Prágai Magyar Hirlap, 1928. április (7. évfolyam, 78-100 / 1705-1727. szám)
1928-04-08 / 83. (1710.) szám
"PRÁGÁI AÓAGÍíAR- Hl RL AI> 1928 április 8, vasárnap. EX ORIENTE LUX! A népművészei ősi gyökerei Irt a:MÓRICZ Alapítva 1833. Telei©** 33. \J S > ditzisA ^ A Sva*, porcellán nagykereskedése. • KOSICE, Fo-ut c a 19. Nagy választék. Jutányos árak. teremt ők és kiélek, urak s munkások. ■>r"~ Repülőgépen nem jártak, nem voltak vasgyáraik és a villamosságot nem ismerték s mégis nagy kultúra volt az irás korszaka előtti. Évezredek előtt Ázsia közepén, ahol ma sivatag van s emberi életre nem alkalmas a világ, roppant birodalmak állottak fenn s annak a kultúrának építészeti nyomai, ma is állanak ott s ennek a kultúrának emlékei az ős eposz és a népmese. Onnan szóródtak szét a föld minőén tájára a mese-motívumok s megszámlálhatatlan generációk adták száj- ról-szájra őket. Megdöbbenve ismertem fel -valamely ausztráliai mesében azt a népmesét, amelyet én magam itt jegyeztem föl 'Szatalármegye kicsi falujában; csak az én •mesémben tölgyerdőre volt építve a kaland s ott bambuszdzsamgelre. Ennek az ősi kultúrának művészeti elemei is élnek ma is. Ma egy budai házban egy népipari gyűjteményt láttam s felrajzolt bennem több évezred előtt élt világ ragyogása. A Sárköz, ugv látszik, ezeréves lezártságában különös módon megőrizte azt a kelen szövés, hímzés, rajtkötés motívumait, amelyeket a honfoglalók hoztak magukkal. Ezek a motívumok nem az ő tulajdonuk, nem az ő Ízlésük hozta létre, nem egy kis vidék teremtő szelleme produkálta; ők csak megőrizték, mint ősi kincset. Bizonyos, hogy ugyanezek a Tajzok, ezek a diszifő elemek másutt is élnek s pedig nemcsak a magyar földön, — gyermekkoromban ugyanezeket a szőttes mintákat láttam a mi szatmári, szabolcsi falunkban, csak degenerálva, kihámozva az abrosz sik mezejéről, csak a széleken hagyva meg egy kenés díszítést —, ezek a motívumok élnek a körülöttünk élő népeknél is, sőt valószínű, hogy élnek Ausztráliában is, mert ezek éppen ugv elvándoroltak az idők folyamán, a nagy özönvíz utáni időkben, mint a szellemi motívumok, a mesék csirái. De itt ebben a kis gyűjteményiben zsúfolva s abszolút művészi tisztaságiban élnek ma is még. Olyan tisztaságban s olyan tökéletességben, hogy tudománnyá lehetne fejleszteni tanulmányozásukat. Oly tökéletesek, mint a velencei csipke, a reneszánsz diszitő művészete, csak ezer évvel régibb s a sátorlakók életét hozza hozzánk. Ezek az apró szőttesek a maguk nemében a lég becsesebb nemzeti kincseink közé tartoznak. S ma. amikor a Nagy Alföld elvesztette ősi színeit, boldogan kell megtalálni azt a zugot, ahol még ma is él, mint teremtő művészet. ez az iparág. Nem sokáig fog élni, ha elhanyagoljuk. A nép élete ebben a pillanatban fordul át keletről nyugatra. Az emberiség ugyan rossz hővezető anyag, nehezen vesz fel egy kultúrát s nehezen hagyja el. de vannak kritikus korszakok, mikor az átfordulás a legrövidebb idő alatt megtörténik. Karcagon selyem ruhában, vállipántos ingben s lakkcipőben, testszin harisnyában öltözik ma már a legszegényebb kézimunkás leánya is, a sárközi lány sem fogja sokáig viselni napkeleti pompájú viseletét. Nem viselheti, mert drága, rendkívül munkás és szemben áll a mai idők egyszerűségre s praktikusságra törekvő Ízlésével. De ma még megcsodálhatjuk 'bennük a hajdan való nomád fejed elem asszonyok pompázatos figuráit s