Prágai Magyar Hirlap, 1928. szeptember (7. évfolyam, 199-223 / 1826-1850. szám)
1928-09-02 / 200. (1827.) szám
io tögg ________________________________ ' — Itt főzik a legjobb pörköltet I — mond egy öblös, borsós-paprikás hang valamely pesti vendégfogadó előtt. Szent István napján kalauznak csapott fel Szüfc „pátri", akiről már néhányszor volt. szerencsénk megemlékezni iratainkban. Szüts „pátri", az egykori ifjúsági vezér, a pesti jogászság sze- me-fénye; a iegniagyobb kortes, aki valaha Magyarországon a közügyek érdekében megszólalt, aki diszkardot vitt a törők szultánnak az orosz háború után és nem is nagyon osodálkozótt, amikor a szultán trónusáról őt ,,pertu" szólította, (mintha már találkoztak volna valaha valamely csárdában); akinek nevét még manapság is jő emlékezetünkben tartják régi fogadósok, még régibb vendégek, kiöregedett kortesek és a magyar furcsaságok kedvelői: — Szüle Gyula, akit azért neveznek vala „az ország pátriájának", mert mindenkinek földije volt mert magyarországi isme- retfcségei, barátkozásai közepette már szinte el-, felejtette Szatmár vármegyét, ahol született, mint akár a peleskei nótárius. „Szüts pátri“ volt az utolsó magyar ember, aki minden valamirevaló úriembert ismert Magyarországon. Természetes dolog, hogy Szent István napján is kéznél volt, még pedig a Kerepesi-uti, úgynevezett „Központi pályaudvar" területén, ahová tán be se engedték volna Baross Gábor zóna-vonatjait, ha a Pátri nem ad erre való engedelmet, amikor vitézik ötéses ma- gyarruhábafn, egy fejjel kimagasodva a publikumból, a vasúti stáción jelt adott fokosával: — Jöhet a szajoli vonat. # Nem könnyű elképzelni ez ilyen Pátri-féle figurát, (aki csak szatmári rendőri alkapiíiány- ságig vitte a közpályán), mennyi hatalmat adott kezébe a népszerűség, amely alakját környékezte. Pesti Szent István-napot nála nélkül nem lehetett tartani; a legenda szerint Baross Gábor, a közlekedés minisztere, a szegedi államfogházból hozatta fel Szent István napjára Pátrit, amely államfogházban az ifjúság vezére, párbajvétségért raboskodott. — No, megteszem a miniszter kedvéért, pedig ennél komótosabb kvártélyt nem adhat Pesten. — mond a Pátri, mikor meghallotta, hogy szabadságot kapott börtönében. És hagyta magát felrakatni a börtön igazgatóvá;! a vonatra, hogy idejében Pestre zónázzon. Mindenki zónázott, amióta Baross Gábor ezt a nagyszerű, népszerű, szinte históriai teendőt kitalálta. Ha elmentek a Keleti pályaudvar környékén ama szalónkabátos, ércbeöntött hivatalnok mellett: jusson eszetekbe, hogy ez a teli szakállas úriember volt az, aki a magyarokkal az utazást éppen úgy megkedveltette, mint akár a honfoglaló vezérek. Olcsóvá tette a vasúti utazást, miután zónák szerint osztotta be a különböző állomásokat. Még a legnagyobb magyarok is nyomban megértették, hogy miért kell többet fizetni Marosvásárhelyről a vasúti jegyért, mint például Szolnokról. Akkoriban kezdett a hivatalnokosztály minél közelebb elhelyezkedni a fővároshoz. De mi csak maradjunk most a régi Szent István-napöknál, amikor a (hagyomány szerint) a vendéglősök, boltosok, kávésok küldöttségben kérelmezték, hogy Szüos pátrit helyezzék szabadlábra arra az időre, amire