Prágai Magyar Hirlap, 1927. december (6. évfolyam, 275-297 / 1609-1631. szám)

1927-12-25 / 293. (1623.) szám

«ct/0»i I l> V 1 u-.'tU iuip. 'paxcar-/vvv<iiMJiHTRii^2 — Holzer leugrott a bakról, hogy segítségére le­gyen a gazda kiszállásánál, de Sz. M. nem mozdult a kocsiban. Halálsápadt és mozdula'lan volt, csak * szemei éltek, amint lefelé csuszamlo t a hmtó párnáiról, hogy nemsokára összees?en a íiákerben. — Azt kérdezze meg itt, Holzer, hogy m kor lesz már rend végül Magyarországon, hogy haza­mehessek. — mormogta alig érthetőleg Sz: M. ur. De Ilolzer nem kérdezett semmit, hanem be- fár'a a kocsiajlót a uagybeteg gazdára és vihar­tempóban hajtott haza, a bécsi szállodába, hogy legalább ne az ő kocsijában haljon meg Sz. M. A jóiba jó kocsis ezt el is érte, mert Szemere ur még időhaladékot kapott a sorstól az augusztusvégi napokig. V/iSARNRPI JEGYZETEK , . .. Irta: Schöpllln Aladár, EGY MAGYAK VAÚASL — Egy különös magyar emberről szólok most. A neve Kittenberger Kálmán, most körülbelül negyven egynéhány éves, zömök, alacsony, izmon tói duzzadó, réveteg tekin­tetű, lassú mozgású ember. Ha jól tudom, Léváról vagy Léva környékéről való. .Most Budapesten él s a Nimród cimü vadászit jságot < szerkeszti. Közben pedig Afrikáról álmodo- r zik a szerelmesek mélázó áhítatával. Mert ez í az életcélja, öröme, büszkesége, különcsége. I Afrika-uLazó: a forró világrész javíthatatlan l szerelmese. t Négyszer járt Afrikában. Első afrikai ut- 1 jára 1922 végén indult, még mint egész fiatal j ember, némi kis pénzzel és a Magyar Nem- z zeti Muzeum meghívásával, hogy a muzeum ( részére állatokat, főképp madarakat gyűjtsön. Kezdetleges felszereléssel, kevés lőszerrel került a keletafrikai német gyarmatokra, a Kilíma-Ndzsaró környékére s négy évig ab­ból a kevés pénzből élt, amit a muzeum kül- - dőlt neki gyűjtései fejében. Ha ez elfogyott, ( akkur úgy segített magán, hogy eladogatta ] vadász-trófeáit. Szenzációs vadász, minden- , féle vadra lőtt, ami csak azon a tropikus te- \ •rülelen található s olyan vadászemlékei van- , nak, mint a híres afrikai vadászok közül is ] keveseknek. Oroszlánra, elefántra épp úgy va- < dászntt, mint madarakra s közben úgy meg- - ismerte Afrika dús állatvilágát, mint vajmi \ kevesen. Négyévi barangolás után hazajött, hogy a különféle tropikus betegségek után ki- \ pihenje magát Nyugodni azonban nem tu- i dőlt, még abban az évben, 1906-ban újra ki­ment s folytatta gyűjtő munkáját. 1907-ben hazajött, leszolgálta egyéves önkéntesi évét, lététté a tiszti vizsgát s 1008-ban újra, csak elindult Afrikába s ott maradt 1912 tavaszáig — most már nemcsak a múzeumnak gyűjtött, hanem egy sereg élő állatot is hozott az ak­kor újjáalakított budapesti állatkert számára. Ezenkívül egy a maga nemében páratlan gyűjteményt hozott haza KeleLAfrika nagy emlőseiből. Fgy év múlva elindult negyedik útjára, amely ezúttal hosszabbra nyúlt, mint ahogy tervezi* Közben ugyanis kitört a há- ( ború, Kitlenbeiger éppen Ugandában, angol területen volt s angol fogságba került s fo­gó1- maradi a háború végéig. Kelet-Indiában volt internálva s csak 1919 végén került haza. Most aztán csendben megült otthon egész , io_u-ig. Nagymarosban lakott, vadászgatott s mint maga elbeszéli, egyszer a vonaton ta­lálkozott Na mobánvai Horthy Jenővel, a hires vadásszal. A találkozás eredménye emv uj, ötödik afrikai ut lett, melvTe most már hár­man indultak. Az osztrák gróf Seilern Antal volt a harrnad'k társ. Afrikában maradtak 1926 végéig. Azóta nagy bánatára idehaza van s most kiadott egy könvvet „Vadász- és gyűjt ontani Ke!et-Afrikában“ cimmel. Ezt a könyvet olvasgatom most és ugv érzem, ez a