Prágai Magyar Hirlap, 1927. április (6. évfolyam, 76-99 / 1410-1433. szám)

1927-04-17 / 89. (1423.) szám

Neked adnám a szivemet

14

CIRENEI SÍMON

Irta Schalkház Sára

Ha úgy hozná az idők ködre: a tpnyeremen vinném eléd és odatenném a kezedbe.

Amit akarsz, hogy azt tégy véle:

— tűzd fel lángoló, szent rózsának avagy kacagva dobjad félre.

Este, ha mennél nyugovóra, ott dobogna az ágyad mellett szivem: a szép, muzsikás óra

és reggel friss életre kelve megint ott volna ágyad mellett s ébresztő, vig dalt énekelne.

Ha Örvendenél, veled tartna, teledobogná kis szobádat s minden szépséget rád-aratna.

Ha sárnál: akkor veled sírna, lecsókolná a könnyeidet s arcodra kacagást hívna

és ott verne körötted halkan a szivem: a szent végtelenség örökösen, örömben, bajban.

Elfogadnálak őri zömnek és a szíremet adnám néked játékszernek vagy drágakőnek ..

csak mondanál egy szót.

Kelembcri Sándor.

Örequr (vonaton): Parancsol egy szivart? Fiatalember: Köszönöm, nem dohányzóm.

:Örequr: Talán egy pohárba konyakot? Fiatalember: Köszönöm, nem élek vele. Öregur: Benmíaiom a lányaimnak. Fiatalember: Köszönöm, belátható időn beiül nem házasodom.

Amikor leszálltam, ez azt jelentette, hogy feladtam a versenyt. Dumont gépe még a magasban lebegett. Szabad szemmel már nem is lehetett látni. Messzelátóu keresztül is csak egy pontnak látszott

Mikor engem elszállítottak, feleségem még csak annyi időt se szentelt nekem, hogy odajött volna hozzám. Szemét nem vette le mösszelátó,járói, amely a magasba volt irányítva. Egyszer csak lerohant a tribünről, a repülőtérre sietett és tapsolni kezdett felfelé a hősnek, a győztesnek. Dumont gépét, amint lejebb ereszkedett, máT szabad szemmel is látni lehetett. Akkora volt, mint egy pont.

Aztán hirtelen, pillanatok alatt zuhanni kezdett, mint egy meteor. A tömeg még föl se ocsúdhatott, a repülőtér közepén egy roncs bevert, Dumont összetört gépe és alatta a győztes — holtan.

Csak ekkor látta a közönség, hogy mi történt. A visszafojtott, várakozó csöndbe kétségbeesett sikoltások vegyültek. A smaragdzöld ruhás nő a roncsokat, félredobálta, megtalálta Dumont holttestét és őrjöngő vij- jongással borult rá.

Másnap szegény Alinet, beszállították az 'Tűitek házába...

íme, uram, ez az én életem tragédiája.

A többi, a folytatása már oly szürke, mint a mindennapi élet- Az orvosok örökre eltiltottak a repüléstől. Elszegényedtem. Gyermekeimet, kénytelen voltam Paris városának jótékonyságára bízni. Én magam világgá mentem. Egy barátom megtanított & bohóc mesterségre. Azóta világjáró clown vagyok. Van-e ember, aki .alkalmasabb volna az emberek mulatta tás ára, mint én, a dicsőség nyomorékja és koldusa? ...“

Lehajtotta fejét, de a következő pillanatban fejére csapta furcsa kis cilinderét- Kisietett, a porondra, ahol nemsokára mint ügyetlen Auguszfot a cirkuszi szolgák be* bempergették pokrócokba, mig a nép és különösen a gyermekek visítottak ujjongó, mámoros nevetésükben.

Simon szegény ember volt. Szegény és családos.

Gazdagok igájába állott mindennap és keményen húzta az igát.

Kevésszámúi ember volt. Magának .és családjának élő. Nappal dolgozott, este hazament Kiült kis, nyomorúságos, háza elé, vagy ott ült családja körében és hallgatott. Nem igen beszélt.

De nem is kereste a beszélő emberek társaságát

Földműves volt. A szántón dolgozott.

Arcát barnára festette az ‘égő nap, karját acélosra izmositotta a szakadatlan munka, lelkét bátorrá edzette a magány, szivét keményre kövesitette az állandó iga.