az istvánnapi ünnepélyek megtörténnek a fővárosban. És a Pátri meg is érkezett: mogyorónogyságu orrával, apró, hunyorgó szemeivel, kapa után ültetett sárga bajuszával, derék potrohával, felülmúlhatatlan éítvá- gyasságával, húsos tenyereivel, (amelyekben szinte eltűntek a kártyák, ha éppen velük foglalkozott) , gvadányis kiszólásaivaíL, országos ismeretségeivel, verbunkos módszerével. — Jöhet a szajoli vonat, — intézkedett a pályaudvaron, mert mégis csak a Tisza felől várta jelesebb ismerőseit. # Manapság idegenvezetőnek hívják azt a gé- rolkkos férfiút, aki itt az utazókat a múzeumok és szállodák környékén Tcisérgoti. A Pátri idejében kalauz vélt a neve, emlékéül azoknak a jeles kalauzoknak, akiket a régebbi szabadságharcokból a felvidékről és más tájakról ismerünk. Az ország különböző részeiből összeverődött kurucság e kalauzok nélkül nem ismerte volna ki magát a szabadság hadjárataiban. — Pesten meg pláne elakadt volna a „zőnás atyafi", ha nincsenek Pátriák és más buzgó fiatalemberek, akik a nemzet nevében önkéntesen vállalkoztak arra, hogy vezetői lesznek a fővárosban az istvánnapi vidékieknek. Nagy dolog volt ez, hogy erre a vezetésre az ifjúság (főleg az egyetemi polgárság) vállalkozott, mert még emlékezetben volt az a Pestre tévedt vidéki, akit vezetője, egy pirossapkás hordár, harmmcháromszor vezetett az Opera körül. „Most már mindent láttunk Pestből. Üljünk te egy hűvös csárdában", — mond a szomjas hordár. És tán még manapság is ott ül valahol az Opera- ház környékén a fáradt vezető és fáradt idegen. Ha Szüts Pátri azt mondta egy pesti vendégfogadó előtt, hogy érdemes ott beljebb is kerülni, akkor Baross Gábor a lánchídi minisztériumban nyugodt, lehetett arról, hogy a zónázó magyarnak Pátri immár mindent megmutatott 3 vérmezei ökörsütéstől kezdve a Szent Jobbig. A felejthetetlen Pátri ugyanis egész életében „szervezkedett" — hol követválasztásokra, hol meg csak névnapokra, — ugyanígy „szervezkedett" az istvánnapi idegenek fogadtatására is. Régi, kipróbált, barátaiból alakította az idegen vezető-gárdát, amelynek kötelessége volt megvédőknezni az idegent a pesti félkéz-kaJmárok csábításai és svinálerkédései elől. Ezek az úriemberek már a török szultán diszkardjónál segítségére voltak az Ország Földijének, azért szívesen vetették magukat alá Pátri rendelkezéseinek. Az atléták, az evezősök, a vivők: az akkori sportegyesületek tagjai szálas alakjukkal megjelentek a pályaudvarokon és hajóállomásokon, mielőtt a pesti zsebmetsző atyáfi- ságos Ölelkezés ürügye alatt kivehette volna a bugyeilárist az istvánnapi vendég zsebéből. De meg ott voltak a vendégfogadók, a korcsmák, amelyekről mindenki tudj'a, hogy vidékbeliek szoktak benne tanyázni. A pestmegyeiek az Arany Sasban vonatták nevezetes nótáikat; csak az ujvilágutcai fogadó után kellett tudakozódni, hogy mindenki otthon érezze magát, mintha akár az alsódabasi kaszinóban ülne. A szabolcsiak a Pannóniába jártak; a felvidékiek a Kürtbe; az Orientbe azok, akik szerettek eleven pesti Írót. is látni, mert egyidőben itt volt az írók gyüldéje. Szüts Pátri gárdistáira azonban mégis csak szükség volt, mert a fővárosról nemcsak az volt a szólás-mondás, hogy Pest