Prágai Magyar Hirlap, 1927. április (6. évfolyam, 76-99 / 1410-1433. szám)

1927-04-17 / 89. (1423.) szám

n 1927 április 17, vasárnap aiek olásnak nem volt szabad igény bevenni, mint a királynénak vagy pedig a gyermekei­nek. Ámde Ferenczy Ida, amikor meghallot­ta Ferenc József szájából a megváltó enge­délyt: ezen a titkos lépcsőn futamodott le, hogy felséges úrnőjét a kertben vagy az er­dőben való sétáiban értesítse arról, hogy a király megkönyörült az unatkozó asszonyo­kon ... Amúgy is őszre hajlott, maholnap ki­ürül a lainzi kastély. Az ókori nagyságú ló­tejekkel, szarvasfejekkel, ökörfejekkel diszi- tett udvari istállókból, vadászházakból, kony­hákból amúgy is elvonul a cselédség a vas­tagfalu bécsi Burgba, csupán egypár mihasz­na vén erdész marad itt pipatömködés cél­jából . A királyné a szótalan, sok. mérföldre ki­terjedő erdőségben sétált, ahol a mesteri völgyi lapályokon látni lehetett a forráshoz baktató szarvashibákat, de hallani lehetett a vaddisznót is, amint csörtetve kér észtül ver­desi magát az egybenövekedett bozóton. Ne­héz dolog volt megtalálni a legbusabb király­fiét a bús erdőségben, Ferenczy Idának azonban úrnője szolgálatában sikerült ez is, mint minden szolgálata, amelyért életét fel­áldozta. — Utazunk, felség, kiáltotta már nagy messzeségből, az összeboruló erdei utón és meglobogtatta a zsebkendőjét. A királyné kedvenc udvarbölgyére ve­tette tekintetét, amelyet vidámnak aligha látott valaki. — Gondoltam mindjárt, hogy ma vala­mely jó hirt hallok, mert szerencsésen meg­küzdöttem a kígyóval, amely meg akart ha­rapni — szólt Erzsébet királyné és egy szür­ke, fehércsikos vipera tetemére mutatott, amelyet mogyorőfa sétapálcájával agyonvert. Ferenczy Ida megdermedve a rémülettől nézte a mérges kígyót, amely az erdő fülledt avarjában megterem... — Segítsen, Ida, hogy a kígyó bőrét & séta pálcámra húzzam, hogy mindörökre mentve legyek a mérges kígyóktól. így szólt a királyné és valóban a. mo­gyorói apálcára vonta fel a kígyó bőrét, ame­lyet aztán babonás tárgyaival utazásaiban mindig magával vitt, * Ámde a viperabőrrel bevont sétapá'.ca mégsem tudta megóvni a legmérgesebb kí­gyótól, az embertől... Az anarkista Géniben érte utói és szivébe döfte a tőrét.-Ferenczy Ida, amikor öregségére, szép fehér hajával, jóságos, betegápolás, minden szeretettel teli tekintetével a genfi utazásról beszélt: könnyekkel tett szemrehányást ön­magának, mintha egy örökké égő sebre ta­pintana. ... — Mi voltunk a* okai a jóságos királyné halálánál?, mert nem tartottuk meg a szigo­rúan előirt útprogramot, amelyet pedig nem hiába adott a kezünkbe a bécsi föudvar- mesteri hivatal. Sem Esterházy uram, a ki­rályné udvarmestere, sem Berzeviczy uram, a királyné utimarsallja nem tiltakozott elég erélyesen, hogy Franciaországból és a ber­náthegyi barátok kolostorából jövet a király­né őfelsége ne töltsön néhány napot Géniben is, amely város az itteni szabadságok miatt mindig telve van ex alfáit emberekkel. Hagy­tuk a királynét Genfbe utazni, pedig ez nem is volt az útprogramban... Azóta lettünk mindannyian kegyvesztettek a bécsi ud­varnál. A vidéki urak, akik Ferenczy Idát odáig úgy? említették maguk