Prágai Magyar Hirlap, 1927. december (6. évfolyam, 275-297 / 1609-1631. szám)
1927-12-25 / 293. (1623.) szám
16 A KÜSZÖBÖN Mát KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Egy fiatalember, maga?, huszonöt éves, végigment az udvaron, szürke felöltőben, puha kalapban, aztán felszaladt a széies, alacsony- fokú kőlépcsőn, mely mellett kétoldalt vaskorlátok futottak és bokrok illatoztak keserűen. Csak egy cseléd látta őt, áki a kutnál üveget mosott Azt hitte, az urfi tanulni megy szobájába, mint egyébkor, mert még vizsgára készült Áthaladt a hosszú, kővel rakott folyosón, melynek végén volt szobája, — vidékies, régi kis szoba, a folyosóra néző ablakkal, — nappal is homályos, az édes, forró cigarettaparázs savanyú, meghidegiüll ködével. Idetartolt A külső faajtót bezárta kulccsal, kétszer s megpróbálta a kilincset is, a belső ajtót pedig elreteszelte. Most valamivel nyugodtabbnak látszott Hallgatózott, jön-e vaiaki. Csönd a folyosón, udvaron. Nem jött senki. Lecsatolta zsebóráját. Négy perccel műit háromnegyed három. Künn a kert az ebédutáni nyári délután aranyában aludt s a jóllakott föld kövéren emésztett. Zöld, kék legyek a szagos levegőben, a pókok ezüsthálóikon, a talaj repedésein hangyák, bogarak, boldog rovarok. Az orgona a fai mellett lélekzett Kertigolyók közt jázminok nyíltak, szemtől nem iátottan, csak a haragoszöld leveleken át kandikált ki egy-egy ág. Méhek csüngtek rajtuk, mint sárga méz- cáöppek. Már senki se tartózkodott az udvaron. A cseléd, ki előbb üvegeket mosott, elvégezte munkáját, bement a konyhába, az apa, a kis üzlethelyiségben könyveit nézte át, ingujjban, az anya a bőrdivánon hevert, húgának lenn az utcai szobában zongoraórája volt. Bach egy kis prelúdiumát játszotta. Ö a szoba közepén állott pár pillanatig. Akkor a függönyt is leengedte és behajtotta a zsalut. Megnyomta a villany kallantyuját. Citrom- szinü fény ömlött szét a szobára, végigcsor- gott az asztalon, melyen tintacsöppök és pe- csétviaszfoltok rémlettek, a szekrényen, melynek tárt ajtója látni engedte a polcokat diákos rendetlenségben heverő gallérokkal és nyakkendőkkel. Egy falmélyedésben állott vörös paplannal, gyűrt párnákkal a vetett ágy. Mellette éjjeli szekrény, kézitükör, gyertyatartó. Egész alakján sietség, mintha vonatra készülődne és csak azért jönne, hogy holmiját becsomagolja. De nem ezt tette, hanem várt. Mikor újra meggyőződött, hogy senki se zavarja, ledobta felöltőjét egy székre. Homlokát, melyen néhány verejtékcsöpp fénylett, megtörölte, azzal a mozdulattal, melyet még gyermekkorában tanult. Maga se tudta, mit tesz és miért. Régóta elhatározta, hogy nem ir levelet. Ezt hiábavaló, ostoba szokásnak tartotta. Hiszen aprólékos gonddal kido.gozta a részleteket azokon az éjszakákon, mikor egyedül hevert az ágyon és mindig mélyebbre, mélyebbre merült a sötétség hullámába, úgyhogy onnan már lehetetlen volt a visszatérés, mindent meghányt vetett, még ezen a tavaszon, mikor először gondolt erre, ojyan komolyan, hogy elszorult a melle. Azonnal elvégezhetné. Ettől a közelségtől kicsit visszatorpant. Ismét leereszkedett, tehát abba a gondolatkörbe, melynél maga a tett se lehet sokkal* * vigasztalanabb és borzalmasabb. Utóbb állandóan ebben a semmiben lakott, — levegőtlen, süket, mozdulatlan üresség, — hozzá is szokott, az pedig hozzászoktatta őt ahhoz, hogy alig vegyen lélek- zetet, csak éppen bőrén át, mint a