Prágai Magyar Hirlap, 1928. február (7. évfolyam, 26-50 / 1653-1677. szám)
1928-02-05 / 30. (1657.) szám
^I^<MtA^ACA?AU-HIRItAP 1928 február 5, vasárnap. A XlX-ik század vizitkártyái Irta: SKrúdy Qyula A Kandúr st Ugyanott, ahol manapság az uj országhatár kezdődik, az Ipoly mentéik Palóciában, még egy-két generáció előtt gyakorta elkiáltotta magát valamely tréfás úriember a szüreteken: — Itt a KandúrMire a szőlőszedő menyecskék, lányok, agy az urirenden, mint a paraszti sorban levők, „kapták a pendelyt“ és menekedve futa- modtak a présházak, csendillák, csőszkunyhók, szóval emberlakta helyek irányába — mint ez már anyjuktól, nagyanyjuktól vagy más öregasszonyoktól látták. — Itt a Kandúr — riasztgatták egymást, amikor a legnagyobb dologidő volt, még a vén diófák környékén gulyást rotyogtató öreg asszonyságok is úgy mórikálták magukat, mintha valójában nekik is volna félnivalójuk a legendabeli Kandúrtól és elfutamodtak tűzhelyeik mellől. "Ki volt ez a félelmetes Kandúr, akinek hírére a menyecskék a pandúrokért, csend- biztosokért, zsandárokért szaladtak? Kandúr volt az utolsó uribetyár, valódi nevén Krúdy Kálmán, a nagyapám testvéröccse, akinek kalandjairól volt szerencsém már Írni, de nem árt, ha mostanában megidézzük ciíraszürös, gueríliás, Garibaldls-alakját a messzi múlt időkből, amikor a keserves magyarság a szabadságharc leveretóse után midenféle honmentő kalandokon törte fejét. Krúdy Kálmán a szabadságharc alatt jiyargonc" volt Görgei fővezér mellett, a szabadságharc után szökött katona, felkelő, álmok hőse, nemzeti rablóvezér, aki körülbelül egy évtizedre „veszélyeztette" az Ipoly folyó környékének és volt felvidéknek a rendjét. Néha csak egymagában kalandozgatott, máskor negyven-ötven tagú banda élén jelentette a nemzeti bosszúállóst az elpecsovisodott világban. Nem igen volt Gyarmattól Eperjesig valamirevaló nemes urfi, aki darab ideig meg ne próbálkozott volna a szolgálattal Krúdy Kálmán betyár bandájában, ötvenes évekbeli urfimulatságnak mondja manapság a megható reminiszcencia de a fénykorában ólom vagy kötél volt a jutalma, hogy a hosszadalmas osztrák börtönökről ne is beszéljünk. Az urfiak elszökdöstek a strái-kompániába való . besoroztatás elől, elhagyták titkon az ősi udvarházakat a mélységes bánat elől, elmene- kedtek az ötvenes évekbeli magyar apátia, bu, unalom, tétlenség, délibábok elől a tettek mezejére, hogy a nyomukat se lehetett feltalálni az Ipoly medrében: csak évek múlva, derülő időkben, szüreti pajzánkodások alatt bukkant fel az emlékezetben egy-egy régi álnév, amely álnév alatt szolgált ez vagy amaz uraság a Kandúr csapatában. Kandúr jelentette a nemzeti ellentállást, az örökös nyugtalanságot, a börtönében meg nem nyugvó magyarságot, azt a tüzet, amelyet minden magyar szívben és minden magyar házban ápolgattak, ha csak tüztojáska alakjában is, rejtegetve a hamu alatt. Kandúr voit az a forradalmi eszme, amelyet a nők imakönyvedkben a vértanuk sirdombjairól való kakukfüvek alakijában őrizgettek; Kandúr volt a Garibaldi véres ingének foszlánya, amelyet ereklye gyanánt rejtegettek apáink; Kandúr volt az éjféli kopogtatás, amelyet a bujdosók lemértek bizonyos házak ablakaira, bár ott a gyertya nem világolt, de amugyis álmatlanul fekszik a gazda