Prágai Magyar Hirlap, 1928. szeptember (7. évfolyam, 199-223 / 1826-1850. szám)
1928-09-30 / 223. (1850.) szám
w 10 % 1928 szeptember 30, vasárnap. A spanyol népléleh — A madridi szinházégéshez — Irta: Péterit Jenő Az egész világ, ahová a hir eljutott, a madridi szinházkatasztrófa hatása alatt áll. Évtizedek előtt, a bécsi Ringszimház égése óta, nem volt ehhez hasonlítható szörnyű színházi szerencsétlenség, mely sok száz emberéletet követelt volna. Emlékeim fűződnek ehhez a halálszinházhoz. Közvetlenül a háború előtt keresztülkasul utaztam egész Spanyolországot. Európai kultúra szempontjából csupán két nagyváros számit: Madrid, a főváros és Barcelona. Legérdekesebbek a déli városok: Sevilla, Granada, Cordoua, Cadix, itt lehet a spanyol népet, a maga őseredetiségében leginkább tanulmányozni, de kultúráiét ezekben csaknem teljesen hiányzik. Valenciában, egy aréna közepén, láttam olyan lehetetlen Lehár-oprette előadást, amelyik ellen a kitűnő zeneszerző élénken tiltakozott volna. A most leégett hatalmas terjedelmű „No- vedades" színházban, amikor Madridban tartózkodtam, délután három órakor voltam egy előadáson. Nem mintha az a nálunk is szokásos délutáni előadás lett volna, de mert ebben a „Novedades“ népszínházban minden órában tartottak egy előadást, skoszor kora délutántól éjfélig. Különös hamisítatlan spanyol műfajt kultiváltak ebben a szinhbfsgnd Egyfelvonásos, énekes, táncos népszinmüve- ket, a zarzuelákaf. Az ember egy előadásra is megválthatta a jegyét, de akár háromra, vagy négyre is, ahogyan kedve tellett és ideje engedte. Minden előadásra másszinü jegyeket adtak ki, ellenőrzés szempontjából. Sehol sem lehetett volna a sapnyol népet jobban megfigyelni, mint ebben a színházban, ahol fék eveszett en tombolt a jókedv. A népénekeket, táncokat, viseleteket is csupán erről a színpadról lehetett megismernem, noha már akkor, Barcelonától kezdve Madridig bejártam az egész országot és a félig afrikai Aii- caníe és környéke lakóitól, az elegáns madridi gavallérokig ismerni véltem a spanyol népet. Nálunk, az orfeumokban, a spanyol táncosnők, hogyha nem debreceni lányok, akkor rendszerint románok, vagy franciák, akik Spanyolországot sohasem látták. A segudailát, vagy malaguenát csakis vérbeli spanyol tudja táncolni. Ezek minden idegükkel, vért- perzselően ringatják a testüket és .a közönséget valóságos önkívületbe ejtik. A ritmus orgiákat ül ezekben a táncokban. Leimi ezt bajosan lehet, mert ennek az élvezéséhez spanyol levegő és környezet kell. A tartózkodó népet az ilyen népszínházakon kívül, a bika- viadalokon lehet a maga valóságában megismerni. Az óriási arénák közül legnagyobbak a madridi, barcelonai s sevillai. Barcelonában egy-egy arénába belefér tizenhatezer ember. Vasárnap és ünnepnapokon két ilyen kolosz- szális aréna telik meg zsúfolásig vérszomjs közönséggel. Tizenhatezer ember őrjöng egyszerre, kendőt lobogtat, padot ver, fütyöl, ordít, kerepel és a toreadort, a nemzeti hőst ünnepük lelkesen, vagy vadul gyalázzák. Ennek a hangzavarnak az elviseléséhez éppen olyan erős idegek kellnek, mint végig nézni ilyen viadalokat. Az idegen, aki a szabályokat nem ismeri, sokszor nem tudja, hogy miért zug fel hirtelen óriási vihar a hatalmas arénában. A szakértők, az affacionadesok tetszéssel honorálnak, vagy elitéinek egyes mozdulatokat. A toreador művészete, amikor a bikát