kosztümjeit. Nézem, nézem, meghatóban s szinte káprázjva nézem ezt a ragyogó vásárt. Szinek tobzódása s mégis nemes harmónia. Ezt az erőt s ezt a mérsékletet csak egy ezredéves kultúra tudja produkálni. Kis kendő; félméteres hosszú; kék színben; a kék színnek valami pogányul eredeti árnyalatai, mint az alkony, mikor minden kékre szűrődött. S vörösben, a természet valőrgazdagsága s oly finom ízlés, hogy az ember megérti a görög szobrászok korát, mikor mesteremberek valamennyien egyformán tökéleteset alkottak. Egy kialakult stílusban dolgozók, a megtalált értékeknek fokozásán munkálkodnak. Ezek az érdes kezű nyanyák, mig a pamut- szállal babrálnak, valami magasabb parancsnak a végrehajtói s művészi beidegzettsé- gükben tévedhetetlenek. Nem lehet vitázni, ezekkel az egymás mellé rakott színekkel: meg kell érteni s gyönyörködni bennük, mert így tökéletesek. Szavaikkal lehetetlen ugyanazt az érzéki képet kelteni, amit a pozitívumok adnak. De ezeknek a kezében a pamut selyemmé lesz, a selyem tündéri fénnyé, mintha a minták csillognának. Ahogy ők ezüstszállal a piros mintát átszövik, párává 'és szikrázó harmattá lesz az. Egy nyári ingvállat emel fel valaki. Fejedelmi pompa. Fejedelmi termeten büszke kosztüm. Mintában, lejtésben, rajzban oly különös, sátoriakó keleti nők túlzott s mégis méltó pompája. Egy más emberélet jelképe, valami nekünk idegen asszonyiság kellékei. Ahol a nő valahogy egyenrangú a férfival, külön élete van, külön kultúrája. Hallom, az ősi keleti háremélet jelei megvannak e vidéken ma is. Nem kívánják a férfiak, hogy a nő kint dolgozzék a mezőn. S az a gazdagság. Tűvel rajzolnak e művészek, mint a sebész, aki nekimegv a szemnek s a sok rost közül azt az egyet metszi el, Páris, április 6. A madártávlat minden tavasz elején, ha tisztul az idő, divatba jön, s az idegenvezető irodák felvezetik az ambiciózus idegent az Eiiffel-torony legmagasabb tetejére, s megmutatják neki a világ kincseit. Ugyanakkor Le Bourget-ban elegáns repülőgépek ötven frankért elvégzik ezt a mefisztói hivatást s nagy körben szárnyalnak el a turistákkal Páris óriási teste fölött, ami mindig jámbor és előkelő élmény, van benne egy kevés hátborzongás és ötvenfrankos heroizmus. A turista madártávlatból látja Parist, — s ebben, a vizuális élményen túl, van valami határozottan fölényes a turista részére. A kopenbágai tanfelügyelő kihúzza magát a magasban és l e-tekint Párásra, — elkerülhetetlenül nyújt ez a helyzeti fölény egy bizonyos szellemi optikai csalódást, — a város van alul és a turista van fölül. Két vitatkozó közül, ha az egyik ül és a másik áll, előnye van annak, aki áll — s a turista, aki egy repülőgépből ötven frankért lenézte Parist, határozottan úgy érzi, hogy valamivel tovább jutott el fejlődésében, mint a város, ami még nem látta madártávlatból őt, a turistát. Különösen az Eiffel-torony, ez minden tavaszi turista programijából elmaradhatatlan; részben, mert olcsóbb és veszélytelenebb, mint a repülés, részben, mert benne van Cook utirendjében. Valami megfoghatatlan balsze rencse s a velem született i ndolencia okozták, hogy ebben az élvezetben, az Eiffel-torony madártávlatában, mindeddig nem volt még részem, — se lifttel, se gyalog, se az első, se a harmadik emeletig nem másztam még eddig meg a tornyot, s lehetőleg a közelébe se mentem, mert untat. De úgy egészen kiesni a szériából mégsem lehet, s igy a múltkor restelkedve