már esztendők óta; Ő volt a titok, a remény, az álruhás üzenetbordó, a láthatatlan vendég, aki Klapka, Kossuth, Garibaldi, Türr István néven szerepelt a táncoló asztalkáknál, amelyeket a kúriák szalonjaiban fognak körül a remegő honleány-kezek; ő volt az ismeretlen lakó, aki a nemes-fészkek hátulsó szobácskáiban, a szőlőhegy présházaiban, az eldugott tanyaházakban rejtőzködött, akiről nem volt szabód tudni, se a cseléd-pletykának, se a kotnyeles zsandárnak; — Kandúr volt a magyar romantika ... Szinte fájdalmas erővel kell megfogni az emlékezés paripáit, hogy el ne ragadjanak e hazafias, bús és egyben nagyra- látó korszakban. Krúdy Kálmánt mégis csak azon a elmen keresték évtizedig a zsandárok, hogy szökött katonákból kompániát szervezett és kifosztotta a rozsnyói püspököt és vendégeit, amikor azok éppen Tamáskor a „Kossuth" nevű többmázsás disznó torát ülték. (Legalábbis igy szólt a meghívó.) Kandúr nem kapott meghívót a kedélyes disznótorra, de hívatlanul betoppant a bandájával és minden megmozdítható értéket elvitt a püspök- lakból, a kolbászt és a hurkát ajándékba osztogatta a rozsnyói utcákon. Hát ezért kellett volna felelni elsősorban a zsandárok előtt. De Kandúr óvakodott a felelettől, mert attól tartott, hogy más kérdéseket Is intéznek hozzá. verték a serfőzőlegények), mi újság Amerikában, ahol Kossuth tartja agitációs körútját, mit csinál az internált Görgei és Klapka, mikor indul légiójával? ... Minden présháznak meg volt a maga ál-Petőfíje, huncutja, szélhámosa, kalandora, aki még titokzatosabbá akarta tenni az amugyis titokteljes korszakot. Titokban, álmokban, regényességben élttink- haltunk. Mily életerősen, pozitiven, vérmesen hangzott fel tehát az a vidám szüreti kurjan- tás. — Itt a Kandúr I * Hát néha előjött valójában is, cifra szűrben, amely alatt honvédattilát rejtegetett, nemzeti szinü szalagocskát, amelyet valamely csata után tűztek mellére; fokos, árva- lányhajas kalpag, bátor, biztató tekintet, oroszlánsziv, mélabus kedv, valamely tiltott daldudolgatás, végzetes mosoly az ajk körül, szilaj barnaság és kegyetlen kék szemek kellettek még ahhoz, hogy az ötvenes évekbeni női és férfiszivek felmelegedjenek a bandavezér iránt, hogy még csak egy ragyás szolgáló vagy egy haszontalan vincellér se akadjon, aki zsandárokat hozott volna a honfi nyakára. És az ipolymenti urak, még néha a filozófusok, Madáohok, az imént szabadult PuLszkyak is összeültek a Kandúr elnöklete mellett, hogy csendesen, halk szóval felosszák maguk között a hivatalokat, amelyekbe idegenek telepedtek be, megyefőnökségeket, amelyeket nemsokára megint főispánságoknak neveznek, püspökségeket és komisszáriusságokat, uj földesuraságokat és megyei etallumokat, mert hiszen voltaképpen csak a megyét érdemes szolgáim, „ebben a hadseregben úriember legfeljebb kapitányságig viheti", mondta már a jelszót Kállay János Szabolcsban, akit jó agarai miatt országszerte tisztelnek. — És Kandúr, a betyárbanda vezére másvilági komolysággal, urfias hetykeség nélkül, sőt bizonyos bölcseséggel hallgatta a meglett emberek, az öregek, a táblabiró világból ittma- radottak meggondolt szavait* a szabadság visszaszerzéséről, mert a legenda szerint neki csak füttyenteni kell, vagy pedig csak meg kell jelennie