Prágai Magyar Hirlap, 1928. február (7. évfolyam, 26-50 / 1653-1677. szám)
1928-02-05 / 30. (1657.) szám
10 1928 február $, vasárnap. ALADDIN VISSZATÉRŐBEN Mát BARKÓ ISTVÁN — A PIRULÓ BUDHA-SZOBOR — Történeteim alapjában minden különös- aé^et nélkülöztek. Ilyesféle, egyhairniadában eredeti, második harmadában bárhol készen kapható, végső Ibarmadában pedig egyenesen köznapi megfigyeléseket sok 'ezret koztak haza az évekig fogságban sinylő férfiak. Csodálatos, hogy itthon milyen keveset adtak elő .belőlük. Általában, a viMgot-iiátással, mondhatni annak az elszaporodásával együtt a megdöbbentő dolgok szemlélete is köznapi dologgá vált Utcánkat olyan ember sepri, aki. löt évig élt Japánban. A világ legtermészetesebb dolgának veszi, hogy most és alkalmasint ezentúl élete végéig áz Apáca-utca szemetjével kell fogfelkoznia. A kávéház elölt olyan gesztenyesütő áll, aki az uráli tájak geológiai és helység-viszonyait jobban ismeri, mint én Középeurópáét. Ha egy koronáért veszek, eery szemmel, ha kettőért, két szemmel és igy 'egyenesen és arányosan növekedőiig több szemmel szokott nekem több gesztenyét adni. Világos következtetéssel számítom ki ágképpen, mivel kettőnél többre eddig furcsa ajándékozási szenvedélyét nem próbáltam még ki Mindennek az oka egyszerű, majdnem hihetetlen. Egy este Vihar volt és csak együttes erővel sikerült megfognunk a (gesz- tenyeárus óriás esernyőjét, amely sok minden tárggyal együtt szintén Mórákéit. — sllyen szelecske az Uraiban mindennapos, —■ mondotta a gesztenyesütő. Nem kérdeztem, hogy járt-e ott. Ha nem járt volna, nem is mondotta volna, Ezesetben talán egy közelebbi geográfiai adatot használt volna tel nyilatkozatára. Úgy látszik, hogy ez a tapinfatoís viselkedésem jól 'esett neki. Való- igzinü, hogy csak üzleti berendezését féltő első ijedelmében utalt az uráli viharokra. Ahogy sikerült megfognunk repülő sátrát, nyomban másként viselkedett. Ha tovább kérdezősködöm, talán goromba lett volna. Ez azonban, az ilyesféle kérdezösködiés, az élét extenzitá- saiiból eleget élvezett mai embernek nem sajátsága. Magam részéről például tudom, hogy a tejesember Moszkvában két hónapig söpörgette a legnagyobb temjplomof. Érdeklődöm ia műkincsek iránt, de ezt az (alkalmat nem használtam fel. A főur Milánóban egy kolostorban, lakott. Valaki, talán a borbélyom Északaírlkában kovakövet árult a beuszülőt- teknekl Mindez ©lég feltűnő, a részleteket mégsem kérdeztem tőlük. Torkig (vagyunk ezekkel a tapasztalatokkal. Érdekesebbnek tartjuk, ha egy sehol a világon nem járt, mégis összezúzott és ia teljes világkatasztrófát önmagában hiánytalanul megélt ember belső vidékeit felderithejjük. Mennyiségben elég tapasztalatunk van. Minőségbeli válogatásra törekszünk. Ez a törekvés nyilvánul mindennapi érdeklődéseink állandó tárgyai megválasztásában, Ide a mai művészi, irodalmi alkotások tárgyválasztásában és formai, ímeg- oldásbela mikén tjében is. Ugye, inkább minél kisebb körre korlátozott, ibesüritett, sőt lehetőleg egy emberi lélekben lezajló eseményre vagyunk kiváncsiak? Ez ,a kíváncsiságunk néha monumen- táüs arányokat Ölti Reflektorfényü viccet olvastam a minap. A tanító arról magyarázott, hogy Isten mindenütt jelen van. Egész biztos ez? — kérdezte laz elkerülhetetlen kisdiák. Igen (mindenütt! A mi garázsunkban is? Ott is! „Igen, de nekünk nincs garázsunk!" Ez a tanító, mentséget nem is lehet találni a számára, (nem adta az egyedül helytálló, kizárólag propagálható tanítást. Nem, mert Isten csak egyedül egy (helyen van. Egyedül bennünk. Ha itt nem adja jelenléte tauujeléí, hiába keressük másutt. Talán, mert mostanság megint tényleg keressük öt, nem látjuk különösebben fontosnak, hogy a világnak melyik szép vagy csúnya pontján él és kutat égy-egy embertársunk. 