Prágai Magyar Hirlap, 1927. január (6. évfolyam, 297-24 / 1335-1358. szám)
1927-01-09 / 6. (1340.) szám
1027 január 9, vasárnap. ^RseaiMAfi^ARHmiiflK Nem.., Irta: Bozzay Margit A betegszoba fülledt, párás levegőjét éles, kétségbeesett sikoltás hasította ketté. Hosszú volt ez a sikolv és a velőkig ható. — Doktor! — vágódott ki hirtelen a betegszoba ajtaja, — ha Istent ismer, könyörüljön rajta ... Én ... én nem bírom már hallgatni ezt... — És a hatalmas, csupaerő, csu- pacgészség férfi ugv összeroskadt a felesége betegágyánál, mint egy pici, tehetetlen gyermek. — Egyiket fel kell áldoznia. — mondta határozott a n az orvos. — Vagy az asszonyt, vagy a gyermeket... A férfi felnézett... Remegve, szinte eszelősen. De azért habozás nélkül mondta: — Mentse meg... mentse meg a feleségemet ... Az orvos nvugodtan, lassan a műszereit tartalmazó kézitáskához lépett, keresgélt benne, azután kivett egy finom, fényes, erős nikkelhorgot. A férfi meg reszkető, kétségbeesett tehetetlenségében a felesége kezére hajtotta a fejét és öntudatlanul, szinte lázasan súgta: — Édes... édes ... Az asszony nem felelt. Halottfehér volt az arca és a szája görcsösen reszketett. Azok a pillanatok, amelyekben a testét tépő borzalmas kin szünetelt, talán még rémesebbek voltak, mint azok, amelvekben a sikoltásai szinte az eszét vettek. Valamennyi idegszála az elpatíanásig megfeszült és kétségbeesett tébolyitó vánakozásba olvadt előtte minden... össze szőri tóttá az ajkát, visszatartotta a lélegzetét és minden gondolatával, minden érzésével azon volt. hogv a testét tépő kin ereiét kisebbé fegve... És mégis, amikor hirtelen. visszatartózhatatlanul megrohanta a fájdalom. egészen átadta magát neki. sőt valami. öntudatlan, ösztönös akarattal még növelte is azt... — Menjen, — mondta hirtelen az orvos. — Nincs szükségem önre. Ha mindenen túl leszünk, maid visszahívom. A nagy darab férfi felállt. Roskadozott és a pillantása révedezve röpködött az asz- szonván. — Menjen. — szólt rá mégegyszer az orvos és ki tuszkolta az ajtón. Közben a sikoltások mindig gyorsabban követték egymást és mindig gyengébbek lettek. — Segítsen, kérem, — mondta az orvos az ápolónőnek és odalépett az asszonvhoz. Egv pillanatra halotti csend borult a szoba fölé... Nehéz, szorongó, veszedelmes csend ... Azután valami furcsa, borzongató ropogás hallatszott és közvetlen utána kétség- beesetten, velőtrázőan sirt fel az asszony hangja. Az orvos az ágy fölé görnyedt... Az arca égett a megfeszített erőlködéstől és a homlokáról nagv vizeseppek gördültek alá. Pár pillanatnyi titáni harc után végre felegyenesedett — Nehéz munka volt — mondta fáradtan és odalépett a mosdőasztalhoz. Az ápolónő félrehúzta a bölcső hab^s. hegedűre, miint orvos a beteg kisgyermekre,j amikor lélegzést vizsgálja. Jött az a rész, amikor felmegy a G-húron a kilencedik, fekvésibe. Két hangok játszott és hirtelen megállt. Gsrk annyit mondott: — No. Két kezébe vette a hegedűt és nézte, hosszan szótlanul. Forgatta, tapogatta minden szálát, a finom fának megvizsgálta. Hanem azon semmiféle repedést, hibát nem tudott felfedezni. Vagy egy óráig tartott ez. végre is tompa, levert hangon mondta: — Holnap elviszem a Német Jancsihoz. Valami baja van. Nem i.s beszéltek többet aznap, szótlanul, egymás tekintetét kerülve feküdtek le. Másnap már a szokottnál egy órával előbb keit fel Petrovics bácsi s készülődött a nagy ült a. Persze előbb fel kellett öltöztetni a Violát. A hegedűtöket kibélelték régi rongydarabokkal, magára a hegedűre pedig a ...bundát" húzták, vágyás a nagy szarvasba rdarabot. Vagy hatszor ki-be rakta Pétro- rics bácsi, mindig talált valami igazítani valót. Még zárva volt a hangszer üzlet, amikor már ott tipegett türelmetlenül fel-alá az utón hideg kövezetén. A há/belieknek is feltűnt á szokatlan dolog, hegy az öreg ilyen rendkívüli .időben megy el hazulról. * Petrovics nénihez fordultaik fel vi lágösi tűsért. — Beteg a Viola.... A férjem elvitte megvizsgáltatni. Végre jött a Német Jancsi. — No, mi újság, pajtás? Jaj, Jancsikám, nyisd már fel a boltot, nagy