között, mint Erzsébet királyné barátnőjét, a magyar nemzet jóté­kony angyalát, felsóhajtottak. Mennyi kese­rűség, fájdalom volt ebben a sóhajtásban a szomorú királynéért, a tragikus végzetért, elmaradt és soha többé meg nem lelhető pálinkafőzőgyárak engedélyezéséért, kincs­tári bérletekért, olcsó földhitelekért a bécsi bankoktól, sőt még a préposti övékért és püspöki kalapokért, amelyeknek érdekében a jóságos Ferenczy Ida annyi sokszor köz­benjárt, hogy valóban a magyarok szeren­cséjének lehetett mondani, hogy Ferenczy kisasszony mindvégig pártában maradt és felséges barátnőjét kieérgetvén buskomoly vándorlásaiban: soha sem mulasztotta ed felbontani azokat a leveleket, amelyek a vi­lág minden tájékára utána jövőnek a messzi Magyarországból. ix Kinek kell Kis Brehm? A földbirtokos­nak, gazdának, erdésznek, madárkedvelőnek, va­dásznak, állattenyésztőnek, tanárnak, egzőtikus or­szágok bámul óján ab stb. síb. FISGHER szönyeges Szonyegjav'tó-tJaztitó vállalata, BRATI8LAVA 6534 Jiringep-uteii 14. Tét 29-32 Meghívásra 'kollsíftmentesen % vidékre i*. Átkelés a Tagliamentón Irta: Egri Viktor A falu nevére már nem emlékszem, tatán'' Vámra veit, a codroipói. hídfő táján. Palimanova fedői jöttünk, rommá lőtt falvakom, a mocsaras velencei síkság szomorú' őszi esőben ázó riz&íöld- jein át. Vagy két hete tartott az előnyoiMÉás, a>k- kortiíbam. mái" a harmadik pár uij bakancs törte fed a bakáink lábát és az uj feliérnenTünjeh sem volt (ingere; — friss, fiatalos lendület hajtott előre és jöttek a félig lakott falvak az ottmaradt szegény- néppel és az alázatos „hunná será“-fcail, melyek mögött gyűlölet és félelem volt az Ismeretlen sorét óh Kora délután vonultunk be a Tagliomieaitó- mentii faluba, nyomban az ezred elővédje után. El­szállásolás alatt néhány gránát csapott le az üres házak közé; a tempiombejáró fölött vöröskeresztes zászló lengett és benn, a sivár főhajóban sebesül­tek hörögtek hordagyaikon. Az egyikben felismer­teim a szomszéd szá.zad kadétját. Nem volt eszme- latén, az agónia rebbent mozdulatával kaszált csonka karral a feje telié, melynek véres kötése alatt már látszott a halál sápadám. Az orvos ép­pen csak meglebbentette a ráboaétott köpenyt. — Talán estig elhúzza-, — mondta fásultan és tovább ment. Mi még álltunk körűié tovább, kö­zönnyel és kiteihagyotfam. a templomba rt, bor- zongva a meztelen feszület alatt, melynek isten­ítet letépte és magával vitte menekülő papja. — Ma nekem, holnap neked! — mondta az együk hadnagy idétlen mosollyal s mig a széttö­redezett ablakokon hidegen ömlött a szürkület, magára hagytuk a haldoklót. A századunk egy lakatlan villában kvártélyo- zott. Egy? közeli pajtában szalmát kelttettek a le­gényeink és az ebédlő Pala menüén. puha fekvő­hely készült éjszakára. Tűt voltunk a vacsoráin, a bakák beleuntak a kert satnya citromfáinak dézs- málgiatásába. lassan csend ült a házra, csak a pi­pák szwrtyogtak a sötétben és a szalma zizzeat a fáradt testek alatt- ültünk egy rozoga asztal kö­rű®, a gyertyaJéaybein, csukott ablakok alatt. — Holnap pihenünk, a negyvennégyeseh mennek előre, — mondta Barát hadnagy. Barát csak találgatott, bizonyosat még a fő­hadnagyunk