vidéken éltem ódákban, ahol a nemzeti és társadalmi élet távolról sem ismerte az afcno izzóra ekkora fojtottságát. Ebben a pillanatban Is felizgatott vendég voltam ősi hazámban, akit a váratlan csillaghullás megdöbbentett. Hosszas követelőzésem.re megnyugtattak, hogy a szerelmében .mécsesalaiott egyszerű ember dühíti töréseit fölösleges volna komolyam venni. Ez különben is könnyen jut, ha ingerük, a fanatizmus állanáiéba. A harag-láva- tartalmáról nem esett több szó, a tudoimánvos analízis elmaradt.-Ellenben családi körbe telepedve a forró föld hálám érdekesen és nvágódtam beszélgettünk hatalmáról* *a — szerelemnek. II. Olyan városban történt, ahol a magyarsáv mindig kisebbségi életkörülmények között élt. Azonban olyan korban még, a háború előtt, amikoT ez az állapota sokkal el titkol tabban jelentkezett, mint most. Nem eerv példáját idézhetjük annak is, hogy ez a hajdani eltitkoltság sem volt valami nagy mér- tékn Csak akkoriban rosszabbul láttunk, kevesebb érzékenységgel s az állami rendbe be lea lakúit nyugalmunk érzékid képességeinket is elzsibbasztott a. Nevezett városban azonban mégis sok szót vészé d re adott alkalmat a szülői hatalomnak az az interpretálása, amelyet egv neves helvi ügyvéd, ismert nemzetiségi politikus, követett. Leánya bu- daoesti fiatal úrhoz akart férjhez menni. A boldogságra jelölt urnáik neve. pénze, jó állása és kellő szerelme volt, de a nagvszháv apa csak úgy elvegeit volna a házasáéba, ha veie otthagyja Budapestet ’ és anaósiá irodájába társulva kegdi meg boldogság táInjára szerkesztett uj éleiét a heevek közötti kis városban. Az aimhimózu'.- vőleg/nv erről hallani sem akart. Aípós.jelöltté arról nem akart hallani, hogy veie ne akarjon az ő akaratáról hallani. Szegény menyasszony, az áru, csak egyet akart, fölösleges komplikációk kihagyásával a szimpatikus fiatalember felesége lenni. Az általános hajthataHanságban az apa futotta ki a legjobb formát. Közszájon forgott egy kijelentése, nem sok, de annyi, hogy Budapestre azért nem adja a lányát, mert nem akar örökre elszakadni tőle. Hogyan örökre és hogyan elszakadni? — volt a kérdés. A felelet kitérő volt, de középponti magját az idő igazolta. — Én Prágában jobban érzem magamat, miiül Pestem! — Azonban folytassuk. A vőlegény magába lőtt, de felépült. A lány sirt, de később sikerült letörölnie könnyeit. A reális apa közben tovább álmodozott, egyszer aztán felébredt, de ébredése nem volt kellemeíleem. 1018-at. irtunk akkor. A vőlegénnyel nemrégiben a sors hozott össze, ő már egészen nagyállásu ur, de még mindig fátyolos szemmel tudta elmondani az esetet, aminek következtében ifi ég ma is egyedül éldegél s ha behozzák, agglegényadót fog fizetni. Közöltem vele, hogy rajongásának egykori tárgya, a Mindenem ma Prágában lakik neves ember oldalán. Szere'lmelak is elvesztették faji hegemóniájukat az érzelmek világában. Nem mellőzhetjük, hogy ezen processzus megindulásának kezdeti idejében szintén nem vettük észre, hogy miről van szó. III. Némely nép számára, szerencsétlen történelmi időpontokban az idő, a sors és a lelkiállapot fog almai csak az emlékek utján s a múlt képzetével rögzíthetők. Ezekben a megállóit időkben a kiválasztott népeimek csak múltjuk van. Fajtám kisebbségi sorsiba jutott részei számára az idő megállóit. A védekezés attitűdje egy helyhez szegez bennünket és jobbat nem is csinálhatunk, noha csak az halad, aki támad, óránknak most csak a percmutatója mozog s őr 11 az eigy tér és egységes időfelrtételek kontinuitásából kiesett percek millióit. A fontos mutató, az órák mutatója most áll. Ránézek s a vér is megáll ereimben. mPLóm !r|a: KRRINTHY FRIGYES Hazafelé „Danton** premierje után — 92S október i Igen, igy volt ez már egyszer, — nagyon régen volt — mi ez? miféle kisértetek? így bolyongtam én, feltört gallérral, a sötét pesti éjszakában, soványan, lázas szemekkel — ugyanezzel a tombolással a szivemben... távolról a tömeg üvöltött, a sáncul otte-ok ... „Ca ira ... oa ira.