Losoncon, ahol 49-ben a tisztjei körében mulatozó orosz tábornokot agyonlőtte, egymagában, egyedül, csudás paripája lábában bizakodva, vagy pedig bizonyos szinü fejkendőket kell rekvirálnia a losonci vásáros zsidóktól és a kendőket a palócmenyecskék között szétosztania, hogy e jeladásból ország- világ megtudja, hogy elkövetkezett az osztrák önkényuralomtól való felszabadulás ideje. Felsorakoznak a szabadcsapatok, a bujdosók, a menekültek, a fogcsikorgatók, a hazájukból kivertek, a börtönbe zártak, a szív-bilincseitek, a láthatatlan vendégek, a mendemondák hőse, a csendikák hallgatagjai, tengeri csősznek beállott honvédtisztek, akik mind Kandúr jeladását várják. Kandúr a kézzel, szemmel, szóval megtapintható valóság, aki néha; napokig rejtőzködik a* Ipoly fenekén, amikor a széceényl Krudy-kuriában keresgélik * zsandárok, máékor kukorica-táblákból küld üzeneteket a barátainak, hogy készüljenek, majd meg hónapokra eltűnik a környékről, hol jár, merre jár, senki sem tudja, — a táncolóasztalkák szerint Törökországot járja és Figyelmessy ezredessel tanácskozik a haza felszabadításáról. Igen, Kandúr és az ő titokzatos társai: az álnevű nemes urfiak, a reményvesztett öregek, a kiszolgált, hallgatag honvédek, a mindenütt lappangó üldözöttek, erdők, mezők, rejtekek széljárói, a volt felvidéki mondavilág mesealakiai a Kandúr társai, hogy minden álmot valósággá tegyenek, amely álmokról szüretkor, agarászaton, vadászaton, névnapon szokás csak beszélni; amikor feltűnés nélkül összejöhetnek a jóbarátok; amikor csak jelentős tekintettel, de hallgatagon kodntják össze poharaikat, az égitájak valamelyike felé nézdelődnek, hogy már ebből a hosszú pillantásból is megértse a magáét a beavatott, szavakat mondanak, amelyeket nem ért meg a cselédség vagy az idegen... titok, édes titok, bús sejtelem minden szüret, amelyen Kandúr előballag a hétszálvafák felől és re- ményteljes kék szemével, bika komorságában, halállal való komaságával uj híreket, friss reményeket, nagyot koppanó gondolatokat hoz a régiek helyébe. — Itt a Kandúr — kiáltották még akkor is a jókedvű urak a szüretelő asszonynépség megriasztására, amikor a „pajkos Krudyt" már javában agyonlőtték a vadkerti csárda mellett a csendbiztosok, mert elevenen nem tudták fogságba ejteni. HIÚSÁG VÁSÁRA >■11 III I III 1.1 II Ili II Milyennek kell lennie a viszonynak színpadi szerző és színigazgató közi? Irtai MOLNÁR FERENC (Színhely: a színházigazgató irodája. A szerző belép. Az igazgató felkel a karosszékből és leteszi a szemüveget, mintha azt akarná ezzel modani: >yNem akarlak jól látni, elég szép vagy nekem igy homályosan is“) A tizenkilencedik századnak ebben a korszakában minden valamirevaló szüretnek — még csak a szllvaszüretnek is — meg volt a maga igazi vagy álbujdosója, aki külföldi postákat hozott, nőként vélekednek a szegény magyarokról Angliában (ahol Haynaut megA szerző: Azért jöttem, mert ön arról értesített, hogy uj darabomat elfogadta előadásra, de néhány változtatást óhajt tőlem. Az igazgató: Pardon. Beszéljünk precízen: kis változtatásokat kérek. Szerző: Természetes. Igazgató: Egészen aprókat. Szerző: Nagyon szívesen megcsinálom. Igazgató: Egészen jelentékteleneket. Nem veszem magamnak a bátorságot, egy ilyen nagy mesterét a