Prágai Magyar Hirlap, 1927. október (6. évfolyam, 224-248 / 1558-1582. szám)
1927-10-16 / 237. (1571.) szám
1927 október 16, vasárnap. Kedves Jóskám, Bemliiai, hajh, messze iesSk Kaposviártól — athogy te olyan ízesen ejted: Kapozsvártó* —, mégis eljutott (hozzám az üzeneted. Azt üzented barátaidnak, hogy írjunk neked, mert kaposvári magányodban, melyre betegségied a szokottnál], hosszabb ideig kényszerít, jól ■esik baráti tevelieí olvasnod. Csak úgy zeng bennem a visszhang erre a távoli szódra és ngy érzem, hogy nem érhetem be azzal, hogy már régóta háborgó leik i ismer etemen néhány baráti sorral köny- nyitek. Ha most Pesten élnék, akkor is nagyon erezném hiányodat a megszokott kőrben, a imiegszokobt kávéházban, mindenütt. De ez most egészen más érzés. Más országban., más 'szellemi atmoszféráiban élek és ... Meg kell mondanom neked, hogy számomra te most a szokottnál is többet jelen- j tesz. Emberi és festői lényed utolér kei etlen Kamatja most bennem egy kicsit az egész magyar múltat és — legjobb, legértékesebb értelme szerint — az egész magyar intellek- tuatitást idézi. Csak a legszükségesebbeket hoztam ki magammal ebbe az uj, kalandos életembe, mely, ügyieket, nemsokára még sokkal messzebbre visz, de a te képeid itt néznek le rám az idegen faiakról — és ez bizonyára nem véletlen. Ha nagyon meggondolom, három név jelenti számomra legtömörebben magyar múltaimat és általában a magyar glóbust: Jászai Mari, Rákosi Jenő és Rippl-Rónai. A szóra, hogy „Páris“, vagy: „quaiitrooento" .., bizonyos vonalak, színék, izek búk annak fel az öntudat homályából. A magyar talentum fogalma nekem Jászai Marit idézi, a magyar parasztlányt, aki a legritkább királynők fenségével töltötte meg nemcsak a színpadot, hanem minden szobát, ahová belépett... És Rákosi Jenőt, a tipikusan könnyű fegyverzetű magyar zsenialitás patriarkális csodáját (Magyarországon, ahol — innen látjuk csak — mindenki újságíró, vagy legalábbis újságíró- • természet, valóban Rákosi a csúcspont) ... És végül .téged, aki a legpozitivebb kápzetek- kél, mert: képekkel, a legeurópaibb és mégis legmagyarabb képekkel népesítetted be az emlékeimet... Lehet, hogy egy régebbi generációnak BOiafháné, Jókai és Munkácsy jelentette ugyanezt. De én ebben az esetben nem : tudom a művészi reliefeket a személyes emlékeimtől elkülöníteni. Hozzád pedig a közös élmények és ami ! még több: harcok eMrasztóan sok emléke fűz. Emlékszel még? Ama nagymező-utcai : kiállításod körül diuló csatákra, amikor vég- > re, egy áldozatos éliet meg nem alkuvó köz- 1 dóiméi után, egyszerre áttörted a gúnyolódó : ostobaság frontját és — hihetetlen — noha kolidus-pénzért, de — eladtuk az egész kifáHi- ■ tást?! Mert ez volt az igazi győzelem és az ( igazi beérkezés: eladni a képeket, hogy a 1 gúnyolódok ne csak kapituláljanak, hanem a pénzükét is elő kotorják mély zsebeikből! ‘ Az igaz, hogy ők jártak jól; die mennyit kel- ^ Sieti hadakozni szóval és Írással, a cikkek ^ valóságos pergőtüzével, míg ezt el tudtuk 1 érni! > ‘ Hogy emlék szel-e? Ezt nem is szabad { kérdeznem, mióta, együk mulrtikorá újság- 1 nyilatkozatodban ama három név között so- j roltad fel az enyémet is, akik a lég-1 nagyobb odaadással