Prágai Magyar Hirlap, 1927. december (6. évfolyam, 275-297 / 1609-1631. szám)
1927-12-29 / 295. (1625.) szám
4 1927 december 29, etttt&rffik. ^m<M/VTAC*ARHIRIiAö h>l A pária és a mikádé Bzembokorült egymással a távoM Keleten, Tokióban, a harakiri hazájában. Japán embernek még elgondolni is szörnyű, amiről a lapok Európában csak röviden emlékezteik meg. Úgy történi, hogy a mikádó seregszemlét tartott. Egy egyszerű katona hirtelen kilépett a sorból, égíelé emelte két karját és igy kiáltott fel: ,,A császári felséghez appellálok!“ A mikádó továbbhaladt és észre sem vette ezt a kis jelenetet. A tisztek azonban rávetették magukat a szerencsétlen katonára és börtönbe hurcolták. A japán kormány azonnal letiltotta a kábeleket, nehogy a külföld erről a hihetetlen merészségről és szentségtörésről tudomást szerezzen, a tisztek pedig, generálistól le a hadnagyig, saját maguk számára rendeltek ©1 szobafogságot, beadták nyugdíjaztatási kérvényeiket és várják a döntést. Augusztus huszonnegyedikén pedig, a császári manőverek alkalmával két hajó összeütközött. Nem történt nagyobb haj. do a két hajóparancsnok harakirit, japán öngyilkosságot követett el és az egész japán sajtó dicsőítette a két hőst, akik úgy tettek, mint Nogi admirális és felesége, azaz nem akarták túlélni a mikádót és temetése éjszakáján önként követték a halálba. Ez az utóbbi hőstett 1912-ben történt, tizenöt évvel ezelőtt. Alikor még az egész világon mások voltak az erkölcsök, más volt az emberi élet értékelése, más mértékkel mértek minden történést. Japánban hazafias tett és kötelesség volt a harakiri. De Japán azóta részt vett a világháborúban. A Isis szigetország közvetlen közelében az óriási kínai birodalom lángokban áll. A bolsevizmus tombol a határokon, évezredes világok omlottak össze. A néger jazzband felfalta a fehér Európát és Amerikát. És Japánban még mindig a harakirinek áldoznak. Ez azt jelenti, hogy Japánban nem változott semmi. A kis szigetországnak sikerült mereven elzárkóznia minden idegen befolyás elöl. A mikádó még mindig túl világi lény, kinek szeme elé senki sem kerülhet anélkül, hogy, ha vétkes könnyelműségében mégis megtenné, azonnal ne végezzen magával. Vagy talán mégis?... Talán ez a kis történet, az egyszerű katona és a mikádó szembeta Iáik ozása már nem tartozik Lengyel Menyhért Tájfunja légköréhe? Uj szabadságot, szabadulásra való törekvést jelent talán? Ez a katona, aki kilépett a sorból és égnek emelt karokkal szózatot akart intézni a mikádó- hoz, ez az igénytelen, szürke ember, aki most börtönben sínylődik, nem is elvan igénytelen és szürke. Sokkal fontosabb és jelentékenyebb egyéniség ő, mint a két hadihajó parancsaok, alak harakirit követtek el, fontosabb, mint azok a tisztek, generálistól hadnagyig, akik szobafogságot rendeltek el maguknak és beadták lemondásukat, mert ez a borzalom az ő jelenlétükben megtörténhetett. De fontosabb Nogi admirálisnál és feleségénél. akik nem akarták túlélni a mikádót. Ez az ember 1912-től úgy elrúgta magát, mint a rozoga tramholinról és belevetette magát 1928 tengerébe. Nekivágott a végeláthatatlan uj óceánnak, anélkül, hogy úszni tudna. Anélkül, hogy meggondolta volna, mi mindent kell előkészítenie és megtanulnia, mielőtt ezt megteszi. Anélkül, hogy ismerte volna az uj kor óceánjának hatalmas áramlatait. És ez, éppen ez a csodálatos, az uj, a megrendítő ebben a tettben. Ez a közönséges katona, egy a milliók közül, pária volt. Pária — ez a szó átment az egész világ köztudatába. Pária, csuszó-mászó emberi féreg, a legutolsó, sáíbataposotf lény, egy valami, nem valaki, egy semmi, amit a felsőbbrendü