Prágai Magyar Hirlap, 1928. szeptember (7. évfolyam, 199-223 / 1826-1850. szám)
1928-09-02 / 200. (1827.) szám
6 1928 Mvpfomfor 8, ^IWgQtMACitaR.-HTRLSg — Az állomásra. Utazok a vőmhő. — Most? Félkettőkor? Hiszen a vonat csak nyolckor indul. — Sietek, lelkem, hagy el ne fogyjon a jegy. A nagyivá Egy kiránduló társaságai fergeteges vihar éri utol a Hortobágyon. Késő este is volt már, be kellett huzódniok egy csárdába és kivárni, míg az Ítéletidő kiadja a méi'gét, hogy aztán bemenjenek Debrecenbe. A csárdában rajtuk kívül nem volt, senki, csak egy nagybajusza* idősecske parasztember, aki némán ült a sarokban. És ivott. Még pedig nem bort, hanem sört. Alit már előtte hat üres üveg, most itta nagykomoran a hetediket. Nemsokára a nyolcadikat. És igy tovább, egyenletes tempóban, szünet nélkül. A társaság egyre nagyobb átmélkodá&sdl figyelte Lassanként kihajnolodott és a vihar is elült. Lehetett visszaindulni Debrecenbe. A magányos magyar előtt nem kevesebb, mint huszonhét üres üveg állott. És éppen töltötte ki a huszonnyolcadikból. A szedelőzködő turisták egyike odalépett hozzá. — Ugyan kérem, már ne vegye rossz néven, hogy megszólítom, de ilyent én még életemben nem láttam. Hogjj a csudába bírja ezt. a rengeteg sört meginni? A magyar felnéz és megvetően sodorint egyet a bajszán. Hát még ha szeretném. ■SS3K3KQ3S5SBKSH* HOLTVERSENY „Terrasze** Márványmozaiklap-mükő és Cementárú gyár SCHMIDL és NAGY Luienec Fiók és eladási iroda: Bratislava, Stefanik o. 1/11. Gyárt: Márványmozaik és cementlapokat, Mükolépcsoket, Márványzuzalékot minden színben és nagyságban, Müvakolatot „Kriatalit* néven. Készíts Terrazzo és Xylolith padlókat. 37 Irta: Márai Sándor nal teljesen meg vagyunk elégedve. Iván rendet tartott társulatában, rendesen fizette színészeit, a legjobbat iparkodott nyújtani $s a közönség megszerette és bízott is benne. Talán éppen ez, ez a bizalom ártott volna neki? . Különös, nagyon különös még az is, hogy az országos hivatal se az érdekelt városokat, se a magyar szinpártolő közönség hivatott szervét, a Szlovenszkói Magyar Sínpártól ó Egyesületet meg nem kérdezte, hogy mi a véleménye ebben a magyar színészetnek létét érintő ügyben. Pedig a magyar színészetet fentartő magyar szinpártolő közönség van elsősorban hivatva arra, hogy megmondja, mit és hogyan kíván. Akármily jóakaró legyen a magyar kulturális ügyek iránt az országos hivatal illető előadója, aki azonban még magyarul sem tud, ő nem lehet hivatott arra, hogy sua sponte, vagy csak egyoldalú információra döntsön rólunk, nélkülünk. Mi az annyira hirdetett demokráciát másképpen és nem igy értelmezzük. A jubiláns évben mást vártunk volna. Azt, hogy megszüntetik a magyar színészet minden, tiz óv óta változatlanul fennálló sérelmét és megnyugvást iparkodnak teremteni ezen a téren, ahol ez némi kis jóakarattal nagyon könnyen volna elérhető. A pozsonyi szinpártolő egyesület julius elején egybe is foglalta ezeket a sérelmeket és eljuttatta őket a kassai központhoz, amelyet arra kért, járjon közbe sürgősen az országos hivatalban, mert a rendszerváltozás révén talán lehet valamit elérni. Mintha a pozsonyiak akkor már sejtették volna, hogy a berkek között valami készül... Készüit is. Itt is van. Nem egy színtársulatunk lesz, de kettő, de úgy érezzük és — sajnos — azt hisszük, nem csalódunk, mindegyik magában hordja majd a halálos betegség csiráit. Nem ezt a jubiláns ajándékot vártuk! Aixinger László dr. MAGYAROK Mm HARSANYI ZSOLT 1. A kortes Kél urféle ember kopogtat be a, tanyai házikóba. A gazdát keresik, de csak az asszony van otthon. — Tessenek bejjebb kerülni, mi