Prágai Magyar Hirlap, 1928. január (7. évfolyam, 1-25 / 1628-1652. szám)

1928-01-22 / 18. (1645.) szám

!

TmCOT-iVU<&AR-HrKMB

1928 Január ®2, vasárnap.

MŰSORON KÍVÜL

írja: MÁRAI SÁNDOR- THERMIDOR Páris, jaguár közepén.

Mindarról, ami o pillanatban messze Oroszországiban történik, valamivel kevesebbet tudunk, mint a Hold eseményeiről; a szovjet már régen föladta azt az ambíciót, hogy a kapitalista sajtó híreit dementálja vagy erősítse. Londoni táviratok a Csóka fönnállásának tízesztendős jubileumával kapcsolatban azt a hirt közölték, hogy az áldozatok száana, akik e nagyhírű intézet hóhérainak kezén elvéreztek, meghaladja az 1 millió 700.000-et, illetve jubileumi mámorában ennyit ismer be hivatalosan a Csóka. 1 millió 700.000, ez egy szám, mint a többi. Értelemmel fölfogni nem lehet, de egy kis való- szinüségszáanitással biztos annyi, hogy, ha nagyon optimistán számolunk, a világháborúban, az egymást követő forradalmakban, s a bolsevista rezsim úgynevezett purifikációs eljárásai során, két, két és félmillió orosz ember elpusztult az egymást váltogató rezsi- mek kezén. Valószinü az is, hogy a Csóka ebben a valószinüségszámitásban a háború mellett is tartja a maga teljesítményeivel a rekordot. Nem is olyan régen alkalmam volt beszélgetni valakivel, aki, egy ankét során, személyesen megismerkedett a Cseka időközben letűnt vezérével, Dersinszkyvel; szerinte Dersinszky a Cseka munkájáról soha nem beszélt másképp, mint a legtárgyilago- sabb magátó lérte tőd éssel, minden titkolózás, fölösleges fontoskodás nélkül, mint valamiről, amire éppen olyan szükség van egy rendes államiban, mint egy adóhivatalra, vagy a szeméi?uvarozókra; dicsekvés nélkül, de a jó adminisztrátor elégedettségiével beszélt a hóhér munkáról, amit a Cseka szervezetei, hála a kitűnő szervezésnek, ma már Oroszország legkisebb falujában is kifejtenek. Dersie- szky volt az az ember, aki naboskodásai idején a cárok alatt önként kérte mindig a maga részére a fegykázak mellékhelyiségeinek tisztogatását, azzal az indokolással, hogy minden emberi közösségben önként magára kell vennie valakinek a legalantasabb munkát, s ő, Dersinszky, csak a legalantasabb munkára alkalmas. Az indokolás ugyanez volt, mikor az orosz forradalomban magának kérte a legfőbb hóhéri szerepet. Azt mondják, nagyon csöndes és nagyon nyugodt, indulatmél- fciili ember volt, álmospilLantásu kisorosz. Soha személyesen nem bántott senkit, a kivégzéseknél soha nem asszisztált. Egy schön- geist volt. Aki a keze közelébe jutott, az meghalt. Dersinszky nem ismert pardont. Az 5 számára a Cseka volt a forradalom célja és értelme,

A Cseka, amit ma Oroszországban ünnepelnek, Dersinszky müve volt és állam az államiban, Hivatalosan volt még fölötte fórum — az Exekutive — a valóságban nem volt fölötte senki. Lenin halála után a mindig nyugodt, mindig csöndes, mindig udvarias, majdnem láthatatlan Dersinszky kezdett a Kremlben kellemetlen lenni; már Rykov félt tőle, Sztálin aztán egy váratlan mozdulattal félretolta. Dersinszky ment, csöndesen és udvariasan, egy kis melankóliával, mint •valaki, akit elhívnak egy félmunka mellől.

A Cseka maradt. Hogy közkedveltebbé tegyék, az intézményt átkeresztelték Gyepű* nak, vagy Guepunak, a hivatalnokok szürke, uj uniformist kaptak. Egyébként minden maradt a régiben. A Gyepű éppen úgy gyilkolt, vizsgálat, tárgyalás és ítélet nélkül, mint gyilkolt a Cseka. Az intézmény hírnevét kissé személytelenitették, ennyi volt az egész változás. Azt, hogy többszázezer ember elpusztult a Cseka kezén, senki nem tagadja Oroszországban, a Cseka legkevésbé. Oroszország végtelen, mint az emberi kegyetlenség és butaság, végtelen, mint a szenvedés, végtelen, mint & vér özön, ami évtizede ömlik át az orosz pusztán, városon és falun. Vannak pillanatok, amikor úgy rémlik, mintha ezt a vérözönt többé nem is lehetne megállítani: messze túl az „indok"-ou, itt már vér ömlik a vérért, hetecliziglen, s a sodra ennek az irtózatos áradásnak mindent elsöpör, ami egyezség lehetne, kibontakozás, ötven percent. S bár minden, amit emberek találnak ki, megismétli magát: ez az orosz nemzeti ünnep, a Cseka fennállásának hivatalos jubileuma, egy gigantikus hóhérszervezet állami ünneplése zászlókkal, vörösruhás leánykákkal és szónoklatokkal, — ez, úgy tetszik, még nem volt, ez az, ami már nem cinizmus, nem szemérmetlenség, hanem a tehetetlen holtpont egy folyamatban. A guillotine, amit részegen körül táncolnak áldozatai, nem imponál már többé senkinek. Megszokták. Nincs tovább.