ember büntetlenül eltaposhat, megölhet. Jelentősége tehát jelentéktelensége arányában nő. Benne egy kaszt kiáltott fel az elérhetetlen erikádéhoz, egy kaszt, amely eddig csak fogalmilag létezett, felemelte a szavát: a páriák megszólaltak, felkiáltottak és égfelé emelték karjaikat a mikádó színe előtt. Ez példátlan a szigetország történetében. Ez lázadás! És ha nem is a Dózsa Györgyré, alázatos, könyörgő lázadás talán, de lázadás. A mikádó, igy hangzanak a tokiói hírek, nem vette észre a szürke katonát. Alig hihető, mert a mikád ónak ezer szeme van és a magános katona két karja mellett milliónyi pária karja lendült a magasba. Milliónyi ajak nyílt kiáltásra: „A császári fenséghez appellá!»k!“ Nem vette volna észre a mikádó a kilendült páriaivarokat, nem hallotta volna meg a kiáltást? A tisztek bebörtönözték a vétkest, akiben, ha van még benne japán becsület, feltámad a lelkiismeret és harakirisen végez magával. Ha megteszi, akkor ez lesz Japánban az első harakiri, amely nem volt őszinte és amely célja- tévesztett. Magával végezhet, de nem végez a kaszttal, .melynek nevében sikraszálit. A páriák kasztja megkezdte a maga külön életét (van már hir arról is, hogy „Suiheiska" néven titkos szövetséget létesítettek a páriák, a „kiegyenlítő vizd- tukör“ misztikusnak látszó, de nagyon is reális, mert ki egyenlítésre, a szociális ellentétek ni- veliáláeára irányuló szövetséget) és a mikádó kilépett a földöntuliság bűvköréből. A század csodái nagyon egyszerűek, de annál meglepőbbek: egy katona kiállt a mikádó elé. Szürke tény. De mögötte felsorakozva a páriák eddig láthatatlan, most Látható milliói. Ez & csoda. Nem fontos, hogy a mikádó a katonát észrcve#e-e, vagy sem. Fontos, hogy a páriák hadát észrevette. Japánban, a földrengések hazájában megmozdult a tradíció földje is és a század bevonult a harakirik országába, hogy végezzen a harakirivel. np. Lengyelország a Vilna-kérdést elintézettnek tekinti Voldemaras nem hajlandó megegyezni Vilna visszaadása nélkül — H lengyel-litván konfliktus éle még mindig fennmarad — Varsó, éecfrmfber 28. A Kurír Warszaw- s!ki Kovuóba kiküldött tudósítójának Volide- tinanas mínusz beír ed nők hosszabb interjút-adott. Veid am áras kijelentette, hogy a küszöbön áldó teügyeinMiivár 'tárgyalások elé a legnagyobb optimizmussal tekint s reméli, hogy imost már végleges megegyezésre körül a sor. Mindez azonban végeredményben Lengyelországtól és nem Litvániától függ. A vilnai kérdés akutabb állapotba jutott, mint valaha. Ebben az ügyben Lengyelországnak kell megragadnia a kezdeményezést. Mindaddig, amig ez a kérdés nincs rendelve, nem lehet a határforgalom felvételére gondolni, mert a mostani határ Litvánia előtt csak demarkációs vonalként szerepelhet. Lengyelországnak most a népszövetségi tar ná'cs határozatainak értelmiéiben konkrét javaslatokat kili tennie. Litvánia igényed a vilnai területre jogilag megalapozottak és benneíogtaltatnak az orosz-litván szerződésiben is. A litván miniszterelnök legújabb fejtegetései Varsóban nagyon p&ssz misztikus eohóra találtak. A kormánypárti legioaista lap, a los Pravda, ezeket fűzi az interjúhoz: „Ilyen körülmények között Litvániának az a készsége, hogy egynéhány tisztán technikai jellegű kérdésben tárgyalásokat óhajt folytatni velünk, csupán arra irányuló kísérlet, hogy a genfi fórumokat elámitsa és elhitesse velük á'lfiütófcgos békekészségét. Lengyelország igenis mindenkor hajlandó Litvániával tárgyal ásókba bocsátkozni, kioére a már elintézett területi kérdéseket.