Prágai Magyar Hirlap, 1928. szeptember (7. évfolyam, 199-223 / 1826-1850. szám)

1928-09-02 / 200. (1827.) szám

"PPA<LVI AAVGÓAP.Hl miAU

OB9H«BBaBSBRH!SSBSnZl

1938 ee«p*emberl.

Öregek is fiatalok

A kisebbségi magyar ifjúság egyik értékes 'tagja küldte be ezeket a sorokat, amelyeket azzal köztünk le, hogy az esetleg kifejlődő vita folyamán más tárgyilagos, jóakaratai magyar hozzászólásoknak is szívesen adunk helyet.

Mióta a magyarság nagy része leszakadt az anyaország testéről, az első időben tapasztalt fásultság helyébe mindinkább pozitív építő munka lépett és nagyon gyakran kedvenc témává vált, hogy ez a munka erősen gátlást nyer az által, hogy a régebbi és a fiatal generáció között szakadás állott be. Eltűnt az a bizonyos érzelmi kontinuitás, amely évszázadokon át k arak te riszti k urna volt a magyar életnek, eltűnt annak a lehetősége, hogy az apák nyomdokaiba a fiuk lépjenek. Az öregebb generáció látta, érezte a magyar fa pusztulását, mi fiatalok egy történelmi adottság előtt állottunk, mely miagával hozta annak a megismerését, hogy nekünk uj utakat kell keresnünk, hogy az utódállamokba szakadt magyarság fejlődését biztosíthassuk. •

Valahogyan bántó formában hangsúlyozta ki a komáromi ref. egyházmegye közgyűlése, hogy nem tartja komolynak az ifjúság célkitűzését, mikor a losonci református diákkonferenciáról nagyon vegyes vélemények hangzottak el olyan köztiszteletben álló férfiak ajkáról, akiknek bölcs tanácsait és intelmeit az ifjúság mindig megszívlelendőnek találta, de nem várta, hogy pálcát törnek afelett, melynek gyümölcseit hosszú évek lankadatlan munkája van hivatva meghozni.

Nem érthetetlen az az elkeseredés, mely az őregeb generáció ilyen és hasonló kritikája nyomán terem és mivel ez a jelenség nemcsak a református egyházra vonatkozik, de az egész szloven- S7íkói magyar akadémikus mozgalomra, — veszem magamnak azt a bátorságot, hogy kijelentsem:

nincs szakadás az öregebb és újabb generáció között.

Aliik szakadást, régi kipróbált elvektől és elméktől való eltávolodást vélnek az ifjúságban felfedezni, azok tévednek. A cél maradt, csak a megváltozót viszonyok más eszközök használatát rendelik.

Ha régen a cél az volt: a magyarság hegemóniáját biztosítani a Kárpátoktól ajz Adriáig, ma az a cél, ugyanezt a hegemóniát biztosítani Dévénytől Beregszászig ott, ahol magyarok élnek. Nem politikai, egyeduralmi hegemóniát, de nemzetiségi és eszmei önállóságot és egy béta r to zand ós ágo t. Mivel pedig ma nem lehet kezünkben a politika kor- mányrudja, az eszközeink mások lettek. Sokkal szerényebbek, sokkal kisebb kaliberüek és sokkal fáradságosabbak. Ha régebben a kálvinizmus- feam a kálvinizuius öncél volt, a kálvinista hitélet fejlesztése ós ápolása, — úgy ma is az, de ma ilt a kálvdnizmus nemcsak öncél, de a magyarság- megujhodósánaik egyik talpköve is, mert egyedül a kálvinizmus az, mely megőrizte az állam keretein belül autonómiáját, egyedül ő az, mely vezető helyeire azokat a férfiakat ültetheti, akik megfelelnek a saját céljainak.

A szlovenszkői magyar kálvinizmusnak ezt a nemzetmentő hivatását ismerte fel a református diákság akkor, amikor Losoncon egybegyült és meghányta-vetette, miként áldozhatja erőit a magyarság és a kálvinizmus céljainak.

A bibliai ige hívta össze a fiatal lelkeket: „Egymás terhét hordozzátok."

Mi a kálvinista egyház terhét akarjuk hordozni és rajta át a magyarság terhét; mi öntudatos kálvinista közélete akarunk, mi szellemi együttműködésit kívánunk jövendő lelkipásztorainkkal, mi azt akarjuk, lássák meg az élet profán és világi arcát és erre keresnek gyógyító irt és ne 1‘artpour Tart prédikációkban éljék ki kálvinista és magyar hivatásukat, mi azt akarjuk, hogy zavartalanul átjusson a szlovenszkői magyar kálvinistaság a fiatal generációra, ha az idősebb generáció elhagyja azt a helyet, amelyre rendeltetett.

