Prágai Magyar Hirlap, 1927. szeptember (6. évfolyam, 199-223 / 1533-1557. szám)

1927-09-18 / 214. (1548.) szám

10 psg'ift-jrisasflBMi 'P^GM-yVVAííi^-HTRtiAE 1927 szeptember 18, vasárnap. A leghíresebb német írók nyilatkoznak az írói szabadság és diszkréció kérdéséről A P. M. H. eredeti ankétja — Szabad-e írónak élő alakokat ábrázolnia? — Hozzászólások egy hónapok óta dúló európai vitához — A német irodalom tiz legnagyobbja az irói szabadság mellett, de a fotografáló kontárság ellen — A Prágai Magyar Hirlap részére rendezte és irta Gömöri Jenő — Prága, szeptember 17. Időről-időre, egyszer ebben, másszor abban az országban, egyszer ilyen, másszor amolyan tormában, mindig újból és újból aktuálissá válik az irói szabadságnak, az iró élő modelljeivel szemben való szabadságának és diszkréciójának kérdése. A kérdés másik része azután az, hogy mikor válik az irói szabadság szabadossággá, mi­kor az irói indiszkréció szenzációhajhászássá, avagy sértéssé és rágalmazássá? Mert időről-időre aktuálissá teszi ezt az ér­dekes problémát egy-egy regény megjelenése után kitörő botrány, mely vagy a magáraismerés ál­tali sértődöttségből, vagy a közkáröröm hullám­veréseiből, vagy — ha kétségtelenül fércmüről vagy szennyiratról van szó — a közfelháborodás és egyéni felháborgás lávájából tör ki és elborít egy társadalmi kört, egy falut, egy várost, egy egész országot. A közelmúltban szánté, egymást kergették Európa különböző országaiban az úgynevezett „irodalmi botrányokmelyek mind egy anya­méhből robbanlak ki: az irói szabadság és disz­kréció különféle értelmezéséből. A sokféle ily- természetü „botrány" sokféleképp bonyolódik le; egyike-másika megmarad irodalmi és teoretikus keretek között és legfeljebb polémiává dagad; sokszor azonban parázs „társadalmi botránnyá" nő egy regény vagy egy fércmü „indiszkréciója", vagy egy darab előadása. Ez utóbbi ritkábban adódik. A „botrány" mindig kedves egy kisebb vagy nagyobb emberi rétegnek, amely mohó éh- hel-kéjjel-szomjjal habzsolja az ilyesmit, mulat, vagy felháborodik, vagy örül; de mindenesetre alaposan kiéli magát a botrányban. A sok közelmúltbeli esetről csak néhányat kapok ki: Németországban Thomas Mann nagy regé­nyének, a „Zauberbergnek“ megjelenését a né­metországi orvosok egy jó része (különösen pe­dig azok, akik úgy vélik, hogy „szerepelnek“ a regényben), fölháborodéssal és fölhördüléssel fo­gadta és nagy polémia kerekedett orvosok és or­vosok, másfelől orvosok és irók, valamint orvo­sok és Thomas Mann között. (A polémia átdagadt az orvosi szaklapokba isi) Mann régi nagy regé­nyének, a „Buddenbrooksnak" is voltak megjele­nésekor hasonló kísérő jelenségei; akkor jában a regényre a Mann-család egy része, sőt Lübeck város lakossága is haraggal és megbántottsággal reagált; azóta persze kibékültek az Íróval is, a regénnyel is. Ausztriában egy eléggé neves iró nemrégiben egy minden joggal fércmünek bélyegezhető „kulcsregényt" jelentetett meg, mely egy bécsi szinigazgató és családja legintimebb ügyeit terí­tette egy szenzációéhes publikum elé, tendenció­zus és botrányl-hajhászó formában. A színigazga­tó kísérletet tett a regény megjelenésének meg­akadályozására, de ez nem sikerülvén, pörrel fe­nyegetőzött, melyet azonban — igen helyesen, mert ezzel csak a fércmünek és a botránynak ad­na újabb s még nagyobb nyilvánosságot, — való­színűleg sohasem fog meginditani. Magyarországban nemrégiben kerekedett pa­rázs kis botránysorozat a jelenleg