Néha fellángolt benne tehetetlen szegénysége, ilyenkor dűhödten markolta meg a munka megunt gyeplőjét, de ilyenkor érezte is, amint az iga véresen belemar életébe.

Hát lelankadt nemtörődömséggel, egykedvű gépszerűséggel húzta tovább, kedvetlenül, muszájósán, mintha nem is élne.

Szívességet nem kért senkitől, viszont ő sem volt szívességre kapható. „Mindenki a magáét41 szerint élt s mikor egy életsorsosa, egy másik igavonó összeroppant a vállára rakott nagy teher alatt és az arramenő Simoni hívta segítségül, Simon közönyös hidegen nézett rá:

— Nekem sem segít senki — mondta váll vonással, od ébbm en ve.

S este ismét ott ült nyomorúsága előtt, hidegen, maga elé nézve, gondolat nélkül s még csak meg sem csilláin lőtt agyában, hogy hidegen otthagyott társa talán még most is. az erős szürkületben, ott kínlódik szétesett csomagjaival.

II. A

Emberek mentek az utón. Szegények mint ő, munkások mint ő. De ugyan nagyobb tólküek mint ő.

Sietősen fordultak az utón, valami lelkes izgalommal mentek. És ajkukról 1/ongos, vidám, bátor, erős beszéd hangzott.

Simon fájuk is közönyösen tekintett, sőt valami megvetés csillogott szemében, mikor rájuk tévedt sehová néző. szeme:

— Ostobák — gondolta széles megvetéssel;. —; ahelyett, hogy pihennének, ismét szaladgálnak.

Szomszédja a szintén robotos földimives, most lépett ki és csatlakozott a menőkhöz.

Elme nőben Simon felé kiáltott:

— Jöjj velünk, Simoni

Simon némán ült. Szemében fényesebbre gyűlt a megvetés.

Csak maradt mozdulatlanul.

Valaki utánuk kiáltott:

— Hová mégy, Lévi?

Lévi visszafordult. Bevárta a kérdezőt:

— A Názáreti itt van és beszélni fog a domboldalon — mondta érthetetlen izgalommal, fényes szemmel.

— Ki az?

— Jézus, a názáreti ács fia. Aki Jakabot, a poklost ; megtisztította. — és Simon még hallotta, amint elmenőben száz lelkesedő dicséretet mondott felhevült izgalommal.

De Simon rendiIheteflenül ült.

Úgy kongtak füle mellett a szavak, mint süketeknél.

S úgy látta a boldog lendületben a Názáreti felé síelőket, mint a vak.

III.

Hazafelé tartott a mezőről, teherrel megrakottan.

Ma különös mélyen vágódott életébe az iga s dühödtem próbálta lerázni.

Siető dühében nem ügyelt maga elé.

Csak azt érezte egyszerre, hogy nincs lába alatt föld, szeme előtt sötét lett minden és elzuhantam, homályos aggyal, hatalmas ütődésekkel feküdt egy árokban.

Egy ideig kábult mozdulatlansággal, majd kissé magához tért. Meglóbálta megnehezült, felsebziett fejét. Körülnézett.

Megpróbált fojállami. De nem tudott.

Tehetetlenül lóháttá fejét. És feje nehéz volt és erősem lüktetett.

Jobb válla fájdalmasan sajgott és lábait szinte nem is érezte.

Először halkan szitkozódott.

Majd minden áron fel akart tápászkodmi, de olyan erőtlenség korbácsolta végig, hogy nem tudott mozdulni.

Mindem tagján hatalmas gyengeség zsibbadt végig. Felemelte nehéz, Sajgó, lüktető fejét és mohón ugráló szemmel lesett egy valaki után, aki talán erre jön és megszánja.

De nem látott senkit.

Aztán eszén© jutott, hogy minap közönyösen ment el egy másik mellett, aki szint- igy kínlódott.

Valami mély keserűség szaladt szájába és mellén nagy hidegség terpeszkedett szét.

És most piar tudta, hiába jön valaki, akárki, nem fog rajta segíteni.

— Mi történt veled? — különös meleg, lágy, szelíd hang kérdezte ezt és Simon hirtelen meglepetéssel emelte meg nehéz fejét.

Az, aki kérdezte, meleg szemmel nézett rá és jóságosán mosolygott.

