Prágai Magyar Hirlap, 1928. július (7. évfolyam, 149-172 / 1776-1799. szám)

1928-07-05 / 152. (1779.) Második kiadás

6

1928 juMiifl 8, eeütörtöfc.

így szólt Ilice Iván és hósipkába dugván kerek koponyáját, „elment egyet sétálni, mert vacsora előtt ezt megszokta."

— Holnap lesz a napja, hogy kidobom, — kiáltott a távozó udvarmester után Bágyi Cor- nélia.

Ámde az udvarmester még erre sem mozdította meg a fülebotját. ügy látszik, már sokat hallotta ezt. Csak egy nagyot krákogott, amikor a szabadba lépett, mintha valami nagyon rossz levegőjű helyről jött volna.

Bágyi Cornélia udvarházán a kapu felett nemesi cimer volt kőből faragottan. Ilics Iván, ahányszor e cimer alatt elment, mindig megcsóválta a fejét. „Vájjon, honnan szerezte ezt a címert Őnagysága? Talán a Kék Macskában, ahol fiatalkorában kánkánt táncolt?" — kérdezte magában az udvarmester. Ámbátor szép egy ház volt az P-ben, amelyet más is megirigyelhetett volna, nemcsak az epés udvarmester. Régi ház volt, amelyet renováltak. A háztetője még náddal fedett, de az ablakai tágas tükrök, amelyekre sehogy sem illettek a vaskosarak. Hat ablaka volt a háznak, az ablakok büszkén néztek a pestkörnyéki kis tót községre. A kocsma még messzire volt innen, mert Bágyi Cornélia nem szerette a kocsmai zajt. Ilics Ivánnak tehát rövid lábait ki kellett nyújtania, hogy idejében megérkezzen a kocsmába.

— Az ördög vigyen el minden udvarmestert a világon. Ma aztán isten igazában meggyötört az úrnőm, — mond Ilics Iván a kocsmába belépve és harsogva, krákogva nyúlt megszokott pálinkáspohara után, amely abban különbözött a többi pálinkáspoharaktól, hogy valamivel nagyobb volt náluk. Úriember nem ihat olyan pohárból, amilyenből a jövő-menő fuvarosok vagy parasztok löttyintenek a bajszuk alá.

— Tetszik talán várni valakit a vonattal? — kérdezte a hiuzszerü falusi kocsmáros.

— Várni várnék, — felelt Bágyi Cornélia udvarmestere. — Azt hiszem vendégeink jönnek vacsorára a fővárosból, mert az úrnőm azt találta ki, hogy ma van a születésnapja. Habár ezek a mi vendégeink rendszerint olyan furcsa uraságok szoktak lenni, hogy nem utaznak rendesember módjára vonattal, hanem kocsival vágy szánon. Én bizony nem tudom felfogni, hogy micsoda különcködés van abban, hogy valaki a fűlött vonal helyett például szánkón teuzi meg a? utat a fő

várostól idáig. *

— Talán a jő appetitus végett!* — mond a falusi bormérő, aki pesti származású ember volt, sok mindenhez értett, csak ahhoz nem. hogyan szerezhetné vissza italmérési engedélyét Pesten, amelyet valamely „félreértés" folytán elvettek tőle a fináncok.

— Az étvágyat gondolja, SVarc ur? — kérdezte az udvarmester. — A mi vendégeinknek olyan étvágyuk szokott lenni, hogy mindegyik megenne talán egy ökröt is együltében. Ezek az úgynevezett vendégek úgy esznek, mintha napokig koplalnának egy-egy vacsorájuk előtt. Svarc ur, szomszéd ur, én mindig rosszul leszek, amikor a mi vendégeinket enni látom. Adjon még abból a gyomorerősitőből.

Éppen ideje volt, mert messziről a téli alkonyaiban régi módi hosszadalmassággal fütyült a vegyesvonat, amely P.-be járni szokott. Némi mozgolódás keletkezett az egyébként elátkozott csendességü kis pályaudvar körül: vájjon mely unt gondolatokat, nytitt tennivalókat vagy esetleg esengős álmokat hagyott abba a főnök, amikor állomása elé a vegyesvonat megérkezett, utasokat, híreket, hangulatokat hozván a messzi nagyvilágból, ahová a p-i vasúti állomás főnöke soha se juthat el? Komorképü kereskedők, még elszán- tabb kofák szállottak le a vonatról többnyire üres batyuikkal, amelyeket újonnan megtöltve visznek megint a hajnali vonattal a fővárosba. Jönnek és mennek, ezzel telik el az életük és még egyik se mondta magát szerencsétlennek. Csak a kényeskedő Ilics Iván gondolta, hogy a kofaasszonyoknak még mindig vermelt sárgarépaszaguk van, holott a sárgarépájukat már eladták a i sti piacon. A Pestről jött kereskedőkre azonban bizonyos tisztelettel nézett. Ezeknek a férfiaknak módjukban volt frissen csapolt sört inniuk a keleti pályaudvar körül valamely serházban... Ilics Iván igen nagyra becsülte a csapolt sört.