Több életet, több összefogást, több egymás segítését és magyarság segítését akarjuk és kevesebb személyi torzsa lkod ást és gyűlölködést. Ha ez bűn, akkor igaza van a komáromi egyházmegye közgyűlésének, hogy vegyes érzelmekkel fogadja célkitűzésünket.

Egymás segítéséről, összefogásról írtam. A kisebségi magyar ifjúság átérezvén ennek fontosságát, megértette azt is, hogy minden magyar élet a földből fakad, a magyar eke, magyar véső, magyar toll összefogásából és ezért mondta ki a losonci református diákikongresszus, hogy a kálvinista falu a kálvinistáké, mert két célt véltünk ezzel szolgálni: a kálvinista öntudat, és a magyar öntudat fejlesztését.

Így fiatalít: és szépít a

Corall-créme

Cor&ii-puder

Corall-szappaa

\ / j FOI**r»fc»l a C. S. R.

réaaí.i’8! ,

Vörös Rák gyógytár, Br&tislava.--------------- , . ..............................................

Ugyane

zt az akciót várjuk a katolikus és az evangélikus valásu magyarság részéről. A pap tud a nép nyelvén beszélni, ő tegye tudatossá a magyar falu és város egymásra utaltságát.

Százszorosán j tehát, ha saját véreink gán csolják el az ifjúságnak azt a munkáját, melyet tiszta idealizmussal vállait magára és a bizalmatlanság érzésével fogadják azokat a testvéreinket, akik kényelmes vakációjukat feláldozták, egyházuk és nemzetük boldogitása érdekében.

Uraim, mi nem kegyet kérünk, csak egy k:s várakozást, vájjon mit hozhat ez az akció, melynek gyümölcseit hosszú évek kitartó munkája van hivatva meghozni. Ne mérgesítsük a turáni átkot, a célunk egy, — magyarnak lenni és maradni — ós ha az erőit és tehetségeit önként felajánló ifjúság elutasításra találna az öregebb generációnál, meglenne akkor a lelkes munkakedvünk ahhoz is, hogy a magyar széthúzás átkát a magyar össze tart ozás áldásává változtassuk.

JUC. Mohácsy János.

Alapítva. 1833. Trliff ML

Ü s> |

* - ,

A ftvag, paroeüá* tr >

nagykereskedés*. @

3

$

K O S I C E, Fő-utca 19*

Nagy választék. Iwlánjns iánk.

Á százéves Tolsztoj

írta: Neabsmsr Pál

Százezernyi toll serceg ma százezernyi ivén, milliónyi kis betűből ez a nagy név tevődik össze. Szivek és agyak ma rágondolnak, erre a legendás aggastyánra, aki most száz éve született. Nevére az általa teremtett alakok százai elevenednek meg, viskos kötetek emelik fel a könyvtárakban mellükre hanyatlott fejüket, az orosz paraszt és az angol lord áhítattal ejti ki a nevét és a végtelen orosz síkon megindul egy vízió, egy fantom, a szeretet bolygó hollandija, aki nem tud meghalni, amíg a föld népei nem eszméltek rá a szeretet hatalmára: Tolsztoj. És mégis: a milliók közt senki sem érti ennek a névnek a hallatlan jelentőségét, csak egy ember, aki a ma élők közt nem más, mint Tolsztoj tette, Tolsztoj akarata. Ez az ember Romain Rolland. Tolsztojról em éhezve reá kell emlékeznem, arra a bécsi napra, amikor hosszú órákou át a vendége voltam, amikor megtudtam mit rejt ez a név: Tolsztoj. Rolland mesélte: fiatal vo!t, rajongott a művészetért, azt hitte, hogy a művészet az egyetlen megváltó ereje a földi létnek és megírta a három nagy heroikus életrajzát Beethovenről, Michel-Angeloról és Tolsztojról. Ebbe a hitbe vágott bele két ököllel Tolsztoj két Írása: „Mit tegyünk". Ebben, az Írásban rettenetes anathemát mond az orosz remete és megkonditja az etikai lélekharangot a művészet felett. Beethovenről azt mondja, hogy érzékiségre csábit, Shakespeare negyed- rangú költő, — egész Európa keze megresz- ket, amikor ezt a füzetet elolvasva elálló ]é- lekzettel maga elé ejti a földre. A fiatal Romáin Rolland meg vau semmisítve. Egy pillanatra azt hiszi, hogy beleőrül ebbe az ellentmondásba. Azután odaül az Íróasztalhoz és ő, a fiatal, kezdő és teljesen ismeretlen iró levelet ir annak az orosz remetének, akinek szavától megreszket az emberiség. A szivét önti bele ebbe a levélbe és bedobja a postaszekrónybe. És onnan túlról, messzi Jasnája Poljánából válaszlevél indul a fiatal francia írónak — — harmincnyolcoldalas levél, amely ezzel a megszólítással kezdődik: „Cher írére", kedves testvér. Harmincnyolc oldalt, egy kis értekezést irt a világhíres Tolsztoj az akkor ismeretlen Romáin hollandnak és kifejti benne a „Mit tegyünk" füzet igazi tartalmát: csak az az igazi művészet, amely az embereket közelebb viszi egymáshoz. Ez a levél döntően hatott Rollandra, aki nem szűnt meg azóta az őt leveleikkel felkereső fiatal ismeretleneket támogatni: ha kellett, harmincnyolcoldalas levelekkel, ha kellett tettel. És az az óra, vagy az a nap, amelyet Tolsztoj arra használt fel, hogy egy ismeretlennek a művészetbe! vetett hitét megvédje önmaga ellen, ez a nap Rolland számtalan levelében minduntalan feltámadt — akkor is, amikor az egyik bécsi délutánját arra használta fel, hogy velem elbeszélgessen, velem, az ismeretlennel. Ha látogatót jelentettek, intett, hogy várjon és csak mikor mindent megmondott, annyi mindent, mint Tolsztoj a neki irt harmincnyolc oldalas levelében, csak akkor nyújtotta búcsúzva a kezét felém... íme: Tolsztoj Rollandban, Tolsztoj szeretet mint élő ember. Itt- ezen a bécsi délutánon találkoztam én Tolsztoj Leóval, nem a Háború é3 békében, nem a Karenin Annában, nem a Kreutzer szonátában ós nem a Feltámadásban . . .