bei van. No. A Viola? • Az hát. Beteg. — No. Majd megvizsgáljuk. Német Jancsi hegedüklááto mester is SZOMBATHY VIKTOR: MAGUNK MEGVÁLTÓJA Ne bizd bomlott életed bánom-óráit * Jmádságos könyvnek csiszolt soraira, Melynek egy szavából sem sodródik elő életed., Keserű, dolgos, izzadt, bús sorod. Ne tolmácsolja, senki, semmi, soha tehelyetted A percek és évek vergődésének lázas bestédét. Azt: hogy tehetetlen, vagy, báb vagy. esendő ember, Grammokkal mázsára játszó ticeahös. Koldus ne hívja le filléredért a Krisztust, Hogy filléres hálát, préseljen hamis énekekkel. Csufolód, — s nem szószólód, —.lesz minden bibliáé, Ha idézetekkel szúr szájon s szivén. Ne várd, hogy barát tárja eléd szivét hangtalan S szabadítson meg téged minden gonosztól, S a Kedves sem fogja puha útra terelni Életed nyikorgó, döccenő kerekét. Szellemek nem, borulnak eléd s álmaid Sze zárni át Csodára ámultán semmi, szó nem nyitja, Könyvből megváltásért könyörögni vétek, Mert nem a te szavadjárása azok. Nincs, aki léged megváltson uj életre szólón, S tereljen a tettek jóságos útjára, fi szépsége* gondolatok mezejére Nem vezet sem irás, sem talmi bölcseség. Megváltód benned lakik. Krisztusnak mérhetetlen És szörnyű seznvedése benned is lüktet milliárdnyi rész1, S a csufotódó kéz tüskekoronája Benned is hagyott láthatatlan tövist.' Magadban bízhatsz csupán. Magaddal együtt Másokat még megváltásra emelhetsz, De másokkal együtt magadat is: ezt n^rn! Így s ezt lebegtesd, mint zászlós jelet. Magad s életed, csak enlelkeddel válthatod meg, Akarat. Tett, Ész: nem hiúság, hanem életes való. Csakhogy alszanak ez élő valóságok S mire ébresztjük: Késő. Golgota int! r ) És simogatta, szüntelen simogatta a gyermeket. — Édes... édes kicsikém, — mondta halkan, dédelgetve. És elsimult az arca és a balovány, reszkető ajkaira boldog mosoly szökött. Pillanat alatt elfelejtette az emberfeletti fájdalmakat, a tiz óráig tartó poklot és tűzesőt, amely a testében nyargalt. Nem látott, nem érzett mást, csak a gyermeket, akiben kárpótlást talált, akiről nem tudta, hogy halott s hogy az ő életéért kellett meghalnia. Márványfehérre szintel^nedett keze dédelgető simoga- fással becézgette és boldog örömmel állapodott meg szép. szőke bajjal borított parányi fején ... Akkor azonban felsikoltott. Hirtelen, élesen, halálos rémülettel... Úgy, mintha szivén ütötte volna valaki... A kezét elkapta a gyermekről és a szemében az őrület merevsége tükröződött... Egyetlen pillanat alatt megértett mindent. — Mi ez itt? Itt!!!! — kérdezte szinte eszelősen és a gyermek fején sötétiö hosszú, véres sebre mutatott. > Az orvos az ágvhoz lépett. — Valami karmolás, a myom, — mondta kitérőleg. — De kérem, ae izgassa fel magát. .Azután intett az ápolónőnek, hogy vigye el a gyermeket. — Nem, — sikoltott újra az asszony. Nem engedem ... És lebukott a feje és a szája, a reszkető, halottfehérre sápadt szája a hosszú, véres sebre zuhant... Bánat Gyönyör, ka már gyűokká Tátik hogyha már sápaszt. fehérii kih, ha marja az ember vérit jaj, minek a* a bánat... Holdéiul ruhában jár köröttünk s a halkabb lelkek roskad "Halok gyászszálagja a jónak, sorsnak jaj- minek az a bánat... Talán szebb lesz csuklónk érképe? talán szebb lesz a szemünk alja. ha szája széle régigmarja? eaért kell az a bánat? Vagy, hogy a* éjünk nappá váljon? Vagy. hogy a csillag könnyet szórjon s a könnyek gyöngye fénylőn óvjon: ezért kell az a bánat? Mint tolvaj jön és zongorázik, mint ital jön s te megteázol, eaak kérőbb érzed, hogv-hogy fázol.,. de furcsa az a bánat. Mint villany jön s te futsz sötétbe: hiál>a már, bensődet tépi! olyan pokoli, olyan égi, oly egyszerű a bánatMerev karokkal, görcsös arccal a holt utakat, hogyha járod, nem is tudod és van egy párod a gyűrött arcú bánat. Urr Ida. tért, a szeme az ura pillantásával találkozott. — A gyermekemet, — mondta halkan. — Később, majd talán később — kérte a férfi. — Most... — követelte az asszony. A férfi nem ellenkezett. Intett az ápolónőnek. Az engedelmeskedett és a gyermeket letette az asszony mellé. Az asszony nézte... soká nézte... az-, után lassan felemelte a kezét és elkezdte simogatni. 