növények. Szemét lehunyta. Szája összeszorult. Orrán alig jött a lehelet. Lehetett látni, hogy süpped bele, egvre jobban és jobban. Nagyon messze lehetett mán Ekkor az udvaron becsaptak egy pinceajtót, a zaj eljutott dobhártyájáig, összerezzent, felbukott belőle, akár a búvár, sóhajtott, üdvözölte a világot, melyet újra fölfedezett. Járkált a szobában föl és alá, izgatottan. Mit feöejtett el? Gyötrődő fejét dorzsőllgi&tte, semmi se jutott eszébe. Valószínűen az zavarja, hogy ezekre a pillanatokra nagyon is sokat gondolt és úgy képzelte, hogy féielmesebbek; csodálkozott, hogy csak ilyenek, hogy csak eny- nyire egyszerűek, hogy nem érez különösebb félelmet, csak azt a régen elintézett tompaságot, melyet ismert, azt a közönyt, melyet annyira unt, hogy át sem tudta már fogni. Erre félni kezdett. Jobban, mint kellett volna. Hogy el- hesegesse ezt, cigarettára gyújtott. Megmási- totta szándékát Mégis csak ir va’amit. Kereste a levelesdobozt. Sehol se találta. Végre ráakadt egy halom könyv alatt Gyorsan, hanyagul irt lila tintájával. Nem úgy, ahogy kigondolta álmatlanságában, szépen és megrázóan, hanem ostobán, közönségesen, akár a többi, kongó szavakkal és elcsépelt fordulatokkal. Az első oldalt, mikor elkészült, leitatta fehér itatóssal, vállat vont, aztán folytatta és nevét a második oldal közepén sietve alákarmizsál- ta. Lajos, olvasta, milyen buta név, és a kis s- et, mélyet odavetett, az utolsó betűt Vájjon mit mondott utoljára? A kávébázban a pincérnek az felelte: rendben van. Szerette volna még hallani hangját is, de nem beszélt, csak köhintett egyet, tenyerét szája elé tartva. Amikor végigfutott levelén, nem volt megelégedve. Undor vonaglott egész testén. Boritékba zárta, leragasztotta, odadobta az asztalra. Ezt is elrontotta. Nem baj. 1927 december 25, raMm*p. Tegnap délben evett utoljára. Ma semmit. Csak délelőtt börpintett föl egy pohárka piros-édes likőrt. Ha teste üvegből lenne, látná, amint a színes folyadék beiein át szétágazik szervezetébe s a cukor belekerül véráramába, mely hasztalan buzgalommal tovább épiti őt. Cigarettáját is csonkig szívta már. Ledobta a földre. Nem a hamutartóba. De utána eltiporta a parazsat, nehogy tüzet támasszon. Erre valamikor kioktatták. Kabátja közben hamus lett. A foltot letisztította. Elmosolyodott rajta. Ostobaság ez is, mint általában sok minden. Akkor váratlanul fölemelte két karját, mintha láthatatlan alakok jelennének meg és félne, de azért visszaparancsolná őket tiltakozó mozdulattal. Mit akartok? Menjetek innen! Mosókonyha, nedves, hidegleheletü. Sziuhá- J zat játszik, fején olcsó szalmakalap zöld bojttal. Végigmegy egy kis erdőn, meggyujt egy göröggyufát, fény, furcsa és szép, a piros ci- kázásban a lombok szénfeketók. Korcsolyázástól hazajövet méz, dió, ozsonna. Torokfájás, mintha kések mozognának torkában. Öreg cseléd, akit elfelejtett, üvegajtó régi lakásukban, egy kutya, vasúi, hajó, láz, tüdőcsucs- hurut, szemerkélő eső, a tátrai szanatórium lapos födelén, nyugvószékben, takarókba bu- gyo’álva, szájában hőmérő, gyógyulás, öröm, unalom, csikorgó hidegben langy nöikéz, melyet megfog a téli kabát forró zsebében, kávéház, kártya, egy iskolatárs, egy másik iskolatárs, egy harmadik iskolatársnő, egy másik nő, semmi, napok, hónapok, évek, pénz, egy könyv, elkésett levél, egy rossz éjszaka, nyári reggel, zenede előtt skáláira! hall a nyitott ablakból, m;nt papírszalagok