feketére fest, hanem a helybeli dámáknak sem volt legjobb a hírnevük. De sok csalfa pillantást, ravaszdi aeszonytekinieA pofon a pesti fürdő strandján maradt el. Nekem kellett volna a pofont világrahozni, egészséges, életrevaló, derék pofon.lett volna, hasznos tagja a pofonok társadalmának. Apja a Szemtelenség, anyja a szemtelenség felett való Felháborodás: a legjobb pedigrée. Ott szunnyadt tenyerem méhében — tudja Isten, miért nem szültem meg: idegességből, gyávaságból, szórakozottságból, jóságból — e pillanatban nem az a fontos. E pillanatban az a fontos, hogy ime, igazolódik a nagy tétel: — a természetben nem vész el semmiféle energia, csak átalakul — az elmaradt pofon helyett ime itt az irás, olvassátok. Csak azt nem tudom biztosan, ér-e annyit, mint amennyit a pofon ért volna. De hiszen éppen erről van szó. Egyébként úgy történt, hogy a rekkenő melegben leheveredtem egy strandszékre és behunyt szemmel, kábul tan, a gyermek és az ősember és a növények tompa, ájult életmámorával húztam Inagam felé a lángoló Napot és tűrtem, hogy húzzon maga felé. Egyszerre meglök valaki. Félálomban azt hittem, talán egy bólogató fütársam, vagy páfránytárs.am ért hozzám a gyenge szélben. Hát nem. Erélyes hang szólal meg. — Kérem, tessék felállni, a hölgy feküdt itt az előbb. Az ember gyermekkora óta megszokta, hogvha azt mondják, hölgy és felállni, aikkor az ember automatikusan feláll, tudja Isten, miért. Köteteket Írtam ez ellen a babona ellen, de, úgy látszik, hiába, még magamon se tudtam segíteni. Ezúttal is szépén felálltam, meg se néztem, ki a hölgy és ki az intő szózat, hunyorogva és álmosan felálltam és elmentem. Szembe jön egy fürdőalkalmazott. — Kérem, mondok, bérelnék egy fürdőszéket. Vállát vonja. — Nem kell, kérem, bérelni, mindenki belefekszik, ha van egy szabad szók. Ha nincs, megvárja, mig szabad lesz. Ejnye. Hirtelen felébredek. Körülnézek. Mindenfelé szabad székek és foglalt székek. Akárhová leültethette volna. No, ez mégis egy kicsit furcsa. Visszamegyek a tett színhelyére, mondok, most már mégis megnézem magamnak. Hát a volt székemen tényleg egy női nemre beosztott felebarátom ül. Előtte, büszkén, mint egy Napóleon, áll egy fekete trikó. A fékete trikó erősen ki van tömve, főként elől, a has táján dudorodik feltűnően. Jobban megnézem, hát egy emberformáju valamivel van kitömve) Alul két szőrös nyúlvány, félül egy harmadik. Ez utóbbin fékete szőrparriacs alatt két fekete nadrággomb, aztán egy hegyes és görbe nyúlvány, ez alatt szintén fekete, keskeny és hosszú nyitás. Egészen elhültem. — Mondja, kérem, mondom a trikónak csodálkozva, ön állított fél az imént? Nem felél. Tehát ő volt. Méregbe jövök. — Mondja, kérem, micsoda citnen mérő- szélt ön engem felállítani? A két nadrággomb felvillan, öblös hang rikkan a nyílásból. — Azon a óimén, hogy úriemberek var gyünk. Egyszerre elpárolog a mérgem. Hát persze. Ennek a jó örmény kereskedőnek, vagy nemzetközi utazójjak szívós, kemény kis kobakjába a hátezeréves európai civilizáció,, a krisztusi lovagkór emlékéből atinyi kerülheted:, csábító mosolygást kaptak el a hiszékeny vidéki megtévesztésétől ezek a régi atléták. Szüts Páftri maga nem igen volt a nők