Egy kóz nehezedett most Ilics Iván vállára, mint a történetelőadók mondogatni szokták. Bágyi Cornélia jelenlegi vőlegénye.

Rezeda Kázmér ur volt ennek a bizonyos kéznek a tulajdonosa. Magastermetü férfiú, pontosan 184 centiméter (mellbőség 110 centiméter). Elég urasan volt öltözve, habár az igazi urak mégis csak másképpen öltözködnek, pláne, ha téli időben vidéki kirándulást tesznek. Kissé

— s ea a lényiegee — a némert tett a nagy

divat.)

BelpoHtiíkái'hatn: Poioocaré. (Nagyon-)

KülpoíLitikáibta'n: Trianoni revízió. (Nem túlzás, a szakembereik hónapok óta «®nel a. bórd'éssel fogMkoznak a legtöbbet. Teljes kritikai tárgyiliagoBaággail állatom.)

Pöröklben: Mester ino.

Botrányokban: Gloziel. (Már némileg

elvihanzott.)

Pénzügyben: stabilizáció.

Divatban: stilruiha.

Technikában: a francia aviatika csődje.

Autóban: Bugiatti.

Mulatóban: Didó (ez az nj úszónadrágnak dancing verte föl a legtöbb port).

Férfiban: Poincaré és Mostari no.

Nőben: nincs stár (már olyan értelemben, mint hajdan Mistingmett volt, három év előtt a Dollyk, két év előtt Raquel Mefller, egy óv előtt Josephine Baker).

Utolsó kellemetlen és rendkívüli szenzációnak a francia aviatika egy ujaibb katasztrófája jött. Fekete széria kísért s a lapok már nem mernek írná a repülésről. Amióta tavaly Nungeseer és Coli megkezdték a halált, a franciáknak a levegőben semmi sem sikerül: Cestes és De Brix ünneplése mesterkélt és fanyar volt, az óceánt nem tudják átrepülni, Pelletier, a népszerű Pdvolo, alibi - nek imfdiuílását nagyon ünnepelték, Konstantinápolyban megrekedt, ahelyett, hogy rekordidővel Told óba éTt volna, a távolsági rekord megdöntésének francia kísérlete csúfos kudarccal végződött két hét előtt, a nap óikban egyszerre négy hadirepülőgép zuhant le egy viharos éjszakán és két kereskedelmi gép Afrikában, — most pedig a kudarcok kudarca: Guilbaud. Nagyon fáj. Guilibaud-t a francia kormány hivatalosan küldte ki Nobile felkutatására, s amikor elindult, Pária melegen ünnepelte. A lovagiam francia nemzet ki- és fölszáll, — mondották —, hogy megmentse a jégre esett latin testvért, Nobilét. Természetesen némi politika volt a dologban: Briandnak jól jött volna egy kis olasz-francia közeledés, amit az ilyenfajta légii kiszállások pompásan me- nezselínek. Arra is büszkék voltak a franciák, hogy Amundsen francia gépet választott és francia gépre bízta az életét, holott beavatott körök szerint az öreg norvég a svéd Uplandon akart útnak indulni, de kormánya értésére adta, hogy a franciákat nem szabad brüazkározni és igy akarva, nem akarva Guilbaud-t választotta.

Rettenetesen szégyenük a franciák, hogy Amundsen, aki már erkölcsi fogalom, szimbólum és érték a világon, hazájában pedig nemzeti hős, francia kezekben veszett el. Van mit szégyelni. A olaszok, akiket a Nobile el- vesztekor a franciák kioktattak, hogy a léghajó nem ér semmit, csak a repülőgép, a szakái* lukba nevetnek és Nobile — a szegény és a lesajnált olasz — állítólag drótnélküli utón tanácsúikat adott a kingsbayi aviatikusoknak, hogy miképpen menthetnék meg Guilbaud „Latham 47“-jét.