* A kormánypárti Epocha most ismét újból abban reménykedik, hogy a litván ellenzéki pártok összefognak és olyan irányban gyakorolnak nyomást Voldemaras kormányára, hogy nemzetközileg vállalt kötelezettségeit teljesítse. A keresztény demokratáktól a szociáldemokratákig terjedő ellenzéki fronton ugyanis •egységesem és tisztán látják azt, hogy Vold'e- imaras Gemfbem messzemenő kötelezettségeket vállalt és az ekenzék azon az állásponton van, hogy ezeket a kötelezettségeket éppen Litvánia jól felfogott érdiekében teljesd- tend is kell. A lengyel lapok különben kovnöi információk szerint arról is Írnak, hogy Voldemaras a tárgyalásokat nem Lettország területén óhajtja folytatni, mert fél a litván emigráció tevékenységétől. Ezért elsősorban Róma jön számításba, mint megfelelő semleges hely. fiz „S 4“ halő halálharca Friedrlch Boen sarhalőhadnas* visszaemlékezései az amerikai buvárhaló katasztrófájára — A szerb ortodox, egyház közeledése az anglikán egyházhoz. Belgrádból jelentik: Tegnap a szerb katedrálisban az angol kolónia több tagja járult a kommunióhoz. Ebben .a tényben a jugoszláv körök újabb lépést látnak a szerb ortodox egyháznak az anglikán egyházzal való egyesülésének utján. III. Most minden figyelem a búvárokra irányul. Ott állanak a derék fiuk katonás sorban a tankhajó fedélzetén, hatvanan az amerikai haditengerészet búvárjai, akik már számtalanszor kiállották a vizpróhát és nem egy elsülyedt hajónak mentési munkálataiban a leglehetetlenebb körülmények között sikerrel vettek részt Mindnek a szemében ott lebeg a segiteni akarás vágya és mind első akar lenni a leszállásban, nem azért, hogy dicséretet, kitüntetést szerezzen, hanem hogy a halálos veszedelemmel vivődő bajtársaknak ő legyen először segítségükre. Castell fregatthadnagy, a búvárok pa rancsnoka, rövid utasításokban adja ki parancsait. Tizes turnusokba osztja be az embereket. Egy-egy turnus egy óra hosszat dolgozik a víz alatt, azután felvonják Őket és újabb turnussal helyettesítik. Az első turnusnak az a feladata, hogy minél gyorsabban megtalálja az S. 4.-et, megvizsgálja a roncs állapotát, azután megbízható jelentést tegyen. A meníőfelszerelásek hiányossága A keresés! Bizony milyen időt rabló mesterség ez! Most éreztük keserű szívvel, hogy haditengerészetünk a gyors építkezés lázában mennyire elmaradt a biztonsági intézkedések fejlesztésében! Hiszen a német tengeralattjáró naszádokon a világháború idején már annyira kifejlődött a mentési technika, hogyha csak azok a berendezések lettek volna meg a szerencsétlen S. 4.-en, amelyek egy német U-naszádon voltak, a szerencsétlenség nem lett volna olyan végzetes lefolyású és a hat acélkoporsóba zárt bajtárs talán már a katasztrófa éjszakáján körünkben lett volna. Haditengerészetünk azonban nem tanult a németektől és bizony kár volt a német mérnököket kizárni a hajóépiiés technikájának fejlesztéséből azzal, hogy Németországnak lehetetlenné tették a tengeralattjárók építését, mert a német U-hajók technikája a mentés terén is napról-napra használható újításokat termelt ki, amelyeknek hiányát most kétségbeesetten kellett tapasztalnunk. Ezen a helyen csak egyet említek meg, ami az időt rabló kereséssel áll kapcsolatban. A német tengeralattjárókon már a világháború idején megvolt a telefonboja. Ez egy feltűnő szinüre mázolt uszótest, amelynek a hátán izzólámpa van. A bója úgy van ráerősitve a naszád fedélzetére, hogy a hajó belsejéből bármely pillanatban eloldható. Az uszótest belsejében egy teljesen vízmentesen elzárható kapszulában telefon van, amelyet egy hatvan méter hosszú kábel köt egybe a naszád belsejében elhelyezett telefonnal. Hogy mire lehet felhasználni a tólefonboját és menynyire hasznunkra vált volna, ha