'A föld határai különben is összezsugorodtak. Csúnya görcs húzta össze őket. A felbukott' világnak ez egyik nagy tapasztalata. Mért másért hunyná be mindenki, szegény egyedül lévő mindenki, aki csak hitet keres, a szemlét?! Ha hinni akarsz, nem igen kívánsz nézni és látni. A szemlélődés régebbi metódusait nem igen lakarod igénybe venni. Ő'h híveim, Rergengócia, (Aladdin (mesédnek a földije, amelyről egyszer már mondottam behunyt szemmel valamit, nincs a mesz- sxeséigöem. Annyira (sincs, mint Japán, vagy az Ural. Hanem nehezebb meglátni. Aladdint, — okom van rá, hogy ujjongjak, — iákkor pillantottam meg ismét, amikoT először hunytam be megint a szememet. Most Bergeogócia határait, örömtől elfúló mellemben, lelkesedve (próbálom tágítani. Szétfeszíteni, ba lehet is az újólag kézfhezvett csodalámpással élesen írni körül homályba mosódó körvonalait. Aladdin nevének emlegetése közben valaki meggyanúsított, hogy reflexióim, mint minden reflexió a viliágon, csak fizikai létünk folyamatainak a melléktermékei. Testünk ég folytonos lánggal s a szurok, vagy a mesterséges gyémánt, aminek fényt érzékeink és gondolataink adnak, csak ennek a valóságos anyagi létnek a lecsapódott, után maradt eredményei. Ha .igy* van is, semmi baj. Létezésünknek eszerint is célja lehet. Célja van. Tehát, az ellenvetés igazolásának önzetlen okából, tegyen szó a köznapi történetről is. Jó tíietektivhez hasonlóan eddig is (felhasználtam a valóságayujtotta adatokat. Jó volna, ha ennek bizonyságául most egyszerre megint emlékezhetnénk két történetemre. Első látásom eszközlőjére. Első Tanító urna és az öreg angol nyelvtanárra, aOiitöl a sziget- ország nyelve bírásának értékében mást kaptam. De ha ez az emlékezés nem ás történhetik meg, nem baj! Ismételten és szívesen ismerem el, hogy teóriám ia behunyt szemről több részében" precízebb megfogalmazásra szorul. Megnyugtató azonban, hogy az anyagi világ objektumainak eszközvolta meztelenül áll előttem. * Az nap már tíz kilométert gyalogoltam. Olyan sötét volt, mintha nyakig szurokban állott volna a világ. Az éjszakák ezen az éjen nagygyűlést tartottak és ráadásul az eső ás zuhogott. Átázva értem egy fakiba. Nehezen sikerült sokára megtalálnom a korcsmát. Bementem' az ivóba, ahol nem fűtöttek és két hallgatag ember Hifit az asztal mellett. Sokáig fcépelődtem, hogy szóljak-e hozzájuk. Végre elszántam magamat; nem feleltek* Vize* ruhámban irgalmatlanul fáztam. Ebben a (szobában tnem fűtöttek. Nem (kérdezhettem meg, hogy ionén hová menjek. Talán az állomás lett volna a legjobb, de ehhez megint ki (kellett volna niennem az esőbe. Ehhez semmi kedvem sem volt. Az éjszakában lövések dördültek el. A hosszú asztal mellett, mellettem a két hallgató ember kövér árnyékkal emelte fel a fejét. Kiuyilit az ajtó és fürtös, nagy subában egy harmadik ember jött (be rajta. Subája fürtjeiről 'bőven ömlött a víz. Drótozott bak- terlámpást tartott a kezében, ezt letette, elém az asztalra. Leült és