Szörnyen kellemetlen ügy. ^

A Montparnasseion egy skandináv báí* bán, tegnap este a tan “ja voltam a következő párbeszédnek, amely jellemzően mutatja, mily mély hatást gyakorolt a párisi „nép“-re az Amundsen-Guilbaud kaland.

Francia diák (kissé ivott, de az egyszerűség kedvéért én simáin mondom el, amit ő akadozva adott elő; egy fiatal norvég nőnek beszélt): Bocsássa meg, kisasszony, amit mi franciáik tettünk. Nem tehetünk róla. Nagyon szégyenliem. Az a szerencsétlen Guilbaud igy vízibe mártotta az önök drága Amumdsenét! El vagyok keseredve. Nem is tudom, hogy tehetném jóvá a nagy nemzeti bábát. (Megragadja a norvég nő kezét.)

Norvég nő (akinek tetszik a francia fiú): Sobse bánja! Még nincs vége. Nem ismeri Amundsent, aki megél a jég hátán., a sző legszorosabb értelmében. Majd csak előkerülnek valahonuét. (A fiúra mosolyog.)

Magyar diák ('aki „lecsúszott a nőről"; busán): Velünk magyarokkal az ilyen szomorú kaland elő sem fordulhat. Nincs sem Északi Sarkunk, sem tengerünk.

Egy középaffr'ikai néger diáik (veleérezve bólint).

Az utolsó kellemes szenzáció viszont a. stabilizáció volt. A frank ismét aranyat ér. őszintén szólva az az érzésem, hogy a franciáknak fogalmuk sincs, mi a stabilizáció. Nehéz is, mert vasárnap este lefeküdtek a frankkal, amely húsz centimés-t ért, éjszaka életbelépett a stabilizáció és hétfőn reggel föléibredtek az uj frankkal, amely ismét csak busz oentimes-t ért. Mi itt tehát a csoda? Nem értik, — egvremegy, azért mégis rengeteget vitatkoznak róla. Vannak hívőik’ és hitetlenek, de egy szó megragadta mindnyájuk figyelmét. Podnoaré azt mondott a í arany. Arany? Nincs mág.ikusabb szó Paris-' bán, ahol a pénznek még érzékelni tudják sárga ragyogását és nem mindegy, suhogó bankó-e vagy csengő arany. Arany? Igen, arany, ha kevés is egyelőre — azt hiszem hatvanöt miügraim frankonként, de itt van, mert a stabilizáció aranyat jelent. Az alhi- misfták sem azt nézték, mennyi aranyat, tudnának mesterségesen a vastömbökből előállítani, csak valami csefeffly arany legyen a hosszú és bonyolult processzusok után, egy icikenpicike nemes fém az epruvettában, egy lehelet, egy atom. Máris megvolna a bölcsek köve. Nos, az alkimista Poincaré egy icike-picike nemes fémet csinál az

KÜLFÖLDI LEVELEK

írja: SZVATKÓ PÁL

FINIS

Páris, julius eleije.

' • A Matin első oldalán két kép látható, két egyforma nagy fotográfia szorosan egymás mellett. Az egyik Poincarét ábrázolja, a másik Cri d«* Guerre-t. Poincaré, az egy miniszter, Cri de Guerre, az egy ló. Poincaré fején szalmakalap van, mert most jön ki a kamarából, ahol a frankot stabilizálta, Cri de Guerre hátán zsoké van, mert most jön ki a mezőről, ahol megnyerte a Grand Prix-t.

A ló befiniselt Longoham.psban, ezzel vége a szezonnak. Poincaré befiniselt a Palais Bourbonban, ezzel vége a háborúnak. A frank arany és stabil s eltűnt az utolsó nyom, mely a komisz múltra emlékeztetett, a béke elkezdődött, mert a béke kezdetét éppúgy az arany jelzi, mint a háborúét. Finis, finis, finis.

*

A Grand Prix után mindenki elmegy. Reggel kint jártam a Parc Monceau környékén, soha még ilyen porolást és pucolást nem láttam. Az ablakokban fehérkötényes szolgák álltak tollas törlőmdakkal és a függönyöket igazították. Egyes ablakokra már rázáródott a sárga zsalugáter. Megkezdték nyári álmukat a párisi lakások, behunyták szemüket, némák és igy maradnak októberig, miközben Ielkeik és uraik az álmok birodalmában fognak vándorolni, Deauvilleban, a tengerben, a kaszinóban vagy a hegyekben és az idegen országokban. Ez az egész Boulevard de Courcelles és a festőkről elnevezett sok úri utca a park körül, ahol egy-egy magánpalotát csak óriási kapuzat jelöl parányi portásiakkal és hátul, a kövezett udvar mögött, a kidomborodó lép- csőház ferde ablakaival és az utcán az elmaradhatatlan Hispanóval vagy Rolls-Royceal, ez az egész előkelő negyed kiüríti állásait az előnyomuló hőség előtt s itt, ahol amúgy is csönd volt, most kétszeres lesz a némaság és a pihegés sem fog hallatszani.