szabály szerint ledöfi, már azért is rendkívüli izgalmas (eltekintve attól, hogy életre-halálra megy a mulatság), mert nagy fogadások állnak az egyes viadalokon, akár a lóversenyeken. Madridban tucatjával jelennek meg igen díszes kiállítású képes lapok, kizárólag a bi- kavjadalok szolgálatában. Granadában volt alkalmam megismerkedni Logartijillóval, egy rokonszenves fiatal toreadorral, akit kétszer sebesitett meg súlyosan a bika. Dúsgazdag ember lett, mert minden viadalát kétezer pezetával honorálja impresszáriója. Azóta talán őt is utolérte végzete. Ritka eset, de nők is kiáltanak a „vérző arénára". Ilyen híres viadornő volt a szép Dina Gavanez, akinek romantikus szerelmi históriáját jól ismerik Spanyolországban. A híres Vicento Gorditonak volt a menyasszonya. Egy nevezetes viadalon hiába várta a türelmetlen közönség a dédelgetett hős megjelenését. Egyszerre kilépett helyette Dina Gavanez és bejelentette, hogy vőlegénye hirtelen beteg lett és ő áll ki a bősz bikával. Nagy elképedés és tiltakozásomért egészen szokatlan, hogy nő vegye át a toreador szerepét. A bátor spanyol leány azonban megmutatta, hogy érti a mesterségét. Rövid küzdelem után gyönyörűen leszúrta a bikát. Elképzelhetetlen óriási lelkesedés. Dina kisasszonyt ünnepélyesen toreadorrá avatták és jobban ünnepelték hazájában, akár nálunk egy híres primadonnát. Később megtudták a hős leány önfeláldozását. Vicento nem volt beteg, hanem hirtelen olyan félelem szállta meg, hogy nem mert szembeszállni a bikával. Menyasszonya nem menthette meg a becsületét, mert a gyávasá* got a spanyol közönség sohasem bocsátotta meg egykori kedvencének. Kétségbeesésében öngyilkos lett és menyasszonya kolostorba vonult. Még tragikusabb sorsa volt Ineznek, aki szintén egy híres toreadort szeretett. Ez abban az időben történt, amikor a német trónörökös Alfonz király vendége volt Madridban, a háború előtt való években. A díszelőadáson egy különösen bőszült és ingerlékeny bikával kellett az akkori leghíresebb toreadornak, gondolom Mazzantininek, megmérkőznie. A bika földreterült és a diadalmas toreador a királyi páholy előtt meghajtotta kardját. Nem vett/k a mámorban észre, hogy a bika végső erejével feltápász- kodott, hátulról a szarvára kapta a híres viadort és letaposta. Ebben^ a pillanatban egyik páholyból lövés dördült el és a bika halálos sebbel összerogyott. A toreador menyasszonya mentette meg szerelmese életét. A szabályok ellen való súlyos vétek, hogy a bikát az arénában lövés érje. A leányt azonnal letartóztatták. A német trónörökös közbenjárására a király megkegyelmezett neki, de honfitársai elitélték. A nép felismerte az utcán és a szerencsétlent agyonverte. A toreador bánatában azzal a karddal szúrta át szivét, amelyikkel a végzetes bikát ledöfte. Ilyen romantikus történetek esnek meg manapság is Spanyolországban. A bikaviadal ott nemzeti és szent ügy és jaj annak, aki a szabályok ellen vét, vagy a porondon gyávának mutatkozik.