Prágai Magyar Hirlap, 1928. január (7. évfolyam, 1-25 / 1628-1652. szám)

1928-01-29 / 24. (1651.) szám

1928 január 29, vasárnap.

ö

y lt4^AR*MIRMK

A NEMZETCSISOSITÓ

Irta: GYŐKY DEZSŐ

Losonc, január közepe.

Végtelen szimpátiát érzek eziránt a jobb- sorsra méltó fiatalember iránt. Most, hogy megnéztem a sírját, a losonci temetőben, még közelebb érzem magamhoz.

Az ember nagyon társtalan, nagyon magára maradt és én már azon se csodálkoznék, hogyha az itteni magyarság, tizenegytől hatvanig, egy szép napon kijelentené, hogy megunta a falusi életet és gyerünk, vándoroljunk valami nagyobb városiba, de legalább a közelébe. Bizony ezen nem segít se Pozsony, se Kassa, se a többi tizenkét város- aprószent, vidékiek kerültünk és ennek arányában megváltoztak a viszonyok is: megszükült a ; tér és lehetőség, megnyulott az idő és sok nemesebb szándékunk orra. Kevesen vagyunk és szegények vagyunk, nagyon számontartjuk egymást és egymás dolgait, az elvek és eszmék összemérése hát mindig személyes éllel és zavaró mellék- zöngékkel jár s majdnem egészen biztos, hogy ebben többnyire nem is az emberek a hibásak, hanem a körülmények. Mert tessék csak nagyot kiáltani, vagy akár egy jót nyujtózódni egy nem ránk szabott zugban, ugye hogy nem megy. Mi tán tudnánk is, szeretnénk is, de nem megy. Nem lehet. És persze igy aztán mennél jobban együtt élünk, annál több az élünk, amibe a másik megvághatja a lelkeujját. Végeredményben általános a társatalanság és kényelmetlen az élet.

Szegény Kármán, bizonyára nem lenne jóbarátom, ha élne, igy meg igen örülök neki, hogy egy társsal többre tettem szert.

#

A szarvasbika jutott eszembe: a két Bólyai

komor fenségü életét — Erdély valahogy mindig komorabb szín és formapompát jelentett nekünk — valahogy nyájasabb, egyiigyübb, de nagyon rokon életpár előzte meg itt Losoncon az ezerhétszázas évek végén. Mintegy szürkébb szlovenszkói kiadás. De meg vagyok győzdve róla, hogyha ezeket megmutathatom a marosvécsei üstököspárnak, segíteni lehetett volna legalább a János felbillent életén.

Bólyai Farkasban, mint mondják, a magyarság és a matematika vívott heroikus küzdelmet: a megyei élet követelte a magyar urat és a tudomány széles végtelen világa követelte a zsenit. A rög volt az erősebb s Farkas, aki tudta, hogy „persze, többre is vihettem volna", átadta a nagy feladatot a már jobban előkészített éleinek: a fiának. János pompás gyerek volt, szinte mindenhez értett és minden sikerült neki, de mikor megcsinálta „a nagy mü“-t, akkor tragikus mellékkörülmények narancshéjján elbukva hamarabb bévé-., gezte életét, mintsem meghalt volna: a vadházasságok és egyéb mocsarak lápjában vegetált, aztán már csak mint egy buta, szomorú zsellér. Nem a nő ölte meg, de nővel ölte meg magát.

#

A losoncink közül az apa református pap volt, Hollandiában járt az egyetemre, a német reformáció gondolatát szorosan összefűzte magában a magyarság ügyével. Fia Bessenyei iskoláján nőtt fel s a francia felvilágosodás eszméi indították el beleszántani a magyar ugarba. . Abban az egyben azonban mindketten megegyeztek s a másik kettővel is, hogy a nyugattal való közösségünket nagyon érezték, nagyon tudták s nagyon akarták is.

Az öreg Kármán s az öreg Bólyai közt még az is párhuzamot von, — az igazi „p'rhuzamban" két élet emésztődött fel az erdélyieknél, — hogy mind a ketten református gyerekeket oktattak: egyik a marosvásárhelyi kollégiumban, a másik a losonci „tanodában", amelynek hire vetekedett a híres pápai református főiskolával, úgyhogy erősen rivalizáltak is a losonci teológusok és jogászok a pápaiakkal.