Az urak mennek, a függvényeik sem maradhatnak. Paris nyáron más arcot ölt, mint télen, vagy tavasszal. Nemcsak az aszfalt olvad és a levegő büdös, hanem az emberek is kicserélődnek. Szabad francia ilyenkor egyáltalán nincs a fővárosban, csak idegen, meg hivatalnok, aki sir egy darabka tenger vagy egy aprócska bérc után. Sok üzlet két hónapra becsukja a boltot, ruhát csináltatni lehetetlenség, barátnőre szert tenni valóságos csoda.

A maison után, mely a Grand Prix-vei fejeződik be, a város egészen elevátor5. aSt&y&kat ölt: tesped és alszik, gőzölög és szétterpeszkedik a Szajna főartériája mellett hőlázzal és hősem- littevéssel- Isten óvja az idegent, aki ilyenkor idetéved és diáknak vagy németnek kell

unni mumumimi

lennie, hogy kibírja ezt a malobolgét. Látni

nem látni semmit, színház — tisztességes — nincs, a város ugyan továbbra is egyformán létezik, de összes pikantériája, amely Párást Parissá teszi, elillan és egy közönséges nagy metropolis marad parföm és ámbra nélkül. Az idegen, aki most jön, beleragad az olvadt aszfaltba és konstatálni fogja: az Páris, ez a benzinbüz és negyvennégy fok?

Páris, vagy legalább elixirje, a társaság, amelyben tulajdonképpen mindenki bent ól, aki hosszabb ideig Párásban tartózkodik, ha értelmes ember és érzéke van hozzá, — még akkor is, ha csak az újságban olvas róla, mert akarva, nem akarva vibrálni fog benne e társaság élete, amint egyszer látási vagy hallási vagy olvasási viszonyba kerül vele — szóval ez az elixir és a másik, a fűszer: a botrányok, a „facta parisiana", a pörök és az egész jellemző nyüzsgés, eltávoztak a városból falura. A kis nők, bármi volt légyen foglalkozásuk, szabadságra mennek pihenni, a selyemfiuk is, a fizető dámák is, a kéjgyilkosok is, (lásd: az első tengerparti kéjgyilkosságot néhány nap előtt Páris-Plage-on), ez egész Tribunal, a miniszterek, a bírák, az apacsok, amennyiben vannak. Mindenki elutazik, az írók exóti- kus tájakra, a kispolgár Bretagneba, a nagy- polgár Norman diába, az arisztokrata a Loire- hoz, a színészek és a zenészek az Alpeseltbe, ah, mindenki megy, — tegnap Mestorino is elindult Guayánába.

*

A saison után számadást keli tenni. Mi történik most és mi történt ebben az évben?

A színházakban idegen truppok játszanak.

A Grand Prix-t lefutották.

A frank stabilizálva van.

A Balkán kijátszotta rendes tavaszi formáját a szkupstinában.

A meleg beköszöntött.

A világ színházigazgatói összegyűltek Parisban és konferenciáznak. Mindenki elmegy, mindenki megszökik.

Egy-kiét szóban össze kell foglalni aa elmúlt év eseményeit. A statisztika bizonyára nem lesz teljes és valószínűleg egyéni, de izeltetőnek igy is jó. íme a vezér- teljies ilmén yek:

Irodalomban: Síegtried. (Gíramdoux

darabja, kétségtelenül a legnagyobb irodalmi esemény.)

Művészetiben: semmi.

Zenében: a mérnetek.

Egyáltalán a szellem terén a n érnetek, (ősszel a norvégok vezettek, de tavasz óta

7

diákos, kissé züllött volt Rezeda ur, bár ruhá- jakelméje elég jószövetből varrottnak látszott. (Ilics Iván tudta, hogy a kelmét Bágyi Cornélia ajándékozta Rezeda urnák, akinek voltak mindenféle férfi-kelméi is pesti palotájában, mint aféle takarékos asszonysághoz illik. De Rezeda ur kisvárosi kisszabőval varratta meg ruháját, mert erszénye nem birta volna el a nagy szabó- művészeket.)