a kopogtatás módszere helyett közvetlen kapcsolatban lehettünk volna az elsülyedt hajó legénységével, nem kell hosszabban fejtegetni. De ha egyébre nem is, arra mindenesetre használni lehetett volna a kábelt, hogy búváraink a kábel vonalán, mint Ariadne fonalán ereszkedtek volna alá és igy azonnal megtalálták volna a roncsot, amelyet igy csak két és félórai idegfeszitő keresés után tudtak fellelni. Alkalmam lesz még egyéb hiányokról is beszélni, amelyek az S. 4. katasztrófája alkalmával megmutatkoztak és amelyek most már szomorú mementóul szolgálnak arra, hogy az amerikai haditengerészet építési technikád jában sürgős reformokra van szükség. Alászállnak a búvárok Az első turnus szombaton este hat óra 18 perckor ereszkedett alá. A búvárok övén hatalmas reflektorok, amelyek a tenger örökös éjszakájában fénycsóvájukkal két-három méternyi területet világítanak meg. Kezükben az elektromos kalapácsok, amelyek arra szolgálnak, hogyha a hajót meglelték, annak acélfalain megadják a Morse-Codex kopogtató jeleit. A legjobb Hz búvárt bocsátottuk alá az első turnusban, mert ezeknek hosszabb ideig kell dolgozniok. Az a feladatuk, hogy addig maradjanak a viz színe alatt, mig a roncsot meglelik. Idegfeszitő várakozás Csaknem két és fél óra telt el idegfeszitő várakozásban. Az embernek még a dohány sem ízlett, csak jártunk fel-alá a fedélzeten és kibámultunk a hullámzó óceánra, amelynek habjait kísérteties fénysávokkal pásztázták a reflektorok. A mélyből már nem jött fel a búvárok lámpájának fénye, csend, sötétség, némaság riadt onnan ránk, mintha nyitott sírba bámulnánk. A második turnus búvárai ott ültek készleteik mellett a Roshing tankhajó fedélzetének egyik sarkában. Csendesen beszélgettek, külsejük nem árult el semmit azokról, melyek most belsejükben végbemennek. Csak nézésük kemény, nagyon kemény. Csak könnyekkel átitatott szemük mutat életet. Valódi részvét sugárzik ki ezekből a szemekből és a sorsközösség tudata. Ma nékem, holnap néked . . . Ma ezen a hajónt de mind a kilenc hajón igy van ez, nincs alvás. Hétszáz ember fog virrasztóm, ha erre nem is adnak külön parancsot. A Roshing telefonszobájában tíz telefonista fel- ajzott idegekkel ül íróasztala mellett, fülükön már két és fél órája a kagyló. Minden telefonista egy-egy búvárral van kapcsolatban. Az egyik állomás a Roshing őrszobája, a. felhívó állomás a tenger feneke lesz, de még nem jelentkezik. A hajóóráknak a másodperotizedrészéig pontosan mutató karjai kétségbeejtő ólomlassusággal mozognak a számlapokon. Hughes és Rumly admirálisok ott ülnek a te* lefonisták mellett és feszülten figyelnek. Tóm Barker jelentkezik Az egyik telefonista lázasan megrezdül, azután a ceruza gyorsan siklik tovább az eléje kikészített papírlapon. Olyan csend van, hogy a lélekzés is csendzavarásnak tűnik fel. — Halló. Itt Tóm Barker. — Halló. Roshing tankhajó. — Ebben a pillanatban ráakadtam az elsülyedt „8. 4.-re. Most már hármam vagyunk mellette. — A hajó vigasztalan állapotban van. A talaj hat fokos hajlású, több méteres iszap borítja, úgyhogy mi is süppedünk. A roncsnak mintegy húsz centiméternyi alja befuródott az iszapba. Az S. 4.