A losonci gimnázium mellett cseperedett fe! á fiatal Kármán József, féléletü szomorú társam, akit most fedeztem fel. Gyerekkorában alig élt a földön, maga vallotta be, hogy a szellemeit birodalmát és a fantázia országutjait jobban ismerte, mint szülővárosa utcáit és embereit. Tizenhat éves korában felkerült Pestre, a szellemeket József, császár korának felvilágosodó eszméi, költők, írók, filozófusok munkái űzték el leikéből, meg uj barátai, nyugat iránt lelkesülő, magyar nemzeti el- ayomottsággal keseredésig megtöltött ifjak.

Szép fiú volt, a képen is szép: délceg termet, nemes arc, pompás metszésű száj: a gyerekfantázia szenvedélyes lelket harangozott be s ez a szenvedélyes lélek ugyanolyan testben élt: a fiatal Kármán tragédiája, ha ugyan annak lehet nevezni, ott kezdődött, hogy két urnák akart egyszerre szolgálni és mikor választani kellett volna a kettő között, nem a nagyobb, de a szebb urat: a nőt választotta. Azazhogy nem vetette el ő magától a másiknak: a rendeltetésének és zsenijének szolgálatát sem, ezt nem lehet mondani, talán az ur elégelte meg a hozzá való hűtlenséget és már nem adott neki elég erőt ahhoz, hogy elszakadhasson a szebbik karjaiból.

#

Pestről Bécsbe ment, majd Bécsújhely és megint Pest. Egy dalmát, kalandor életet élő gróf kleopátraszerü gyönyörű feleségébe háborodott bele és élvezte majd egy évig a grnnd passión — valószínű: csak egyoldalú — hevét, bár a szép grófnőre sose panaszkodott. Pest is tele volt szép nőkkel és reformtörekvésekkel. Egyideig a kettő közt osztotta meg idejét és energiáit.

Az ifjúság ekkor már melegen lelkesedett a nemzeti ügyért s ugyanakkor a nyugati haladás gondolata fűtötte őket, sokat olvastak, szegények voltak és nagyon lolkesedtek, kissé elvált ütjük

a megyei és főrendi politikusok seregétől, de Jobban szolgálták a nemzet ügyét: legalább is akarták szolgálni.

A fülvilagosodás és a nemzet érdekeiről azt vallották, hogy azok nem hogy nem ellentétesek, de egymás feltételei.

Silcra szállottak a magyar nyelvért, nyelvművelő és szinjátszótársaságokat csináltak, támogatták s maga Kármán még a Marinkovics-társaságába i» belekerült.

Kármán volt minden: diák, ifjúsági vezér,

nyelvművelő, reformer, ügynök, színházi titkár, szerkesztő. Schédius Lajossal, a fiatal esztétikussal elhatározta, hogy

irodalmi centrumot kell teremteni és ennek

Pest les* a legalkalmasabb. — Később Széchenyinek kellett jönni, hogy ezt az eszmét meg is valósítsa, de az cca még a Kármán Józsefé.

Általában tele volt jó écákkal: folyóiratokat alapított, az Urániát, amelyben az uj müveit magyar irodalmi nyelvet akarta kiformálni, mondván, hogy egységes irodalmi nyelvre nagy szükség va- ; gyón. Csokonai is, fiatalon, ott dolgozott a munkatársak között. Még Kazinczyval is szembeszállt igazáért s az utókor neki adott igazat: az irodalomban a lényeg s nem a forma az első;.nem fordítások, de eredeti munkák teremtenek irodalmat; a grammalizálás, a féltudósok és a nagyszámú jőszándéku, de dilettáns versfaragók elterjedése káros és kiirtandó, — fontos csak az, hogy a magyar nemzeti jellem bélyege mindenen kidomborodjék, hirdette.

Ezeket „A nemzet csinosodása“ cimü igen értékes és szellemes értekezésében irta meg bátor, fölényes hangon és az idő mindenben igazolta.

#

Ugyanebben a müvében vannak ezek a sorok is: mindenek élőt valódi önismeretre törekedjünk és óvakodjunk a „kényeztofcőkíől", akik a nemzet gyöngéinek hízelegnek s ezzel haladását megakadályozzák, mintsem segédnek.

Haladjunk a külföld után, de csak azért, hogy minél biztosabban magyarok maradhassunk.

Fizikai és értelmi erőben nincs hiány nálunk, de gazdasági, társadalmi és magánéletünkben an- i nál több a káros és a kivetni való.

