Prágai Magyar Hirlap, 1927. augusztus (6. évfolyam, 174-198 / 1508-1532. szám)
1927-08-10 / 181. (1515.) szám
J>«íWxAli * ÍAUmR-MIRIlAE 1927 augusztus 10, szerda. Jolsvától—Dobsináig A murányi tündérvölgy — Sirva-vigadó magyarok és busuló szlovákok között Jolsva, augusztus eleje. III. A dobsinai jégbarlangnál A magas begyekből és erdőrengetegekből ötnegyedórás autóutazás után széles völgybe jutunk. Előttünk a ködfátyollal körülvett Királybegy. Olyan közeinek látszik, pedig nyolc órai gyalogúira van tőlünk. A völgyben virágos rétek, patakok 'és szegényes termőföldek, amelyeken búzavirág és pipacs közül alig látszik az árpa és a rozs. A mezőkről kaszáló leányok és legények nevetve integetnek és kurjongatnak. Az utón szép szál legények, hátiszíta ruiháju szláv leányok jönnek velünk szemben. A leányok arcbőre tej fehér, rajtuk két rózsás folt. Egyik szebb, mint a másik. Ragyogó szemeiket ránk meresztik, hogy az autó elrobog mellettük. Ezen a vidéken találni — állítólag — a legszebb férfi és nőd szláv típust. Egy öreg koldus a kalapját tartja felénk. Hófehér haját lengeti a szélMajd Szekerek sorával találkozunk, amelyeken gyönyörű szálfákat vontatnak. A lovakat hangos kiáltozással és ostorral : ugíatják az autó zúgása ellen. Az egyik ; '.okéren egy kis szlovák fiú ül. Az autóra bámul és a száját tátja a csodálkozástól. Az autónknak meg kell állni egy faluban. A cigánygyerekek azonnal körülállják az autót. Feketék, rongyosak, piszkosak, mint mindenütt. A faházak egyik-másik ablakocskája is kinyílik. Kíváncsian bámészkodnak ránk a parasztasszonyok. Szemben egy üzlet ajtajában megjelenik a kultúra is. Egy bubifrizu- rás leányzó térden felüli szoknyában. S úgy riszáija magát, akárcsak Fedák Sári a Borosa Amerikában c. revüd a rabban. A szép szláv típust itt már a kis, fekete rútéin fai váltja fel. Mert Göm(Írországban minden van. A soknyelvű Gömörország A Sajó mentén magva ra.~ a javából, itt és a Garam mentén olyan szlovák legények, mintha valahol Oroszország belsejében jár-1 nánk. Van aztán néhány rutén falu és Dobsi- nán a németek. Istenem, ha elgondolom, hogy ezek évszázadok óta milyen békességben és milyen megelégedetten éltek egymás mellett. Soha nem bántották egymást, mindegyik megtartót ta a maga nemzeti karakterét. Magyarok akik egy kukkot sem értenek Szlovákul Szlovákok, akik egy szót sem tudnak magya rul. És még ez a néhány száz ruszin és pái ezer német is olyannak maradt, mint amilyen volt évszázadok előtt, amikor ide vándorolt Nem érti ezt meg idegen. Hogy is érten meg azt, hogy ezek nem tudnak egymássá beszélni, de azért megbecsülik, szeretik egymást és egyformán hazájuknak tekintik azt a földet, amely otthonuk és amelyik eltartja őket. A Szél bús, szláv melódiákat hoz a rétek felől. Igyekeznünk kell, hogy meg ne ázzunk. Az autó tovább száguld. Útközben egy kis- patak csobogására leszek figyelmes. A Her- nád- A mi kassai folyónk. Hogy siet. Viszi a tiszta vizet a kassai fiuknak, lányoknak a Gaj- da-fürdőbe. Ott úgyis nagyon kívánják és várnak rá. Végre két és félórái ut után befordulunk a dobsinai barlanghoz vezető közvetlen útra. Még egy megállás és a jégbarlang nagy- vendéglőjénél