“ És Danton széles mellkasa, zihálva, mint a fújtató, ebben az ördögi kováosmübelyben. Rikolt és zihál és fújtat a roppant mellkas és röhögő lángok csapnak fel minden szavára ... lobognak, szikráznak, füst gomoly csap vissza torkába — aztán összecsap a feje fölött. Istenem, hogy dobogott a szivem ... Nini, még mindig ... Meg kell állnom egy pillanatra, hogy magamhoz térjek. Eüs szellő suhan át a Weaselény i-utcán, megborzolja a hajam, odakapok.' Még barna, egyelőre. De már itt oldalt... reggel vettem észre. Az a bizonyos fiatalember, aki lázasan, feltört gallérral, soványan robogott át ugyanezen az utcán, visszafordul onnan a sarokról, büszkén, kócosán, egy kis gúnnyal. Csigavér, bátyám. Negyvenéves vagy. * Éppen kétszerannyi, mint ez a drága, rajongó, tehetséges német fiatalember volt, Büchueí’, mikor ezt a Danton cimü dolgozatot papírra karmolta oroszlánkörmeivel. Szegényke, pár év múlva meghalt, nem érte meg ezt aZ éjszakát, amit épp úgy átélt volna negyvenévesen, ahogy most én, visszaemlékezvén ama látomásra. Meri veled, s talán nemcsak veled együtt, Büchnerem, magam is megkaptam s kiálltam ama lázas betegséget a te korodban, sőt még valamivel előbb. Azt hiszem, nem is restelkednénk bevallani egymásnak, ha valami einsteini negyedik disz penzióban találkoznánk. Hogy miként kezdődött, hogy folyt le, — emlékszel ? Hogyne emlékeznél! Hiszen Oarlyle könyve, ,,'History of FrenclVReVolptio n“ akkoriban jelent meg. Olvastad, ilky-e? Hogyne olvastad volna. Ha az én koromním lennél, nem tagadnád már magad előtt se, hogy soh,a Dantonod meg nem írod e káprázatos könyv hatása nélkül, nem tartanád megalázónak, hogy közvetve, egy remekművön át csapott meg ama látomás, mintahopy nem resteljü'k, ha a pokolról írván vagy beszélvén, Dante jelzőit és képeit használjuk közvetlen képnek és jelzőnek. És én is elmondanám neked. * Tizenhétéves voltam, mikor Carlyle ópo- szát először olvastam. Addig a történelem- könyv unaljnns patronjait ismertem csalt — a forrásmüvek, memoá rok megismerésének szomjúságát Oarlyle oltotta belém. Soha nem felejtem el annak a szivdobog- tntó izgalomnak izét, mikor néhány nap múlva a Nemzeti Múzeum hirlaposztályában elém tették a ,,Moniteur“, a „I/ami du Peuple“, a , P.' re Durhosne" néhány sárga eredőii példányát. A ,.L‘nmi du Peuplo** cimü napilapba aznap Marat irt vezércikket. Mint egy futóbolond, bolyongtam aztán az utcákon, magam elé meredve, megállva néha, ■ég felé emelve sovány aszkéta-arcom. A Városliget volt a Tuilériáik, a Hernád-utca holmi párisi sikátor és a Széna-tér a Gréve-piac. Először én is Dantonra gondoltam, őt kell megírnom, belőle érzek magamból valamit. Aztán a Tengerzöld Megvesztegethetetlen fúrta belém savószin tekintetét — mily idegen 1 mily izgató! Senki nem értette meg — ó, én ismerem a pokolt, ami e külső Mérséklet mögött tüzel 1 vagy nem suhant el mellettem is az imént egy illatos urinő, itt, a Váci-utca Szodomájában — valódi ci-devant. * Mire besötétedett, Budára kerültem át, a Krisz ti na-téren tértem magamhoz. Ez nem Pá- ris, te őrült, te nem vagy Desmoulln Camille, ezerkilencszázötöt írunk és nem ezerhétszáz- kilencvenhármat. És ekkor döbbent belém először a kérdés, — szinte elkültem, hogy eddig nem jutott eszembe. Ez nem Páris. Én nem vagyok Desmioulin Camille. De ezerhétszázikilencvenhárom itt is volt, Buda akkor is állt, ugyanezek a faiak, a Vár és a Bástya azokban az órákban, mikor Pá- risbn Lajos fölött ítélt a komvent. Valamelyik felmenő rokonom talán épn ezen a helyen sétált, soványan feltört gallérral a hüs budai estében ... az „Ami du Peuple“ néhány példánya éppen úgy eljutott ide is. mint ahogy ma eljut a „Figaro** és a „Quotidien“, — vájjon mit érzett, vájjon mire gondolt? M.i történt Pest-Budán a történelem legnagyobb forradalmának napjaiban? Megálltam. Utam éppen a Vérmezőhöz ért. * ó igen ... emlékszem már ... rettenetes! Nem amit az iskolában tanultam róla. Néhány száraz, de megbízható adat, ha jól emlékszem. Frakciói püspök könyve egy szikár söfétszemü ferenorendi apátról, aki valami diplomáciai kiküldetésben Párisban járt abban az időben és