* Volt egy vezetőm Granadában ,akit Pam- pelonában nyomorékká öklelt a bika, úgy, hogy veszedelmes mesterségét többé nem folytathatta. „Senyor, mondotta, higyje el, hogy néha olyan izgalom fog el ma is a viadalokon, hogy nem törődve sánta lábammal, az arénába akarok ugrani, hogy egy közönséges bicskával nekimenjek a bikának." Különös emberek, mi nem érthetjük meg őket, de azért jófélékkel senkinek sem ajánlom, hogy az előttünk barbár bikaviadalokról Spanyolországban elutasító véleményt merjen kockáztatni. „A mai ifjúság “ Irta: Darkó István — A háborús magyar ifjúság emlékének — A „Magyar Szemle" c. előkelő budapesti folyóiratban, amely lap szerkesztőbizottságának elnöke Magyarország miniszterelnöke, „A mai ifjúság korosztályai" címmel cikket irt a szerkesztő, Szekfü Gyula, aki pedig a legismertebb magyar történettudós. Cikke befejezője volt a több hozzászólásból álló ankétnek, amelyet az ifjúság dolgairól kiváló cikkírók a lap hasábjain tartottak. Mindez nyilvánvalóvá teszi, hogy az ifjúság problémája olyan köröket is foglalkoztat, amelyek tekintélyüknél és komolyságuknál fogva nyilvánvalóan csak komoly kérdések felé szoktak fordulni érdeklődésükkel. Megdől tehát az az ellenvetés, hogy az ifjúságunk dolgait illető fokozott érdeklődés mesterkélt és nélkülözi a kellő súlyt, mivel javarészt csak az ifjúságból kikerült vezetők provokálják. A Magyar Szemle első cikkírója, Weisz István az apák és fiuk közötti ellentétet a természet rendjének veszi. Bátran mondja ki, hogy a háború után ez az ellentét kiélesedett, mert a fiatalok túlnyomó többsége, szervezeteiknek a vezetői azt a vádat kovácsolták az öregek ellen, hogy a régi Magyar- ország felbomlását az ő hibáik, vagy legalább is mulasztásaik okozták. Az öregek viszont gyakran hangoztatják az ifjúság tudományos nívójának a régebbi generációéhoz viszonyított alacsonyabb voltát. Mindkét fél túloz vádjaiban, de a cikkíró védelmébe főképpen az ifjúságot veszi. A főiskolások száma például Magyarországon 15—16.000. Megállapítja, hogy régebben az egyetemi ifjúság volt az éjjeli kávéházak, kártyatanyák, körvadászatok törzsvendége és a bálok rendezője. Ma az ifjúság javarésze kül- és belföldön, laboratóriumokban, könyvtárakban, szemináriumokon komoly munkát végez. Olyan körülmények között, amely minden figyelmet megérdemel. A mai ifjúnak kávéházra, bálra, kártyára se pénze, se ideje. Az 1925/26. tanévben a tízezer budapesti egyetemi és főiskolai hallgató közül kilenc- száznak nem volt téli kabátja és több mint egynegyede felöltő nélkül húzta ki a kora tavaszi és késő őszi hónapokat. Elijesztő százalék tüdőbajos közülük. A rossz anyagi helyzet és a bizonytalan jövő mellett a korszerűtlen tanulmányi rendszer sem képes megakadályozni ezt az ifjúságot, hogy tanulmányaiban kellőkép előrehaladjon. Ez az ifjúság fokozott figyelmet érdemel. Cikkét igy végzi: „Nálunk is meg kell végre változni annak a hatvanhetes ideológián alapuló bal- itéletnek, mely az ifjúságot nemcsak bűnnek, hanem szégyennek minősíti és szakítani kell avval a babonával, hogy a fiatalságot a közügyektől távol kell tartani." Egy másik cikk szerzője, Antal István az idős és fiatal generáció közötti elválasztó vonalat nem a háborúban látja, hiszen a háború vége felé már az ötvenévesek is mozgósítva voltak, hanem a két korszak, a régi és a mai Magyarország „politikai gondolkozását, k07élf>ti (yM:'::IÍW/,qnO, t ű rq<- ríni m i és nemzeti eszmevilágát" elválasztó cezúrában. Öregek alatt a politika szempontjából azokat érti, akik már a háború előtti idők politikai fejlődésének kialakulásában is aktív részt vettek, mig velük szemben a háborús generációhoz (nagyjából a fiatalokhoz), szerinte azok tartoznak, akiknek közéleti múltja nem rendekezik háború előtti gyökerekkel. Az