! ^

Korának bü kifejezője volt eszméiben: a kor

i minden nagy áramlata átjárta és megfért benne:

‘ nem volt közönséges lélek; ahol ennyi minden harmóniában fér meg, ott mélység és magasság: Isten lakozik. Az öreg Beöthy Zsolt mondotta róla: „Kármánból fülünkbe hangzik a XVIII. századvégi magyarság minden áramlatának visszhangja: irodalmunk vezérlő gondolata: a magyarság és a felvilágosodás kapcsolatos kultusza, — a politikai életben ragaszkodás a nemzeti karakterhez, — a titkos társaságokban az emberjogok kivivására való törekvés."

Mintha azok az áramlatok máig dobálnák visszhangjaikat.

#

Kármán Józsefet agyonszerették a nők. A kettős láng sok volt egy embernek. Huszonhat esztendős volt, mikor haza hívták, többé el se ment otthonról. Félbemaradt szegény, kár érte, mert snájdig gyerek volt és jó ötletei voltak: ha megvalósítja, talán különbül állnánk valameny- nyien s nem kellene ő sem elrettentő példának.

Az apából közben püspök lett: losonci szuperintendens, de 3795 telén megbetegedett és irt a fiáért. Találkozni akart. Sohase tudtak jól összetalálkozni, a két nyugat-rajongó magyar: a konzervatívabb prédikátor, akinek kétszáz éven át minden őse pap volt és a családból kinőtt mozgékonyabb reformer-világfi.

A fiú január 25-én újból hazakerült Losoncra. A fiú eljött, az apa elment. Tavasszal temették. S a fiú se hagyta el többé a szüleházát: legyengült testtel érezte, hogy nem bírja tovább.

Már nagyon behg volt. Egy derűs májusi napon — épp húszadika volt — kivitette magát a kertbe. A hétszemélyes tábla már döntött. Tudott róla. ott ült: a nagy franciára gondolt, akitől azt tanulta, hogy a természetet is nagyon kell szeretni, meg arra, hogy mért nem őt viszik most ebben az órában a budai vérmezőn katonának. Neki sokkal könnyebb volna Hajnóczyval, Sigrayval és Szentmarjánál odahajtania a fejét arra a nyirkos vériszapos fatönkre és Martinovics apátért szívesen is megtenné. De késő volt. Aztán még őz Pálra gondolt és Kazinczyra: rri lesz ezekkel? Mert azt már tudta, hogy neki nem soká kell várni, úgyis mindegy, és milyen furcsa is az élet: benn a losonci házban, a püspöki rezidenciában, az ágy szalmájába dugva ott van mindaz a sok titkos irat, amiért most Budán baráti fejek hullnak véres porba, ott a káté is, Kazinczy igazán nem volt nagyon benne ezekben a dolgokban, mint ő, és a kátéért tán az ő fejére is sor kerül.

Este szomorúan vitette magát vissza a házba. Rendelkezett az iratokkal, ezt ide kell dugni, azt oda, az ő részességét még nem fedezték fel.

Őz Pálról már nem tudta meg, hogy két hét múlva, junius harmadikán Szolárcsikkal együtt őt is kivégezték. Ugyanezen a napon meghalt.

Szegény. Nem ezt akarta. Rosszul csinálta s dolgát.

Találkozásom nagy emberekkel -— kis történetekben

Irta-.NEUBAVER PÁL

Prága, január vége.

Hogy mért írok erről? Minden ember naplót vezet Néihányan írják, mások elgondolják, a legtöbben elfelejtik. Ez utóbbiak közé tartozom én is és ezt az oldalt csak azért irom meg, meri elgondolkoztam rajta és nem akarom elfelejteni, lévén ezen a naplóoldalon nem én a fontos személyiség, ha- ; nem a nagy emberek, akikkel találkoztam. A találkozások véletleneken múltak, mégsem voltak véletlenek, hanem most, hogy eszembe jutnak, határozottan szükségszerüeknek tudom őket. Rajtuk, a kis történeteken keresztül látom az Élet számtalan arculatát, felfoghatatlanul csodálatos lényegét. A legközönségesebb kérdésre is csak a legnagyobb ember adhatja meg megközelítőleg a választ. Ezt ebben a pillanatban érzem át csak igazán, amikor egy hétköznapi történetet akartam formába önteni és az első mondat leírása előtt eszembe jut,ott a legközönségesebb kérdés: Van-e az éleinek abszolút, értelme?