legérdekesebb manvar kö^vvek egyike. Tíallatlan dolgok vannak benne, ve­sződséges utak, életveszélyes szituációk, vak­merő kalandok leirásai, — kevés magyar em­ber lehet, aki ilyeneket élt át. A legérdeke­sebb pedig az, hogy ezekről Kittenberger olyan egyszerű, szerény hangon beszél, mint más egy svábhegyi kirándulásáról. Mintha nem is tudta volna, milyen veszedelmek előtt áll. Elmondja például, hogy miképpen lőtt három oroszlánt egy perc alatt, ügy beszél a do’ogról, mint valami magától értetődő epi­zódról. csak a végén, a kisérő bennszülött fa­kó arcának, kitágult pupilláinak és remegő testének pár szavas leírásából tudjuk meg, micsoda veszedelemről volt itt sző. Hasonló egyszerűséggel beszél akkor is, mikor roppant természet-ismeretét árulja el. Afrika minden kis állatát ismeri, ha madár röppen fel, már tudja a latin nevét, a bozót zörgéséből megismeri, miféle állat mozog ott. Amint könyvét olvasom, ráismerek az ember­re. a csöndes, szófukar, végsőkig egvszerü modern Kittenberger Kálmánra. A vállalkozá­sa: magyar szemmel nézve, fantasztikus, az élményei fantasztikusok, — benne magában nincs semmi fantasztikus. Ezért hinnék el neki mindent akkor is, ha nem dokumentálná minden állítását maga készítette fotográfiá­val, Ez az ember megtanulta a négerek nyel­vét. de nem tanulta meg a vadászok közmon­dásos latin nyelvét. E°-y modern embertípus magyar ember­ben első és eddig egyetlen megjelenésé Kit­ten’-p-rrer Kálmán. Vadász, gyüitő, tudós és a trónusok szerelmese. T.-énve szerint a té­nyek noziliv embere, aki mögött egy poéta rejtőzik.­„MALAISE ALSACIEN“ Egy tartomány betegsége, amely Európa halálát jelentheti — A párisi Concorde-tér élő szobra — Az elzászi nép lelkének gyilkos kettősége — Németek, vagy franciák az elzásziak? — Független Elzász-állam — Nagy Napóleon, III. Napóleon, Bismarck, Barrés, Herriot, Marx és Elzász — Az elzászi nép mindennél érdekesebb múltja December közepén u\ fordulatot veit Elzász-Lotharingia története Pártéba küldött munkatársunk a P. Jf. H. karácsonyi számába a kővetkező rendkívül érdekes riportot kükLi az immár színié misztikussá vált elzászi kérdésről, amely különösen a kisebbséget érdekli közelebbről E cikket egy második lógja követni Páris, december 20. A világ egyik legszebb terén, a párisi Con- ( oorde-tóreu sorban olt állnak a francia tartomá- É nyok szobrai. Régen a háború előtt azt tartotta a , francia mondás, hogy e szobrok közül csak egy él: Elzáez-Lotiharmgiáé. A fájdalom tartotta életben. Különös gonddal ápolták, nap-nap után hazafias delegációk keresték föl és az 1871 után Elzászból kivándorolt félmillió francia érzelmű polgár egy pillanatig sem engedte, hogy a szobor ne pompáz­zék üde virágdíszben, szalagokban és koszorúkban, örökmécses égett előtte. Mindez régen volt. a kocka fordult, de — kü­lönös játéka a sorsnak — ma is csak Elzász- Lotharingia szobra nevezhető élőnek a Con- corde-téren. Nem a virágok és az örökmécses miatt, amely amúgy is átvándorolt az Étoile-ra, az Ismeretlen Katona sírjára, hanem azért, nvert a többi tarto­mány hallgatagon és fö'ltünés nélkül illeszkedik be a nagy francia egységbe, míg Elzász-Lotharingia visszajött ugyan, de nyugtalan, fészkelődik, sokat hallat magáról és nem az az önállóságát régen eltemetett rész, mint a többi hajdani tartomány, amelyeknek már csak emléke ismeretes. Elzász tartomány él, veszedelmesen él! A nép legnagyobb csodálatára Franciaország­ban vésztjőeűóafl létezik az elzász-lotharingiai pro­bléma. Nem minden fenéikig tejföl a bol van a> a* idő, amikor 1918 novemberében pálmaágakkal, vi­rágesővel és a* utcára terített szőnyegekkel fogadták a boldogságtól síró