ellentéteket ő is elismeri, sőt hozzáteszi: „Ez ellentétek élessége még inkább fokozódik azok által a mesterséges akadályok által, amelyek a fiatal generációk természet rendje szerint való, lassú és fokozatos feltörésének normális menetét akasztják, vagy lassítják. Elismerjük, ez akadályok nagyrésze a háború okozta gazdasági és szociális viszonyokban gyökerezik." Végül Szekfü Gyula cikke szerint a mai ifjúság idősebb korosztálya, a 28—35—88 év közöttiek, akik a lövészárkok borzalmai között töltötték el ifjúságok szép éveit, minden szánalmat, elnézést és támogatást megérdemel. Műveltségük természetszerűen hiányos, a szellemieknek és lelkieknek nem is fejlődhetett ki ki bennük valami nagy tisztelete. Ez az ifjúsági réteg űzi az Erő kultuszát, hangoztatja a testgyakorlás fontosságát. Világnézeti és pártállás szerint nem a saját útjait járja. Nemzeti szellem dolgában még mindig Ady, Móricz Zsigmond, Szabó Dezső árnyalatain vitatkozik. Ez a megzavart fej- lődésü réteg a szerencsésebb fejlődésü elődök terméséből él. A lelki diszpozíció bajain az anyagi helyzet előnyei segíthetnének, a magyarság katasztrófális anyagi állapota azonban éppen ezt a réteget sújtja a legkíméletlenebbül. Nem tudnak a társadalmi életbe beleilleszkedni, külsőben és bensőben kuszáit és rendezetlen életet élnek. A közélet vezető pozícióinak átvételét az öregektől nem képesek véghezvinni. Helyzetükön az segítene, ha sikerülne magukhoz láncolni az ifjúság legifjabb rétegeit, amely szakadatlanul tódul ki az iskolák kapuin. „Erre azonban aligha számíthat az idősebb réteg. Hiszen a legifjabbakat nemcsak a háború élménye választja el tőle. A legifjabbak egészen más nevelésen mennek át... Nemcsak nem mentek át a háború és a forradalmak erkölcsi kísértésein, hanem akaratban és valláserkölcsben pozitive is fegyelmezettebbek ... A legifjabbak erős, egészséges, mozgékony ifjúság lesz, a lélek mélységeiben és a szellem magaslatain egyaránt járatos, nemzeti célok szolgálatában európai eszközöket is tud használni...“ * Ezeket a figyelemreméltó megjegyzéseket kisebbségi életünk körülményei közé beállítva megkapjuk a mi ifjúságunk kérdéseinek főbb pontjait. A kép semmivel sem ró- zsásabb, ha az ifjúság idősebb rétegét és talán ugyanolyaxn biztató, ha a legifjabbakat nézzük. Az ifjúság idősebb generációja, — ezt a kettéosztást igen szerencsés elfogadnunk, —1 a kisebbségi magyar életben is Fizessen elő a sr Képes Héi-re aüg felhasznált és részben fel sem használ* ható építő tényező. Ennek az idősebb ifjú* sági rétegnek a java tömege, mivel az u| államalakulat követelte szellemi és gazdasági életkörülményeknek eleget tenni nem volt képes, vagy erre elég.erőt nem érzett, önként távozott el s javarészt a megkisebbedett Magyarországban foglalt kevesebb képzett* ségének és nagyobb idegi, erkölcsi és aka* rati megviseltségének megfelelő kis álláso* kát. Ez a háborút átszenvedett ifjúsági réteg az, amely a legtöbb szánalomra méltó, mert felnőtt számba menve és önállóságra kény-, szerülve mégsem képes a számára kijelöl-; hető helyeket elfoglalni. Amikor a szemben-, állás tényét el kell fogadnunk, ez a réteg áll elsősorban szemben a polgári életben kép* zettebb öregekkel, akik nem minden ok nélkül nem engedik át nekik a vezető szerepeket olyképpen például, mint a szerencsésebb Olaszországban. Ennek az idősebb ifjúsági rétegnek