— Talán nem is tudtad, hogy én is szerepelek a meghívottak között? — kérdezte Rezeda ur, miután Ilics Iván szinte hátrahökkent, amikor régi barátját, Cornélia jelenlegi vőlegényét, megpillantotta a vasúti társaságban.

— Igen

___ Az az, hogy nem tudtam, mert

Co

rnélia levelezéseit mindig maga szokta elintézni. Gyanakvó, szerfelett gyanakvó... De hát hiszen ismered őnagyságát, — mond fél-bizalmassággal az udvarmester, — mert még mindig nem volt tisztában a következményekkel, amelyek abban az esetben érhetnék őt, ha Rezeda Kázmér meghívás nélkül érkezik vala P.-be.

Rezeda ur fölényesen kezelte barátját:

— Tudod, Jócó, hogy nem szoktam illetlen dolgokat elkövetni, kivéve talán azt az egy esetet, amikor a budai Dunaparton, ott a szálloda előtt kissé megúsztattalak a Dunában. Árulkodtál rám és még akkoriban nem tudtam elviselni az ilyesmit.

Az udvarmester úgy tett, mintha nem is halíaná a vőlegény megjegyzését; csak csendesen bóftnigatotf:

— Tudom, hogy választékos modorodnak köszönhető, hogy a hölgyvilágban annyi sikered van. Minden bolond asszony hozzád szeretne férj- hezmenni. Vannak ilyen szerencsés fickók a világon. Ámbátor én nem irigyelek senkit. Nem irigylem se a nyakendődet, amelyet erre az alkalomra kötöttél fel; nem irigylem azonban a fogadtatást sem, amelyben részed lehet, pláne, ha meghívás nélkül érkeztél, ördögi kedvében van ma Cornéliánk.

Igv szólott az udvarmester és levette fejéről uagy kemény kalapját. Rövidrenyirt hajzatos fején valóban olyan sérülések mutatkoztak, amelyek legalább is arra engedtek következtetni, hogy Ilics Iván valamely kocsmahelységben olyan dologba avatkozott, amihez voltaképpen semmi köze se volt... De az udvarmester magyarázott is: A jobb fülére, mutatott. — Ea *

'emléke, amely ievesestálat az egykori színésznőnek Milán király ajándékozott.

— Hm, — kiáltott fel vidáman az érkezett vőlegény. - Remélem, hogy a levesestál legalább

. épségben maradt.

j — Nem. És éppen ez a baj, — felelt sa- ' vanyuan Ilics Iván.

Most a fejebubján lévő daganatra hívta fel a vőlegény figyelmét:

—- Ez a kis gömböcske, Max, az egykori főhadnagy tajtékszipkájának az emléke. Nem is tudtam eddig, hogy a főhadnagyok ilyen vastag szipkából szivaroznak.

Rezeda Kázmér, még mindig fölényesen nevetett:

— Én nem félek a tajtékpipától s.em.

Ilics Iván most a nyakán lévő sebre, figyelmeztette az elbizakodott fiatal embert:

— Ezt a sebecskét pedig csak azért kaptam, mert a perzsa sah egyszer Pesten járt és eszébe jutott egy ezüstdaruval megajándékozni a művésznőt. így csinálnak bajt a fejedelmek a. szegény embereknek. — Ámde. figyelmeztetlek, hogy ő- nagyságának még annyi mindenféle emléktárgj^a van a különböző királyoktól, hercegektől, színigazgatóktól, jubileumokból, hogy még nagyon- sokáig kedvére elmulathat, amikor dühbe jön az idő múlandósága miatt egyik-másik* születésnapján.

— Ki kellene mosni ezt a karcolást, — mond most némi elgondolkozással Bágyi Cornélia vőlegénye.

— Éppen azért irányítom lépteimet a helybeli kocsma irányába, — felelt most Ilics Iván és kezével a gyaluforgács felé mutatott.

A vőlegény még darabideig habozott. Utó- végre nem azért tette meg a nagy utat a fővárostól idáig, hogy a helybeli vendéglőssel megismerkedjék, riics Iván azonban most megszólalt:

— Vannak még őnagyságának más emléktárgyai Is. így például láttam egy ruhakosarat, szinültig megtöltve iratokkal, amelyeket őnagy- sága ma, születésnapján felolvasni akar. Csupa szerelmeslevél, vers, színházi kritika, és miegymás. Már Javában elő van készítve minden a felolvasáshoz. Meg kell tudni mindenkinek, hogy ki és mi volt ő fiatalkorában.

— Merre van az a kocsma, amelyről beszéltél? -- kérflezle Ilics Ivánt az imént érkezett vőlegény