— Uram! Kifáradtam és elestem! És nem tudok föl kelni! Gyerekkorom óta dolgozom mások jólétéért, gazdagságáért s most nyomorultul itt fetremgek a porban, mert nagyon nehéz már nekem az élet terhe. Kifáradtam és elestem a tehercipelésben. És nem tudok felkelni! És nincs ki segítene rajtam! — morzsolta haragos gyűlölettel.

Az Idegen mélyen nézett Simon szemébe:

— Simon, Simon a gyűlölet és elégedetlen ség a legnagyobb teher. Ez húz legjobban a földhöz!

Simon ijedten csodálkozott:

— Uram! Honnan ismersz?

Az Idegen lehajolt és szelíd, erős kézzel emelte fel:

— Csak a szeretet emel fel, csak a szeletet erősít meg, csak a szeretet diadalmaskodik!

Simon szuvavesztetten állt és meredt kitágult szemmel nézte az Idegent.

Az idegen pedig rátette kezét Simon fejére, megsimitotta vállát s aztán kérdezte:

— Fáj valamid?

Simon meglóbálta kezeit, egy-két lépést tett és hangosan elcsodálkozott:

— Nem!

Az Idegen pedig megfogta Simon kosarát:

— Jöjj, menjünk.

Simon megindult. Lopva nézett kitérőjére, aki messzi renéző szemmel, csodálatos titokzatos arccal, könnyen vitte Simon nagy terhét. Valami különös csodálatos környíi járással járt Száján titokzatos, csendes mosoly ragyogott.

Simon ,amint mély bámulattal és nagy csodálkozással ment mellette, azt gondolta:

— íme, milyen jó neki. Könnyű, nyugodt és biztos az élete. Nincs gondja, mert nem ráncos a homloka. És nem dolgozott ma nehéz munkát, nincs kifáradva, mert könnyen pihenten viszi nehéz terhemet.

Az Idegen ránézett Simonra és Simon szive hirtelen ijedten kezdeti kalapálni.

— Simon — mondta mély, nyugodt hangon, melyből kicsendült egy kis szemrehányás — még nincs itt az én összeroskadásom ideje.

— Uram, — dadogta rémülten Simon— ki vagy te? Honnan ismersz engem? Honnan tudod mit gondoltam? Uram! Ki vagy te?

Az idegen meleg sugara szemmel simogatta Simon ijedt, csodálkozó arcát:

— Én a názáreti Jézus vagyok — mondta

egyszerűen és mégis oly hangon, hogy Simon feje önkéntelenül is mélyet hajolt. — Azért jöttem e világra, hogy megmentselek az össze- roskadástól. Hogy megmentselek téged Simon és számtalan társadat. Hiszed, hogy megmenthetlek? \5i í '

— Hiszem Uram! — mondta bátran, erősen Simon

És ezzel az erős hittel ment tovább a Názáreti mellett.

IV.

— Uram, — mondta Simon mikór hazaért — szeretném meghálálni jóságod, mond mit tegyek?

A Názáreti csendesen, szelíden ingatta fejét:

— Simon, néhány napig még emlékezni fogsz rám, néhány napig még erős lesz hited, aztán elfelejted a mai napot és lelked vissza- sülyed a sötétségbe!

— Nem Uram! — bizonykodott erősen Simon — nem felejtem el sem a mai napot, sem Téged.

— Elfelejtesz Simon és szived ismét tele lesz keserűséggel. És’ én még sokat fogok itt beszélni, de te nem jösz el hallgatni.

— Mikor jösz Uram — készségeskedett Simo n— mindig ott leszek. Szólj mit tegyek?

A Názáreti hallgatott.

Simon ügyetlenül állt. Lassan mozdult:

— Uram, hogyan háláljam meg? . . .

A Názáreti felnézett az égre és Simon látta, hogy szeme épp oly kék, mint a felhőtlen ég- Tiszta és szeiid és derűs.

Majd egy pillanatra elborult a Názáreti derűs arca, de csak egy pillanatra, aztán íSt mét ragyogott fényesebben mint előbb s lassan nyugodtan mondta:

Egyszer én is, úgy mint te, le fogok roskadni ... És akkor Simon te fogsz nekem segíteni. Simon! te fogsz nekem segíteni!

1927 április 17. vasárnap.

HMWBMMMWMMawii>rin«iiwi|W'wwwMBBr"-rni«wii lins—

Simon még szólni akart, de a INázaren Keze áldást iveit és Simon bámultan látta, amint lassú léptekkel és mégis csodálatosan, hihetetlen gyorsasággal tovament.