elzásziak Poin- cssrót és a francia katonákat! Elzász ma nyug­talan s akárhogy osürjiik-csavarjuk az adato­kat, nyugtalanságának oka egyedül az, amit má Közé peuró pában kisebbségi kérdésnek •■•**• - nevezünk, ígaz,'hogy'a világ legkomplikáltabb éa legfurcsább kisebbségi kérdése, amely előtt még mi közép­európaiak is, akik pedig nagy tapasztalattal ren­delkezünk « téren, úgy állunk, mint a legnagyobb rejtély előtt. A komplikáció a dologban az. hogy maguk a* elzásziak sem tudják, hányadán vannak. Nem tudják, németek-e, vagy franciák. Többnyire kétnyelvüek, de ha néha csak németül beszélnek is, mégis francia érzelmüek, teszem föl, mint a régi Magyarországban a budai svábok, vagy a szepesi szászok magyar érzelmüek voltak. Ha Németországhoz tartoznak, Franciaországhoz sze­retnének tartozni, ha Franciaország a szivére ölelte őket, a mézeehetek eívibarzása után már ez sem tetszik nekik és szívesen vissza mennének a biro­dalomhoz. •Kellemetlen és következményekben terhes kettősség ez, amely halálra marcangolja az el­zásziaknak, ennek a szép, okos, erős és szor­galmas népnek a szivét, de egyúttal állandó veszedelmet jelent a környék birodalmadra is és állandó mérges tápot ad a hírhedt német— francia ellentétnek, Európa legnagyobb se­bének. A statisztika szerint Elzászban két millió né­met él és százezer francia, Lóiba ringlóban hétszáz­ezer francia és ötszázezer német. De ez csak sta­tisztika, külsőre vonatkozik, hogy az elzásziak, ez a legrejtelmesebb nép hévül hogy érez, azt senki, még önmaga sem tudja megmondani. Melyiket szeretem, melyiket szeretem! Az elzászi lólek érthetetlen. René Srihickele, a nagy elzászi német regényíró, a „Rajnai örökös" című regényében rendkívül finoman, de sötét és végzetes bizonytalanságtól kin ózva, rajzolja meg azt a fiatal elzászi bárót, aki kétségbeesetten tá­molyog egy latin nő és egy germán nő szerelme között ós ajkán minduntalan ott van a Pókaiiné-kérdés: melyiket szeretem, melyiket szeretem! Ez El­zász szimbóluma. A nemzeti bizonytalanság. [ A párisi elegáns, lendületes, meleg élet és a poroszos munka és alaposság kettőssége: „Oi- viüsaitiom", vagy „Knitur“ — ebben nem tud dönteni Elzász. Alapjában vévé nem is csoda, hogy az elzá­sziak ily kétéltűek. A francia és a német világné­- zet évszázadok óta ezen a területen ütközik .össze . a leginkább s Európában sehol nem olyan nagy ; a vérkeveredés, mint itt. ahol mindenkinek az- eredben — le, egész a nép legmélyebb rétegéig — l csaknem pontosan ötven százalék francia és ölvén 1 százalék német vér csöígedea. Hollandia és Svájc kozó ékelve, a Vogézek 66 a Kék előhegység közölt, a Rajna ha! partján (azaz kívül esve a tulajdonképpeni német vi­lágból), annyi hatás, annyi harc viharzott át ezen a földön, hogy lakossága nem tudja, há­nyadán van: Kelet kapuja-e, vagy pedig Nyu­gat bástyája. Ismeretes, hogy évszázados ide-odadobálód- zás után XIV; Lajos végleg francia tartománnyá tette Elzászt. Az ellenállhatatlan francia művelt­ség leigázta az elzásziak szivét és Elzász lett a pá­risi kuliura egyik legragyogóbb dépendence-a. A nép ugyan tovább is németül beszélt, Mur- nor és a Narrénspicgel németségén, de ez nem sokat jelentett, hisz Flandria is germán dia­lektust beszél, a Hamm undok is germánok, a hollandok, a svájciak, az osztrákok is — és mégsem illeszkednek be a brandenburgi po­rosz egységbe, sőt egyenesen, mint éppen a belgiumi flammandok, a leghalálosabban gyű­lölik a németeket­Az elzászi allemuun-dialektus pedig'— amely a lakosság kilencven százalékának anyanyelve — legalább is olyan távol áll a német irodalmi nyelv­től, mint a flammand, vagy a hollandus. A csúcsokat kereső nép ■Napóleonnak Elzász adta a leglelkesebb kato­nákat és a legkiválóbb tábornokokat. S az elzászi németek nagy francia-mámora mindaddig tartott, amig Franciaország nagy és szép volt. Németor­szág pedig kicsiny. Ez a józan és hatalmas szellemi potenciákkal megáldott elzászi nép csak egy előtt hajlik meg: a nagyság előtt. Mindegy: germán-e, vagy gal!