barátja, de meglehetős jártassága volt. abban, hogy a szerelem professzionátusait messziről fölismerje a pesti utcákon. Jobb szeme volt errenézve, mint akár a fő- kapitányeági detektiveknek, akik abban az időben púpos, életunt, keserves férfiak voltak, pláne, ha a kaoér nőszemélyek megfigyelése volt a teendőjük. # Baross Gábor nyugodt , lehetett, hogy Szüts Pátri és gárdája úgy vigyázott az igaza magyar vendégre, hogy annak nem történhetett nagyobb baja a főváros területén. A kivánosibbaknak még a múzeumokat, is megmutatták, ahol ékes magyarázatok hangzottak el a műtárgyak, történelmi emlékek méltatására. A Szent Jobbról ezektől az önkéntes kalauzoktól hallotta meg az idegen annak hiteles történetét. (Mária Terézia hozatta azt vissza a raguzai templomból és ő küldte Budára 1771-ben, ajándékul a vártemplomnak, miután hites tudósok, püspökök megállapitották, hogy az ereklye azonos Szent István jobbkezével, amelyet 1033-ban emeltek ki a székesfehérvári sírboltból.) Pátri még késő öregségében is recitálta azt a történetet, amelyet hibanólkül tudott elmondani: Hol vagy István király? Téged magyar kíván, Gyászos öltözetben te előtted sírván. Sorba járta a vendégfogadókat, ahol nyomban ünnepelni kezdték a Pátrit, de most nem ért rá a pohárköszöntőkre, csak arról tudakozódott, hogy nincs-e valakinek valamely különösebb panasza, bántódása az istvánnapi sokadalomban. tett csak bele, amennyi belefért — az udvariasságot és uriemberséget valahogy úgy képzeli, hogy a hölgyekkel szemben akkor és azzal udvariasak a férfiak, ha egymással szemben durvák és neveletlenek. Csaknem apai részvét fog el. Már tanítani szeretnék. Megveregetem a trikót, hátul, a szőrös, duzzadt nyakszirten. — Nesze, fiacskám ... — Én nem vagyok magának fiacskám ... — Ami az udvariasságot illeti... De már embergyürü áll körülöttünk. Kellemetlen. Négyszemközt szívesen tanítok, de igy, itt előadást, szerzői matinét, rögtönzött peripatetikus értekezést tartsak, ebben a reinhardti ^"élezésben, szabad ég alatt? Nem Ízlésem. Különben is jól megalapozott véleményem van ezekről a „szabad ég alatti" színdarabokról. A Kitömött Trikó, kitűnő ösztönnel, észreveszi zavaromat, amit effajta kéretlen nyilvánosság sokkal nagyobb mértékben szokott felidézni olyan emberekben, akiknek közük van a valódi nyilvánossághoz, mint olyanoknak, kik először, vagy ritkán kerülnek hozzá. A meztelen táncosnőt arról ismertem meg egyszer, hogv feltűnően szemérmes volt az utcán. A Kitömött Trikó érzi ezt. — Na, ne hebegjen... — mondja diadallal a Kitömött Trikó. A pofon, az egészséges, derék, jó pofon megmozdul a tenyeremben, mint mikor kellő pillanatban a gyermek megmozdul anyja méhében: anyám, meg akarok születni. Ehelyett fokozódik az ostoba zavar, az embergyürü miatt, melynek egyes tagjai felismernek. Felismernek és várnak. Csillogó szemmel, biztatva, boldogan várnak, hogy pofozzam fel a pimaszt Pofozzam fel, kezdjem el, nekik is viszket a tenyerük, ha én felpofoztam, ők is felpofozzák. Az igazságos, egészséges, termékeny és termékenyítő, a minden rodhadt és rodhasztó, minden szépnek és jónak és nemesnek makacsul ellenálló, gyógyíthatatlan feutaság és Otrombaság bűzös, feldúlt, régóta