leérnek a földre, az aszfaltig lógnak, jaj, de kossuak. Még tovább foiyt voma, sokáig, de ő összemorcolta szemöldökét, véget vetett neki. Nem, nem kell tovább. Ezt már ismerte. Múltkor is igy volt. Bejött, mint ma is, és akkor ezek miatt nem történt semmi.. Dühösen lépett egyet-kettőt, egy korty vizet akart inni, a mosdó felé tartott, de a tálcán nem lelt poharat. Jó is, hogy nincs. Minek? A mosdó fölött lógó tükörbe pillant, látja arcát. Márványfehér és szomorú. Sose hitte volna, hogy ilyen is lehet. Nézte szemét, mely részeg, zavaros szenvedő s egy másodpercre azt,gondolta, szegény, részvétet érzett iránta, aki ezt a szemet nézi. De aztán sarkon fordult Még pedig hogyan. Úgyhogy háttal volt a mosdónak, ajtónak, kertnek, háznak, melyben családja lakott, s háttal volt még sok más egyébnek is, amire most nem akart gondolni. Az ágy felé indult, már kezében tartotta azt, amit egy óvatlan pillanatban, maga is alig vette észre, kihúzott zsebéből. Keményen, görcsösen fogta. Mindössze kétszer használta. A kertben, játékból, átlőtt vele egy vastag deszkát, melyet a golyó könnyűszerrel keresztülütött, gömbölyű lyukat fúrva, forgácsokat és szilánkokat sodorva magával, aztán a szabad- ; bán sütötte el, hogy megriasszon egy merges 1 kuvaszt. Most hamadszor kerül rá a sor. Határozatlan lépésekkel, gyáván ért az ágyig. Ez sokáig tartott. Ráfeküdt és lenunyta szemét Gondolkozott mindenről, ami eszébe jutott szokásokról, me.yeknek értelmét már alig fogta föl, például arról, hogy az emberek köszönnek egymásnak és kezet fognak, szavakon és mondatokon, melyek idegenek voltak, vagy arról a végtelen furcsaságról, hogy szájunk az arcunk alján van és ebbe a lyukba gyömöszöljük állatok hulláit és fák gyümölcseit, melyeket ételnek neveznek, arról a leirhatatlan titokról, hogy az ember hosszúkás alakú, feje egy golyóbis és torkából hangok bugyognak. Gondolatai egyre kisebb köröket Írtak, végül összeszűkültek, egy pontot kereteztek, melyet eddig szántszándékkal elkerült, mert csak arra tartogatta erejét, amit tennie kell. De most újra gőzölt a megrázó bánat, a fájdalom, mely összefüliedt szivében. Kimondhatatlan haragra gerjedt. Arca, mely előbb szelíd volt, keménnyé, gonosszá vált, egy gyilkosé volt az, egy haramiáé, aki nem tud megbocsátani. Jaj, ettől az arctól akárki megijedt volna. Éles volt és céltudatos. Jobbkezét fölemelte és a csövet teljes erejéből odaszoritotta halántékához, ügyelve, hogy el ne csuszamodjon s egérutat ne engedjen a tétovázásnak. Egy alig észrevehető árnyalattal elsápadt. Szive viharosan kezdett de* bőgni, buffogó zaj verte bordáit, mellét majdnem kiszakította, mint sebes futások után é* egyre jobban hallotta a lármát Félek, rebeg- te. Hát félek, tette hozzá, dacosan, egész életemben gyáva voltam. Féltem egy szélfuvás- tól, egy árnyéktól, egy gondolattól- Annál nagyszerűbb. Már elkészült a fájdalomra is. Fájdalmat érez majd, mely talán egy másodpercig * . legnagyobb fájdalom lesz, de hasonló a többi- , hez, amit már érzett, bár kihatásában ki tudja, milyen utak és tájak felé vezet, ki sejti, milyen következményekkel jár. Úgy tetszett, talán habozik és mindent meggondol. De ak- • kor fejét még keményebben odanyomta a cső- ■ hoz, mely már átmelegedett lüktető melegsé- > gétől és mutatóujjával hallatlan, emberi nyelAgne-s egy pohár szomorodni bort töltött neki Koccintott is vele s közben csacsogva, jókedvűen