küzdöttek művészetied- j 1 ért. Itt köszönöm meg neked, Jóskám, ezt j : a náíbobi jutalmat; mert, ennyi év után, nem i ; igen adhattál volna nékem j ölesebb aján- j diókat Ezt a gyöngémet, vagy, ha ngy tetszik: i ^ hiúságomat szívesen elismerem. Mindig csak ' arra voltam hiú, ha a mások tehetségének az útját sikerült irtanom. Különös. A te művészetedet akkoriban ' érthetetliennek' és magyartél atmak bélyegezték, vagyis ellenzői abból a táborból kerültek, akik mindéin uj jelenség eliten a nemzeti tjeilszavakkal védekeztek. És bevallom, hogy művészeted engem sem m agy áros ságáv al, hanem, egyéni értékein túl, éppen nyugati- ságával. hódított meg. Az impresszionizmus szerelmében nőtt fel a mi generációnk legjava és ebben itthon a legmerészebb és leg- egyénibb érték te voltál. De nemcsak itthon! Meggyőződésem, hogy abban a francia társaságban is, a pontavant-iaknak abban a körében, melyhez csatlakoztál, azok között is, akikhez legjobban hasonlítasz, te vagy a legkülsőn.b, a legerősebb. Erősebb, mint Vuiil- lard és Valloton. (így szabad a franciákhoz hasonlítani!) Kos, azóta, évtizedek és tiagy- szsáami kilométerek távolságiából', a te merészen „i:nternacionálisS£< művészeted jelenti nekem a üegmagyarabb magyarságot és talán ezzel .az dukairnátus tulajdonságával hat meg a legmélyebben... Nagy tanulság foglaltatik ebben. Az, hogy ami iá legegyénibb és liegjohb művészet, végül is az: a Oegnem- zetibb is! Ma már nem is értem. Lehet ezen még gondolkozni ás? A te piktoraid magyarságán ?! Nemcsak a szép, öreg, boltíves szobáid, izeis vörös és zöld térítőid, derék magyar embertípusaid, pikturád egész levegőjének magyarsága az, amit most innen, mélyen és szinte a szám izében érzek, hanem az egész lényed, festői temperáménturnéd, látásod és világnézeted még mélyebb magyarságai! A súlyos, sűrűvérű magyarság benned, igaz, a francia gráciának valami édes könnyűségéiben olvadt fel. De, csodálatos, az ecseted futásának franciás könnyűségével, mégis, mindent Miben magyarrá varázsoltál át, Parisban is, az összes párisi témáidat is, mindent, amihez hozzáértél; még a francia feleségedet is, a nagyszerű Laza- rime-t, akiben mi már régen a magyar asz- szonyok java-tipusát tiszteljük. Nem furcsa az, hogy én, aki irányod- in- ternaeionális jogosultságáért, helyezéséért és Valérjéért harcoltam, most a legimaigya- raibb festőt is benned szeretem? Hogy mi, akik akkor csak Párásról szerettünk beszélgetni, most a te képeid magyarságáról hévvel beszélgetünk? Te Kaposvárott és én Berlinben? És hogy én most azzal a forró vallomással kereslek fel, hogy te vagy az én magyar glóbusom és magyar nosztalgiám?! Fogadd szívesen, J ó z s k á n k, ezt az üzeneteimet a baráti levelek sorában, melyek, remélem, bőségben megeredtek és csak annyit válaszolj nekem: tudod-e élvezni ennek az ősznek az édes arany-borúját ott a te szép kertedben, a sárga ház mentén és izlik-e még a kapozsvári szőlő mustja, ha netán megizleied? A nagyszerű Lazarinnek fcézcsőkomat jelentem, téged szeretettel ölellek. A XlX-ikszázad vizitkártyái Irta: 3{rűdy Gyula Nyíri mese Emlékszel a babonás vidéki estékre, amikor tengeri-hántoláskor, a hidegedő holdvilág alatt arról meséigettek az