-et éppen a derekán érte a lék. Közvetlenül a prancsnoki torony alatt szakadt be. A parancsnoki torony csaknem ketté van szelve. Ezen az oldalon olyan óriási lék van, hogy az ütegellenörző helyisén teljesen szabadion áll. — Eleijei? — Idáig semmi: Hughes admirális kiadja a parancsot: — Az első turnus megvárja a felváltókat. Mikor azok leérkeztek, jelt adnak és felvon- attjuk az elsőket. Az összekötőtiszt máris szalad a parancs- csal Castell fregatthadnagyhoz. Két percen belül a tiz ember már alaktalan tömeggé változott a buváröltözetben. A viz hangos cuppogással válik szét, amikor a csónakok fedélzetéről a búvárok gyors egymásután ereszkednek .alá. Tiz perc múlva az első turnus emberei is a fedélzeten vannak és elmondják, hogy mit tapasztaltak a titokzatos mélységben. (Folytatjuk. „Havonta egy diáhebééeí“ A Prágai Magyar Hírlap karácsonyi számában ■néhány sorban utaltam a diáknyomorra és magyar diákjaink részére támogatást kértem olyan formában, hogy minden magyar család, illetve „aki szintén iskolákat végzett", tegye lehetővé, hogy adománya révén havonta egyszer egy diák ingyen- ebédet kaphasson a prágai magyar diábmenzán. ,Ez havi öt koronáé, vagyis egy7 iskolaévben ösa- ■szesen ötven koronás önmegadőztatást jelentene, amit minden intelligens magyar könnyedén vállalhat. Alig fordult egyet a posta g már megérkezett. Érsekújvárról az első levélválaaz s az első pénzküldemény. A levél Írója „F. dr.“, 50 koronát küld a menza javára s egyben praktikus gondolatokat vet föl a menza-akció érdekében. Miután ez a téma annyira fontos, hogy minden gondola'ot, mely erre vonatozik, a nyilvánosság elé való, F. dr. leveléből ki kell emelni néhány gondolatot. — A „Havonta egy diákebédet" e. fölhívásra sietve küldök csatoltan ölvén koronát, — írja az adományozó. — Vannak, akik ugyanazzal a köny- nyedséggel nem 50, hanem 500 koronát küldhetnek. Ha minden olvasó megszívlelné a fölhívást, néhány napon belül együtt lenne a szükséges ös2^ szeg. Ajánlanám az újévi számba a felhívást újból közzétenni és mindeD lappéldányhoz egy postatakarékpénztári befizetési lapot is csaholni. Ez sokakat sarkalna a befizetésre. Remélem és kívánom, hogy az akciónak meg legyen a kívánt sikere. — Csodálom, hogy a felhívás nem a jelenlegi in'elligenciához (orvosok, ügyvédek, mérnökök stb.) fordul, hanem ezeket nem tudom szándékosán-e, -vagy véletlenül, de határozóban kihagyja a gazdák, stb. fölsorolásában. Tisztelettel F. dr. F. dr. úgy véli. hogy vannak, akik évente nem 50, hanem 500 korona magyar kultúrádét vállal- ha'nak. Igaza van, de ma máÉ nagyon kevesen vannak ilyenek, olyan kevesen, hogy a kivételekre nem szabad egy ilyen in'ézménynek a reménységeit alapozni, mint amüyen a diákmenza. Igenis, nem a kevesek nagy adója, hanem a sokak kis adója legyen a jelszavunk, ebben van benne a ni agyarrág kuüurszolidarü'ása. Igen jó ötlet F. dr. részéről az, hogy a Prágai Magyar Hírlap újévi számához a menza postai befizetési lapokat mellékeljen, ez azonban technikai és anyagi okokból lehe'etlem. Gsak azoknak küldhetünk befize'ési lapokat, akik ezt kívánják, mert lehetővé kell tennünk, hogy az adományozó akár havi 5 koronás részletekben róhassa le önként vállalt kulturadóját. Sőt tán külön kell hangsúlyozni: nem egyszerre, nem egy összegben kell ezt a segélyt beküldeni, hanem tetszés szériái részletekben. Január elsejétől közölni fogjuk a Prágai Magyar Hírlapban azok névsorát, akik az évi ötven korona befizetést vállalják. A bejelentések akátr a P. M. H. szerkesztőségéhez, akár köz- velnül a magyar menzabizottság igazga óságának Törköly József dr. szenátornak címére (Praha, Parlament) küldhe'ők. Igaza van F. dr.-nak, amikor azt gondolja, hogy a diákság támogatása elsősorban a „jelenlegi in'elligencia" kötelessége. Én sem gondoltam mást akkor, amikor azt írtam, hogy: „ezreknek kell jönniük, legalábbis azoknak az ezreknek, akik szín'én iskolákat végeztek". Az iskolákat végzetnek bulturszolidarifása legyen a diákmenza akciójának eszményi alapja, az idősebb bajtársak segítsége a fiatal bajtársak részére. Darvps lépőt