beszélte el a nap eseményeit. A Baby milyen kedves volt, egész nap neon sírt, nem rosszalkodott.. Hogyan játszott a pamutgombolyaggal, s hogy kacagott, amikor a hófehér angóra-macska is részt kért a tnu- lalságból. A férfi csak hallgatta. Néha elmosol yoí olt, de Ágnes azért látta, hogy a fészek ártatlan, nyájas krónikája nem tudja lekötni teljesen. Egyszer a issemébe is nézett, majd a tekintetével végigfutott az asszony i i adókony termetén. Ágnes ‘leolvasta a férfi arcáról annak minden gondolatát, a titkos tusát, amit .magamagával vív, — Tehát az az asszony várja, gondolta Ágnes. Bizonyosan azon töpreng, hogy micsoda ürüggyel szabadulhasson. Együk oldalról a bűn tilos vágya, másikról az otthon becsű etes szeretet© ostromolja, s keresi rajtam a régi lángja -elárul emlékeit... A hajához nyúlt, mintha homladozó gazdag bársony-koronáját igazgatná, miködben a pongyolája ujja fölosuszott és a gömbölyű, hófehér karja könyökig födeflenül maradt.. És a nyakán fölpattant egy kapocs is. Miu- d'z. mintha véletlenül történnék, óh! az ilyen pillanatban igazán művész az asszony! A férfi szeme odaviilaut. Az izgalomban, ami a vérét is, a ‘lelkét is zaklatta, a tiszta, ártatlan, a szép és fiatal feleségének nemcsak a fehér nyakéi látta meg, hanem a megesufott, megtagadót! bcMögsága elfelejtett mámorát is s az asszony fekete szemében azt a csodálatosan lobogó ősz int© tüzet, amibe beleszeretett. Egy él röppenő gondolatban összehasonlította azzal a másikkal, akinek a ‘kedvéért mindazt j tiszta és édes gyönyörűséget, amit itt 'áldoza pé’kü], két kézzel téphetett volna, eltaszitan készült, s haragudott magaimagára, hogy ; titkos mérkőzést ennek a szelíd, minden bu jár ág nélkül való egyszerű asszonyt fönség nisk a javára kellett ©'döntenie. Még hosszai kodott, amiért megtán toradott a bűnben, d a keze már akaratlanul is odasiklott az asz- < szörny sima, fehér karjára, ! — Ágnes... ; Az asszony szelíden rámosolygott.. A * szive 'repesett az örömtől, de visszafojtotta az | i érzését. Csak a szeme vetett lobbot, amiig . gyermekes bájjal, ártatlan, pajtássággal incselkedett 1 . — Tán azt hiszi, hogy valami bizalmas kalandon vagyunk? Együtt, kettecskén. Mi? ' A férfi olyannak látta, amilyen akkor volt, leánykoriban. Tudatlan, kacagó, ártatlan, szép 'fehér leánynak, s erős, lángibaíbomlt fejét az asszony vállára hajtotta, amíg átölelte. ~~ Ágnes ... Édes kis Ágnes.., Ah! Ágnes úgy szerette volna magához ölelni! Szilaj, mámoros csókba fullasztani a férfi susogó ajkát. A győzelem ellőérzete könnyet csalt a szemébe. Itt, itt, esz a pillanat az! Kis fehér kezével eltolta a férfi fejét a . válláról. I , — Eredj.., eredj... Azután finom keskeny orrocskájával • szippantott, mintha valami kellemetlen szag i ingerelné. i — Ei-edtj. Idegen asszony illatát 'érzem t rajtad. Eredj... i Harag nélkül, de myiltan, határozottan t nézett a férfi szemébe s az nem bírta a t tekintetét kíálLani. A szégyennek a lángja el- y borította az arcát s a szemét lesütötte. >, — Ágnes... Édes... dadogta. 