*

Minek írni róluk? Sem ismertetésre, sem méltatásra nem szorulnak, hatalmas alkotások, szinte objektív művészet termékeinek mondhatók. Mindenki tudja, hogy irás előtt és irás közben Tolsztoj szorgalma nem ismert határt. A Háború és béke minden helyét személyesen bejárta, minden csekélységről személyesen győződött meg és ha véletlenül megtudta, hogy valahol él egy öreg paraszt, aki találkozott Napóleonnal, vagy legalább a korsicai hódító egy gránátosával, nem sajnálta a fáradtságot, meglátogatta és a legjelentéktelenebbnek látszó dolgot feljegyezte. Évekig dolgozott, tanulmányozta a terepet, az időt, az embereket és csak azután ült neki a munka megírásának. Néha egész fejezeteket dobott a tüzbe és újra kezdett mindent, ha rájött, hogy valamit kifelejtett, vagy valaki olyasmit mondott el neki, ami az ő fejében uj perspektívákká alakult át. Soha sem tapasztalt szorgalom Tolsztoj életének és Írásainak a fele. A másik fél élet fele az irá < maga. A maradékkal élni próbált. Sokszor kísérelte ezt meg. egy nagyon hosszú életben igen gyakran. Élni nem tudott.

*

Élni nem tudott. Ezt megmutatta a halálánál. Tolsztoj menekült. Menekülj önmagától, családjától, az emberektől, a földi léttől. Mert nem értette önmagát, a családját, az embereket és a földet. Nem értették meg tehát őt sem. Ez igy tizedrangú kérdés, hegy joga volt e családja megkerülésével birtokát a parasztok közt felosztani, tetté varázsolva a „mezők liliomáról" szóló igét. Tizedrangu kérdés továbbá az is, hogy a családnak joga volt e szembeszállni ezzel az „őrülttel". Mellékes, hogy a felesége hogyan bánt vele és halála után hogyan akarta magát fehérre mosni a világ előtt. Minden gondolkozó ember ezzel az asszonnyal kell hogy órezzen, kinek élete a minden földiből kivetkőzött lángész oldalán pokol volt minden bizonnyal. Igaza volt, hogy az ősi földet nem engedte felosztani. Igaza volt, mert ember volt és anya, feleség és családfen tartó. De hogy jasznája-poljánai földi életében mégis ,apa volt és férj, ez az ellentmondás vonta el lába alól a talajt, ezért ingott meg ő, aki egy világnak uj talapzatot akart a lába alá építeni. Nemcsak, hogy megingott: egész élete ingadozás volt. Menekülni is akart az élet elől, maradni is akart. Menekülni, mert nem értette, nem tudta megérteni, maradni, mert elhivatottnak érezte magát. Szerette az életet mint Isten ajándékát és megátkozta mint érzékiséget és pokoli káprázatot, amely elHotel Blauer Sterni