nyakunkon ülő pöfetegót szétpukkasztó, drága, szép, vidám, édes pofon illata már itt lebeg a levegőben — ki kell csak ereszteni tenyerem kalitkájából, mint a Szabadság fiity- työs rigóját — hadd csattogjon, csattogva hadd szálljon ég felé! Ég felé szállva hirdesse Istennek: élünk, mig élni akarunk! e dud- váktol és gyomoktól ellepett földi paradicsomban, megint egyszer, újra élni akarunk, kidugni fejünket dudva és gyom közül, szabadság, szépség, igazság virágai! Hát csakazértse. Csakazértse, mert mindenki várja. A régi, gyermekkori, vásolt makacsság összeszoritia a tenverem, mindent tönkre tesz. Cirkuszban nem játszom. Majd, ha én akarom, tudjátok? Csakazértse. És odamegyek, közel hozzá, halkan, hogy egyedül legyünk. — Kicsoda ön? — Az nem tartozik ide. — Hülye vagy, fiam, De ezt is úgy mondóm néki, halkan, szemérmesen, inkább csak a fülébe súgva, sértő szándék nélkül, mintahogy az orvos mondja meg a sörnek, hogy fiam, rákbeteg vart' ahelyett, hogy meggyógyítaná, ha orvossá—1 "mr* me<rv. műtéttel, ha belepusztul is a "Hítétbe, inkább pusztuljon bele, ne fertőzzön meg másokat. ^zlán lehajtott, fejjél elmegyek onnan, átlépem a cirkusz porondját — mögöttem felFőkapitány, rendőrség akkoriban i« volt Pesten, de mégis csak a Pátri jelvónyes atlétái tartották a rendet, mert a hatvanas óvek óta voltaképpen Szent István napja volt az igazi nemzeti ünnepe amelyen még a politika is elhallgatott. Mindenki-' nek jól kell érezni magát fővárosunkban! Ez volÉ a jelszó és Pátriruak a zsebei megteltek spedseoet- lükkel, számolóoédulákkal, de még színia pakkal I is, mert- azzal fenyegetőzött minden nyilvános helyen, hogy az ifjúság majd méltó bosszút áü assen kon, akik az istvánnapi vendégektől jogtalan hasznot próbálnak kifacsarni. Még a vendégsaobákaí’ is szemügyre vette és a fogadók szereknespár- jaitól házassági bizonyítványt követelt, különben az utcára zavarta őket. „A vidéké ma Pest, minden a vidékieké" — hangzott Pátri jelszava és a régebbi pestiek emlékeznek is rá, hogy néha; hontalanok voltak maguk is, mert otthonukat vidékieknek kellett átengedni. De tudtommal nem haragudott ezért nenM. Budapest, és az ország barátkozása voltaképpen akkor kezdődött igazában, amikor az istván- napi vendégszeretet jelszava lett egy-két magyar generációnak. Magyar szeretet! Mily diadalmasan hangzott ez a 6ző, amikor divatja volt Tisza Kálmán prédikálta a képviselőházban; Szüts ®átrí és társai az utcákon. Az istvánnapi vendégek valóban olyan jóizü emlékekkel mentek haza h fővárosból, amely várost többé elfelejteni nem mehetett, hanem az élet végzetéig mindig akadt a régebbi magyaroknak valamely kedves élményük, amely az István-napokon eszükbe jutott. — Emlékeztek Pátrira? Mindig dupla p#coi<5t kért a levesből és a pecsenyét megrepetálta. A szegedi börtönből eresztették haza, mert nála nélkül nem lehetett megtartani az István-napot csattan a lárma, szidják a trikót, a trikó ordít, hogy ő nem hülye (szóval nem hitte el, hogy az), hogy ő majd megmutatja nekem, majd kapok én tőle. Értelmetlen zűrzavar, senki sincs megelégedve, semmi sincs elintézve. És, jól tudom, nincs elintézve ezzel ee, hogy őszintén elmondom. Nekem ma másról kellett