Ez az egyik kis napihir, a Cseka jubileuma, ami ezekben a napokban hivatalosan érkezett Oroszországból. A másik, kis napi- hir még sokkal érdekesebb lenne, ha hivatalos lenne; egyelőre, sajnos, csak a kapitalista lapok magámértosülése. Ez a hír nyolc napja, makacsul és visszatérő variációkban, csökönyösen jelenti, hogy az orosz forradalom, ami Lenin halála óta állandóan jelzett föld alatt és föld felett kisebb rengéseket, újabb és aktív fázisaiba lépett: Trockijt, Ka- menevet, Rakovszkyt és Zinovjevet félnetol- ták, s elkezdődött az orosz Thermidor.

Ha a hir igaz, úgy mindemnél érdekesebb; bizonysága annak, hogy a forradalomnak hajszálra ismétlődő törvényszerűségei vannak, mint minden emberi akciónak, ami

sorsát az emberek jellemében, becsvágyában és szenvedélyeiben horgonyozta le. Hogy Trockij-jal már régtől házi bajok voltak, azt sejtette a világ; első pillanattól Dantonja volt a forradalomnak, amit egy kissé a maga ügyének tekintett, ellentétben Leninnel, aki soha nem fogta fel magát másképp, mint a forradalom eszközének. Trockij volt, Lityiül ov mellett, a népbiztosok között az egyetlen és utolsó zsidó; az ő távozta után a felsőbb adminisztrációban nem maradt (és ma sincsen) egyetlen zsidó sem. Trockij individualista volt (Lunacsarszkij mellett, aki az első forradalomban egy éjszakai exekuciós- ülésen szépművészeti okokból sirvafakadt, mert a haditanács a nagy művészi értékű pé- tervári Tamás-kápolna fölrobbantását határozik él) és nem titkolta meggyőződését, hogy tömegeket egy erős ember jobban tud kormányozni, mint egy erős elv. Csicserin, a cári diplomata keze alatt fejlődött ki egy diplomáciai kar, ami modorban, ügyességben és reprezentációs képességben nem maradt az Angol Királyi Diplomácia mögött, egy Krasszin, aki fehérvérűségben halt el és 400 millió frankot hagyott maga után, egy Zinov- jev, akinek írástudása alkalmilag kincseket

Alapítva 1833. Telelőn 33.

\J S >

dászmfi

A fivég, porcellán

aL nagykereskedése. •

KOSICE, Fő-utca 19.

Nagy választék. Jutányos árak.

ér, s csak a minap utazott el, még meleg a helye, egy Rakovszky Parisból, akinek finom kézimunkáját egy Briand is bümmögő elismeréssel bámulta meg. A modor volt az, ami Lenin halála után megváltozott, — Berlinben, Bécsben, Párában. Londonban finom paloták termei nyíltak föl, s madame l‘Am- bassadrioe teára kiérte Tout-Paris-t. És Tout- Pairis jött és Madame fogadott s Excellence oercle-t tartott, s Hispamo búgott a kapu előtt. Közben Moszkvában az Exekutive ülésein összehúzott szemekkel vári és hallgatott az egyik sarokban egy sovány, barátságtalan ember: Sztálin.