járatban vannak szegény házunknál? — Hát bizony, Julis lellkem, nekünk az urára van szükségünk. Jön a tisztujilás, aztán az ilyen nagyszerű kortes, mint a maga ura, nagyon sokat használhatna nekünk üt a tanyai nép között. Ejnye, ejnye, hogy nem találtuk itthon. No de nem baj, magára nagyon hallgat. Megteszi, ugy-e, rábeszéli, hogy jöjjön el nettünk segíteni? — Jaj lelkem, naccságos ur, én bizony inkább nagyon is ellene vagyok, megmondom, úgy, ahogy van. Dóga van neki, nem hegyháti a kis fődünket. — Ne féljen, nem lesz kára belőle, ha jól dolgozik, kap egy szopós malacot a fáradságáért. Julis kedvetlenül legyint az ígéretre. — A, ösmerem én mán azt. A múltkor is úgy vét, hogy malacot Ígértek neki, ahelyett ő gyök haza úgy, mint a disznó. 2. Az elrettentő példa Az egri cistercita-rendnek, akikhez iskolába jártam, volt o,z én időmben egy parádés kocsisuk. Nagyon szép hintát tartott a rend- ház, és ha a kocsis délcegen megült a bakon és fogta a kél pej gyeplőjét, minden kocsiszerető ember azt mondta, hogy ez már teszi. Csak egy baja volt a derék legénynek. Szerette az Uókát. Vasárnap délután, mikor kimenője volt, menthetetlenül leitta magát a-z Aranyszőlőben. A perjel, Kassuba Domonkos, igyekezett is a lelkére beszélni, hogy leszoktassa. Mindig elrettentő példákat hozott fel neki,. Égerben sosem volt nehéz ilyen példákat találni. Egy szombaton délután Kassuba hintán robogott ló az állomásra, hogy az érkező tankerületi főigazgatót fogadja. Ahogy a Széche- nyi-utcán elhalad a hintó, egy sarkon soka. dAlmat látnak. Egy hollrészeg ember felreng porosán a gyalogjárón, dísztelenül, magaiehe- tetlenül. A kocsis odanéz és megboti'ánkoz- va csóválja meg a fejét. — No ugy-e, János, — szól a perjel megörvendezve ezen a mozdulaton, — no ugy-e ? János meggyőződéssel bólint rá és a mély megütközés hangján szól hátra a bakról. — Bizony főliszlelendő uram, ilyen gyalázatoson, fogok én is kinézni holnap délután. 3. A jegy A tanító találkozik a fabivégen a~ öreg Bánta Kovácsnéval. — Hova siet úgy, Mari lelke™* y Budapest, augusztus végén. Thibaudet ur, a jónevü francia kritikus, irói sorsokat magyaráz a Nouvelles Littérai- res legutolsó számában. Utal André Gide legutóbb közzétett nyílt leveleire, melyekben az élő francia irodalomnak e talán legnagyobb, mindeneseire leginkább elismert egyénisége csodálkozással vallja be, hogy egy anthumus dicsőséget kell lépten-nyomon konstatálnia, most, hatvanéves korában, mikor a gondolattal, hogy csak posthumus elismerésben lehet része, már régen megbarálközeit. Volt egy irói generáció s bizonyára nem a legutolsó fajsulyban, amely 1880 körül, tehát akkor, amikor Franciaország elpolgáriasulásának folyamata már betelt, azzal a biztos sejtéssel ült neki oeuvre-jének, hogy valamikor 1950- ben, tehát egy-két évtizeddel haláluk után, talán lesz egy kis tábor, ami utoléri és helyesli őket. A költő kora elé dolgozott s nem is érez te felháborítónak, hogy problémáival egyedül marad kortársai között. Mit kellett látnom — írja most „lettre ouverte“-jében Gide — g milyen nagy volt a csodálkozásom, mikor a háború után egy szép napom azt vettem észre, hogy a kor, ez az én korom, utolért, sokban el is hagyott engem; hogy ebben a iünö életemben, de mindenesetre már életemben publikumom átvett, hogy olvasnak, foglalkoznak velem, mint akárki mással. Beérkezni igy fényes nappal ebben a holtversenyben az idővel, alig valamivel túl az élet delén: Gide, Claudel, Valéry csodálatos megérkezése, ez a fenomén az, amin az érdekeltek s a közönség egyformán csodálkoznak el. Még a korán elhalt Proust is megérhette a maga