sem tudott, mikor vissza jött a zászló- alcparancsnokságról. Bayernak hívták a főhadna- j gyet, lányosképü temesd szász volt, tartalékos, ti- ! -tokiban verselt és naplót irt, azzal a lankadatlan j ábránddiai, hogy egy részét leközli a Pesti Hírlap, j A hadnagy a legényért kurjantott, az sebten hozta is a kártyákat, de a szokott preferanszpartira az este nem került a sor. A főhadnagy közelebb jött az asztalhoz, megtapogatta lapját és hirtelen lehajolt. — De hiszen ez az asztal háromlábú! — kiál­tott fel. — fis aztán! örülj, hogy mailt annyi lába. vari, különben ezt is elcipelték volna, — mond'!a Barát­— Ma nem lesz parti, fiuk. Asztalt fogunk táncoltatni, — jelentette kd a főhadnagy. Nevettek mind, ón meg felálltam, hogy akadni menjek. Ebben a nagyon valóságos világban, mely­nek minden perce sűrűn emlékeztette az embert az elmúlásra, nevetségesnek éreztem ezt a divat­jamúlt játékot a túlvilággal. Azt már fiatal fejjel elintéztem magamban, hogy' kísértetek muesenek, hu vannak, a mai fejlett technika mellett módját kellett volna találni spiritisztáinknak, de meg a gzelleme-knek maguknak is, hogy ne holmi zsíros vatták, vagy nyalka váladé'kos tünenrények utján érintkezzenek velünk. A főhadnagy észrevette szándékomat és rám- szólt: — Te is maradsz, kadét! Úgy jó, ha többen vagyunk. Engedelmeskednem kellett Körbe ültünk: a paranotmok, a hadnagy, a kiét zászlós ée én. Vala­mennyi tányér sEétpedkelt ujjal körben érántkeave az asztal lapjára szorult. Mögöttünk visszafogott lé­legzettel állt Ferenc, Burát hadnagy kutyamosója. Egyszerre csönd lett, szánté fogható, tapint­ható csend s az arcokra figyelem merevedett, cso­dálatos és gyerekes bámulat, a száj szeglete mint­ha primitív, kételkedő mosolyra nyílna, de a szemben ott remeg a titkos kérdés, valami tétova ■láng, ami minden misztikumra hivőem Még. — Szellem, akit körünkbe idézüník, jelentkezz! — szólt most ünnepélyesen a főhadnagy. Dülledt szemekkel ültek kiörben a kollégák, a várakozás igézetéiben, mint megbabonázott hí­vők és a szeiemlidjézás tovább folyt, áltató® és celebráló hangon, miely nevetésre ingereli. — Ha jelen vagy, kopogj háromszor! Néhány láib ceosszauit, valaki sóhajtott, a mel­leik fújtattak, de az asztal, nem mozdult. — Hinni keli és akkor jelentkezni fog. — éb­redt fel a főhadnagyban a kétely, aztán fejet haj­tott és még komorabban hangzott a hlüvás. Valami émelygő® érzés fogott el, érzelgős vénkleaeszonyoikra kellett gondolnom, akik elsö­tétített szobáiban keresnek földöntúli inspirációt és idegi Egoimat sovány életörömükhöz. Ha szelle­met Hkartok, hát akikor kapt ok olyat ia, Imtáirozr tam el hirtelen és két kezem könnyeidén megeapeL tean. fa asztalra gyakorolt nyomás engedet; vala­melyest, most az asztal, éppen az én ddalomou, alig egy gondolattal a magasba lendült és amint lenyomta két hüvelykujjain, kszorult az asztal is és térdeim leönti lába halkan hoppant a padlón, így történt háromszor egymásután; a „szellem “ jelentkezett. A főhadnagy alázatosan Icöszöntölte, aztán rám. fordult a esetne és megkiilönböztetott tisztelet­tel szólt: — Miért nem mondtad soíha, hogy mfédiurn .............................................................; Ne