-e, csak nagyság legyen, az emberi nem kivirágzása, erő, tökéletesség, józanság, szépség, ragyogás, jövő., élet, A legintellektuálisabb fajták egyike (már a XVI. században híres volt tudósairól és — gunyolói- ról, és ahány szatirikus iróia a németségnek van, mind Elzászból került ki) és sokban olyan, mint a zsidó, aki valami nagy belső csodálattal és hó­dolattal annak adja kiváló szellemi képességeit, alti okos, erős, nagy, jövőt jelentő,, azaz megér- derűi il Amíg Franciaország vezetett a világon, az el­zásziaknak eszük ágában sem volt, hogy Párisi hüt lenül elhagyják. De amikor a XIX. század dereka felé meg5®* leniek a francia déeadcnco első jelei, a Raj­nán tuJ pedig sokatigérően kelt föl Bismarck csillaga, bizonytalanná váltak. Életerős, aktív nép volt, undorral nézte Harmadik Napóleon züllött udvarát s a vesztett háború után könnyű szívvel pártolt át Bismarckhoz, akit kez­detben csaknem úgy tisztelt, mint annakidején Nagy Napóleont. A feltörekvő német birodalomban jól érezte magát a feltörekvő Elzász, amely, nem palástolva belső örömét, fejlődött és negyvenhét év alatt a saját erejéből egyike lett Európa leggazdagabb és 1 egrendezettébb ipar­vidék óin ek. Ámde, ha az elzászi lélek alkotni akaró része ki- elégülit a német uralom alatt, csakhamar követelni kezdte jussát a másik rész is: a szabad, bohémes, érzelmi szellem, amely sehogysem találta helyét a porosz kollektivizmus rideg és fegyelmezett vi­lágában. A független Elzász-állam A csodált Bismarck csakhamar gyülöltté vált- A nagy állaiMeríiu a porosz államhatalom tudatá­nak íiéhtei mámorában hadat üzent a katolikus egyháznak, amely nem ismerte el a vaskanceüár teljhatalmát. Elzász katolikus volt és rajongva sze­rette könnyed, érzelmes abbéit, a katolicizmus franciás kultuszát, az önállóságot az egyhá bán, a templomok jóleső miszticizmusát. Bismarck mindezt le akarta törni g elsősor­ban azt aiz önállóságot, amelyet Elzász az egy­házi berendezések terén élvezett. Ekkor vette észre a németül beszélő nép legelő­ször, hogy ha nem is francia, nem is német, ha­nem valami más, a kettőnek nyugtalan keveréke. Ekkor beszéltek legelőször Strassburgban El­zász-Lotharingia autonómiájáról, a Svájchoz hasonló hárommilliós elzászi államról, amely éppoly békítő és csillapító ütközőpont lenne Franciaország és Németország között, mint amilyen pompás megoldásnak bizonyult Bel­gium az előbb örökösen hadakozó Franciaor­szág és Anglia között, vagy az évszázados Svájc a Hobenstaufénektől Lutherig állandó háborúban élő német birodalom és Olaszor­szág között. Alhogy a nagy Fitt kimondotta, hogy az angol— francia békét egyedül Flandria, azaz Belgium, sem­legessége tudja garantálni, u?v kellene kimonda­ni az elzásziak szerint a gazdag és önállóságra rendkívül alkalmas Elzász Lothari ngia semlegessé­gét is — és miért nem. ha már van Hollandia, Belgium, Luxemburg ée Svájc? Az ütközőé Hámok lánca Elzá6Z-Lotihardngia önállósításával legalább teljessé válna. A strassburgi polgármester furcsa pohárköszöntője Ezek az eszmék a híres né~>et kultúrharc ide­jében keletkeztek. Az elzásziak csökönyösen ra­gaszkodtak katolicizmusukhoz s a katolicizmussal együtt franciaságukhoz Pedig a nép mindig tole­ráns volt errefelé. Sehol a világon nem lehetséges az, ami El­zászban mindennapi: egy templomban