és elífogó- dottan azon vettem észre magam, hogy fennállók az Eiffel-torony legfelső emeletén, a magas korlátnak dűlök, s bámulom a madártávlatot. A lift, ami 300 méter magasra felvontatja az utast (csak 290 —‘mondják a németek, amilyen kicsinyesek), elég kényelmes, s eddig még nem szakadt le. Az attrakció maga elég unalmas. Persze, az ember látja Parist, — illetve nem is annyira Parist, mint gőzt és füstöt, s halvány páráját a föld, az utcák, a gyárak s az emberek kipárolgásainak. A fölény, amit a madártávlat nyújt, együgyű, szomorú és kevéssé produktív. A Föld is milyen sivár lehet tizenhat kilomié- ter magasból — élmény mindig csak egy rét, vagy egy virág, vagy egy ember arca. A legdrágább ékszerekkel versenyeznek ezek a ritka nemes mivü rongyok: csak a leggazdagabbaknak lehet öröme, mert kell hogy megfizethetetlen legyen. Jaj annak, aki hozzányúl ehhez a művészethez s gyáripart csinál belőle szakértelem s szív nélkül. Tegnap láttam egy belvárosi kirakatban egy cifraszürt, a régi remek- himiü csikósszürnek silány emléke. Nincs az a kondásfiu, aki felvette volna, ma még ebben a gyenge utánzatban is drága a legbőkezűbb szalonnak is. Ez az, ami tilos. Egy Utánnyomás tilos — de egy földrész, úgy egészben szervírozva, micsoda reménytelen szürke folt! A dolgok arcát a részletekben kell megkeresni, Páris benne van egy utca szögletében, egy ételben, egy női mosolyban, egy szökökut- ban, — de ebben a madártávlatban, mikor garantáltan látom egész Parist, határozottan és garantáltan nem látok belőle semmit — többszáz négyzetkilométer kövekkel telerakva, s füst és köd. Itt szokták énekelni a turisták, hogy milyen dicsőén füstöl, ahogy elnézik. Igen, az élmény mindig a részletnél kezdődik, — egy embernél, egy földrésznél, egy városnál, egy megismerésnél, — soha nem az Emberiségnél, a Földnél, az Úrban i- tásnál, s a Tudásnál. Egy másik naprendszerről talán élmény lehet valakinek a Föld is — mert kicsiben minden aranyos, s a tejút r ól nézve a Föld bizonyára Iherzig. Talán a távlat nem elég erős 290 méter magasból — lehet, hogy 2900 méter magasból Páris is részlet lesz, amit valahová elskatulyáz az ember, — s bánni tud vele, átpillantja és lehunyorog reá. De itt fönn érzem, hogy ez a látkép nem segít, — távlatot valamiről mindig csak belülről lehet kapni, a perspektíva csak iákkor mély, szertelen, tragikus vagy boldogító, ha én is mély, szertelen, tragikus vagy boldog vagyok, — ezekkel a kövekkel és a füsttel, s az egész helyzeti fölénnyel, hogy egy bolygóról nézhetem a világűrt, nem tudok elkezdeni semmit.-©■ Más. A szoba falán lóg egy kép, metszet 1860-ból: „Kascihau, aus VogeLschauÁ A művész bizony a dolog könnyebb részét fogta meg, mikor lerajzolta szülővárosát, — s kiállt egy szomszédos hegyre s onnan lerajzolt tornyot és házfedelet, egészen piciben, s aláírta, szülőváros, aus vogelschau. Minden iró, minden művész elkinlódík egyszer életében ezzel a vogelschau-al, a szülőváros látképével — szükségét érzi ennek, mert onnan hozta el az elemeket: — az első kételyt, az első csodálkozást, az első megbán- tást, s a halál első benyomását — amik későbben munkájának* fundiusa lesznek, amire löbb-kevesebb csínnal és hozzáértéssel vásári bódékat épít, hogy eladhassa a portékáját. Igen, a szülővárost lerajzolni, madártávlatból, ez nagyon szép feladat — csak átkozottul nelíéz, s magam is szeretném megcsinálni, de nem