hallgatott. Súlyosabbak a taglóütések sem lehetnék, amilyen ez a csend volt itt. Egyszer már nem ibirtam. Megszólaltam, az újonnan érkezett ember felé: — Hogy juthatok ki az állomásra? Sokára felelt. Beszédjéből ezekre emlékszem: •— Szép éjszaka! Az e^ő zuho<T míptha öntenék. Nincs senki, aki a lövöldözést beszüntetné. Ép tegnap érkeztem haza Turkesz- tánbél. Az előtt 'is éjjeli őr voltam, most visz- szanyertem az állásomat. Ma vagyok először munkában. Nyolc évig voltam oda. Szökve jöttem haza. Ez meg nyolc hónapig tartott. Láttam egy tengerbeli szigeten teploinban olyan szobrot, Buddha szobor volt, amelyik elpirult, ha panaszkodtak neki. Oda álltak eléje: Nézd szobor, ez a marék liszt esy hétre szól nekem magamnak és gyerekeimnek. A szobor elpirult. Nézd szobor: Ilyen és ilyen nyomorult vagyok, a testvérem pedig kidobott, mert kérni mertem tőle. A szobor elpirult ... Éh miagam is eléje álltam: Ha még sokáig kell kóborolnom, míg hazaérek, megesz a fészkes ifene. Megint elpirult. Furcsa egy szerzet volt. Az emberek ott is csak olyanok, mint itt nálunk, de legalább van ez a szobruk. Mikor láttam, hogy pirul a szobor, rögtön tudtam, hogy haza is segít. Másnap a kikötőben felvett egy hajó és Európába hozott. — Hogy találok ki az állomásra?! j kérdeztem csökönyösen. Erre már nem telelt. Egyszerre hárman hallgatták a sötétségben, három ijesztő néma ember. Felálltam és kezeimbe vettem az éjjeli őr drótos lámpását. Váriam, hogy szól-e ellenie, de nem szólt. Kimentem a rettentő sötétbe, ahol a gyülésező éjszakák ekkorra már hajba kaptak. Dörgölt az ég és az emberek is lövöldifes bek. A köziemben himbált lámpás volt as egyetlen fény 'talán az egész világon. Néha víMmlott és felém dördültek a megörült világ tfékeveszelt hangjai. Minden baj nélkül jutottam ki az állomásra. A (lámpás szüntelenül égett a kezemben. Zakatoló agyamban elraktározott képzetek bukfenceztek: — Ssiddhárta királyfi, akit később Buddháinak neveztek, miután sokat gondolkozott az élet dolgairól, egy fa alatt (valaha a fa nevét te tudtam) hirtelen fel világosodott. Ezért hívták később Buddhának, a felvilágo- sodottnak... Hogy is van tovább? ... A négy szent igazság! Hogy az élet merő szenvedés. Hogy ennek oka a vágy és a szomjúság. Hogy ez kényszeríti a lelket a vándorlásra. Hogy nyolc ősvényü ut vezet a szenvedés megszüntetéséhez. Úgymint igaz hit, igaz gondolat, igaz elmélyedés... 'és a többi, amelyeket mindenkinek magának kell megkeresnie. Irta SÁNDOR DEZSŐ Egyszer láttam Móra Ferenc arcképét. A pesti éjszakát jártam, valahogy egyedül voltam, egy kicsit elhagyottnak éreztem magam s bolyongva a kihalt utcákon, meg-megakadt szemem cégtáblán, kirakaton, nőkön, szinlapon. Mindenen tudattalanul, fölületesen, amikor egyszer odaálltanv egy nagy ives plakát elé egy hirdetési oszlop előtt s tartósan szembenéztem egy ismeretlen arccal. Megállított. Üzletes reklámplakát volt, Móra Ferenc gyűjteményes kiadását propagálta, egy közepes fénykép reprodukciója rajta, a Móra Ferenc arcképe. És nézném kellett. Fehéredé férfifej, nyugalom, a jóság kifejeződésének őszintesége és egyszerűsége, az ajíkak oldalán félig elégett szivar . . . Szembeálltam, egy ivlámpa úgy küldte fényét a kopott plakátra, mintha reflektor volna, egy pillanat kábulatában igy éreztem: azok a papirszemek rámnéznek, az a némaság hozzámbeszél s valami homályos