az a csekély része, amely itt maradt a kisebb* ségi magyar életben, eddig kivülesett az ifjú* ság irányában mindennap megnyilvánuló érdeklődésünk körén. Magára hagyva tengő* dik, részben befejezetlen iskolái terhével,- részben gyorsan szerzett magyar diplomái érvényesíthetetlen voltának a ballasztjával. Itt-ott lát az ember egyet-egyet közülük, hol egy autótaxi soffőri minőségében, hol egy biztositó iroda vagy a számukra hozzáférhető csekélyszámu más kereseti lehetőség alkal* mazásában, csüggetegen, az emelkedés vá* gyávái leszámolva. Ezen a rétegen tényleg, nem segít már semmilyen segély, de a magyar társadalomnak meg kellene a módját találni, hogy a közöttük is bőségesen talál* ható valódi értékeket megmentse a maga' számára. Módját kellene ejteni, hogy a homlokukra rakott töviskoszoru lekerüljön igaz- talanul bevérzett fejükről. Az ifjúság fiatalabb rétegére, az „isko* Iákból szakadatlanul ömlő" legifjabbakra már jobban rámosolygott a társadalom felismerése: A jövőnek ezek legyenek minden* napi bajnokai! Soha sem tapasztalt könnyi* tésekhez juttatta ezt a fiatalabb ifjúsági réteget például a szlovenszkói magyar társa* dalom is. Önkénytelenül vetődik fel a gondolat, hogy a mulasztottak kipótlásaképpen kapják meg mindazt, amit az őket megelőző idősebb réteg először a háború, aztán az azt követő zűrzavarok miatt teljes mértékben nélkülözött. A legfiatalabbak az utóbbi tizenöt év magyar ifjúságához képest szellemi és anyagi diszpocicióban a komoly munka feltételeit teljes mértékben kézhezkapják. Ehhez járul a számukra bizonyára lelkesítő és felemelő körülmény is, hogy személyi ki- válóságaikanak és testületi jelentőségüknek eddig ritkán tapasztalt megbecsülésében van részük. Ez a bizalom, ez a megbecsülés azonban kétségtelenül csak előlegezés a jövőnek. A legfiatalabbaknak nem szabad elfelejteniük, hogy az ifjúság önmagában, a maga sztatikái állapotában még nem érték s az ifjú ember tudása, gondolatai és véleményei is még csak a kifejtés álló energia súlyával egyenlők. Olyan motorikus erő, amely még nem indult munkára, vagy olyan akkumulátor, amely most áll töltés alatt. A társadalmi megbecsülés tehát nem is a segélyezett ifjúság kialakulás alatt lévő belső értékeinek szól, hanem a kisebbségi magyarság nagy céljainak, amely célok majdani megközelítőiként. nagyon szerencsésen őket, uj sorsunk- b abelenőtt, régebbi fantazmagáriáinktól ment, érintetlen ifjúságot ismertük fel. Ha az idősebb ifjúsági réteg sorsára gondol, a fiatalabb réteghez tartozó fiatalembernek feltétlenül éreznie kell szerencsés helyzetét. Azt hisszük, hogy a legfiatalabbak akkora teherbírást kötelesek felmutatni a tudás megszerzésében, amilyet eddig egyetlen magyar ifjúság sem mutatott. De amelyet mindenik geueráció, a mostani fiatalság idősebb rétege is, fel tudott volna mutatni, ha sorsunk erre az övénél szebb, hálásabb, emberibb feladatra állította volna. Ez a réteg önhibáján kiviil maradt ki ebből az építő munkából. A legfiatalabbak abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy magyar sorsunk békésebb harcait harcolhatják. Az elkövetkezendő tiz év alatt már ennek is nyomát kell látnunk. Most. a plántát neveljük bennük, amelynek felnőtt virág korában lesz csak értéke, abban az esetben, ha egészség, szépség, életrevalóság dolgában ténylesf tündökölni f-egt----------------------------------