Sztálin a Cseka hive és az egyezkedés- nélküli, százpercen les marxizmusé. Paraszt: ravasz és brutális, úgy mondják, aszkéta és amb’ciózus. A kéjutakat, amiket Csicserin időről-időre kiutalt barátainak a kapitalizmus bár átkozott, de adott esetben kényelmes fővárosaiba, helytelenitette és fölpanaszolta az uj modort. A konvent tapsolt az uj szónoknak. (Robespierre, az aszkéta, szaval: ........szemben a rettenetes veszéllyel, ami a

for

radalmat fenyegeti, Danton néma és szenvtelen marad".) A konvent vérpadba küldi Dantont, Sztálin egy bőrgyárba Troo kijt. S hozzá társul — Fabre d'Églantine, hideg undorral Danton mellett Sámson kocsiján — Rakovszkyt. A Krirn-i nyaralóból, a párisi palotából vissza a bőrgyárba. Onnan tovább: Szibéria, deportáció. Az aszkéta uj és uj fejeket követel s a konvent tapsol hozzá. Az „elv" mögül fölbukkannak (és leperegnek) a fejek: e;gyének, szenvedélyek, érdekek: Danton a vérpadról, ahol a hóhér megtiltja neki, hogy megcsókolja társait, lekiált Robespierrenek: „Nem akadályozhatod meg, hogy fejeink lenn a kosárban meg ne csókolják egymást. S ne felejtsd el a fejemet mee-rnulátni a népnek; érdemes, mert látnivaló." Robespierre a kosár fölé hajol: két

héttel később ebben a kosárban az ő széle öncsőit szája csókolja Saint-Just hideg és gőgös fejét.

A Thermidor elkezdődött, örök törvények szerint, s az egész világon biccenienek a habitüék: most kezd érdekes lenni. (m. s.)

HRPLOm

írja: KRRIHTHY FRI5YES

Fi HÜTESZEmBŐL 1928 január közepe.

Lapozgatom a noteszemet — néhány gyűrött papír a zsebemben — é« váratlanul, óvatosan, valami tétova szánalom fog el: önmagam iránt. Furcsa, ugye? Nem szoktam sajnálni magam. Ha bajba kerülőik, haragudni szoktam magamra, szidom és csúfolom magam, amiért nem láttam előre a bajt, vagy lusta optimizmussal azt reméltem, hogy engem kivételesen elkerül majd. D© ezek a jegyzetek olyan szánalmasak. Egy szó, odadobva sebtiben, utalás nélkül, — elífelejtettem hozzátenni, mire emlékeztessen a szó? Csupa csomó a zsebkendőn, sejtelmem sincsen róla, hogy mikor és miért kötöttem. Nyilván nagyon zaklatott lelkiállapotban lehettem akkor, leírtam a szót, elfelejtettem kulcsot adni hozzá annak, akihez adresszálva vannak, jövőbeli, most jelenbeli énemnek. Ezzel elvesztettem az összekötőkapcsot azzal, aki a szót leírta — nem tudom ki volt, mi történt vele akkor, milyen lelkiállapotban volt, mi volt a tartalma és formája a sok tolakodó képzetnek, érzésnek, melyeknek jelemben adott összességét szoktuk én-nek nevezni. Idegen, ismeretlen valaki lett az illető, csak annyi valószinü róla, hogy szenvedett, mert hosszas segítségért kiáltott egy odavetett szóval, egy S-O-S-sel — és éppen mert idegen, mert nem én vagyok az, kezdem megérteni szegényt. Hogy sietett, milyen kuszái? a betűk! Milyen irdatlan! Nem vigyázott rá senki. Pedig ő i* volt gyerek biztosan és az édesanyjának, míg élt, biztosan fájt, ha a gyerek rendetlen és elhanyagolt volt — ó igen, jobban fájt, mint a gyermeknek az a kis baj, amiért sírni szokott.

Ezentúl csak azért is gondolni fogok erre. Hogy mindenkinek a világon van valakije, az édesanyja, akinek nagyobb fájdalom az ő szenvedése, mint tulajdon magának. És ha magamat nem tudom sajnálni már, igyekszem legalább az anyám fiát sajnálni magamban.

Néhány szó jelentésére mégis emlékszem homályosan. Például erre itt: Keresztrejtvény. Ugylátszik éppen erről jutott eszembe az életeim zaklatott voltáról, hogy soha nem zökkenhettem bele a símbe, aimi a

rendes maradandó irvaalkotás, irvaépités feltétele. Valaki megkérdezte, nagy felületesen, van-e, s ha van, mi az, amit a magam uiondókájának tartok, a program, a felfedezés, a megismerés, a tétel, ha ugytetszik, vagy meggyőződés, vagy tan, vagy nem tu dóm micsoda, aminek közlése céljából lettem s maradtam iró. Hogy ezt foglaljam össze neki S ön még nem jött rá magától, kérdeztem, mindabból, amti olvasott tőlem? Bizonytalanul vont vállat. S most magamat kérdeztem meg, vájjon az ő hibája-e, vagy a2 enyém?