lialluciáncöval újra érztem sok hangulatomat, melyeket Móra Ferenc egy- egy tárcája egyszer felidézett bennem egy szeptemberi emlékről, a templomban a márványhoz fagyó gyereknek, az unoka-legendáknak az emléke ujraébredt . . . Aztán fáradtan továbbálltam . . . Ekkor egyszer láttam Móra Ferenc arcképét. S amidőn csütörtök délben Érsekújváron felszálltam a Pozsonyba futó gyorsra * unottan végigjártam a vonat folyosóján ismerős arcok után kutatva, az egyik első osztályú szakasz előtt homályos emlékezéssel meg kellett állnom. Egy fehéredő férfifej dűlt a bársony-oldalra, kényelmesen kiuyujtózva, — az alvó arcon ismerős nyugalomnak, ismerős jóságnak a kifejeződése, kezében félig kiégett szivar s a tudatommal még sem tudtam: ki ez a férfi s már rajzoltak beunem kusza és bizonytalan érzések az unoka-legendákról, egy felejthetetlen szeptemberi emlékről, templomi jelenetről . . . . . . Móra Ferenc utazik Pozsony felé, hogy előadást tartson az irodalomról és az asszonyokról . * . Szivar a szájában, mosoly a szemeiben, el sem tudnám másként képzelni. Közvetlen, szeretetreméltó, szerény ... A hirtelen jött dicsőséget olyan egyszerűséggel fogadja, mint azt, hogy őt, akit 4—5 esztendő óta az egyik legnagyobb magyar írónak tartanak, az előző 20 esztendő során, úgyszólván nem ia ismerték. Valami egészen rendkívüli, valami titokzatosság van ebben a hirtelen beérkezésben. A M&9 titok Azt kérdezem, mi volt ennek oka, mert valami okának kell lenni s — Tudja az ördög — s elgondolkozva tekiut ki a futó mezőkre — én ugykiszem, ezelőtt 20 esztendővel sokkal okosabb és tehetségesebb ember voltara, mint ma vagyok. Ha kiadnám a 20 évvel ezelőtt írott dolgaimat, jobban tetszenének a közönségnek, mint a maiak. Nekem, magamnak sohasem igen voltak terveim, szándékaim és ha voltak, sohasem az történt, amit én kiterveltem. Mindig és más lettem, mint amivé lenni akartam. Tanárnak indultam, újságíró lettem, — szerkesztő voltara s bekerültem a múzeumhoz, — muzeum- igasgatő akartam lenni, visszaédesgettek az újságíráshoz, — aztán itt is voltam, ott is voltam, muzeumigazgató is voltam, lírai verseket is Írtam, vezércikket is, tárcát is szállítottam s 30 vidéki lap is vágta az Írásaimat, mindenütt tudtak rólam, csak Pesten nem akartak észrevenni. — Valami tévedésből még 1914-ben beválasztottak a Petőfi-Társaságba s 45 esztendős voltam, amikor kiadtam — barátaim unszolására — az első verséskötetet . . . Elhallgatott, majd másra terelődött a sző. De én visszatértem s a titok után faggattam, hogyan „futott be“ mégis a halhatatlanságba, hogyan lett az ismeretlen Íróból népszerű s ünnepelt magyar író? Egy érdekes véletlen ■— Hát az embernek jelentkezni kell, ha azt akarja, hogy észrevegyék s én bizony nem tettem lépést sohasem, hogy pesti laphoz jussak. —■ Aztán egy véletlen jött, ami hálaistennek azért legtöbhnyire megjön, ba nagy szükség van rá. 1921-ben a pesti Világ „100 magyar élet“ címen egy cikksorozatot indított. Supka Géza, az egyik szerkesztő, aki múzeumi ember is, ilyen kapcsolatból ismert engem a az ő ötlete volt, hogy Dankó Pistáról, mivel az szegedi vonatkozású téma, Móra Feri Írhatna. Megírtam, kiszedték s egy vasárnapi táncának szánták. Este 11 órakor a mettőr jelenti, hogy „úsznak", valamit ki kell hagyni. Mindjárt javaslatot is tett, hogy valami Móra útnak is van tárcája, az úgy sem szokott a lapnak