színpadnak, mint ön, darab- irásra tanítani. De tekintettel kell lenni az én színházam közönségére, amelyet, bocsásson meg, mégis csak én ismerek jobban, mint ön. Szerző: Ez csak természetes. Igazgató: Tessék helyet foglalni. Olt, abban a nagy karosszékben. Szerző: ön úgy kezdi, mini egy fogorvos. Igazgató: Úgy van. Üljön le nyugodtan. ígérem, hogy nem fog fájni. (A szerző rosszat sejtve ül le és mindkét kezével erősen megkapaszkodik a fotel karjaiban.) Igazgató: Az én színházam közönsége nagyon erkölcsös. És az ön darabjának a cime nagyon illetlen. Szerző: Hogyan? A darabom cime: „Az alma." Igazgató: Úgy van. Ezek a legerkölcstelenebb címek. Szerző: ? ? ? Igazgató: Mert ezek mögé mindent dÖa lehet képzelni. Igazi színházi rókák, mikor ezt a cimet olvassák: „Az alma", ravaszul mosolyognak és igy szólnak: „Na, ez igazán valami nagy disznőság lehet." Ezért én megváltoztattam a cimet. Szerző: Mire? Igazgató: Az uj cím: „Az asszony, aki mindennap megcsalja a férjét." Szerző: És ön ezt erkölcsösebbnek találja? Igazgató: Hogyne. Minden igazi, tapasztalt színházlátogató, ha erre a címre ránéz, tudni fogja, hogy erről az asszonyról a darab végén kiderül, hogy soha sem csalta meg a férjét és hogy nálánál példásabb hitves nincs a világon. Szerző: De uram! A cimet megváltoztatni? Igazgató: Jelentéktelen, kis változtatás. Menjünk tovább. Az ön darabja e szavakkal végződik, melyeket a férj mond volt feleségének, akitől már rég elvált: „Most pedig menj, távozzál örökre, soha többé ne lássalak!" Ezen a mondaton egy alig észrevehető kis stiláris változtatást tettem. Szerző (rosszat sejtve): Istenem! Igazgató: Ne ijedjen meg, észre se fogja venni a publikum. A mondat az én változtatásommal így hangzik: „Most pedig jöjj, maradj nálam örökre és minden nap minden percében kizárólag csak téged lássalak." Szerző (felugrik): De hisz ez . . . Igazgató: Üljön le. Ez egy kis jelentéktelen változtatás, ami a darabnak nagy hasznára lesz. Majd meglátja. Szerző: ön azt ígérte, hogy nem lesz fájdalmam. De ha igy folytatja, kénytelen leszek valami csillapító injekciót kérni. Igazgató: Erre is gondoltam. (Elővesz egy he- gyesvégü hosszúkás fémeszközt és a szerző felé közeledik). Szenző: Mi az? Kokain-fecskendő? Igazgató: Nem töltőtoll. (Egy kis csekket dilit ki neki újabb előlegről.) Szei'ző: Köszönöm. Tényleg, már nem érzem annyira a fájdalmat. Igazgató: Úgy hát folytatom, önnek le kell vágatnia a szakállát. Szerző: Miért? Igazgató: Mert ilyen hosszú szakállal nem adhatom elő a darabját. Szerző: Bocsánat, ha nem tévedek, nem a darabomnak van szakálla, hanem nekem. Igazgató: A reklámhadjáratban, amit az ön darabja premierje előtt már megindítok, százával fogják közölni a lapok az ön arcképét. ön úgy néz ki, mint egy tudós professzor. Önről senki nem fogja elhinni, hogy nőcsábitó és botrányhős. Szerző: De hát én nem vagyok se nőcsábitó, se botrányhős! összes barátaim kinevetnek, mert hü vagyok a feleségemhez és az a közvélemény rólam, hogy betegesen monogám vagyok. A botrányt pedig úgy kerülöm, mint a tüzet! Igazgató. Még csak az kellene, hogy ennak híre menjen. Ön lesz szives levágatni ezt a komoly szakállat, simára borotváltatni az arcát, monoklit feltenni és perverz mosoly- lyal az ajkán lefotograíáltatni