emberek körülötted, hogyan tért vissza az öre-g Csengeri a nyíregyházi Morgó-temetőből, egy szál fehérruhában, hogy osztályos örökösei között rendet teremtsen — és a mesemondó ilyenkor az októberi ködbe mutatott, amely megvonta a maga áthatolhatatlan ködfalait a temetők, mezők, ta- nyaházak körül? Emlékszel a mesemondóra, aki mindig csak egyetlen alakról monda meséket a nyírségi udvarházakban, még pedig mindig ama betyáros külsejű, cifraszürös, félszemü Vay grófról, akit a háta mögött Sobri Jóskának (helyesebben: Zsubrinak) neveztek, de a különcködő 'gróf azt sem bánta, ha szemébe mondják vala betyár-nevét, mert'jókedvében maga is eldicsekedett azzal, hogy fiatalkorában ő maga volt a bakonyi Zsubri Jóska, amig meg nem unta a bandavezérséget és hazajött a Nyírbe földesurnak? Emlékszel az öreg Mezőssy Lászlóra, akinek hegyaljai szőllőjében termett borát adogatják vala azoknak a nagy betegeknek a Nyírségben, amely másvilágra megjelölteken már az orvostudomány sem tud segíteni, pedig Jósa András megyei főorvos szerint kár minden magyarért, aki mezítláb hal meg. A Me- zőssy-féle asszutól kapott kedvet maga a het- venesztendős szőllősgazda, hogy újra megházasodjék — és mások is követték példáját az öregek közül, akik a Mezőssy-borokat méltányolták. Emlékszel a nyiri pajkosok legendájára, amely szerint a XJX-ik század második felében, amaz időben, amelyet a Bach-huszárok korának mond a reminiszcencia: minden nyírségi urfinak úri kötelessége volt darab ideig a nemzeti betyárságot szolgálni, még pedig olyanféleképpen, hogy elment bujdosni, elment összeesküdni, kalandokba keveredett, szahdacsapatba lépett a német ellen", hogy ha majd visszatér megint a szabadság ideje, mindenki talpon legyen? Emlékszel a nyirA legbiztosabb és legenyhébb csokoládé hashajtó Fülorakat: Vörös Rák f/®3*Braüslava Egy slaboz ára 3.G0K9. együtt sóhajtottak az őszi széllel . . . Akkor volt az igazi baj, amikor a szilvaíák már sóhajtani is elfelejtettek. * Már maga az is a mesemondások világába tartozik: hogyan lett százesztendő alatt az ország egyik legnagyobb városává Nyíregyháza. Valóban száz esztendő előtt termett ki Nyíregyháza a nyírségi homokból, akármit csóválja a fejét a mai olvasó. Azon a helyen, ahol manapság az ötvenezret meghaladó lakosságú Nyíregyháza áll: száz esztendő előtt még nem volt egyéb, mint néhány jobbágy-tanya, vadvíz, erdő, meg „nyir“, — az a bús, reménytelennek látszó nyírségi pusztaság, ahol őszidőben megáll a világ a sarak, vizek, pocsolyák, országutak hiánya miatt. A. nádasokban futóbe- tyár meg farkas lappangott. Emberlakta hely legfeljebb a csárda, ahol a megyei csendbiztos fakgatózik utonállók felől. A debreceni, miskolci vásárosok keresztet vetve húzódtak keresztül szekereikkel e vadregényes tájon, nagyon szerettek minél hamarább tullenni az ököri-tavon. Amig egy Károlyi grófnak eszébe jutott, hogy magyar farmereket, telepeseket vonz e bús vidékre, békésmegyei úgynevezett tirpákokkal népesítvén be az embertelen tájat. És a tirpákok már százesztendő előtt „megváltották'* magukat, kiművelt földjeiket, tanyáikat, jószágukat és szabadságukat Károlyi gróftól, még pedig örökpénzen. Honnan vették a „farmerek" a temérdek