Albert Einstein,

a relativitáselmélet nagy zsenije adta meg a választ. Rá gondoltam ebben a pillanatban, azaz két leányára, Margotra és Ilsere. Margót kis vézna teremtés, gyerekes, valami kimondatlan, kialakulatlan szomorúsággal szemében, lantot penget és Mária-dalokat énekel, amilyeneket maga komponált, vagy orosz dalokat íütyürészik és apját egyszerűen Albert- nek titulálja. Hse ragyogó szépségű, tökéletes hölgy, aki végigfarsangolja Berlint és a legszebb filmcsillagok elől elnyeri a szépségverseny pálmáját. Egy este Einstein dolgozószobájában ültem és a mester értékelméletekről beszélgetett velem: az élet értékéről. Azt a tételt állította fel, hogy az élet értékét mindenki önmaga lelkisulyával móri; hogy minden ember az, aminek született és hogy például Margót lánya a táncot, a farsangot nem becsüli semmire, mig Ilse bolondja a mulatságoknak. Fogadkoztam, hogy én, történetesen farsang lévén, még ma elcsábítom Margótól. Einstein tagadta. Tiz perc alatt sikerült egy bevált trükk alapján. Mikor Margót estélyi ruhában jelent meg a dolgozószobában és vígan jelentette, hogy táncolni ‘megy, Einstein csendesen mosolygott és aztán igy szólt hozzám:

— Jó! Ha kedve tartja, írja meg, hogy az

én relativitáselméletem sem — — — abszolút.

Kedves vicc egy nagy ember szájából és a matematikai relativitáselmélethez semmi köze, de ki tudja, hogy Einsteint ebben a pillanatban nem érdekelte-e a Margot-féle relativitás jobban. Hiszen ő volt az, aki mikor feleségével Amerikából, ahol fejedelmi pompával ünnepelték, visszajött, a német határon harmadosztályú vasútjegyet váltott ezzel a megjegyzéssel:

— Tudod, Elza, Németországban nem hinnék el nekünk... A többit elnyelte: nem hinnék el neki, hogy joggal utazik a másodikban. Ez is relativitás.

A politika relativitásáról már könnyebb írni. Kihagytam volna ezt a kis történetet, ha nem bizonyítaná, hogy milyen abszlout biztos a női relativitást, ,

Rudolf Hilíerding dr. volt német pénzügyminiszterről szól a történet és egy bájos asszonyról, aki azon az estén, amikor Berlinben Berdach bankárnál nagy vacsorán találkoztunk, még nera volt a felesége, ő viszont nem volt még pénzügyminiszter. A német független szocialista párt nagy csatája aznap dőlt el. Moszkva Zinovje- vet küldte Berlinbe, hogy robbantsa szét a pártot, mert Hilíerding, az . akkori pártvezér ellenállt; a bolsevizmusnak. Hilíerding a dön- tőjelentőségü pártülésen egy nagy frakcióval kivonult az ülésteremből és Zinovjevnek csak egy töredék hódolt be. Este elkésve érkezett a vacsorához. A társaság nagyban ünnepelte és éltette, hiszen bankárnál voltunk. A bájos asszony, akiről e történetke szól, igen ideges volt, mert... mert a nagy Hilíerding szmokingnyakkendője helyéről elcsúszott és ahelyett, hogy az ádámcsutkát takargatta volna, majdnem jobbíüle alá került, ő, aki csak gondolatainak él, nem vett észre semmit, de a bájos asszony észrevette, hogy a társaság titokban mulat a dolgon. És hirtelen, mikor a párt jobbra-balra-csatájával foglalkoztak, Hilíerding nyakkendőjére mutatva és- győzelmére célozva, kedvesen megjegyezte:

— Látják, Hilferding dr. jobbíelé orientálódott ...

Hilíerding megigazította a nyakkendőt és — a bájos asszonyt három hónapra rá feleségül vette.

Van-e tehát az életnek abszolút értelme? A véletlen iránvitja-e a történést?

Tizennyolc éves voltam, mikor Jénában töltöttem egy tavaszi hetet

Ernst Haeckel,

a monizmus megalapítója, a filogenetikai törvény felfedezője akkor állt dicsősége tetőfokán. Excellenciás ur volt, de mikor látogatásom alkalmával igy szólítottam meg, tiltakozott és határozottan kijelentette, hogy ő csak professzor, semmi más. Évek múltán az olasz harctér egyik fedezékéből Írtam neki néhány sort és professzornak tituláltam. Nyolcvan- négyéves volt akkor a nagy tudós. Levélben válaszolt. Reszkető kézzel maga irta a levelet, melynek borítékján hátul ez állt: „Ab- sender Exzellenz Professor Doktor E. Haeckel, wirklicher geheimer Rat“. És alatta mégegyszer: „Exzellenz". Saját kezével Írva. A levélben pedig ez állt:

„Az én monizmusom a demokráciát készíti elő, azt a demokráciát, amelyet már Spinoza is körvonalazott..