volna írnom. Most már látom: nem ér annyit. Nem áltatom magam. Az energia átalakul — de nem mindig azzá. amivé kellene. Ha a kellő pillanatban lekentem volna a pofont, a következő pillanatban már elfelejtem az egészet, — másra gondolhatok, arra, amire szeretek gondolni, amire gondolni születtem — mindenre, ami szép, ami élet és lét, mindarra, ami lesz, — arccal a jövőnek fordulva, mi1- szép gondolatokat súgott volna az örömre nyilő remény! Ehelyett jé félóráig tűnődtem, kényszerűen azon, miért is nem kentem le a pofont — s ime, ennyi az, ami megmaradt belőle. Ha a pofon elcsattan, ma talán a madarakról írok, vagv a ^termékekről, vagy a csillagokról, v^v Istenről — talán ma eszembe’ jut, tálé-’ 7—en ma, egy megoldó és megváltó sző, akármilyen csekélység, amitől egy árnyalattal jobb és boldogabb és vidámabb lesz valaki — egv szó, akármilyen csekély, ami m^frifi a szenvedés zűrzavaros, érthetetlen rrt+ .- 'v-eit — egy gyógyító, pici szó, gyór- ■fecske a nyelv hegyére, amitől mégis jobban megenyhül a lázban szomjadő, mint a torkából áradó panasz, mint a szivére áradó részvét minden tengeréből. Jó cselekedet lett volna az a pofon. Cselekedet, amitől világosabbá, szebbé válik a gondolat is. Mert cselekedet és gondolat, gondolat és ige közt egészen más, sokkal mélyebb és bonyolultabb kölcsönhatás van, mint ahogy ostoba elméletek, amikben se cselekedet, se gondolat nincs, hirdetik. A háború utáni irodalom hanyatlásáról beszélnek. Hogy a véres, nagy cselekedet kiábrándította a művészt és az ő közönségét is — a költő elvesztette hitét az Igében, mely ime, nem tudta megakadályozni az igaztalan rombolást — s hitét vesztve, hitelét is elvesztette. Ostobaság. Az Ige a Művészet nagyságának nem az a mértéke, hogy megtudja-e szüntetni a durvaságot és ostobaságot, — még az. se, hogy megtudja-e bosszulni, nevetségessé, gyűlöletessé tudja-e tenni, bár ez utóbbi még inkább. Cselekedetre csak cselekedet lehet a válasz. Az Igének semmi dolga velük, — ám ők lássák. Nem az önmaga, mások bűnéért bűnhődik a háború utáni irodalom. Igaztalan, lelketlen, értelmetlen és rut győzelmeket. H-n-vőzelmeket tett lehetségessé a kellő pillanatban le nem sújtó ököl, — az igazság tenyeréből kellő pillanatban el nem csattant nofon s hogy a kalmárháton nem cs°’',r’r,1t m«g akár a templom szentélyében is, Krisztus korbácsa. Nem az a baj, hogy háború volt, hanem az a baj, hogy rosszul végződött. — nem javította meg a világot, az igazság megszégyenült, nem bűnhődött a Minős, nem' szabadult fel a megkötözött képzelet. S ha a háború után hanyatló irodalmat látunk. — ez csak annyit jelent, hogy a mindkét oldalon csúnyán és rosszul sikerül! há- bor- szégyenteljes emléke miatt az irodalom nem tud tovább lendülni célja felé, — egyhelyben áll, kérődzik és tűnődik és nem tud eligazodni. Az igazság pofonja ha elcsattan^ uj világot teremthet, — ha elmarad, legfeljebb né- hánv snvarr'Mi Ízlésesség származik belőle. A művészeiéi pemg nem a bölcsesség, hanem a képzelet termékenyíti meg. W—MWMUllll IMIIWIillilillllMBaiMi BBBanaBHXCISnHBUm NRPLÖm írja: KRRIHTHY FRIBYE5 — Egy elmaraöt pofonról — A XlX-ik század vizitkártyái Irta: SKrúdy Qyula — Istvánnapi kalauz —