visszatért. Párisban látta Mirabeaut és Dantont és nyilván Robespierre-t is. Itthon? Tizenegyre vetődtem haza, a GizeTla-hér- re. A lépcső már sötét volt. Mire felértem a negyedik emeletre, készen volt a „Vérmező" cimü szimfonikus éposznak induló költemény első két strófája: Hallottad a hangot, a régi harangot, Mit elrejt a nagy Duna mélyén? Csak néha beszél, ha rázza a szél Tavasszal, hüs májusi éjen. Imádkozik érted sok régi kísérlet Suhogni hallasz sok régi csuhát — (huhások setét bús körmenetét Éjfélben a hajóhídon át. S aztán, vetkőzós közben, sötétben, hogy a szomszéd szobában észre no vegyenek, míg a teli hold éppen kibújt a Gerb ami-ház fölött: Éjfélben halk, hideg ujjak Kopoglak a kőfalon át — Éjfélben horkanva riadt fel Martinovics, ferences apát Két lépcső kodra kövek bői Sikátor, hosszú torok — Ablaktól le a földig Vonalat húz a nyirok. Ablakból viss zeni ered rá Tele van minden kicsi zug Krétafehér az arca, Szája fekete lyuk. * Iskolakönyveim, a fizika és algebra ott hevertek az éjjeliszekrényen: emlékszem, forgolódás közben le is ütöttem őket, Nem tudtam elaludni. Először Fröhlich jelent meg előttem, algebratanárom, a katedrán, — mellette a Főigazgató és a Tanfelügyelő. Hidegen, komoran, kérlelhetetlenül. Fejemre húztam a paplant. Próbáltam elhessegetni a képet. Nem ment. És már jöttek a szavak maguktól, folyamatosan, a rettenő félálomban: A szűk, magas teremben, hogy kongtak a szavak Lobogtak gyertyalángok sötét tetők alatt, Ól mos, lebiggyedt arcok, fehérlő árkusok Vibráltak, összefolytak. A jegyző olvasott. ó*hogy feküdt a posztón a szürke napvilág! Homálybafult sorokban hallgattak a tárák, A Hétszemélyes Tábla. Mögöttük a falon Kőareu Krisztusisten, meredten és vakon. „Hétszázkilencvemötben... Martinovics... apát.. Királyisértés... A császár... Röpiraíok, ruhák... Az institúciót... bírálták ... ellenezték ... Gyűlések ... föld alatt... republikánus eszmék... „Ez itt... ez konspirált.... pincékbe... föld. alatt... * Egy pillanatra felriadtam — istenem, az algebrát nem Írtam meg, mi lesz holnap? Eli! Legfeljebb nem megyek iskolába! Elbliccelem az órát. Ezek úgyse értenek engem. Mit tudják ők? Gyerünk, hol is hagytam abba? Martinovics a kinpadon vallani kezd. Hallgassatok meg. Megtörött szivemben Nincs szenvedély már ... megbékéli, kínolt, ő, úgy borul a bünbánat fölébe, Mint börtönöm, e szörnyű, szürke bolt... Beismerem már... káték és beszédek ... Voltak valóban ... könyvek és írók ... Szabadságról... meg eszmékről... beszéltünk S bíráltuk is az institúciót... A Marséillaáset lefordítottuk, S amint tehát kitetszett Megsértettük... igen ... beismerem Ó, jaj! őfelségét, Ferencet. Hm. Esetleg viszek igazolványt, hogy miért nem készültem. Értsék meg. Hogy is? Valami történt. Rettenetes. Hallottam valamit. Egyszerre jöttek ... tompa, halk morajjal Az alkonyaiból... jöttek a szelek ... Párisba' bűz ... Párisba* zeng a járda, Parisba* vén vasajtók döngenek, Parisba* fortyog a csatorna, Parisba* báborog — S Versailles alatt, a kéjkerteken át Halló! Bőg bűzös, éhes, százezer torok. Boy éjjel sírtam ... elszorult torokkal Dühöngve vertem a hideg falut, Párisban akkor ünnepelt a konvent, Jourdan sereggel állt Jemnppes alatt... Egye fene, legfeljebb kicsapnak! „Igen — pincékbe ... rejtekezve ... én, én Vezettem őket... összeesküvés? 1 D'dergő szájjal, táncoló fogakkal, Zöldüljetek... ó mind kevés, kevés! Csikorduljon az ujjszoritó, Csavarjátok ki csuklómat, Dögöljetek meg! Többet is tudok még! Oh, jaj! Zuhogjatok, fojtogató falak!... * A hajnal szürke világossága kandikált már be az ablakon, drága Bilehnerkém, mikor az utolsó strófák sorai ott remegtek tizenhét- éves ajkamon: ..Először Sunyt vezették köztük el, Szol áresik felbukott a lépcsőhöz közel Szentmar jav vadul ellökte a papot, TTaj’ióczv sírva ment, őz Pál viaskodott... Martinovics, — i<ry szólnak a régi krónikák. Ájult volt, amidőn a pádra hurcolták... Alapítva 1833. SSL l)S> dhzmli üveg, porceílán n&gykereskedéaa. * j KOS1CE, ■ Fő-utca 19. Nagy választék. Jutányos árak.