Budapesten élő török hercegnő memoárjait feldolgozó könyv megjelenése nyomán. Ugyancsak emlékezetes még a Mészöly szegedi professzor „Tótágast" cí­mű darabjának szegedi előadatása kapcsán tá­madt botrány. A professzor darabjában állítólag politikusokat és egy egész társadalmi réteget — kisgazdákat — figurázott ki. Jugoszláviában egy cigánylány, akit, évtize­dekkel ezelőtt megjelent egyik regényében mo­dellnek használt fel és ezzel Szerbia-szerte hites­sé tett egy neves szerb regényíró, most, évtizedek múlva, állítólag pert indított vagy akar indítani az iró ellen, hogy a regény számos kiadásának honoráriumaiból egy bizonyos százalékot köteles legyen neki, a cigány lánynak, a modellnek, kiszol­gáltatni!! Mondom, egyszer itt, másszor amott porlik fel egy botrány, mely mindig újból felgöngyölíti az irói szabadság és diszkréció problémájának egész komplexumát, vagy e komplexum egy-egy részletkérdését. A mindig újból felmerülő problémáról an­kétet rendeztem a mai német irodalom promi­nens képviselőivel. A problémát e két kérdésbe öntve terjesztvén eléjük: 1. Kérem elvi álláspontját, vájjon, a regény­író, ilelve színműíró kötelezve van-e általános­ságban s ha igen, mily mértékben az élő szemé­lyekkel szemben diszkrécióra? Mi a véleménye tehát az „irodalmi diszkréció“ kérdéséről állatá­ban ? 2. Gondolja-e, hogy oly személyeknek, akik egy regényben fölismerik magukat, vagy akik­nek okuk van föltenni, hogy fölismerik, joguk van erkölcsi elégtételre avagy kártérítésre?. | Az ankéten résztvett irók csaknem egyértel- ■■ müleg az irói művészet teljes szabadsága mellett döntöttek; ugyanakkor azonban nagyrészük sem­mi jogot és szabadságot sem hajlandó adni ii müvészietlenségnek; a pamfleinek, a pénz- és szenzációhajhászásnak, a rosszakaratnak vagy bosszúnak. íme néhány a beérkezett rendkívül érdekes nyilatkozatok közül: Raouí Auernheimer: • Amióta „társadalmi regények" íródnak, azóta éri szerzőiket az állandó szemrehányás, hogy mo­delljeiket a társadalomból veszik. A szemrehá­nyás többnyire alapos; ez azonban nem jelenti azt, hogy minden egyes esetben jogos is. Emberi karaktereket nem lehet az ujjúnkból fölfedezni, csakis meglévőket lehet tanulmányozni, kiele­mezni, ulánalakitani. Erkölcsöket sem lehet kita­lálni, fölfedezni, sőt még egy társadalom, egy társaság hangját, szellemét sem. Egy társadalom mindenkor adottság és e társadalom „éghajlata" határozza meg a karakterek ki- és tovafejlődését. Amit a költő felfedezhet s amit fel kell fedez­nie, — ha a valóság toldalékaibói is, — az: a ka­rakterek sorsa. Innen indul bizonyos elbeszélé­sek kulcsszerüsége, mely nemcsak elvetendő, de müvészietien is. Minden egyéb azonban meg van engedve, sőt ajánlatos; s ki emiatt panasz-szót hallatt, annak nincsen igaza. Rudolf Hans Bartsch: Hát már vérebeket akarnak uszítani a szel­lemi szabadságok meglévő legutoljára is, mely még lehetővé teszi, gazemberekhez közelférkőzni, kik az igazságszolgáltatástól biztonságban érzik; magukat? Goethét Beaumarchais szélhámos ur 20.000 livre kártérítés erejéig pörli, nővére pedig házas­sági kilátásainak csökkenéséértDickenst az Uriah Heep eredetije zsarolómód megfosztja a „Copperfield Dávid‘l 2 honoráriumától és Moliere-t a „Tarluffe mintaképe“ és annak csatlósai,, a mesterdráma megsemmisítésére s az összkiadás elégetésére kényszerűik. Goethét az igazi Gr^l- chen és Merck barátunk a „Faust" visszavoná­sára kényszerítik, ezenfelül egyenlő részbeni kár­térítésre, két