Praha II, Prikopy

a legelőkelőbb ház a központban Teljes komfort

MAGYAROK TALALKOZOHELYE Magyarul beszélnek

vonja a lelket Istentől. Művész volt, egész

óriási szorgalmát a művészetre fordította és megátkozta a művészetet és ezzel az átokkal a saját élete egész tartalmát. Ez az ellentmondás volt Tolsztoj életében a kereszt és erre a keresztre feszitette ő önmagát: ő, saját Énjének legkegyetlenebb Pontira Pilátusa, aki még csak azt sem mondhatta: mosom kezeimet.

*

Amikor halálát közeledni érezte, elment hazulról és nekivágott a vak éjszakának. Még tanítvány sem volt mellette, aki elárulhatta volna. Ennek az életnek még JucLása sem volt. Nem törődött az őrült aggastyánnal senki. Hadd menjen! Ez volt a tragikum megkoronázása. ő nem tudott senki fiához igy] szólni: „Nem tudtok egy óra hosszat sem virra3ztani velem?" Tolsztoj életében és halálában olyan egyedül volt, mint rajta kívül talán senki. Az utszéü árokban halt meg az, aki egy világnak újra lehozta az égből a krisztusi szer eletet.

*

Most feltámadt. Százezernyi toll serceg ma százezernyi ivén, milliónyi kis betűből ez a nagy név tevődik össze: Tolsztoj Leó. Szivek és agyak ma rágondolnak, rá, erre a legendás aggastyánra, aki most száz éve született. És a végtelen orosz síkon megindul egy vízió, egy fantom, a szeretet bolygó hollandija . . . Moszkvában ünnepük a feltámadást. Novemberben ott találkozót adtak egymásnak a londoni Glaiworthy ée a ném: >t Thomas Mann, a spanyol Unamono és a francia Rolland, Tagere és Stefan Zweig, 1L

G. Wells és száz más nagy név. Moszkvában felosztották Oroszországot, ezt a végtelen Jasnája Poljánát a nép között — Tolsztoj nem él és nem látja, hogy ez az álma Is hogyan foszlott szét, hogyan zúzódott össze a valóságon. Ma még csak menekülni sem tudi: i, mert nem lenne oka rá. Hiszen az államba átló ni megtette Moszkvában, amire ő vágyott és nem akadt feleség, aki ellenszegült volna... Nem lett volna értelme az ellenszegülésnek és maradt vona egy megváltás: a művészet. Az. aminek egész életét szentelte ée amit megátkozott, mert nem tudta az életben megvalósítani. Ma Moszkvában talán ráeszmélne arra, hogy a fordított ut a lángész egyetlen járható útja, az az ut, amely a valóságból kivezet a művészethez. Most feltámadt, mert j művész volt, alkotott és alkotásai túlélték.

I Mert a müvei számára meg tudott halni százszor az életben. Hiszen azzal, hogy akadt egyszer egy bolondos öreg, aki a birtokát oda akarta adni parasztjainak, ki törődne a mai prestissimós gépvilágban? És ki ismerné azt az árkot, ahol meghalt ez az öreg, mert éjnek idején elmenekült hazulról . . . falán csak az a vigv flörtölő társaság, aki au- 1 óki rándulást tett, ha az autónak épp ezen a helyen valami baja esett volna és mialatt itt vesztegelnek, egy öreg paraszt, aki épp arra vetődött, elmeséli, hogy volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy öreg ember . . . gróf volt, de a földjét a parasztoknak adta, családjával összeveszett, nekivágott a nagyvilágnak, pedig már túl volt a bibliai koron; ereje elhagyta és haldokolva épp itt, ezen a helyen, az árok szélén találták meg ... A vig társaságot talán untatná a szomorú mese .. . London és India közt ma őt ünnepli mindenki. Azért, mert a Tosztoj-müvek lángeszű költője. És vájjon ki gondol rá, hogy nem az ő szellemében történik? Hogy ő több szivet és életet, ölt abba a naiv és bolondos kis földosztásba, mint összes müveibe? És hogy ez Tolsztoj megrendítő tragédiája? Tolsztojé, aki ezért keresztre akarta magát fe- szittehii, de nem tették meg vele, mert bolondnak nézték . . . szegény öreg bolondnak, aki oly gyönyörüket irt és oly "Ostobákat élt . . . oly ostobákat és oly ostobán, mint a legostobább ember, kinek semmi hasznát nem veheti az emberisig ée a család őzen a földön*. . .