m feleltem, 'bűnbánó pinoöság gyűlt. M ar­comon, ami a. kétes fényben talán a megszállott­ság külső jeliének tiünt Kérdések következtek, próbára kellett tenni a jelénikezeitt szellemet Fő­hadnagyunk nagyon érzékenynek, de elsősorban etiketthez ragaszkodónak találhatta, oly aha latos udvariassággal' tette tel a kérdéseket, szülte félve, hogy egy gyengéd télén szava megsérti a tulvilági látogatót. Az első kérdés Ferencünk apja korára vonat­kozóit Ránéztem Ferencre, áld ott állt megettünk. Egykorú volt a hadnaggyal, éppen harminc, tagba­szakadt, vállas legény, az apja is ilyen lehetett csupa izom és erő, katona a maga idejében és bog}’' huszonöt éves fejjel obsátot kapott, lányikérőbe ment. Legényieonber el bitangot, ha idejében nem lát. asszony után, így hát egv esztendő múlva meg­volt a gyerek is és az öreg most pánit ötvenhat. Mindez egy tekintetne villant át rajtam. De most váratlanul egészen különös dolog tör­tént. A kezem meg se moccant, ott feküdt szoro­san az asztal lapján és ime, az asztal megleaidült és emelkedett. Egyszerre forr óság futott el, érez­tem, minit zuhog belém a körben ülők melege és hogy vonok magamba minden erőt az érintkező ujjak utján és ahogy belém zsúfolódott ez a titok­zatos magnetikus erő, — az eszem azonnal fel­fogta és megmagyarázta a tüneményt, mégis, e pillanatban, ebben az elsötétített idegen szobá­ban, a sini csendben, a t;eönrésze fcfölöttinek meg­nyilatkozása gyanánt hatott: az asztal megmozdult és ötvenhat kopogás hallatszott­Fereuc hozzám hajoflit és az amint az utolsó Roppanás elhangzott, bamba a,múlással felkiáltott: — Annyi, éppen annyi, ötvenhat! Világos volit előttem: erre a számra én gon­doltam, ennyit és nem többet kopogtatott a „szd- lem“. A főhadnagy mód az anya korára volt kíván­csi és én megint ránéztem a legényre. Láttam, hogy ttltólag felrándul a keze, a tenyér rátapad a szájra, mintha beszélni akarna és visszafogná a szavakat. A homlokán fájdalom kerített árnyékot, ösztöiiszenten meg kellett, hogy éressem: Feren­cet megdöbbentette a kérdés, az anyjla nem élt. És az asztad ezúttal nem moccant. — Meghalt az anyád? — fordult Barát had­nagy a legényhez. Ferenc halkan összeverte a bokáját: — Meghalt, két esztendeje, hadnagy ur! A társaim figyelme most valósággal vallásos rajongásba fordult, egyszerre leszakadt róluk min­den kétely és alázatos megadás gyűlt ki bennük az előttük transzcendentálisnak tűnő csodára. Ül­tem magam is a várakozás igézete® hangulatában, megértve a jelenségeket és mégis.:' fokozódó benső , tesOTlitiségekkel■ és finom lázzal, csodálattal, mint zuhog belőlem ez a természettőlötti erő, amely mozgatott asztalt és láttatott csodát. Az újabb kérdés előtt küldönc jött a zászlóalj­tól a főhadnagyért. A szeánsz féli. eszakadt és mi­kor negyedóra múlva visszajött a főhadnagy’, meg­tudtuk, hogy hajnalban, az ezred átkel a Taglia­mentón. A mi századunk indul legelői. Kényes feladat: itt állunk a folyamgátnől, minden jel arra vdt, hogy a könnyű elő tör és megszakadt és hitoatn kemény ellenállás vár. A codroipöi vasiadat még a reggel i‘elrobban‘ották. A novemberi hajnalon gázlót kellett keresni