Simon még állt kissé érthetetlenkedve, fejében a mai balesete, a Názáreti segítsége és különös érthetetlen szavai kavarogtak.

V.

Lévihez merd, szomszédjához:

— Meddig marad itt a názáreti Jézus? — kérdezte.

Lévi arcán csodálkozás kerekedett:

— Hiszen nircsen itt!

— De itt van. Most beszéltem vele!

Lévi izgatott örömmel ugrott fel:

— Itt van? Mikor jött? Hogy én nem tudtam! Megyek hozzá! — és elsietett ott, hagyva Simont.

Egy óra múlva visszajött, sicsit Szomorúan, leverve:

— Nincs itt, nem is volt, nem is jő egyhamar.

— De beszéltem vele!

— Nincs itt, nem is jő egyhamar . . . — mondta Lévi lassan, fáradtan.

És Simon nagyon zavaros gondolatokkal feküdt le.

VI.

Még néhány napig erősen gondolt rá. Még néhány napig emlékezett szemére, arcára, nagyon szelíd hangjára.

Még néhány napig.

Aztán már csak a neve maradt emlékezetében s az is csak ritkán bukkant fel.

Hosszú idő múltán ismét ott ült fáradtan, közönyösen, hidegen viskója előtt.

Lévi pedig lelkendezve jött:

—Itt van! Itt van! Beszélni fog!

Simon szeme közönyös és fáradt maradt. Nehezen lökte ki:

— Kicsoda?

— Názáreti! Itt van! Beszélni fog! Jöjj Simon!

Simon feje kóvályogva intette a nemet:

— Minek?

De Lévi unszolta:

— Hát jöjj! Látni fogod, hogy nem vele találkoztál a múltkor!

Simon nagy mozdulatlanságban tespedt:

— Fáradt vagyok.

Lévi hát ment egyedül.

Simon szeme bágyadtan, lomhán kúszott az elmenő után.

Gondolatai nehezen, fáradtan mozogtak:

— A Názáreti! .. Ki is? Hogy is néz ki? . . . Segített nekem ... Régen volt... Jó néhány hónapja ... A Názáreti . . . Igen... segített . . . De ő nem volt fáradt . . .És most sem fáradt ... Én pedig megszakadok a munkától ... — és felgyülemlett lelkében minden keserűség és elmerült a fekete keserűségben és a fekete keserűség tengerének sáros, bűzös fenekéről halk szitkok bugyborékoltak fel.

Visszasülyedt a sötétségbe.

Teljesen vissza.

VII.

így elmúlt még néhány hónap és már közeledett a husvét, az Öröm, emlékezés szent ünnepe.

Már készülődtek erősen az ünnepre és Simon sötétségbe siilvedt lelkét is megfogta kissé a készülődés.

Sietett, sietett befejezni munkáját. Sietett haza.

Ünnepelni. A nagy sötétségen keresztül imbolyogva kezdett derengeni: ünnep lesz.

Béke.

Béke és pihenés. Felfrissülés. Csend és nyugalom. Nem kell igába állani, mint mindennap. Jön a nagy ünnep, A fáradt test szépen kinyujtózik- Ünnep és béke és nyugalom.

Sietett hazafelé.

Az utcán mindenütt sürgő-forgó embereket látott. Mindenki sietett és mindenkinek arcán előrevetette békés fényét a közeledő ünnep.

Simon sietősen fordult, de hirtelen megállt.

Valami csődület miatt nem jutott előbbre.

Római katonák durva kézzel, hangos Szitokkal noszogattak a földről vajakif.

Körülöttük a nép eltorzult arccal, kárörvendő ujjongással, gyűlöletet lihegő szájjal ordítozott:

— Csak azért is! . .. Rúgjátok fjjH • • • Tetteti magát! ... Ne hagyjátok!

Pokolian piszkos lárma volt e2.

Simon a tömeg szélén megpillantotta Lévit.

— Mi az?

Lévi sápadt arccal állt. Ajka fakó volt és reszketett. Szeme beesett és leírhatatlan rémület lángolt belőle.

Vacogva, dadogva nyögte:

— Viszik! . . . Viszik . . .

Simon fél rét ói ta Lévit és kíváncsian fu rakodott előreA porbazuhantan, elgvengiilten fotrengett valaki. Rajta súlyos kereszt. Derekán kötél