írni* art ki lehet ^hagyni. Az éjjeli szerkesztő belenyugodott s ki is dobták a szedést. Éjfél után jöttek a korrektúrák s valahogy az én Dankó Pistám is belekeveredett. A szerkesztő elolvasta s leüzent., hogy az egész anyagot ki tehet hagyni, de a tárcának jönni kell. Az első visszhangok Azóta garázdálkodom kicsit feltűnőbben a* irodalom terén. A tárcának ugyanis meglehetős visszhangja volt s a szerkesztőség garmadával kapta a leveleket, hogy ki ( ....... I A legnagyobb gondok — S amikor megtudták, attól kezdve már nekem jöttek a levelek. S életem legnagyobb gondja, ezeknek megválaszolása. Sokra ugyanis muszáj válaszolni, mert hiába — tudom, hogy illúzió — de a kedves rajongó sorokból igazi szeretetet érez sokszor az ember, bát muszáj visszaköszönni, ha már olyan kedvesek és odaköszönnék . . . Egy vak korcsmóros levele — Néha a telkemig megráz egy-egy ilyen levél. A jászkarajenői korcsmárostóí hozott a névnapom táján, december elején egy reszkető, bizonytalan írásos levelet a posta. A jő korcsmáros írja, hogy három éve minden Fe- renc-napon imádkozik értem és ne haragudjak, hogy olyan merész, hogy felkeres a levélével és ne haragudjak, hogy rossz az írása, de hát ő bizony nem lát s csak unokája szokta felolvasni az Írásaimat s hogy az Isten tartson meg értök sokáig . . „ Szegény, jó öreg, elhittem neki, hogy nem lát, mert bizonytalan sorainak végén többhelyen betűk hiányoztak* Bizonyosan az asztalra irta már őket . . a Két másik levél, melyek egyszerre jöttek — Vagy éppen itt hordozom magamnál ia — s előmutat két levelet — most vettem át Pesten a postámat. Két levél egymásmelleit Az egyiket egy 78 esztendős hölgy irta — maga írja, hogy „aggastyán" és Sédnagymama. A másik levelet a majosházi elemi harmadik osztálya irta, harminc aláírással, Pistukák és Karcsikák és Bénitek Írták alá . . , Egy mecénás •— No azért van anyagi haszon is. Gyufával például egész életemre el vagyok látva. Gyulán történt, előadtam és nagyon kedvesek voltak hozzám. Előadás után — Petőfiről beszéltem — odajött hozzám az „impresszárióm", az ottani kulturegylét elnöke, Réisz- ner Artúr gyufagyáros s azt mondta, hogy a közönség annyira el van ragadtatva, hogy ő indíttatva érzi magát a kialkudott előadói honoráriumot a duplájára felemelni. Egész életemben gyengém volt, hogy nem tudtam nemet mondani, legyen egyszer haszon ebből a gyengémből ... — De ez még nem volt elég. Reiszner bánatom kijelentett©, hogy ő gondoskodni kíván rólam s közölte, hogy egész életemre ellát gyufával. „No, barátom" — mondtam —, „ebbe a vállalkozásodba belebuksz, mert én naponta húsz szivart szívok" ... A gyufához szivar is kell . . . —• De jött talicskaszámra a gyufa s amikor egy tárcámban erről megemlékezve arról viccelődtem, hogy most már gyufával el volnék látva, csak egy becsületes traíikos kellene, aki a szivaromat szállítaná, hát egyszerre csak Amerikáiból kapok negyven finom havaua-szivart, nem trafó-kostól, kanéra egy gépészmérnöktől... . ’A vonat kiüos pontossággal robogott be a ptesonyi pályaudvarra. S este már zsúfolt terein kitörő lelkesedéssel fogadta Móra Ferencé!, Ersekuj vártól—Pozsony ig Móra Ferenccel a robogó vonaton Keresgélés közben egyszer már halálosan fáraót (lettem. Külső körülményeink sokszor telelnek meg legbelsőbb állapotunknak. 'így yolt ez imost is. Hálátlan lennék, ka erőhöz j jutásom izköi^őiről y