az ismeretlen folyón,: neki a víznek, a gátak gépfegyvereinek. Valami iszonyatos sivárság telepedett meg köztünk •.. Itt a parancs, nem kérdi, M vagy, mi a célod? szám vagy a tömegben, menned kell, utat csinálsz, ha elhullsz, megél az, aiki nyomodba lép. Ennek ez a rendje, a számitáeban hátul nem ■esett hiba, az embertelen öltés nem telt értelmet­lenebb, csak az a dübentő, hogy most te kerültél , a feláldozandók közé. Komoran készültünk lepihenni, de a főhad­nagy visszatartott. — Maradjatok, fiúid Kár volna elszalaszteni. ezt. a jó alkalmat. Csináljuk meg újra a kört. Leültünk megint, én csak tétován ás benső tfisGOTuyodáissail. Aztán elhangzott a kérdés: átke- áünk-o holnap szerencsésen a folyón, és mennyi ember pusziul bele? Fel akartam ugrani, kiáltani akarton: hagy­jál ok abba, hát nincs szemetek, nem látjátok, hogy itt ..z történik az asztallal, amit ón akarok! Nevet­séges komédia! Mit mérgezitek az utolsó éj nyu­galmát, nem jövőheMitás, de a legőrüttebb Mac- befh-jóBlat ez! Ha elhangzik a felelet, a legbor­zasztóbb ezuggeiszcióban, mely megbénit minden egészséges akaratot, akár a Macbeth-átok. De valami ájult bénaság ott fogott, a nemléte­dé s és a valóság tudata egyszerre megdermedt ereimben: az asztal emelkedett és halk Roppanás hallatszott. . Hirtelen szét vontam az njjam, a kör megsza­kadt és az asztal megállt. —■ Tehát csak egy áldozatunk lesz, — mondta a főhadnagy és derült volt a hangja, A. többiek is fellélekzettek. Lefekvés előtt még magához intett * fő­hadnagy: — Négykor indulunk. Virradat előtt ott kell lennünk a gátnál. Baráttal te korábban indulsz, jó | úszó vagy, maga az ezredes szemelt ki erre a fel­adatra és a konduitlis'ad alapján. Éjfél volt, mikor ruhástul a szalmára dűltem. A pokolba kívántam a konduit’istát és átkoztam a hiúságomat, hogy ezt a mindennapi testi ügyes­séget ilyen hangsúlyozottan vallottam be annak idején- Gyötrő, hideglelős félelem volt, ami rá­zott, nem. tagadom. Az‘án forró lett a fejem, verej­ték lepett el és könnyű láz bíbora csapott » sze- . mem elé. Napok óta éreztem már ilyenkor éjszaka ezt. a bágyasztó, émelygős hőséget, melynek ködé­ben ott gomolygott most a jóslat: egyikünk el­pusztul és elől indulunk mi ketten. Agyrém! — az asztal kopogott, pedig nem akartam. Leszorítottam lapját, ellenálltam és az asztal jelzett. Miért, — agyrém! Félszenderben a kadétra gondoltam, amint sárgán ós haló tagokkal fekszik a halál ájultéban. — Ma nekem, holnap neked! Nem jött többó álom a szememre. Három után talpon voltunk. Még virradat előtt elértük a gátat; a hadnagy, én és két le­gény. Mögöttünk zilált rajban a század. A gátnál megkezdődött a munka- Novemberi köd ülte meg a lapályt, viz még semerre, kavicsos föld, bozó os árterület, mely a Vágra emlékeztetett. Térkép szerint kompnak kellett lenni a közelben. Percek múlva előttünk, feketéllett s a felszálló ködben már látszott néhány keskeny vizsáv. Térdig gázol­tunk, apróbb szigetek jöttek, majd derékig érő fagyos viz és alig száz lépésnyire íelrémlett a túlsó part homályba vesző vonala­Összebujtunk tanakodni. — Induljunk felülről, — tanácsoltam a had­nagynak, — ha van tulnan valaki, ott lesz a