vagyunk. Körülnézek. Mint kis fiú jártam itt utoljára 25 év előtt. Egy negyedszázad. Istenem, milyen nagy idő. Felidézem a régi emlékeket. — Mondja Főtisztelendő ur — fordulok az úti társamhoz — még mindig olyan jó itt a koszt, mint 25 év előtt1? Mert én az akkori dobsinai kirándulásból már csak arra emlékszem, hogy nagyszerű ebédet kaptunk és mindnyájan agyondicsértük. A főtisztelendő ur megnyugtat: — Várjon csak! Huszonöt év. Hát persze, hogy éppen olyan jó. Hisz még mindig a régi vendéglős van itt, — a Fejér Endre. Már huszonhét éve szolgálja ki itt közmegelégedésre a vendégeket. Most már engem csak Fejér Endre érdekel. ő már akkor itt volt, amikor én mint rö- vidnadrágos kisfiú ettem az ő kitűnő ebédjét. És meglátom Fejér Endrét. Egy elegáns, kedves, rokonszenves ur, akivel szinte úgy üdvözöljük egymást, mintha már találkoztunk volna. Elnéztem és elgondolkozom, hogy vájjon milyen lehetett ő 25 év előtt. ő a központja a háznak, amelyben vendégek jönnek és mennek. Azért ráér, hogy hozzánk is eljöjjön és elbeszélgessünk múltról, jelenről, jövőről. Azután jön a pompás ebéd. Mint 25 év előtt. Nem marad a tálam semmi. És a mi kedves házigazdánk megelégedetten nézi, ahogy az üres tálakat elviszik az ebéd után, amelyekből a pompás ételek mind bennünk maradtak. Ennek az embernek köszönhetik a dob-ina iák, hogy a sok turista és vendég az e0\Uz világra szétvitte a dobsinaiak jóhirnevét. Huszonhét éve van itt és most nehézségeket csinálnak neki a bérletnél. Micsoda hálátlan világ! A " FeOállunk és elindulunk a barlang feh- Augó fenyveserdőben félórái kapaszkodás után a barlanghoz érünk. óriási mé’Szkősziklák alatt van a barlang nyílása, ahonnan hűvös szél árad ki, ami jói esik a rekkenő hőségben. A kis kaput megnyitják és a villanyfény mellett feltárulnak a barlang csodálatos népségei. Erről fölösleges és igen nehéz vo1 M Írni, hisz semmiféle irásmüvészettel sem lehetne visszaadni a barlang szépségét. El kell menni oda és megnézni. Mindenkinek, •1 i csak teheti. Mert dobsinai jégbarlang csak egy van. A jégtömbök ragyogása és szeszélyes alakulatai, a rózsaszínű zúzmara, az évszázadok alatt egymásra fagyott rétegek, mindez együttvéve egyedülálló és páratlan. Alig győztünk betelni a barlang í,;é| cégeivel. Amikor kiléptünk, a forró le-veg i megcsapott és a hegyek között megláttuk a nap sárga korongját, úgy tetszett, mintha álomból ébredtem volna fel. Elindultunk lassan lefelé a hegyről. Majd egy óriási tölgy alatt pihentünk meg a pádon, egész közel az országúihoz. Egyszer csak egy szép szál ember közeledik felénk. Falusi rendes ruhában, őszülő hajjal, okos szemekkel, értelmes arccal. A régi jó idők . . . Egy kissé idegenszorü kiejtéssel, de magyarul köszön: — Dicsértessék a Jézus Krisztus. — Mindörökké, öreg, — hát maga mit csinál itt? — kiált felé a főtisztelendő. . — A nagy vendéglőben csináltam egy kis üzletet. Faemléktárgyakat hoztam eladni. — Hát a fakanalakkal mi van? — kérdi a főtisztelendő. Csak később tudtam meg ugyanis, hogy az öreg fakanalakat csinál és ezekkel járta be régen Magyarországot. — Tessék hagyni békében — legyintett az öreg — vége már a régi jó világnak! És beszélgetés közben — felém fordulva — elkezd mesélni: — Tetszik tudni, nagyságos ur, valamikor Vili. relchenbergl vásár 1927. augusztus 13-tól, 19-ig. Felvilágosítással szolgál: Messeamt, Reichenberg. bejártam én fakanalakkal egész Magyarországot, különösen a Nagyalföldet. Milyen jó üzleteket csináltam én ott. Makón, Cegléden, Kecskeméten, Jászberényben. Gyalog jártam mindenütt. És ha túladtam a kanalakon, akkor hazajöttem. Ha valahol rámesteledett, akkor betértem egy tanyára, vagy egy szép nagyobb portára. Milyen szívesen fogadtak! A gazda kihozott egy nagy darab szalonnát, túrót, kenyeret és szívesen kínált meg: Egyék szlovák sógor! Azután amikor jóllaktam, kihozott egy nagy üveg bort és teletöltött egy csuporral, vagy vizes pohárral: Igyék szlovák sógor! — Milyen szép idők voltak a-zok! A mesterségem melleit azután megtanultam magyarul is. Mi hallgattuk az öreget, aki egy kis Szünet után folytatta: — Itt nem lehet fakanalat eladni. Akinek kell, az csinál magának. Hej, az a nagy Alföld. Jobban ismerem, mint ezekeí az istenverte hegyeket, amelyek között éhen hal az ember! Az öreg beszéde annyira meglepett és meghatott, hogy alig tudtunk szólni. Csak néztük ezt a szép (Ueg embert, akinek az egész arca össze-vissza volt nálózva mély barázdákkal. Az öreg azután elindult lassan, gondolkozva egy utón. Botjával megpiszkálta néhányszor a földet. A/után fölemelte a fejét é® ruganyos léptekkel vágott neki egy ösvénynek. A főtisztelendő barátom sokat beszélt nekem az érdekes öregről, akivel gyakran találkozik itt, mert az egyik közeli faluban lakik. De az óra engem is figyelmeztetett, hogy készülődni kell. Fölmentünk az autók sorai között a vendéglőbe meginni az uzsonna kávét és elbúcsúzni az örökifjú Fejér bácsitól. Búcsúzóul egy szép virágcsokrot nyomott a kezembe és mint régi, régi jóbarátok. búcsúztunk el egymástól. — Isten vele Fejér bácsi! De nem megint huszonöt év múlva. Akkor talán már ké&o lenne. Kezet szorítottunk és a kővetkező percben már robogott az autjnk. Visszanéztem. Még ott állott és integetett utánam a legkedvesebb házigazda, akivel életemben találkoztam. így jubiláltam én a dobsinai jégbarlangnál egy huszcnötéves évfordulót. Fleisjhrnann Gyula dr. Páter Menyhárdus Irta: Dienes Adorján I. Regen volt az, régien, mikor miég Szeged városában a kutyákat a töméntelen eártenger miatt ölben keltett kihozná az utcára, hogy hivatásukat teljesíthessék 6 körülugaithassák a háztájiékor Híre sem volt még akkor a díszes paloták környezte Boldogasszony-sugárutnak, a szabályos körutakon nem száguldoztak villamoskocsik, a színház és kultúrpalota helyén nádi e dőlés kis házak bújtak meg a Mcsillámló talajvíz szigetein, nem díszítették még a köztereket Dugonicsnak, a Honvédmaik, Tisza Lajosnak impozáns szobraik De állt már — és ősidőktől fogva állt — az alsóvárosa ferences barátiok temploma 6 klastroma. Akkor is, mint most, a népiek vándorlását jelentette az alsóvárost búcsú, havi Boldogasszony napja. Jöinn'ék-jiönniek a tanyaiak a sárga, folyó homokon át, a kocisli kerekei felkapják annak porszemeit, ezek meg úgy peregnek le róla, mintha viajáráeos volna az ut. Azok pedig, akik gyalog- ezerrel igykezmek az alsó városi „fekete Mária “ tiszteletadására, hát azoknak lába alatt miég a homok is ünnepélyesen ropog, mint máskor, még a pici homokszemcsék is fényesebben ragyognak a nap fényében, mint máskor. Nagy dolog az és nagy ünnepnek kell akkor lennie, miikor a tanyai ember kikászmáiódák és ne mporoióífizetée, vagy miegymás pöcsétes levél irányában halad a város felié. Az alsóvárost huo&u pedig olyan nagy ünnep a tanyák homokos világában, hogy annak elmulasztása alól nem mentesít sem az augusztusi forró napsugár, sem a lábra hitendő bőrök hiányos fogyatkozása, sem pedig a test, vagy lélek nyavalykodása. Talál mind e dologra medicinát a tanyák népe ott a havi búcsún. A nap heve ellen ott a jő, hiis árnyék a templom előtt terpeszkedő hársfák alatt; a kirakodott csizmadiák olyan nagy rábeszéléssel tudják ajánlani a barmionlikás csizmát, a hímzett és jól kopogó papucsot; odébb a gyolcsostótok mérik az asszonyi hivalkodások áruit, a kendőket, a finom patyolatot; ha nagy az éhség, vagy a szomjúság, ott a sátor alatt a jó laeipecsenye, meg a szaténra zi vimfcó. No, hogy a lélek se maradjon semminek hiányában, arról meg az alsóvárost barátok gondoskodnak nagy buzgalommal és fáradhatatlan kitartással. A klastriom hűvös folyosóiban felállított gyóntatószékek körül mér hajnal hasadtán nagy a tolongás: a tanya népe itt akarja hagyni lelkének nyűgös nehezékeit.; miinek azt visszavinni a tanya csöndjébe, hogy otít kaparjon, kotorásszon s lármázzon a tanyai lélek kérges eresztékein továbbra is? Jó az ilyen nyűgöt itt hagyni, különösen akkor, ha páter Menyhárdus gvardián gyóntaitő- ‘székémek rácsain keresztül kerülnek azok annak a lassú mozgású tanyai léleknek igy mieg amúgy, igen iis nem iis, talán tán vagy hogy sőt, vallomás- útvesztője révén az isteni irgalom kezébe. Ez a Menyhárdus gvardiián pedig nem csak a nép előtt állt a rajongó tisztelet és népszerűség magas fokán, hanem a torony alatt — már mint hogy a városháza hivatalos helyiségeiben — is megbecsülték okos szavát és vig kedélyét. Szólás- miondás igaz, hogy a vig kedély miniden nevetése egy-egy szöget húz ki a koporsónkból1: azonban Menyhál'dús atyával mégis e téren estek meg mindig a bajok a torony al'aitih A magisztrátus ülésein sok vihart oszlatott el bölcs szava, a véleménykülönbségek sok gordiue? csomóját vágta ketté ötletes közvetiltiése. Ily esetekben helyén volt nnegicstklanidoznii a kedélyeket egy-egy anekdota által. De már akkor elhibázta a d'olgot Menyhárdus gvardiián, mikor a város fejlesztése, naggyá tétele érdekében terjesztett bölcs szava szépen és jól megokolt indítványt a magisztrátus elé: a végére azonban sohasem mulasztott el egy-két anekdotát oda-nagasztani', mely aztán annak az indítványnak komolyságát és óletrekelését letipoTta. Valamiben és valahol mindig csak kdpislant az emberi gyarlóság, még az olyan 6zsent és okos főnél is, mint Menyhárdus gvardián volt: ez hát már igy van herendezve és nem másként e földgolyón. A magisztrátus egyik nyári ülésén is — mikor a város atyái azon vitatkoztak, fektessék-e le egy főiskola alapjait, vagy pedig emeljék a város birtokain dolgozó köpések részét — mily szépen megokolta, bebizonyította, apróra szétszedte, meg ismét gyönyörűen összeállította Menyhárdus atya azt a tételt, hogy1 sóikkal többet hajt a városnak általában a tudás éis a tudomány szent csarnokának megalapozása, mint a testi erő tülon-tul való jutalmazása. — Mert — tette fel beszédje végén a kérdést —, mi ér többet: a tudás, vagy a nyers erő? A tudás, nemes magisztrátus, mert teszem fel, ha egy főiskolai tanárnak levágják a karját, azért az a fejével tovább dolgozhat; de ha egy kepésnek levágják a fejét, az ugyan többé sohasem fog kepét aratni 6 kezemunkáját folytatni. A hatás a város atyáinak nevetésébe fulladt bele. Mikor aztán idők folytával! látta a jó Menyhárdus gvardián, hogy indít ványai mind kútba ■esnek, egyszer csak kifakadt: — Nevetésből', mulatozásból és a komoly tervek kivitelének halogatásából nem él meg ez a város és nincs rajta segítve, nemes magisztrátus! ‘Úgy járhat majd a varos is az ő uraival, mint járt Kaszás Nagy Pétör a kőmálival. Ez a Kaszás Nagy Péter ott valahol a külső tanyákon halálos betegen feküdt. Se orvos, se patika a közelben. Ott isteakedett a látására átjött szomszéd komáknak, hogy aszondja: — Tegyetek már értem valamit, ti jő komáik! 'Hozzatok orvost, vizikatort, javasasszonyt, vagy más egyéb keserűséget, amelyik kihúzna a halál karmai közül. — Hát — igy a komák szóvivője — Istien kezében vagyunk mindannyian, ő a gazda; de hát azért megsegítjük kendet, komám. Igaz szívvel tesszük meg azít, ami tőlünk telik: vagyis, hogy megúszunk egypár lityit akend kedves egészségére itt a külsőtanya! központ csárdájában. Az egyik tavaszon történt, hogy a Tisza folyó fioánfcodni és garázdálkodni kezdett. Azonban nem történt nagyabb baj; csak éppen jót nyújtózott toiinn a síkságon, azután gyorsain ismét visszatért ■ágyába. Menyhárdus gvardián kérve-kérte a város atyáit, hozzanak határozatot, mely a Tisza töltéseinek fejlesztését és uj véd müvek kiterjedt építését célozná; ezzel nem csak a lakosságot mentik meg az évente viasza térő árvizve szedetem tői, hanem ennek kizárása által meg van adva a leheltősége annak is, hogy egyéb építkezések utján a várost fejlesszék és naggyá, széppé, dicsővé tegyék. Bevégezte, leült, nem volt több szava. — Hol marad az anekdóta? — követieitie a magisztrátusi ülések tartozékát az egyik városatya. Menyhárdus gvardián újból felállt. Szelíd kék szeme kifelé merengett az ablakon át a végtelen •síikra, arca átiszeliiemiiOtien sugárzott, ajka mieg- megremegett. Végre csöndesen szólni kezdett és minden szónak erősen megadta hangsúlyát: — A jelen időkben itt ülő magisztrátus nem ■siet a várost védeni és naggyá tenni? GondosÍ ö oossonyí magyar királyi konzulátus (Pozsony, Ferendek-fiere 51 ff©8y© évi augusztus lö-ám kezdi meg mfiklüdését. Ez időponttól kezdve a Szlovenszkó és Ruszlmszkóban lakó egyének kizárólag e hivatalnál, — tehát nem a prágai magyar kír. követségnél — nyújthatják be magyar útlevél elnyerése, valamint egyéb konzuli hatáskörbe tartozó eljárások Iránti kérelmüket. köztársaság többi részén Bakó közönség hasonló kérelmeit azonban a konzulátus elintézni nem ffogja, mert esetre votaatkozóia© továbbra is a órásai magyar királyi követség Illetékes, ~k