magát. Szerző: Én esküszöm önnek az élő Istenre, hogy nem tudok pepvemii mosolyogni. Igazgató: Ezen könnyű segíteni, ön, mialatt fotografálják, két számmal kisebb cipőt fog viselni, mint szokott. A cipő, amely nagyon szorít, keservesen vigyorgő kifejezést kölcsönöz az arcnak, mely kifejezés meglepően hasonlít a perverz lelkű emberek ördögi mosolyához. Szerző: Rettenetes! Igazgató: Ne jajveszékeljenf Nekem szüksé- gem van az üzlet szempontjából erre a mosolyra. Kit érdekel manapság egy szerző, aki hü férj és normális életű férfi? Szerző: Nem tudtam soha, hogy ilyen nehéz darabot írni. Igazgató: Mert azt hitte, hogy a sikerhez elég az, hogy ön egy füzetbe beleir egy jó darabot ön azt hitte, hogy a munka itt végződik. Nem igaz, kedvesem. A munka itt kezdődik. Szerző: De hisz ön a darabon teendő jelentéktelen változtatásokról beszélt! Igazgató: Hát nem jelentéktelen változtatás a darabon az, hogy a szerző levágatja a szakállát és diabolikusan mosolyog? Szerző: Ebben igaza van. Nos, mit kíván még? Igazgató: Most már igazán csak egy kis apróság van hátra. Szerző: Ha ön most azt fogja kívánni tőlem, hogy a feleségemet kapjam rajta egy csábítóval és a csábitót lőjjem le, akkor kénytelen leszek inkább lemondani a darabom előadásáról. Igazgató: Pedig pontosan ép ezt akartam kívánni. Szerző: Ez ki van zárva. Igazgató: Uram, ön ismeretlen ember. Erős eszközök nélkül soha nem fogja felkelteni a színházi közönség érdeklődését. Szerző: De ezt az eszközt tulerősnek találom. Nem lehetne ehelyett valami mást csinálni? Igazgató: Ha valami jobb ötlete vau, mondja meg. Szerző: Például: . . . ajánlanám a következőt: öu egy divatos étteremben vacsorázik, én ott megjelenek, odalépek önhöz és az egész közönség fülehallatára igy kiáltok fel: „Te gazember, miért nem akarod előadni a darabomat?" Ezzel előveszek egy rövid, de erős anyagból készült botot és azzal addig ütöm önnek a fejét, amig ön az eszméletét elveszti. Igazgató: Kitűnő! Szerző: Ezt beletesszük a lapokba és csak természetes, hogy a közönség kiváncsi lesz egy olyan darabra, melynek előadásához a szerző ilyen nagy szeretettel ragaszkodik. Igazgató: Kitűnő! Szerző: Tehát megcsináljuk? Igazgató: Kitűnői Meg fogjuk csinálni. De meg . kell nekem engednie, hogy ezen is egy kis változtatást csináljak. Csak egy egészen kis jelentéktelen változtatást. Én jobban ismerem a publikumot, mint ön. Meg fogjuk csinálni egy divatos étteremben ezt a jelenetet, de a következő változtatással. Nem én fogok ott ülni és vacsorázni, hanem ön. Szerző: Kitűnői Igazgató: És én fogok belépni az étterembe, én fogok odamenni önhöz és igy fogok felkiáltani: „Te gazember, miért nem akarod nekem megengedni a te nagyszerű darabod előadását?" Ezzel előveszek egy kemény tárgyat és azzal addig ütöm az ön fejét, amig ön eszméletlenül nem rogy össze. Szerző: És miért jobb ez, mint amit én ajánlottam? Igazgató: Mert a közönség most lesz csak igazán kiváncsi a darabra, amelyet egy igazgató oly jónak tart, hogy még a gyilkosságtól sem riad vissza, csakhogy megszerezhesse! Szétfő: ön tehát nem tartja kizártnak, hogy én belehalok ebbe a merényletbe? Igazgató: Színházi világban minden lehetséges. De önnek megigérem, hogy vigyázni fo- gojs. Könnyű sebesülésnél többre ne szá8