másik drámájáért járó honoráriu­mainak erejéig! Max Brod: Megtörténhetik, hogy az iró élő személyeket olymód használ föl modellül, hogy müvében ag- noszkálni lehet őket, — sőt esetleg akarja is az agnoszkálást. A költő azonban, kit e büszke név érdemelten ékit, sohasem fogja az élet egyetlen motívumát sem átvenni müvébe anélkül, hogy az alkotás aranycsináló művelete utján oly alaposan meg ne változtatná azt, hogy a kitalált, képze­leti alakról a valóságos alakra legfeljebb az ön­kényes, a felületes és a művészet iránt kevéssé fogékony olvasó fog következtelést s e következ­tetés éppenséggel csak önkényes gyanúsítás fog is maradni. Sajnos, az ilyes hiedelmek ellen nem tudunk védekezni. A csodálatos bennük: féliga­zak, félhamisak. Egy hölgy mondotta nékem egyszer: — ön itt egy asszonyt rajzolt meg, ki ku­tyákat és kaktuszokat szeret. Az asszony tehál én vagyok. De hiszen énnekem se szeplőim nincsenek, se vörös hajam. — Ami azt bizonyítja, hogy mégsem ön az, nagyságos Asszony, — válaszoltam. De azok, akik váltig állítják, hogy az 5 port­réjukét rajzoltuk meg, éppoly nehezen utasítha­tók el, mint azok, akik azt állítják, hogy „nagy­szerűen vannak eltalálva". Pedig mindketten té­vednek. A költő nem akar , portrékat rajzolni, 6 alakokat teremt, — persze képzeletén kivül nem áll egyéb anyag rendelkezésére, mint az élményé. Klabund: 1. Nem az a lényeges, hogy a költő disz­krét-e, vagy indiszkrét, hanem hogy való és igaz-e. („Wahr und echt"). Indiszkrét és igaz kevesebb nekem, mint diszkrét ét valótlan. 2. A személyeket, melyeket valamely költői termék „modellül" használ fel, nem illeti meg kártérítési igényjog, nem illeti meg az appellá- lás joga semmiféle törvényszékhez sem. A mü­JGÜQQQ&QQQQQQQQQeQQQQQQQQQQQQ&B* Syfilidologe Dr. Kolb ezelőtt a prágai, frankfurti 6s berlini bőrklinikák tanársegédje és másodorvosa ] B»ir&ai«a 1B. VodfiChova 31, axdham. Wassermann vizsgálat! vészét egyedülálló „eszmeileg" kompetens tör­vénykezése felebbezhetetlen és „reálisan" nem létező. „Reál" nicht existenl"). Heinrich Mann: 1. Senkinek se ártani. Senkii se megbántani. 2. Csak, ha nyilvánvalóan sértés esete fo­rogna fönn. Egyébként épp a helyesen karahterizáltak nem ismerik föl magukat. Thomas Mann: Az irodalmi portré kérdéséről korán volt al­kalmam nyilatkozni, egy Írásomban, mely össze­gyűjtött írásomban is bekerült s melynek cime: „Bilse és én". Ma sem igen tudnék az akkor mondottakhoz valamit hozzáfűzni. Véleményem szerint a kérdés egyáltalán nem válaszolható meg alapvetően a megengedettség, a helyénvalóság, vagy a helytelenség, megnemengedettség értel­mében, hanem csakis esetről-eselre. Elsősorban a niveau kérdése, amely bizonyos körülmények között még emberileg kétséges eseteknek is némi kiengesztelő szint kölcsönözhet. Kari Schönherr: 1. A magam részéröl sohasem ábrázolnék egy modellt regényben vagy színműben úgy, hogy rá­ismerhessenek. Ez nem okozna nekem semmi örömöt. 