sikerét. Nehéz dolog — írja Gide — eleganciával és türelemmel foglalni el a jelen sikerének bársonyszékét, mikor egy élet minden beidegzésével már a posthumus elismerés kan- didáltjának állította be magát valaki. Abban a ritka helyzetben van, hogy mindkét állapot előnyeit és nehézségeit felmérheti. Gide, Claudel, Valéry, Proust, mind négyen egy óriási „fióknak" dolgoztak, nem is a halhatatlanságnak, amit bizonyára kissé lenéztek, hanem a halál-utániságnak, ami beéri és felveszi őket. Az ember ül egy szobában és egy korban s a jövő elé dolgozik; egyszerre felhúzza az ablak redőit s azt kell látnia, hogy a világ változik s a változás megközelíti, talán túl is haladja, a körkép kontúrjait, amit a szoba s a kor homályában maga elő rajzolt. Látnia kell e siker banális kellemességeit: azt, hogy könyvei százezer példányokban fogynak,’ akár egy Margueriíte-regény, holott bizonyisten semmi avance-ot nem szándékoztak adni az olvasónak. Van egy irodalmi „utánam-az-özönviz“ — írja Thibaudet —, az újságíró munkája természetszerűen számol ezzel s számolni kénytelen a szinjátékirő is, aki minden eszközzel köteles a jelen sikerét kikényszeríteni, az élő színházterem elismerését, különben munkája céltévesztett és felesleges. Stendhal, aki szenvedélyesen kacérkodott a posthumus sikerrel, közben a haját tépte, mert nem bírta felfogni, hogy könyvei miért nem fogynak 8 miért nem juttatják szerzőjüket nagy jövedelemhez. Ez az idő-fenomén, amire Thibaudet nagy kortársai esetében céloz, csakugyan páratlan s kortárs a maga korának ritkán adott még igy a szellem történetében randevút, mint 1920—30 között történt. A start és a finis közé esik ez az előre nem látott incidens, ami megkönnyítette a futók iramát, leszűkítette a távot, a start és a finis közé esik a háború. Egy generáció, amelyik a dajkája kezén sétált, mikor Gide első könyvét megirta, ma harminc esztendős. Ezzel a harminc esztendős francia generációval találkoztak ma össze a hatvanéves Gide, Proust, Valéry és Claudel. Ez a találkozás a legszerencsésebbek egyike a francia szellemiség történeiében. * tt: ? • Közben veit a háború, ezt tudomásul lehet'venni és nem kell elfelejteni, de az adott problémának súlypontja mégis ott van, hogy egy generációnak egyszer alkalma nyílt hozzáöregedni a mestereihez, vagy, ha tetszik, bár ez a kevésbé fontos, a mesterek abba ai elragadó helyzetbe jutottak, hogy szabad volt fiatalnak maradniuk tanítványaik rezonanciájában. Amig a hangomnak visszhangja van, addig élek; különben ugatom a hideg holdat. Gide, elragadtatva attól, hogy ma harmincéves francia fiatalok százezrei olvassák őt és vitában állanak vele, siet megjegyezni, tmgy érzése szerint a fordulat csak szerencsés, de nem lényeges: a mü nem egyéb, mint dialógus a problémával s hogy ezt a dialógust a kortársai vagy az utókorral folytatja-e le, .az csak a művész személyének *untos, de nem érinti a müve belső életét. Egy magyar Író egyik könyve elmében fájdalmas és szeren- csés tömörséggel formulázta meg a koriárs süket és örök kérdését: — „Ki kérdezett?" — kiáltja oda örökkön az Írónak a kor a választ, .mikor szavát hallatja. Ma van egy harmincéves francia fiatalság, amely nem üt ezzel a kérdéssel mesterei orrára, hanem tovább kérdez, választ ad, a dialógus, a kor nagy dialógusa néhány szerencsés pontján a földnek a jelenben folyik tovább. (Néhány szerencsés pontján a földnek; mert erről is szó van). Ez a harmincéves francia fiatalság, amelyet a háború csak megtizedelt, de meg nem vénitett, minden téren jelét adja annak, hegy a „dialógust", amit Gide szerint az ember az ördöggel folytat, minden