képzelem el ilyen egyszerűen, mint ez a metszet. Ha messziről nyúlsz a vonalaihoz, kissé homályos és közömbös marad az egész; itt már nem -segit semmi. ilyen szigetből, amit az isten megtartott a mi napjainkra, igenis, ki lehet termelni egy művészi területet, ahonnan valódi s csak nemes tárgyak kerülhetnek ki. De elrontani? ahogy elrontották a különben is művészileg sokkal szerényebb mezőkövesdi népművészetet, az isten ellen való vétek. Ex orienle lux!... Fény jön Napkeletről!... S ezt a fényt becsülni kell és élni kell vele. Ennek a művészi iskolának szellemében ragyogó értékeket lehet teremteni, ami az egész magyarságnak értéke lehet. ha az ember perspektívát akar adni egy élményről, bizony le kell rajzolni újra az egész élményt, minden apró vonalával, ráncaival és hangjaival, fénytörésével és nyugtalan mellékizével, mert a nagy távlatot csak úgy lehet teljes hatóerővel visszaadni, ha fölméred a cselekmény síkjának minden centiméterét. Az iró mindig dolgozzon egy kissé úgy, mint a térképrajzoló, s egy kutat, egy ösvényt ne hagyjon el, mert eltéved különben, ha a régi élmény útvesztőire kalandozik — fel kell mérni minden hajlást és emelkedést, s kereszttel jelölni meg a veszedelmesebb pontokat, ahol eltévedhetnek a figurák. Az egésznek persze a madártávlat fölényével kell a végén hatnia; de érezni kell, hogy a kontúrok mögött csakugyan házak állanak, ahol a figurák élnek, ahová be lehet lépni, s valami cselekményt kezdeni el a benlakókkal: üzletet csinálni, vagy szerelmet kötni, vagy megsiratni a halált. & Egyszer elmentem ebbe a terembe, a trianoni terembe, ahol aláírták a magyar békét. Hosszú és keskeny terem, Napóleon bálteremnek használta. A parkban esett az eső. A vezető fölnyitotta a terem ajtaját s elmorogta, hogy itt írták alá a trianoni magyar békét.. A terem teljesen üres, egy hosszú asztal áll az egyik fal mellett, az asztalon rézlap hirdeti a történelmi aktust. Itt ültek körben, és, mint a régi metszeteken, csak madártávlatból látták a helyeket. amelyek fölött Ítélkeztek: egy sáv, ez a Tátra, egy másik, ez Erdély, valahol messze. A nagy rajzolók kontúrokat húztak, s alvó és csöndes városok gurultak el egészen uj sorsok elé, ködös és idegen perspektívák nyíltak föl előttük egy reggel, mikor mit sem sejtve fölébredtek. Ebből a teremből már csak homályosan és elmosódottan réved! föl a régi tájak képe: a Tátra, aus vogelschau. Az egész régi élet, az ifjúság, a gyermekkor, tájak, erdők, városok, laza és szétbontott keretekben már csak: aus vogelschau. Emlékszem egy vágyra, ami valamikor nagy kontúrokban derengett, bennem: Európa, aus vogelschau. Hitetlenül és kutatva álltam a teremben, a foldigérő ablakok mögött, az esőverte park csapzott alléi mögött derengeni kezdett. nekem a magyar élei egész madártávlata. Ködösen, elmosódottan, régi metszet a XIX. század végéről. A vezető megmagyarázta, hogy mi történt itt? Jóindulatú és közömbös ember volt, s engedtem 'beszélni. Mert igazán nem mondhattam meg neki: — Tudja, hogy mit csináltak itt nekem? A szülő vár ősiből egy madártávlatot. Soha nem értette volna meg, s bizalmatlanul. kisért volna tovább. amit kell. Ezek itt mind1 tökéletesek, egyben PÁRISI NAPLÓ Ina: MÁRA ISÁNDOR — MADÁRTÁVLAT — Kedvező részletfizetések! Mindenkinek a lakását legolcsóbban és legmodernebbül rendezi be Kedvező részletfizetések! f. Vaida bútorgyára, Praha Vili., Podíipného 997, % 4