Demokrata irta, excellenciás adta fel ezt a levelet. ,

Lelkesedjen-e az ember valakiért? Ugy-e, hogy

Richard Strauss gigantikus zenéjéért szabad, sőt szép dolog lelkesedni. Mikor először hallottam Don Juan cimü szimfónikus költeményét, lelkes levelet írtam neki. Straussnak megtetszhetett a levél, mert azonnal meginvitált magához. A Joachimsthalerstirassén lakott akkor Berlinben és inas nyitott ajtót. A lakás hallatlanul elegáns, én igen fiatal voltam, úgy hogy mikor. A hatalma* termem zenemester megjelent a szalonban, torkomon akadt a lelkesedés. Fészkelődtem a nagy karszékben és idegesen az ajtókat és az ablakokat nézegettem. Tiz pere alatt csurom viz voltam és nagyokat hajlongva távoztam. Strauss az előszobába kisért, aztán gyors fejbiccentéssel visszament a szalonba, de nyitva hagyta az ajtót, mintha hallgatódzna. Boldog voltam, amikor a lépcsőn lefelé indultam, de egyszerre, mint egy kürtszólam hallom Strauss hangját Visszahívott. Kabátomat le kellett tennem. Bevitt a dolgozószobájába, leültetett és a világ legkomolyabb arcával igy szólt:

— Bocsásson meg, azt hittem, hogyha magába hagyom, nem fogja kívülről betenni az előszobaajtót, hanem hamar elbújik, megvárja, amíg elmegyek hazulról és — —

Nem mondta ki: — — és meglop! — kérdő pillantásomra csak ennyit felelt:

— Folyton az ajtókat és az ablakokat néztél Azt kellett hinnem, hogy lelkes levele csak ürügy volt, hogy csak be akart férkőzni a lakásomba!

Aztán a zongorához ült és eljátszotta az akkor keletkező-ben levő „Rosenkavalier" egyes részeit, hogy kibékitsen.

Nem mert lelkesedtem érte, hanem, mert nem voltam tolvaj.

Mert: „az előszobaajtőt kívülről tette be".

Nem csoda, hogy ilyen tapasztalatok után a legnagyobb elövigyázattal léptem a nagy emberek színe elé. Annyit már tudtam, hogy a nagy ember mindig mást mond, mint amit tőié várnak. Kötelességből. Saját nagvsáva iránti kötelességből. Kezdtem tőlük félni, de nem tudtam megállni, hogy fel ne tegyem egyiküknek-másikuknak örökös kérdésemet: Van-e az életnek abszolút értelme? Mit tartanak ők a saját életükről.

Maxmilian Haxden,

a tavaly elhunyt német publicista, Bismarck benfentese, három év előtt nagyon csendes ember volt már. Egy életen át küzdött, irt, szónokolt. Két csirkefogó egy éjszaka megleste és botokkal addig verték, ainig össze nem esett. Ettől fogva betegeskedett és teljesen visszavonult. Grunewaidi villájában kerestem fel.

— önnek újra meg kell indítania a „Zu- kunft“-ot — mondottam, bár tudtam, hogy a harcos folyóirat végleg kimúlt, mert túlélte önmagát. —- Egész Németország hallja az ön hallgatását!

És elekor az öreg, megtört harcos, aki egy életen át szónokolt, lassan, fáradtan, vontatottan, de csillogó szemekkel -igy válaszolt:

— Igazán? Gondolja, hogy Németország, amely beszédemet már nem akarja hallani, hallgatásomat meghallja? Akkor — — —* életem végéig hallgatni fogok, hogy meghallják a hangom!

#

így aztán teljes jogom volt ahhoz, hogy végleg elveszitsem az életértékelés fonalát. Ha a nagyokkal igy áll, akkor a kicsinyek véleménye még kevésbé mértékadó. Mielőtt ezt a naplóoldalt megírtam, egy hétköznapi történetet akartam vázolni, de most, hogy benne vagyok a nagy emberekben, a kis sorozatot egy rendkívüli történettel zárom le, amely — a leghétköznapibb.

Volt egy nős barátom, aki baráti körben eldicsekedett azzal, hogy egy leány tizennégy év óta hűen szereti és csak azért nem ment férjhez, mert nem lehetett az övé. A történet a mai korban rendkívüli és az ilyen szerelem valóban abszoh.it életérték. Megismerkedtem a leánnyal: valóban rendkívüli leány volt. Tegnap reggel levelet kaptam barátomtól Fel