2. A második kérdés megválaszolására nem érzem magam illetékesnek. Jákob Wasserman: Különbséget kell tenni költő és pamfletiró között. Minden idők legnagyobb irói s költői mo­delljeiket az életből vették. Tokitöj, • Döstojé'vyB- kij, Balzac legtöbb hősüket az életnek köszönhe­tik. Egyetlen modelljüknek sem jutott eszébe, nyilvánosan tiltakozni ez ellen. Egy Írónak sincs joga, privát titkokat, avagy vele bizalmasan kö­zölt személyes viszonyolcat a nyilvánosságnak prédául adatni, ha azok az illető alakra diffa- málóak ;egy valamirevaló írónak azonban u,gph sem fog eszébe jutni a magánélet rejtett odúiban szaglászni. Minden magánügyet és véletlenül- személyest át fog alakítani; ha ehhez nincsen meg a képzelete, úgy nincs képessége egy re­gényt, egy költői müvet alkotni. Az egész probléma az iró kapacitásának kér­désében hegyeződik ki. Mióta csak léteznek re­gényírók, mindig szemükre hányták, hogy szemé­lyes ismerőseiket modellekül használják fel. Más­felől nem becsülik nagyra azt az irót, aki nem az élet realitását alakítja, vagy ha romantikus ki­találásokban leli kedvét. Meg kell gondolni, hogy magasabb értékű költői müveknél ötven év múlva senki ember fiá­nak sincs többé sejtelme sem az alakok eredeti­jeiről és bizonyos, hogy ekkor már csak a költői formának van értéke és csak az szab törvényeket. A szegény bolond, aki 300 évvel ezelőtt a Don Quichotte-hoz modellt ült, ma halhatatlan. De hangsúlyoznom kell még : a nap króni­kásai s a „divatos" irók közül azok, kik valósá­gos események és egy bizonyos társadalmi osz­tályon belül általánosan ismert kombinációk puszta lemásolásával akarnak sikereket aratni és szenzációt kelteni, megérdemlik a nyilvános megvetést. Franz Werfel: Úgy vélem, hogy „diszkréció“ voltaképp jo- gosiílatlan elnevezés. A valóság világa s a köl­tészet világa t. i. két teljesen más szférát tiiniel fel; és egy igazi költői műben minden glak egy határozott törvényszerűségnek, — t. i. a saját ma­ga törvényszerűségének, — van alávetve, mely­nek semmi közössége az élet realitásánál. Hason­mások tehát nem is léteznek. Egy irodalmi alko­tásnak épp az a lényege, hogy minden a saját kebeléből fakad ki; minden tájék, minden alak. A fércmü lényege pedig: embereken és dolgokon megfigyelt vonások törvényszerűt!en összeeszhá- b Alisa. Restaurant Residence Praha Ceská Banka palotájában, Yodickova ul. Naponta este 8-tól cigányzenekar hangversenyez Kitűnő konyha Pilzeni ősforrás Féltizenegytől nagy tánemüsor A közönség táncol Szabad bemenet Magyar nemzeti ételek Elsőrangú ebédmenü 10.— korona Stefan Zweig: Ha egy iró az élő személyeket s azok sorsát müveiben oly fotografikus hűséggel . ábrázolja, hogy általánosan fölismerhetek, úgy ez az eljá­rás szememben nemcsak a rossz ízlésnek, hanem a tehetség!elenségnek is biztositéka, mert ez az iró nem eléggé költő és feltaláló ahoz, hogy kis változtatások és áttételek által utánteremtő mó­don egy uj valóságot állíthasson a már meglévő valósig mellé. >■■** Az uj középiskolai tanterv Komárom, szeptember 17. Az uj iskolai évvel uj tantervet készitett az iskolai és népművelési minisztérium a kö­zépiskolák részére, amely az iskolák összóra- számát csekély mértékben leszállítja. A nyolc osztályban az órák csökkenése huszonegyet tesz ki, mivel a heti 270 óraszám 249-re csök­ken. Az óraszámok leszállítása csak az első két osztályt nem érinti, a III-ban négy, a IV- ben öt, a V-ben szintén öt, a Vl-ban 4, a VII- ben 2 és a VlII-ban egy órával csökken a heti órák száma. Az egyes tárgyak szerint a csökkenés a következő: A magyar nyelvnél egy-egy órá­val csökkent és az utolsó évfolyamban (VIII) emelkedett eggyel az óraszám. A csehszlovák nyelv a felső osztályokban kettőre csökken hetenként. Ezzel szemben a latin órák száma az alsó osztályokban hatra emelkedik, mig a a felső osztályokban a nyolcadik évfolyam ki­vételével, ahol öt az óraszám, négy órában oktatják a latin nyelvet. A görög nyelvet csak az V. osztálytól kezdve tanítják, eddig már a III. osztályban kezdték; azonban a heti óra­szám hat lesz minden osztályban. Tehát a gö­rög nyelv mindennapi oktatás tárgya. A reál- gimnáziumokban a francia vagy angol nyel­vet’lieti hat órában tanítják az V—VI. évfo­lyamokban és négy-négy órában a két legfel­ső osztályban. A nyelveket illetőleg itt kell szóvá tenni a középiskolai tantervnek azt a fogyatékossá­gát, hogy a német nyelvet csak rendkívüli tárgyként kezelik a magyar oktatási nyelvű középiskolákban. Óriási hátrányait érzi en­nek a magyar középiskolát végzett ifjúság, mely tanul latin, görög és csehszlovák nyel­veket, esetleg a reálgimnáziumokban egy vi­lágnyelvet, de nem tanulja meg — legalább is kötelezően nem — a német nyelvet. Aki ismeri Szlovenszkó régi művelődési tagozó­dását, az tudja, hogy annak északi és észak­kelen részén csaknem mindenki három nyel­ven beszélt: magyarul, szlovákul és németül. Ma a felnövő ifjúság ezen a vidéken csak szlovákul, a szinmagyar vidékeken pedig csak magyarul beszél: egy nyelvet tanul meg. Megesett az is, hogy az érettségit végzett fia­talember nem tudta olvasni a gót betűket. Mennyire szükséges ma a magyar ifjú­nak, aki a világba lép a több nyelv ismerete: azt nem kell feleslegesen megokolni, mert mindenki érzi és tudja ennek az igazságát. Ha a magyar középiskolát végzett fiatalember külföldre megy, nem képes magát megértet­ni, mert ott sem magyarul, sem szlovákul vagy csehül ugyan .meg nem értik. Ellenben a német világnyelvet mindenütt beszélik. Egyenesen kívánatos volna, ha a német nyel­vet, amint ezt a cseh tanítási nyelvű iskolák­ban kötelező tárgynak minősitik, a magyar is­kolákban is ennek vegyék fel. A többi tárgy heti óraszáma nem ment lényeges változáson keresztül. A középiskola célja az általános műveltség kereteinek a ki­építése. De vájjon lehet-e az általános mű­veltséget elképzelni egy világnyelv ismerete nélkül? Nem képzeljük. A régi jó világban a német nyelv oktatása kötelező volt a magyar középiskolákban, sőt azt a polgári iskolákban, tehát a népiskola felső tagozatában is tanítot­ták. Mivel pedig a változott viszonyokkal sok­kal inkább szüksége van az ifjúságnak a né­met nyelvre, mint annak előtte: kétszeresen hézagot pótolna annak kötelező tanitása. A középiskolákban nem találjuk a köte­lező tárgyak között az egészségtannak a taní­tását. Az* abituriens elhagyja az iskolát anél­kül, hogy megismerkednék a lakáshigiéniá­val, a szociális betegségek mibenlétével és a fertőző, betegségekkel. A természetrajzban ta­nulnak valamit az emberi csontvázról és a szervekről, de ez nem pótolja az egészségtan általános alapvonalait, a jövendő életre való elkészülésnek fontos, utravalóit. Azt olvastuk az adóreform tárgyalása al­kalmával, hogy a középiskolákban behozzák az adótörvények ismertetését a honismeret keretében. Ha erre a fölösleges tudnivalóra — már a fiataloknak felesleges — időt szán­nak, akkor mennyivel fontosabb az egészség­tan, amikor a saját életének sorsáról hallgat­hat az ifjú előadást, mig az adóismereteknek, kérdés, hogy veszi-e egyáltalán hasznát és nem lesz-e élethivatásánál fogva olyan alkal­mazott,-akit az adóvonatkozások csak igen tá­volról érdekelnek?! Az uj tantervvel szemben ezek az észre­vételeink a magyarság jövője szempontjából. Igen fontosnak találnék, ha ezt mértékadó helyen megszívlelnék és módot nyújtanának a magyar ifjúságnak arra, hogy ismereteit a jelzett Ti^ijy.okbaii Jbővithesae. xA. Qy.

Next

/
Thumbnails
Contents