pénzt, amelyre a megváltáshoz szükségük volt? Csoda, a nyírségi csodák között is a legnagyobb csoda a tirpák-szorgalom, a tirpák-munka, a tirpák vagyon, amelynek az a természete, hogy nem tud’fogyatkozni, hanem mindig csak növekedni. Mint valami uj honfoglalók jöttek ide a békésmegyeiek, hogy a faekékkel, munkabírásukkal, bibliai se- rénységükkel megvessék alapját annak a városnak, amelyben manapság már nem is ritka a háromemeletes palota. * És most, a százesztendős alapítás éveiben, mikor már a Tresztyánszkyakból lett Nádo- siak, a Tomasoczkyak, a Bencsek, a Szocso- vok, a Csengeriek megépítették első templomukat, iskolájukat, folytatódnak a csodák. Bár az üzletes Miskolc és a vásáros Debrecen közé ékelődik be földrajzi fekvésénél fcgva az uj Nyíregyháza (hogy kétfelől is küzdjön a konkurenciával), a város hirtelen fejlődni kezd. A városalapitásról éppen úgy levizsgáznak az egykori nincstelen telepesek, mint arról, hogyan kell a terméketlen pusztaságból gazdag termőföldet teremteni. Nem járt innen senki Amerikában, mégis jobban tudják a farmerek álmát, a várpsalapitást, mint azok az amerikai telepesek, akik az ottani nagyvárosokat építgették. A felvidéki luteránusok szivárogtak apránkint Nyíregyházára, nvután itt j evangélikus gimnáziumot alapítottak. Már vau ■ is uj neve Nyíregyházának a XlX-ik század-1 bán: a közeli Debrecen (a „kálvinista Róma") í mellett elnevezik őt „luteránus Rómának", aho! j vasárnapofikint asszonynak, férfinak egyaránt nagy kaocsos imádságos könyv van a hóna alatt, mint valamely jelvény, amely az őslakosságot példázza. Tagadhatatlan, hogy a nagyszerű, párat- í lan népi erények mellett valódi „tirpák-szerencséje" is volt Nyáregyházának, hogy szinte tündéri gyorsasággal valósult meg a vá- rosalapitok alma. Jött az 1848- 49-iki szabadságharc, majd az utána következő tétlen, bús magyar idők, amelyeket leginkább a megye székhelye, a szabolcsi nemességlakta Nagy- kálló érzett meg. Nyíregyháza akkoi sem sokat politizált, mint manapság sem, hanem dolgozott a tirpák napkeltétől napestig, mintha mindig buzogna benne az egykori farmerek vérmérséklete, akik a szabadság mellé várost is akartak maguknak alapítani. És ezt a várost fejlesztette, épitette, eszményítette, szinte Hitvallásává. emelte az ősi békési telepes unokája, az öreg Bencs, a város esze és polgármestere, aki nem nyugodott addig, amig Szabolcs vármegyének nem emelt székházat Nyíregyházán, hogy a megyei központot is idecsalogas- se Nagykállóből. A históriai muliján, gyönyörű nemességén, évszázados történetein merengő Nagykálló egyszerre azon vette észre magát, hogy mellette egy uj nagyváros növekedett ki a vadvizekből, nádasokból. Talán Szentpétervár óta nem alapítottak igy várost az ős-Moszkva nyakára, mint Nyíregyháza meglepte az ős-Nagykállót, amikor vár, nemesi kúria, udvarház helyett „modern" házakat kezdett építgetni már a XlX-ik században is. Most már csak idő kérdése volt, hogy mikor unja meg a szabolcsi nemesség a tagadhatatlanul szívderítő őszi agarászatokat, az ősi udvarházak buskomoly mulatozásait, a hosszas szüreteket (amelyekre nézve „szüreti vakáció" címen még nemrégen is felfüggesztették a tanítást, hivataloskodást egy őszi hétre), — most már csak idő kérdése volt, hogy mikor kívánkozik a mindinkább álmosodó Nagvkál- lóból 'a nemes vármegye a friss, eleven életben pezsdülő Nyíregyházába. Az öreg Bencs a kezét dörzsölgette, lute- ránus-mosollyal várakozott, — az ő ideje, a megyei székhely hurcolkodása valóban rövidesen bekövetkezett. * / A magyar városok történetében a száz- esztendős Nyíregyháza azért is egyedülálló, mer nem fulladt ki talán egy esztendőre sem abban a verseny-tempóban, amelyet százesztendőn át diktált önmagának. Száz esztendő alatt akart behozni mindent, amit a körülötte fekvő Debrecen, Miskolc, sőt még Kisvárda is századok óta produkált. És az idegei egyszer sem mondták fel a szolgálatot (talán csak az időkszülte tiszaeszlári pör idejében, amely port éppen ebben a városban tárgyaltak), folytonosan megmaradt a régi farmerek példaadása mellett: dolgozni, takarékoskodni ést megint csak dolgozni. És e mellett a sivár, szinte reménytelenül józan életprogram mellett is úgy növekedett a mesebeli leányzó, akit többé nem lehet a véka alá rejteni, mint ahogy Nyíregyháza fejlődött, szépült, kijött az ismeretlenségből. Ó mondd, mondd nekem, te kó- válygó emlékezet, hová lettek a nádfedelü házak, a betyáros világra emlékeztető állások, istállós vendégfogadók, a girbegurba kövezetek, a 'varjaklakta tornyok, a feneketlen sarak, a vadkacsás tavak, zordon városvégi temetők, a Bujdosók, a cédula-házak, a városvégi vásárterek Nyíregyházáról? Egy város, amelynek százesztendős múltját sem lehet manapság már megérinteni, anélkül, hogy ezer- esztendős porra nem találna az ember már a húsz-harminc év előtt történteken! Egy város, amely nyomban felejti a tegnapi munkát, amint az ujnap kínálkozik fel az égboltozaton, hogy újra, meg újra nekilóduljon a munkának és a temetőkben nyújtózkodó ősei nem figyelmeztetik az élet haszontalanságára! Egy város, amely százesztendő alatt nem ábrándul^ ki a mindennapi szorgalomból, (mert hiszen folyton eredményeket látott annak a nyomán), az egykori tirpák-tanya, amely gondolat szerint nem láthatott tovább a háztetőnél, amelyre ilyenkor őszidőben a tököket szokták kirakni sárgulás szempontjából — és mégis messzibb látott, még a szalmakazlaknál is; az egykori jobbágy-telep, amely csak éppen azt a földet kívánta álmába magáénak mondhatni, amely darabka földet elvett testi munkájával a vadvíztől, a szárcsától, a nádastól, a vadma- dártól; egy farmerültetvény, ahol legfeljebb vasárnaponkint gondolkozhatik az ember magáért, jövendőjéért, családjáért, terveiért, mert az élet örökösen verejtékező hétköznapokból áll . . . Mondd, ó, mondd emlékezet: hová lettél, hogy felhúztad mérföldjáró csizmáidat, eltemetted őseidet, anélkül, hogy valaha is megfeledkeznél róluk, alak az első csodákat elkövették ezen a földterületen, amely voltaképpen soha sem kellett senkinek, csak azoknak a nomád tirpákoknak, akik faekével, de szemrevaló lovakkal érkeztek meg Békésből, hogy itt uj honfoglalásba kezdjenek. — A városoknak, is vannak meséik, mint az embereknek. S Nyíregyháza vezet a mese mondásban. xx Minden intelligens ember uieg kell, hogy vegye a Kis Brehmetü % BüKLiNi JÉGVZts í üK írja: BÁRDOS ARTÚR — Levél Rippl-Rónai Józsefhez — 8