1- Egy pillanatra meglankadt a karja, amit ül az újra életre ébredt szerelem vad vággyal a bűzött az asszony felé. Keserű harag fojtott gáttá a torkát s gyűlölettel gondolt az ásszonyíl | ra, arra a másikraj aki miatt ezt a megalázta- a I fást el kellett szenvednie, s akiért ezt a h ó- 1-1 tiszta asszony! fenséget majdnem föláldozta g- Szerette volna amazt lesújtani az öklével, > emezt meg a lelke lángjával elborítani, te | Dacosan, elszántan vetette föl a fejét és vad energiával karolta át az asszony derekát. Nem szólt, de amikor Ágnes 'ki akart bontakozni a karjából, hogy fölállhasson, mind a két karjával átölelte. Kény szeritette, hogy az asszony hozzásimuljou. Ajaka szilaj mámorral kereslte az Ágnes piros, lázas ajakit és betesusogta forró lehelte tével: — Ágnes ... Vadgalambom ... Az asszony szemében a diadal lángja ragyogott föl. Ebből az egyetlen szóból, ebből a kedveskedő becézésbőL, amit félesztendő óta most hallott először, tudta, érezte meg, hogy győzött. Mégis úgy tett, mintha legyőzték volna, mintha nem bírna ellen,tállani a férfi szerelmes indulatának. Fehér, sima karját annak a nyaka köré fonta s az ajkát oda- tapasztotta a férfi ajakára. — Hát meg tud téged más úgy ölelni, mint én? susogta. Hát van-e, akinek az ajkán több tüzet, több mézet, több szerelmét találsz? Hát másnak a csókjára szorulsz-e te? Te! Nem elég neked az én csókom? Az én karom! Az én szerelmem! Miniden kérdést egy-egy csókba fojtott, mintha az ajakénak a tüze ©gy-egy kérdőjel lett volna. Mintha a férfi ajkán el akarna fojtani mindien szót, minden vallomást, minden bűnbánó Ígéretet-. Csak azt az egyetlen szót j akarná onnan újra meg újra e^őcsókolni, amit la férfi visszásul tagolt neki minden csók után: — Vadgalamibom ... III. Harmad- vagy negyednap, úgy déltávban, Ágnes valami díváik ereskedésből lépett ki az utcára. A legelső cipőt vásárolta meg a Baby- nak, a ez a fontos esemény Olyan szórakozottá - tette, hogy majdnem összeütközött a férfivel, ■ aki viszont éppen abba a boltba igyekezett. Bosszúsan néztek egymásra.... Aztán el- , mosolyod tok mind aket ben, mert megismerték . egymást, A férfi Garktlh Jenő volt. A parkett I í emberének a fegyelmezettségévé! hamar föltalálta magát és sietett köszönni. i — Csókolom kezét, Ágnes! Mily kedves, mily véletlen találkozás! Ágnes pedig a füle tövéig elpirult. Olyanformán érezte magát, mint akkor mikor a nászutja után hazaérkezett s a legelső ismerősével találkozott. A legelső tekintettél, amelyik a boldogságát, vagy a boldogtalanságát fürkészi a szeméből. El akart menekülni, de a férfi kezet nyújtott neki, illetlen bizalmaskodással. — Szép, mint mindig, szólott. Talán már boldog is? ... Ágnes kihívóan nézőit a szemébe és némi szokatlan lelkesedéssel, szinte akaratlan elragadtatással vágta oda: — Nagyon, nagyon! Kimondhatatlanul! Garlath gúnyosan mosolygott. — És... Béla?... Ágnes úgy tett, -mintha nem venné észre a férfi arcán a maliciát. Mintha csakugyan azt hinné, hogy a legjobb barátjával beszél. — A legjobb, a legnemesebb, a leg- igazabb ember a világon! Képzelje, tegnapelőtt, a reggelinél a zsebéből levelet vett elő. Még nem volt leragasztva s felém nyújtotta, hogy olvassam el. Csak egy futó pillantást vetettem a boritékra. Borba thyuénak szólt.,. — S a tartalma? ... Ágnes sértődötten nézett rája. —- Csak nem képzeli talán, hogy elolvastam? — Hát? ~ Visszaadltam neki. Azt mondottam, az az ő dolga. Én abba nem avatkozom. Ha meg akarna csalná, úgysem engem csalna meg, hanem maga-magát... Garlath megcsóválta a fejét. ~ Micsoda asszony maga, Ágnes! — Micsoda? mosolygott boldogan az asz- szouy. Feleség vagyok. Asszony. Vadgalaonih. j S könnyedén megbieoen tette a fejét, köszöntés-képpen és pgaciózus egyfkedvüség- ! gél indult meg a nyirkos asz!alton,