két val­lás tart istentiszteletet. Kilenckor katolikus mise és szentbeszéd van, tízkor ugyanott a® evangélikus lelkipásztor evangélikus isten­tiszteletet tart. óriási tolerancia ez, már nem is jő s hogy hová vezet, azt éppen az elzászi nép lelkének végzetes kettőssége mutatja, a túlzott objektivitás, a két- lakiság, amely marcangolva, űzve, nyugtalanítva kergeti a szélsőségekbe, hol a német, hol a fran­cia táborba. Neki egyformán jó mindkettő, illetve — ami ebből automatikusan folyik — egyik sem elég jó! A kilencvenes években Elzász már megelé­gelte a német uralmat. A kultúrharc a francia tá­borba terelte, ahol egyébként is nagy és az elzá­sziaknak tetsző mozgalmak keletkeztek. A „nagy lothari ngiak“, élükön Barrésszel és Poincaréval, akik ötszázezer ki üldözött tár­ánkkal sohasem tudták elfelejtem hazájukat, gigászi munkát végeztek a francia nemzeti eszme újjáélesztéséért és programjuknak egyik kombattáns része éppen a katolikus re­neszánsz , volt, ngy. ahogy azt az elzásziak elképzellék. Bismarck különben is letűnt és Vilmos még ke­vésbé tetszett. Ekkor történt Strassburgban az a jellegzetes incidens, mely az egész világon óriási feltűnést keltett. A német polgármesterkongresz- sziuson egy porosz polgármester tósztot mondott:' — Elzászra, Németország lányára, ürítem po­haramat! V/ Nyomban felállt Strassburg polgármestere és halotti csendben igy válaszolt: — Nem tudom, vájjon Elzász Németország leánya, de azt tudom, hogy Franciaország hitvese és mindig csak neki fogja adni gyermekeit! Ez a walesi lakoma már az elzásziak megvá* hozott mentalitásának volt a jele. A kommunista, aki letérdel Poincaré előtt És amikor a háború kitört, kétszázezer elzászi katona harcolt a francia hadseregben. Voltak családok, ahol két fiú a franciáknál, kettő pedig a németeknél szolgált, ödipuszi fatalizmussal harcoltak egymás ellen, de az elzásziak szive egyre hevesebben dohogott a franciákért. 1918 novemberében, végtelen szenvedések, éhezések, veszteségek után. mintha hályog esett volna le Elzász szeméről és valami ért­hetetlen és egyetlen pillanat alatt jött felbuz­dulásban úgy fogadta a diadalmas francia had­sereget, mintha tényleg a régen eltávozott fér­jet fogadta volna. Aki még tegnap németbarát volt, vagy elfásuTt, ma kiment az utcára és eirt, levetette magát a földre és csókolta Poincaré lába helyét- Spontánul, őszintén, — érthetetlenül. Az elzászi lélek francia része diadalmaskodott. Talán azért volt ez igy, mert az elzásziak a franciákban nem a franciákat, hanem a háború szenvedéseinek befejezőit látták és a tudat alatt egyszerűen csak azt érezték, hogy. ezzel a bevonulással vége a kínnak. Tagadhatatlan, hogy 1918 novembere és decembere egyetlen má­mor volt. egyetlen, soha nem látott, exaltált, ki­áradt lelkesedés. Oachin, a kommunista képviselő, letérdelt Sfrrassburg főterén ós percekig sirt. amikor az erkélyen megjelent Poincaré és az egybegyült félmillió ember oly boldogságban üvöltött, mintha egy jóságos isten megkönyörült volna a bukott angyalokon és az ördögökét ismét a mennyországba engedte volna. Pedig Caehin már akkor is kommunista volt és Pádéban többször elítélték. Époen a napokban Jegyezte meg a naolonalista Fábry az Infransigeantban: — Ezekért a könnyekért sok mindent fogunk még megbocsátani Cachinnak! A fordított helyzet Incipit tragoedia. A mámor elszállt és a fran­ciává vedlett Elzász kezdte észrevenni, hogy — német. 1924-ig, Herriot hatalom rajzásáig, még még es"k ment a dőlő?, még friss volt az élmény. De 1924 után a párisi radikális kormány meg­támadt* m eLáew katolikusok kháüéágos jo>

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents