Prágai Magyar Hirlap, 1928. szeptember (7. évfolyam, 199-223 / 1826-1850. szám)

1928-09-30 / 223. (1850.) szám

4 ^I^<MJVW^AR-HlRLag

1028 sgeptambe* 80, vasárnap.

Hogy szüleíeii meg az első

Jékm-szohm ?

A „Prágai Magyar Hírlap" részére irlas RÚNA JÓZSEF

Alapítva 1833. Talaioa M.

ti S >

^ «™»a a

sasykweskcdésfc 6

KOS1CE, F5-utca flft, i

Nagy választék. Jriányw árak.

Budapest, szeptember végén.

Ennek a történetnek (legalább ötven esztendeje van. A budapesti Józsefvárosi Polgári Kör elhatározta, hogy szobrot állít Jókai Mórnak. Iiensch mesternél rendelték meg a szobrot. A művész engem, akkor még „inast“ bi- zotc meg a minta elkészítésével. Megijedtem a rám váró nagy feladattól. Hensch türelmetlenül sürgette a munkát. Még nem voltain kész, mikor kétségbeesetten tört ki:

— Hiszen holnap már itt lesz Jókai! Ülni fog a szoborhoz.

E pillanatban lépett be Schmidt tanár. Mint rendesen, ittas volt. Ruhája, inge rongyos, gallérja piszkos.

— Na, van-e valami munka? — kérdezte, az ajtóban állva.

— Van, — felelt Hensch. — Jókai mellszobrát kell megcsinálni.

Majdnem fennakadt a nyelve, miközben kinyögte:

— Hát én megcsinálom, de kérek előleget. Előleg nélkül nincs szobor. Elvégre inni is kell vagy mi...

Hensch odaszólt:

— Holnap nyolc órakor itt lesz Jókai. Te is legyél itt pontosan.

Schmidt kitámolygott.

Most pódiumot állítottunk föl, én a forgószékre elkészítettem az anyagot, megadtam a fejformát, hogy Schmidtnek megkönnyítsük a kezdőmunkát.

Nyolc órakor megjelent Schmidt. Sohasem volt ilyen volt. Elég rendesen öltözött ki, csak a nadrág volt komikusán hosszú. Jókai kilenc órakor érkezett diszmagyarban.

Eeje kopasz volt, akkor még nem viselt parókát.

Bemutatkozás után Schmidt hozzáfogott a munkához.

— Érdekes fej, — jegyezte meg és belemélyedt a munkába. Félóráig ült Jókai, miközben a tanár ur mókás elbeszéléssel szó- rakozolatta a meseköltőt.

— Nem megy a munka, — pattant föl hirtelen Schmdit. — Bort kérek!

Szaladtunk a korcsmába. A tanár ur gyorsan elfogyasztotta. Most már jól ment a munka.

— Sajnálom, de el kell mennem, — mondta váratlanul Jókai és megtekintette a müvet minden oldaláról.

— Nagyon jónak találom. Ugylátszik, az itóka megtelte a hatását, — szólt mosolyogva.

— Ez még semmi, — mondta Schmidt mester. — Majd holnap tessék megnézni!

— Kérlek, Schmidt, most vesd le a kabátomat, mert tönkre megy — szólt Hensch,

Schmidt megsértődött.

— De kérek két pengőt, mert vacsorázni szeretnék...

Azután össze-vissza beszélt önmagáról és a művészeiről, kezeivel a levegőben hadonászva, majd az ágyhoz rohant és zokogásban tört ki.

Mélyen megrázott engem, fiatal szobrászt ez a jelenet.

Jókai másnap ismét megjelent. Utána egy kis leány nagy kosarat cipelt, amelyből öt borosüveg kandikált ki.

Remélem, Schmidt ur, izleni fog ez a pompás tokaji.

— Ez is jó, ha nincsen más — morogta Schmidt és nyomban munkához látott.

Közben kinyitották az üvegeket.

— Nagyon jó — jegyezte meg Schmidt.

— Ha a szobrom is olyan jó lesz, mint a bor, boldog leszek, — mondotta Jókai mosolyogva.

— Biztosan sikerülni fog — válaszolta a művész és szorgalmasan fogyasztotta a kitűnő italt, sőt még énekelt is.

— Bocsánat, de munka közben énekelni szoktam.

— Csak tessék, — biztatta Jókai.

A művésznek ugv megártott a sok ital, hogy nem tudott rendesen dolgozni s mivel ezt maga is érezte, káromkodásban tört ki, majd a hónalja alatt levő borosüveget a szoborhoz akarta vágni. Szerencsére Hensch az utolsó pillanatban elkapta az üveget és megmentette a szobrot.

— Nem tudom ... nem tudom ... Ilyen szemek!... Nem tudom... —■ motyogta egyre a művész és könnyek folytak végig arcán.

A szomszédszobába vezettük s az ágyba fektettük.

A nagy regényíró megrendültén állt saját Szobra előtt.

— Mindennek én vagyok az oka, — mondotta Jókai. — Miért is hoztam ezt a nehéz bort? Kár ezért a tehetséges emberért. Hi szén a szobor igen jó. Értek hozzá egy keveset, hiszen magam is szobrász akartam lenni.

— Semmi az egész — nyugtatta meg Hensch a költőt. — Holnapra ismét talpra áll barátunk.

— De holnap és a következő napokban nem jöhetek el.

Schmidt késő estig aludt. Amikor felkelt, egy pengőt kért és többé nem láttuk. Eltűnt a mesterem kölcsöuruhájával együtt. Nekem kellett hát a szobrot befejeznem. Elmentem Jókaihoz s elkértem egyik legújabb arcképét. Azt füllentettem, hogy a mesterem akar dolgozni s majd megüzeni, hogy mikorra kéreti újra a költőt.

Jókai megmutatta az ő ifjúkori szobrászmunkáit. Azt hiszem, igen tehetséges szobrász lett volna belőle. Közöltem is ebbeli véleményemet, amire Jókai igen büszke volt. öt pengőt kaptam és csak aztán sajnáltam, hogy nem dicsértem jobban, — talán tizet is kaptam volna. De igy is elégedett voltam.

1923 szeptember 28.

Mindnyájunknak mosolyogni kellett, pedig csakugyan tragikus volt a dolog: a

derék iparos, úgy látszik, mégiscsak elkövette „végzetes tettét", amiből a nevelőnőt előzőén levélben értesítette.

Dehát muszáj mosolyogni.

Hogyne, mikor igy kezdi búcsúlevelét: „mire e sorokat olvasod, én már nem vagyok az élők sorában".

Vagyis könnyen meglehet, hogy szegény illető azóta „jobblétre szenderült", illetve, „elköltözött", miután „önkezével oltotta ki életét." .

Csupa finomizlésü, müveit, modem ember volt jelen, mikor a nevelőnő sírva megmutatta a levelet, mit lehet tenni róla, hogy első érzésünk nem az afölött való rémület és részvét volt, hogy egy embertársunk meghalt, a legtragikusabb és legképtelenebb halállal, amit a természet ismer — hanem azzal a kegyetlenséggel, amire csak finomizlésü és müveit ember képes, azt a komikumot vettük észre először, amit utolsó megnyilatkozásának banalitása jelent finomizlésü és müveit ember számára.

Csak utóbb eszméltem rá, bog)', bár magam is mosolyogtam, az egész jelenetből valami kellemetlen utóiz maradt meg bennem — de nem a szegény iparos, inkább a mosolygó társaság kárára.

Hogy is állunk azzal a banalitással és azzal a finom ízléssel.

Nézzük meg közelebbről ezt a szánalmasan banális kitételt. Mi van rajta nevetséges? Ebihez azonban az kell, hogy úgy elemezzük, mintha először hallottuk volna. íme a banalitás első ismérve: (könnyen meglehet .— s éppen erről van szó — hogy az egyetlennek bizonyul) azért nevetséges, mert nyilvánvaló, hogy nem az illető maga találta ki élményének hatása alatt, hanem csak átvette, egészében, és alkalmazta élményére.

P/Iert hiszen, ha ő találta volna ki . . .