kompháznái. Fenfről meglephetjük őket. így tettünk. Csak az utolsó, alig húsz méteres ágban kellett úszni a viz gyors sodrában. Szeren­csésen partra értünk mind a négyen és óvatosan íelkuszlunk; a.köd lassan tisztult ós íilás fényes­ség szivárgott az idegen tájra. x Éreztük: a nagy veszély elmúlt itt védekezhet az ember és nem hull el oktalan, mint a vízben. Sejtelmem nem csalt. A révószkunyhó magaslatán két alak kuporgott és köztük a vízre irányított géppuska. Csúszva közeledtünk. —• A szuronyt beléjük! —- suttogta harciasán az egyik baka . Leintettem. Elég, ha a közelben felugrunk. Ezek az elítéltek várják a halált, akárcsak mi négyen vártuk, kiket előreküldtek és megmarad­tunk, — minek ö.ni! Lefogtuk őket hirtelen rajtaütéssel. Alkalma­sint parancsuk volt reggelig maradni és bo’dogaa fogadták a fogságot a bizonyosabb halálnál. A kunyhónál megleltem a komp elvágott kötelét, körém burkolva úsztam vele vissza. Keleten hal­vány pirosság gyöngyözött; a század megkezdte az átkelést. Magam is éreztem, a novemberi fürdő átkozottul hideg volt. A főágnál egyszer csak kiderült, hogy baká­ink közt alig van úszó. Csónak, ponton nincs, már pedig hajnalban át kell jutnunk mindannyiunk­nak. Meg kellett, erősíteni a komp kötelét a két parton, abba kapaszkodott valamennyi, de a viz vad sodra a középen lenyomta a kötelet és ketten fuldokolni k^dtek. Be kellett gázolni a vízbe me­gint, aztán ott álltam nyakig belemerülve az ár közepén, fogva a kötelet és tolva a szokatlan für­dőtől alaposan megszeppent bakákat, amint bosz- szu, kifogyhatatlannak ' tűnő sorban jöttek a ke­zem felé. A fagyos viz harapott, éreztem, hogy egyre gyengülök, a karom már nem bírja, egyszerre el­vesztettem a lábam alatt a talajt, még görcsösen megmarkoltam a kötelet és alámerültem. Percek múlva a parton találtam magamat és a hadnagy rázott. — Ittál kicsit? — mosolygott rám. Eleinte nem értettem; nem ittam egy kortyol. De hogy kerülök a partra? Baráttól megtudtam, hogy elmerülésem előtt kiáltottam, mire beleug- rot.t a vízbe. Kezdték tizen is huzni a kötelet, azt hitték, fel so kerülök. A nap vörösen izzóit az ég peremén, tulnan a parton megjelent az ezred, mi meg csuromvizesen indultunk tovább, dideregve az erőtlen fényben. Két nap múlva soron kívül megkaptam a zászlósi kinevezést, jött az első „tiszti1* ebéd, de már akkor egy falat nem ment le a számon. Be­lül úgy éreztem, mintha nyakig földdel tömtek volna tele. Még mentem vagy öt napot az ezred­del, Porfogruaron túl, egészen a Piaveig, mig egy reggel, — éppen pihenőnap volt, — összeestem szobánk ajtaja előtt. December közepe volt, mikor egy kórházi ágyban magamhoz tértem. Két fehérköpeuyes or­vos állt az ágy fejénél, az egyik a kezemet tar­totta és fölóm hajolt. — Noa, meggondoltuk a dolgot, itt maradunk? —- nézett rám violaszin szemével. Nem volt hangom, merev volt az egész testein, csak a szemem fordult csodá'kozva körül. Néztem a szomszéd ágyat soká. Furcsa volt, hogy a pár­náját is beborítja a takaró. Alatta élesen kidaga­dó domborulatok. Egy már megváltott volt, a milliókból. TEMPÓRA MUTANTUR Egykor — 4s most, r

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents