Prágai Magyar Hirlap, 1927. július (6. évfolyam, 148-173 / 1482-1507. szám)

1927-07-24 / 167. (1501.) szám

8

T^íMAUöteatHiRBaE

PRHCÉL5I5HK

Irta: DARKÓ ISTVÁN.

Mikor először láttunk a háború alatt páncél- sisakot, még nevettünk is raijta. Nevetséges volt, — a háborúk mindenkori hősi ideológiája miatt, amelynek csökevény virágait a nagy háború alatt is sokáig élvezni lehetett, — hogy ezt a különös alakú, csúnya fazekat, amilyet a mi katonáink kaptak, majd a fejükre fogják az emberek tenni. Főzni is lehet benne, ez a megjegyzés tréfásan enyhítette a sisak szemlélőinek vélekedéseit. Később, olyképpen, mint « növekedő gyermek egyénisége szokott, kidomborodott a fejrevaló mélyített fazék jelentősége. Bár ha most titokzatos statisztika alapján megállapítaná lehetne azoknak a számát, akiket ez a fejreszabott páncél védett meg a haláltól, nem tudom, hogy egy jó falura való akadna-e ezekből! Különösen, ha ezzel a számmal szembe vennők azokét is, akiknek a sisak és annak szelleme a háború alatt és után kisebb-nagyobb kellemetlenségeket okozottA nagyháboru második részében, a tízéves békében sokféle állapotban láttam a sisakot. Egy ismerősömnek az ágya felett lóg. Egy' barátom a könyvszekrényében tartja. Egy csendes fiatalember, aki a kritikus idők egész tartama alatt permanens fentartója volt a zászlóalj adminisztrációjának — amely ilyképpen a rendesség szempontjából semmi kívánnivalót sem hagyott maga után —, zománcfestékkel fekete halálfejet, festett rá és ■bágyadt mosollyal tesz diszkrét célzásokat bizonyos lendületekre, amelyekkel véres sfurmok viharzónák körülötte. Nagyné gyerekei még most Is gyakran játszanak a sisakkal, legutóbb földet hordtak henne a kiskertbe, ahol kevés a főid. Láttam egv sisakot egy gyönyörű úri lakásban, ahol vadásztáblán, vadászfegyverek között függőit’ a puskák mellett, amelyekkel nyulakat. szoktak lőni, vagy legfeljebb őzet, de semmiesetre se oroszlánt, mert ilyen nálunk a cirkuszban is aligV’an.

Végül látható a sisak apró jelvények formájában gomblyukba tűzve, a nagyháboru második részének, a tízéves békének mai napjaiban, nyilvánvaló utalásként arra, hogy primer jelentésénél, a létrejöttét okozó rendeltetésénél már mássá, egyébbé és többé fejlődött.

#

A páncélsisak köré, mágneses vonzás eredményeképpen, egy másik fogalom kristályosodott, engedve a törvénynek, amely a fizikában a hidegebb tárgyakra a melegebb környezet csapadékát oda- gyüijti. 'Ez a másik fogalom az egészen soha ki nem hülő emberi lélekből csapódott a sisak köré, rszép kristályait alkotva ugyanannak a jelentőségnek, amely a sisakot magyarázza. Természetes, hogy ez a másodlagos, később jelentkezett tünemény megmentette mai életünk számára is a sisakot, holott a háború egyéb és talán szellemesebb eszközeit elfeledtük már.

Ez a fogalom: a frontharcos. Nem abban az értelmében az egyszerű szónak, hogy az a minden második ember, aki a háborúban részt vett. Nem is abban a jelentésében, hogy az az ember, aki tényleg kinn is volt a fronton, ott harcolt, de sikerült hazajönnie. Nem is ugv értelmezve, hogy a lövészárkokba lódított félvilágnak az a gyakori egyed-e, aki annak idején különösképpen, vagy pontosan megfelelt azoknak a követeléseknek, melyek a fegyveres harcok szabályaiképpen egyformákká váltak az összes hadviselő nemzeteknél. Tehát, hogy skrupulus nélkül tudott volna rohanni az előírás szerint, vagy mint mondani szokás, bátran tudott volna feláldozódni, vagy hogy mindezért a szabályos viselkedéséért érdemrendet kapott volna.

A szó mostanában terjedt el, ebben utalás van annak a háború utáni, pontos értelmére. Arra, amelyik egy uj fogalmat fed, általánosan elterjedt és használatba vett fogalmat, ha nem is tekintjük azokat a szervezeteket, például a németekét, amelyek ki is mondják ezeket a szavakat, hogy „páncélsisak" és hogy ,frontharcos", mint a csupasz, de legalább őszintén meztelen tartalmat és annak szimbólumos jelvényét.

Arra a törekvésre gondolunk, amely minden népnek mindenik pártiját, minden politikai, gazdasági, társadalmi, sőt vallási törekvést odagyüjt a sisak alá. így megleljük a páncélsisak meghosszabbodott életének az okát. Annak az életnek, amelyet a sisak a béke jelen napjaiban folytat, bár ezeket a napokat többször hívtuk a nagyháboru, ügyig, mint regényes hősi elbeszélés második fejezetének. #

A háború előtt is a szervezettség kereteiben folyt az élet, mint ahogy az utolsó száz év alatt kialakult. De a sisak szelleme cöak a háború után vette birtokába ezeket a szervezettségeket. A régebbi katonás szigorúság biztosította a szervezettségek rendjét és reményekre jogosította őket céljaik elérése irányában. Ma a páncélsisak a szigor és a rend követelményein túl a minden percben valő harcos felkészültséget, a szellemi és fizikai erőszaktevés jogosulttá elismerését jelenti, tetézve a szimbólum magától értetődő mellékjel ént és ével,

hogy tudniillük a sisak mindig és mindenképpen véd, oltalmaz az alája bújó — mert nem a fejre teszi a kialakult használat, hanem alája bújik — védve van az ellenkező vélemény, törekvés és hit fegyverei ellen.

Ha a katona viseli a sisakot, a sisak a katona fején, tehát a neki kijelölt (helyien marad. A katonának joga van nemcsak a fejére tenni, hanem alája bújni is. Mint ahogy az iró nem mondhatja magáról —- vagy ha mondja pohárköszöntőnél, paradoxont mond —. hogy ő nem a szavak embere, a festő, hogy ő nem a festés, a pemzli embere, úgy a katona sem mondhatja, hogy ő nem a sisak embere. Ám nincs, magyarázat rá. hogy mit keres a sisak a civilek fején!

Egyszer katonának öltözve port nyeltem négyes sorokban. Megálljt mondották, de nem hallottuk s úgy mentünk-egymás nyakára, mert az első sorok megállották, mint a birkák. Ezen nevettünk és jókedvű maradtam. ■ Máskor állami nagyságnak fáklyászenét, adandó civilek négyessorában baktattam, jólöltözott civilek között, magam is civil. El- íbámészkodtunk s nem vettük észre, hogy a hosszú sör eleje már megállóit. Mi tovább mentünk és úgy léptünk egymás nyakára, tolongva, mini a birkanyáj, amelynek első egyedei a vezérkcs parancsára hirtelen megtorpantak. Akkor elszégyeltem magam s kiállva a sorból, hazamentem.

Ez a si sakk érd és megvilágítására is alkalmas. Elterjedt, hogy ha az ügyes fejfedő védett a fizikai eszközökkel vívott csatákban, védeni fog a béke eszközeivel vivoitakban is. Ha a lendület s a roham .erejét emelte akkor, vis ellőj ének a biztonság érzését kölcsönözte, akkor emeli most is és fog kölcsönözni most is. A fejek megszokták. A vezényszó elleni kritikát elnémítja, alatta behunyt

szemmel lelhet cselekedni.

Ez a jelentősége általánosan ismertté vált. Nem kel csodálkozni, ha minden ideológia, minden emberi törekvés, talán a magasabbak is, minden hit, még a legszelídebb is, felhasználja.

#

Közismert vicc, hogy valakitől, aki hetykén fél recsap ott kalappal mutatkozik társai előtt, a barátja megkérdezi, hogy mért teszi félre a kalapját a fején? A kalaptulajdonos azt feleli, hogy azért, mert mást úgy sem tud félretenni!

Nem lehet mondani, hogy a háborúból valami sokat tettünk volna félre. Hát akkor ezt a harci divatcikket, ezt a békére íravesztált agyvelővédőt, a páncélsisakot joggal tehettük félre. Pedig nem lehet egyvéleménnyel állítani, hogy kényelmes viselet volna. Mint fizikai eszköz nyomja a fejet, mint szellemi, eszköz, nyomja azonfelül a leikéi s az értelmet is. Olyan súlya van, hogy visszapréseli a békés szántóvetői, az igyekvő kisiparost, a szorgalmas hivatalnokot a szellemi és testi erőszaknak abba a helyzetébe, amelyben alig tiz éve volt.

Hatalmas valami ez az újfajta sisak. Támadó, de egyúttal önvédelmi fegyver, mely utóbbiért szívesen viselhető — dacára súlyának akár félrecsapva, puha lószőr-, vagy zsirardikalap helyett is. Ha a nap huzamosabban süti, alatta melegszik, fő és felforr az agyvelő, kövéren izzadunk alatta s végül az ólomsulyiuvá vált sisak lenyomja fejünket a porba. Addig azonban főzni is lehet benne.

/I J/’} X/' •/ r J * * • 91 e a r *

A AlA-ikszazad

írta: SKrúdy Qyula

KALLAY ANDRIS

Nem bizonyos, hogy éppen ezzel a Kál- layval esett meg, de megtörténhetett volna vele is, mert éppen arravalő ember volt, aki világhetében nem tartotta lakat alatt a Száját, ha valamely belső indulat hevítette. A hagyományok szerint, amelyek Szabolcs vármegyében talán az örökkévalóságig ott lesznek a sarakba állított bán déri ál is zászlók, a fogasokra akasztott rezeskardok, a fnykorukról hiába álmodozó rozsdás fokosok, a zsirozás hiányában m-egsoványkodott agarászostorok társaságában: a hagyományok szerint az én keresztapám, Kállay Andris lett volna az a büszke hazafi, aki a hatvankettediki kiegyezés után az országban körutat tevő Albrecht főhercegnek, aki még a haderő legfőbb parancsnoka volt, küiönös_yálasját adott, mikor a főherceg kíséreté vei a régi tokaji fahidon átkelt a Tiszán és szabolcsi földre tette a lábát.

— Mióta lakik itt? — kérdezte a pápaszemes tábornagy a szabolcsi hídfőnél megjelent urak mindegyikét. Nem volt ez rossz kérdés, mert a feleletből meg lehetett tudni, hogy őslakóval vagy pedig Bach-huszárral van-e dolga a főhercegnek.

Most ama bizonyos Kállayhoz fordult Albrecht főherceg jakit Rákosi Jenő mindig Albérletnek irt), amely Kállaynak kénytelen- ségből ugyancsak ott kellett lennie a fogadtatásnál. A fináncok adóban hajtották volna be rajta távolmaradása strófját.

— Mióta lakik itt?

— Ezer éve, fenség! — hangzott a válasz.

*

Ne nyúljunk a legendákhoz matematikai -alapcél, mert az évszámok. dátumok, a mindenféle számitgatások gyakran megdöntik a legszebben megkomponált legendákat is. Annyi bizonyos, hogy Kállay Andris is mondhatta volna ezejket a szavakat- mert ő volt talán utolsója annak a tizenkilencedik századbeli magyar férfinemzedéknek, aki valóban álmatlan éjszakákat töltött hazája sorsáérf. mint ezt a költők a Széchenyiekről, Kossuthokról megírták. ő még abból a korszakból jött, amikor ideálok lebegtek a magyar urak előtt, mint valami mindenható szellemek) amelyek lépteiket, cselekedeteiket, mondanivalóikat egy egész életen át, egészen a végrendelkezés tollbamondásáig irányították. Ez a minden magyar úriemberben rejtőző ideál: amely néha erősebb volt a vallásnál is, amelyben megkereszteltettek, okozta az(t, hogy a XIX-ik század ösvényei, amelyek Magyarországon vezettek, olyan egyenesek s biztosak voltak, mint a megbízható, célhózivezető gyalogösvények. Lehet, hogy a gyalogövény végén néha a bús magány, az elhagyatottság, a honi számkivetés házikója állott. Lehet, hogy dicsőség és elismerés várt a maga kis ösvényén bakba tóra, amikor ideáljai, eszméi, meggyőződései egy élet elmúltával megvalósultak; Én .úgy nézegetek vissza a gyönyörű XIX-ik századba, hogy akkoriban még a szenvedéseik árán is megőrizték ideáljaikat a magyarok, tűzön, vizen, Tisza Kálmánon keresztül. Voltak magyar úriemberek, akik Széchenyi István gróf röp- iveit lapozgatták még ölvén esztendő mul-j

tán is, miután a döblingi remete még mindig legendázó okozatokból önkezűleg vetett véget életének. Széchenyi István magyar szent lett, akinek kőnyomain arcképeit a ház legszebb szobájában őrizték, miután ama Bach-korszak- beli „vexir-bildek" már kimentek a divatból, amelyek közepén a fiatal Ferenc Józsefet mutatták, de balról nézve látni lehetett a képen Kossuth Lajos örökké szivszorougató alakját, mig jobboldalról Széchenyi méla arca kelt felejthetetlen érzelmeket a nézőben. Vagy beszéljünk azokról a régi magyar urakról, akik mellőztetésen, finánc-üldözésen, magukra kényszeritett keserűségen át lépkedtek tova a kiválasztott ösvényen és Kossuth Lajos könyveit, az „Irataim az emigrációból" címmel nem csak házi szentségként őrizték könyv szekrényükben, hanem nehéz óráikban bivs komolyan lapozgattak is azokban, mint akár a Szent bibliában. Azt mondják, hogy a XIX-ik század a maga berendezkedéseivel alkalmatos volt arra, hogy az emberek eszmei életet foly tassanak. A szürke mindennapok ugyan akkor is gondterhesek voltak, de a lelkek még jobban tudtak repülni Magyarországon- mint napjainkban. Elfáradt volna a magyar lélek? És most csak annyit ragadok ki é korból, hogy még olyan eszményi férfiak is akadtak, akik például olyan elérhetetlen célokon gondolkoztak a Tisza Kálmán által szerkesztett uj magyar kalendáriom napjaiban (amikor nem volt a magyarnak csak hétköznapja, mert Tisza mindent elvégzett helyette), akik olyan fantasztikus terveken törték a fejüket, hogyan lehetne a nemzeti indexre tett Görgei Artúrt rehabilitálni? így többek között a fentebb említett Kállay Andris is, aki Szabolcsban, ahol még sehogy sem akarták, évtizedek múlva sem elfelejteni azt az életmódot, melyet a szabadságharc letörése után kényszeritettek ránk, a zsandárt kijátszó vadászatokat, a meghívott urakkal tartott agarászotokat, a mesz- sziségbe nyúló névnapokat, ahová valóban nem tehette be lábát más, mint akinek szivbeli mondanivalója volt a házigazdához: Szabolcsban, ahol a falusi uraságok még mindig fokost tettek a homokfutó szénájába a nyolcvanas években is, ha megyei gyűlés vagy egyéb tanácskozás miatt elhagyták otthonukat, ahol politikai hitvallásuk miatt halálukig megbélyegeztek embereket, akiknek aztán nem volt más tennivalójuk) mint az utcán a házak fala mellé lapulva járni, mig a másik politikai hitvallás vallója háromemberes léptekkel mérte az utca közepét: mondom, éppen Szabolcsban törte a fejét ez a bizonyos Kállay Andris azon, hogyan lehetne a haladás, a fejlődés, az uj emberi élet magaslatai felé kormányozni a vármegyéjét, holott itt az uj ideálokról (Széchenyi és Kossuth id iáljai után) legfeljebb Jókai „hóbortos regényeiben" olvastak a női családtagok.

— A magyar nemességet Szeretni Kell! — mondogatta ez a sasorru, kerecsen-szakállas, fejedelmi fejtartásu, sólyomtekintetü, magyarosan középtermetű úriember, aki olyan sokáig volt főispánja Szabolcs vármegyének, hogy a messzi időből úgy tűnik fel, mintha örökké ő lett volna a szabolcsi főispán.

— A magyar nemességet pártolni kell! — emlegette a szabolcsi főispán, mert abban az időben még az volt a szokás, hogy a közélet vezetöpozicióiba jutott férfiad egy egész emberöltőre való programot mondtak néhány szóÍÓcit JUliÚB Í.1, Vo.^u.1

val, lehetőleg röviden, hogy mindenki megérthesse. (Amint Szemere Miklósnak is az volt a legszerencsésebb szónoklata, amelyet pohár- köszöntő formájában mondott el a Széchenyi- lakomán: „Nem boldog a magyar!", amiből aztán szállóige lett.)

— A magyar nemességnek vissza kell adni a. régi helyét a társadalomban! — foly- iatta Kállay Andris és ezekre a Szavakra bizony felfigyeltek mindenfelé a tiszántúli földrészeken, még az olyan magyar úriemberek is, akik fogadalmuk révén (voltak ilyenek!) évtizedekig nem tették ki lábukat a portájukról. A világ becstelen, a világ komisz, mi keresnivalójuk volna benne?

Voltaképpen már Tisza Kálmán kezdte azt az akciót, a történelmi nemesség átmentését a XIX-ik század álomlátásaibóh lázas lá- tományaiból, a halál kísér tétének kopogtatásaiból, padláson és pincében: Tisza Kálmán kezdte, hogy elő kell csalogatni azokat az embereket odvaikből, papirossal beragasztott ablakaik megöl, vas bundáik-, szalmazsákjairól és. vállvonogatta érdektelenségükből, amikor a téglási Dégenfeld-kastélyban, a generális sógoránál nyári kertiséta alkalmával felmerült az Országos Kaszinó eszméje, amelyet éppen az ország legfőbb lovagi és becsületügyi hivatala, a Nemzeti Kaszinó ellen vettek tervbe. Ne csali lovagi kúriájuk legyen a magyar úriembereknek ott a Szép-utca é-s a Hatvaniutca sarkán, ahol fekete vagy fehér golyókat dobáltak valamely ócska cilinderkalapba, hogy a jelölt érdemes-e arra, hogy a Korona-kávé- házból betehes-se a lábát ama kocsibejárat alá, ahol az ország legpirosabb és legcsmosabb huszárja vette el az esernyőket és kúpokat: de legyen Táblájuk is, ahol az élet hétköznapi súrlódásai, kegyetlen kelletlenségei elől menekvést lelhet az úriember a magához való társaságban.

— A magyar nemességet meg kell menteni! hangzott el Tégláson, a grófi kastély kertjében az a szó, amely aztán a bago-lyképü Tisza Kálmán akaratából megnyitotta a minisztériumok) állami hivatalok, még a fináncok hivatali ajtóit is a leszegényedett magyar nemesség előtt. A papi szemináriumoktól, a vámok közigazgatásaitól, a független vasúttól és a magánvállakozásoktól eltekintve, Tisza Kálmán szavai körülbelül minden ajtót megnyitottak az ríj nemzedék előtt, amely atyáik „bűnéért", a nemesség eldobásáért vezekelni kezdett. A vármegye, amely e mentési lángolás idején természetszerűleg elől haladt a régi Magyarország hajótöröttjeinek a megmentésében, még az utmesteri álláshoz is nemesi eredetet kívánt. Nem is bocsátották meg Gríin- wald Bélának a könyvét, aki a Régi Magyarország után megírta az Uj Magyrország történetét. Futamodva ment Párisba az elme, amely már akkor is történelmi reflektorok fényességénél nézte maga körül azokat az eseménye*ket, amelyek csak félig történtek meg.

*

Kállay Andris, akire Szabolcs vármegye felébresztését bizta Tisza Kálmán, ama tétlen, áttalimatkozott és kézlegyintéssel elintézett évtizedek után, amelyeknek a nyomait én még láttam (Dugálios a dúsgazdag tiszamel- léki örmény uzsorás, aki az egykedvű szabolcsi nemesség álombanierült, műveletlen földjeit szerezte meg olcsó pénzen, amig aztán rablógyilkosok támadtak rá: a „vörös

Burgeren", aki egy talydgával és egy lóval jött át a Tiszán, de századévenkint ezerszer ismétlődő szorgalmával és furfangjávab mint a vármegye leggazdagabb embere halt meg; Ónodi Gézának, a tiszaeszlári per megindítójának őszi falevél-szinü kopott kabátján; az öreg Mezőssy Lászlón, a leghíresebb hegyaljai bortermelő őszpiros arculatán, aki nyomban beszüntette a tokaji borosfiaskók elősze- degetásét a száz galléros köpenyegéből, amint politikára fordult az asztaltársak beszélgetése), Kállay Andris valóban talpraállította a megyét, amely úgy beleszokott a szabadság harc után következő idők csendes szundikálásaiba, hogy nem volt kedve felkelni a kályha mellől, még ha abban a kerítés darabjaival tüzeltek is.

— A nemességnek kell újra megépíteni Magyarországot! — harsogta éles, a honfog- laiáskorabeli sípok hangjára emlékeztető hangjával a megyei gyűléseken. Mintha kü- lön-’külön szólott volna ez a hang minden bizottsági taghoz, aki meghozta a nagy áldozatot, hogy falusi magányát odahagyta a megyei gyűlés meghívója kedvéért, de a korai felkelés miatt inkább a Szép Rózsakertiné fogadójában szeretné már magát frissítgetni, mint itt; a főispán süvitéseit hallgatni.

— A magyar nemességnek, aki második Mohácsát lelte Világosnál: meg kell mutatni, hogy még nem tunVult el, hogy még van gondolat az eszméjében, állnitudó erő a derekában. A Széchenyiek. Deákok Szelleme (Kossuthot nem emlegette az öregül’) itt jár közöttünk, csak mi nem értjük már meg őket.