Aki ezt a bucsumondatot öngyilkossága előtt először irta le, (bár az a gyanúm, hogy nem valódi öngyilkos volt, hanem holmi iró adta regényhőse szájába) akárki mit mond, valami nagyon szép és megrendítő és emberi lélekerő, szinte fenséges tragikum ihletét örökítette meg. Mire e sorokat olvasod . . . igy, a megbélyegző idézőjel nélkül, ha elképzelem a ha Iái rászánt embert, bámulnom kell, hogy volt bátorsága és képzelőereje elképzelni az életet, mely az ő halála után lesz s melyben az ő testtelen lelkének szerep jut. Mire e sorokat olvasod . . . abban a pilla-.

A szobrot befejeztem. Bizottság jött, hogy megtekintse. A zsűri tagjai a kővetkezők voltak: egy cipész, egy pék, egy hentes, egy kereskedő, egy asztalos és egy ügyvéd. Hosszadalmas ülést tartottak.

Az egyiknek a szobor orra hosszú volt, a másiknak rövid. Mindenki más kifogással jött. Végül a többség mégis jónak találta. Én mindenesetre ellenkező véleményen voltam.

Nekem kellett a „müvet" gipszbe öntenem. Hensch megkapta érte a dijat. Neki ez volt a legfontosabb. Én három pengőt kaptam. Nekem ez volt a legfontosabb.

natbau, mikor leírta, szinte csodát tett: jelenné varázsolta a jövőt — látta és élte a pillanatot, előre, mely az ő számára időtlen semmi lesz — egyszerre élt a jövőben és jelenben, legyőzte a félelmet és halált.

De igy vagyunk a többivel is. Magukban- véve, idézőjel nélkül, nagyon szép és nemes és költői képek mindezek a banalitások.

Kioltotta életét. Bizony, a költészet ősi sejtelmét a tudomány igazolta: égő, lappangó lángocska minden egyes élet, talán tüz- beboritaná a világot, ha idejében el nem fújja valami rejtelmes tűzoltó, akinek, úgy látszik, vigyázni kell rá, hogy a világ lángba ne boruljon. Minden halál erőszakos halál — nőnénk, terjeszkednénk, bontakoznánk, talán az égig csapna fel fejünk, ha valami irigy Rend nevében el nem metszené gyökerünket a halál kaszája.

S nem segít semmi ez ellen. A szerelem megpróbálja túllépni a törvényt — újrakezdeni az egészet, túljárni a nagy tűzoltó eszén. Megsejtvén előre, hogy egymagában gyönge lángocska egy élet ellene — a Nagy Tűzvész nevében két lángocska szövetkezik, apró lángcsirákat, életszikrákat csiholva, szórva szerte, mikor két ajak összeforr — hiába! a mélység éppen abban a pillanatban nyeli el őket, mikor már-már halhatatlanná tennénk magukat, mert a szerelem sötét verem.

íme, az élet Iskolája, úgy, ahogy az meg van irva a sors könyvében.

Csupa banalitás.

Csupa szép, tökéletes, mélyen elgondolt, végigérzett, ellenőrzött és igazolt s még hozzá művészi tökéllyel kifejezett igazság.

Csak éppen nem illik a szájába annak, aki mondja. Akárki mondja, most már senkinek nem illik a szájába. Valamikor illett, régebben, annak az egyetlennek, aki először mondta ki, — esetleg még néhánynak, kor- társaknak, akik idézték.

A banalitás egy elmúlt kultúrkör szellemi kincse, szellemi hagyatéka, öröksége. Úgy vagyunk vele,- mint minden hagyatékkal. Az uj nemzedéktől nem azt várjuk, — bármilyen gazdag a hagyaték — hogy elkeltse s fölélje, élték okolja. Gyűjtsön ő is, mutassa meg, hogy a hagyaték nélkül őmaga mire képes. Hogy ősnek is akkora, mint utódnak, — hogy méltó apa és méltó fiú.

A világot, annak minden igazságát és valóságát, összefüggését és mozgató erőit, minden nemzedéknek újra feí kell fedeznie, úgy, mintha sohase hallott volna felőle semmit. Valami egészséges, rugalmas ösztön gondoskodik róla, bogy igy legyen. Ez az ösztön

elvet, eldob minden olyan igazságot, amit tul- sokszor fejeztek ki egyformán. Eltompul, éli vásik, az ilyennel szemben az értelemnek az a képessége, hogy szó mögött keresni és megleli a fogalmat, önkéntelenül csak a szót hall-, ja már üresen darálni, mintha kavics csörögne. Egyszer azt mondtam: minden igaz-, ság meghalt abban a pillanatban, amikor megnevezték és kinyilatkoztatták. Ez talán túlzás — annyi bizonyos, hogy az uj fogalma-, zásokra nemcsak azért van szükség, mert 4 régi tökéletlen volt, hanem azért is, mert a régi már elkopott.