Ez a ezó: keresztrejtvény azt jelenti, hogy mindkettőnké. Valóban van hitem és vallásom, bizonyosan van, de ennek a vallásnak hiszekegyjét és Miatyánkját és hegyibeszédjét nem volt módomban összefüggően kinyilatkoztatni, mint a boldog vértanuknak, s talán éppen azért, mert ugylátszik a vér- tanuságról is volt és van külön hitem. Mégis valamit dadogtam már eddig is, de ennek értelme úgy van elrejtve, szavakká, szinte szótagokká és betűkké tördelve szét a sok limlomban, amit Írtam, mint a keresztrejtvényben elrejtett mondaté, vagy verssoré, amihez előbb meg kell fejteni a keresztrejtvényt >és aztán külön megkeresni benne.

Magamnak is, aki elrejtettem, de már nem tudom pontosan hová.

Aztán ezt olvasom: „költészet".

Tudom már, ezt akkor jegyeztem fel, mikor valaki egy különben igen szép, úgynevezett „szabad'" verset olvasott fel nekem. A vers tetszett, meg is mondtam, mégis neon tudtam igazán felmelegedni, ön nem szereti a szabad verset, jegyezte meg némi udvarias gúnnyal a fiatal költő. Pedig... és itt néhány szokványos magyarázat következett a „kötött" rimes és ütemes versmüvészet haldoklásáról. Védekezés közben aztán egyszerűen kijött a megoldás.

Nézze, még olvasás köabeo azon törtem a fejem, ugyan mire is emlékeztet engem formában ez a szabad vers — mert nagyon

emlékeztet valamire, ami nem vers, holott mégse próza. Egyszerre eszembe jutott. Hát persze. A noteszemben vannak ilyenféle formájú Írások, mint ez, azok, amelyekben egy

megírandó (egyébként igen ritkán magáért) vers témáját vázolom fel nagysietve, mig az inspiráció tart. Ez a jegyzet, ez a vázlat nem valami rövid kis utalás ám — részletesen, bonyolultan sok szóval szoktam lerögzíteni az érzelmi képzet-társulások tömegét, amiket az inspiráció kilökött — melegen még az indulattól, mert hiszen az indulat válogatja ki magának mindig a legmegfelelőbb szót Egy ilyen verstéma, jegyzet formájában egészen olyan, mint a divatos szabadversek. Ha aztán nagyritkán verset csinálok egy ilyen jegyzetből, rendesen ©okkal kevesebb lesz benne, mint amennyi a jegyzetben volt. Kevesebb, de viszont lényegesebb, és igazabb és szolidabb valami. És nem is a gondosságon múlik a különbség — higyje el, sokszor tovább gondolkozom azon a szón, amit a jegyzetben írok le, mint azon, amit aztán versbe foglalok, ön azt mondja, méltatlan játék, ha a költő rímeken töri a fejét, ahelyett, hogy a leghübb, legigazabb, legőszintébb kifejezést keresné, mint ahogy a szab ad vers költője teszi, mikor inflagranti leplezi le érzéseit. ó hogyne! Ez az mflagranti leleplezés mindennél fontosabb — de csak a költő számára! A vers, ami a kész mü, mégis csak az lesz, amit aztán ebből alkot a költő, érzéki és érzékeltető elemek, ha kell, rim és ritmus hozzáadásával a passzív élvező számára, aki nem élte át az indulatomat, akivel teliét át kell életűi — és éppen itt kezdődik a költészet.

A szabad vers korunk jellemző költői műfaja, müfajszerüség szempontjából tulajdonképpen nem vers, csak verstéma, mü- helyvázliat, vázlat a modellről (ez esetben lelkem indulatiéit állapotáról), az igaziról, akit nem állíthatok be, mert hiszen éppen valami észrevétlen mozdulatát akartam ellesni. Csakhogy a művészet mostohakorunkbam ritkán jut el az alkotásig. Sőt mintha elfelejtené már álmát is az alkotásról — mintha fel akarna számolni az egész törekvéssel, mintha végeladást rendezne, kitárja a műhely ajtaját és beengedi a profán kiváncsiakat, — íme a csődtömeg, ime szerszámaim, ecseteim, állványom, vázlataim, az egész bűvös konyha, tessék, nézzétek meg, vegyétek meg, ki ad többet érte?

A festészetben vagy harminc éven át tartott ez a csődtömegkiárusitás — harminc éven át volt „divatban" a műhelytitok, mint kuriozitás. Csupa „tanulmányfej", csxtpa „vázlat", csupa „radierung", csupa „stúdión"

— egy nemzedék nőtt fel, mely kezdte elfelejteni magát a müvet, a nagy kompozíciót,

— a végén ott tartott már nyegleségében,

Kedvező részletfizetések! Mindenkinek a lakását legolcsóbban és legmodernebbül rendezi be Kedvező részletfizetések!

P. WaicSi feüjterswára, Praia Vili.. P^dlipmélie

4