konzekvenciával hajlandó végigdiskurálni. Én nem ismerek jobb emberfajtát, mint a francia, aki ma harmincéves; szerencsésebb keveréket emberanyagból, race-ból és időből elképzelni sem tudok. Talán egy generáció ez, amely végre öntudatosan él benne a maga korában: hihetetlen kíváncsisággal, előítélettől feszabadul- tan, a nyakában mondvacsinált problémák ko- loncai nélkül, mindenféle támadó önérzet kíváncsisággal gépei, lombikjai, értelmes és szkeptikus könyvei között, minden nappal találva valamit s minden este elégedetleneb öül. Beutazzák a világot, fogékonyak idegen, magas és primitív kultúrák iránt, levelet imák szomszédos országokba és elrepülnek Kínába. Minden hétre akad közülük, aki elrepül legalább Kínába. S tudják, hogy a repülés mögött más is van, mint közlekedés és rekord, amit például már egy amerikai csak a legritkább esetben tud. A könyveikben amiket imák, egy olyan érdeklődés üt &t minden emberi iránt, amihez felmérve még orosz iréknak is előbb különféle rezumek többmillió embernyi kézzelfogható mészárlásáhoi volt szükségük. Az időben élnek, a holnap egy izgalmas eloizével az ajkukon, ittasan a jelen szépségeitől, mert ez a francia generáció levetette a papucsokat és a francia kínai falon túl kezdi nézni a világot s rendkívül termékeny és rendkívül szkeptikus dialógusban állanak Istennel, a természettel és embertársaikkal. Ha ezek hatvanévesek lesznek, egy bizonyos ponton talán tisztázni tudják már a dialógust, amit 1880-ban kezdtek el azok, akikkel ma vitatkoznak s akik ma hatvanévesek. # Néhány szerencsés pontján a földnek. Néha azt lehet hinni, hogy a magyar lélek holtversenyt fut a magyar élettel és a magyar idővel. Hogy ami ma termékeny és valóságos dialógusa egy generációnak Pá/isban, New- yorlcban vagy Moszkvában, az olyan rettenetes távolságban zajlik le a mi magyar glóbuszunktól, mint bizonyos csillagok élete, amiknek fényét az évek csak akkor futtatják el a szomszédos bolygóhoz, mire valóságos létezésük már el is enyészett. Valami álomszerű távlatban élünk, te is, én is, mindannyian, mintha Párisból nem is harminc órát tartana ide egy levél útja; a levél hiszen megérkezik harminc óra alatt, de tiz-husz évbe telik, amig kikézbesitik. Ady, aki ugyancsak elébe sietett a mai férfigeneráciőnak, nagy kínnal, iszonyú áron, személyvonati tempóval, éppen csak, hogy beérkezett halála után. S hány írónk fut még ma is holtversenyt a magyar idővel, aminek külön óralapja van 3 a mulatót rettenetes erejű belső mágnesek húzzák visszafelé el őrein ozgásában. Mintha az író nálunk müvének dialógusát nem egy, de háromnégy generációval előbbre lenne kénytelen távlatba állítani. S a süket csendben, ami kérdező szavát felöleli, nem hall más válaczt, mint riadt, csüggedt, aggódó és magányos szivének a verését. Nem, nálunk nem dolgoztak a ma hatvanévesek a harmincévesek elébe. Nem is találkozhattak velük: hol? miben? Ki beszél itt? Ebben a városban emberek ülnek szanatóriumokban, csendes idegbajjal a sok beléjük fulladt dialógustól, amit nem mondhattak el, mert k ét-három generáció távlatában sem érezték előbb a visszhangot a maguk körül. S a végtelenbe belesikoltani, e..t mégsem lehet s csak nagyon kevesen bírják. Mintha a két generáció nft'unk az ötök stafétát holtversenyben futott* volna, II É^ isi szlovák ékszer-, araiig- «* ezSstror ár Bij TuEaMenosok: FfSCOTasS TSTSOT VÉSSEK Bratislava, Ferenciek tere 1. Telefon: 57. * i ÍÉ|&! Bratislava, Mihály-utca 6. Telefon: 16—02. ;v,^ ■■{} pftjpl Elsőrangú készítmények ékszer-, arany- és ezüstárukban , H Cserélje ki Hl Hl régi ékszereit 91) S .modern ékszerekre m 1 í