Az életet, annak minden pillanatát minden pillanatban újra felfedezni — fontosabb ez nekünk, igazabb, megbízhatóbb, megnyugtatóbb érzés a legtökéletesebb matematikai szabálynál. Kétszer kettő négy, — előttem áll-, jón, szemem előtt szülessen meg az a két valóságos dolog, két ember, kélt alma, két csók^ meg az a másik kettő — hadd mondom ki^ mintha én jöttem volna rá először, hogy együttvéve négy.

Eleven ember szájából eleven szót akarok hallani, — azt az egyetlent, amit az az egyetlen, soha nem létezett, soha vissza térő együttállása, konstellációja a véletlen körülményeknek megkíván, mikor enek a pillanatnak embere ezzel az élménnyel kerül össze. Ilyenféle volt már, ilyen még soha< öngyilkos volt már, d^ csak egy lehetett, akinek esetében a külső és belső körülmények és indulatok összképét pontosan fedte az a lelkiállapot, amiben mást írni nem lehetett, csak! ezt: „mire e sorokat olvasod . . ." Aki má-, sodszor irta le, már banalitást írt, — leheti hogy ő maga nagyon átérezte a mondást^ mégse volt igaza: csak úgy történhetett a do-, lóg, hogy beleképzelte magát annak a leli kébe, aki először irta le, s akkor már nem önmaga volt, — színész volt és komédiás, szegény, anélkül, hogy tudott volna róla a halál pillanatában — eljátszott valamit, ami már egyszer megtörtént, tehát a valóságban ugyanúgy, nem ismétlődhet meg többé.

Már pedig a színészét és komédia hazugságnak hat, — a hazugság pedig komikus.

Akkor hát miért veszem mégis védelmembe a banalitást?

Puszta óvatosság. Úgy látszik, öregszem. Még megvetem a múltat, — de már kezdek félni a jövőtől.

Vájjon nem lesz banális a mi nagy „egyszerűségűnk" és „természetességünk", minden frázistól való beteges irtózásunk valamikor ?

Abban a társaságban, amiben mostanában forgok, annyira félnek már a közhelyektől, hogy a „jónapot"-ot is idézőjelben, gu- uvos nyomatókkal mondják, nem azonosítva magukat azzal a jámbor halandóval, aki csakugyan szeretné, ha nekem jó napom lenne.

Ebben a társaságban minap legalább tízszer hallottam a banalitás lesújtó ítéletét.

Végre úgy éreztem, hogy ez az egész tónus egy idejétmúlt, unalmas, közhellyé vált banalitás.

És ezt a banális szót, hogy „banális", nem vagyok hajlandó kimondani többé.

— Fölhívás a briinni MAKK tagjaihoz. Fellövöm a briinni MAKK tagjainak s az egyesületbe belépni szándékozók szives figyelmét, hogy az egyesület október 20-án d. u. 2 órakor tartja meg az 1928—29. tanév első rendes közgyűlését az egyesület helyiségében. (Schubertbund, Fran- couzska 16). Kérném a tagok pontos megjelenését. Takáts Győző, orvostanhallgató, a briinni MAKK elnöke.

— Nem tudom ... — ismételte üveges szemmel, majd elaludt.

..

.....................r mii imna{uco(niimaami.ni ,

T. Előfizetőink figyelmébe S

NRPLÖm

írja: KARINTHY FRISYE5

— R banalitás uéőelme —

Tisztelettel érlesúmk igen tisztelt Előfizetőinket, hogy a Jíéjpes Mét szépirodalmi lap előfizetési diját a Prágai Magyar MírSap előfizetési összegével egyfcitt fis f»e£lűldíietíá kiadóhivatalunkhoz. Kérjük azonban a poatafte/iseléai ieíexni a Képes Hét előfizetési diját.

■ mi nr» « .........i i innm..inw iiihi.iiii iiwnrmmmtrirmiiiim.in.ii i n ii..imbhibiwiiiiiwuIuiiiihi __^——.—