1 A férfi szemét elöntötte a könny. Megfor-1 dúlt és elment az ablak felé. Az asszony meg suttogott: — Köszönöm ... Istenem ... köszönöm í neked... Petrovics bácsi félénken kérdezte: — Hát mit tegyünk? —- No ... az nehéz dolog. A lélek engedett, a felsőrész b eh árpád t kissé ... Ez bizony ritka eset, de előfordul. Ilyenkor azt mondják a hegedűre: tüdőbajos. — Jaj istenem ... — No. — És... mit lehet tenni ? — Ja. hegy mit lehet tenni. Nehéz ügy. Lehet, esetleg, uj lelket beletenni, talán akkor rendbejön ... Akkor szét kell szedni az egészét s újra hajlítani, ívelni. Ezt nam lehet reparálni ezt operálni kell — .hanem az nagy munka, sokba is jön, se nem is tudni, használ-e egyáltalán? Petrovics bácsi kábultan, összetörve hallgatott. A másik öreg meg az alatt vissza- pakolta a hegedűt és szemét lesütve mondta: — Én nem merem vállalni... Ezt csak Becsben a Windisdh Framz! tudja megcsinálni. Én mindent megreparálok, de ez operáció, A hegedű tüdőbajos. — A Viola .., tüdőba jos ... ; — Tja. Egv katonazenész jött be az üzletbe. Német mesternek előre kellett mennie, kiszolgálni. Petrovics bánd megint kinyitotta a tokot és nézte, szomorúan, fájdalmasan a hegedűt, mely ott feküdi bebugyolálva, némán betegen. Aztán fogta a hegedűt és szótlanul, nem is köszönve ki osont az üzletből. Az utón egyre ez hangzott a fülében: Tüdőbajos... A Viola tüdőbajos ... Észre sem vette, hogy neon is hazafelé megy. Vagy talán nem mert hazamenni? Félt megmondani, kimondani a szörnyű valóságot? — ö, ó... Vége akkor mindennek, ha a Viola tüdőbajos.... Mit ér az élet akkor? Semmit, semmit... i . A íöléi'iii® wL áho] emberek loholtak. kerékpárok csilingeltek, autók száguldták, de ő csak azt hallotta: — Viola beteg... a tüdeje... A G-hur nem tud zsong ani többé, csak azt mondja: bu-bu-bu... A szeme csupa könny volt, olyan volt a népes tér, mintha furcsa kristályon át nézné. — A G-hur csak azt mondja bu-bu ... Jött egy autó, az is azt mondta: bu-bu! Petrovics bácsi azt hitte, az a G-hur. A beteg Viola hangja, az mondja: bu-bu. \Talaiki eikiáltotta magát, de már késő volt. . • Az emberek összefutottak. ' A Az Ur trónusa előtt megállt Petrovics bácsi és az Ur mindjárt látta, hogy derék, jó ember áll előtte. És azt mondotta: — No. Petrovics fiam. kívánj magadnak valamit, hadd teljesítsem. Petrovics bácsi nagyot sóhajtott, aztán csendesen megrázta sovány fejét: — Csak egy kívánságom volna .,. hanem azon kizáróan a bécsi Wmdisch Framzl segíthet ... Az Ur elmosolyodott az öreg ártatlan ostobaságán, aki bizonnyal nem tudta, hogy az Ur még a hegedűk operációját is jobban érti minden földi halandónál. De azért nem haragudott cseppet sem s biztatóan mondta: — Mutasd csali a hegedűt, fiam ... Hátha tudok én is annyit, mint a Wmdisch Franzl.. Petrovics bácsi remegő kézzel, lehajtott fejjel nyújtotta az Ur felé Violát. Az Ur pedig csak ránézett a hegedűre .. s a horpadt mell duzzadni kezdett... a lélek acélos erővel egyenesedett ki újra.’., s a G-hur zsongva-bongva szólalt meg magától. Akkor azt mondta az Ur Petrovics bácsihoz: No, most csak játsszál szépen tovább, fiam ... A Viola meggyógyult... 9 fehér csipkefüggönyét és belefektette a ha-! lőtt "vermeket. Most újra kinyílt az ajtó. — Nem bírom tovább, — mondta halálos kétségbeeséssel a férfi, — Rendben van már, — mosolygott a doktor. — Él? — Az asszony igen. A férfi az ágv elé roskadt... A fejét lehajtotta a paplan bűvös, sárga selyme fölé és a keze reszketve kereste az asszony kezét. Az asszony nem is látta. Nyitott, merev szemekkel feküdt a párnák között és halkan, öntudatlanul suttogott. Azután elvesztette az eszméletét. Később, sokkal később, amikor magához már túl volt a hatvanon és minden mondatot ,,no£‘-val kezdett. A két öreg barát sietve ment be az üzlet hátsó felébe, a műhelybe. Német mester a kezébe vette a hegedűt. — No. Mutasd, kicsim, hol fáj,.. Megnézte a hálát. Kopogtatott és fülelt. Hej, öreg, tapasztalt doktora volt ő a hegedűknek. — No. A hátában nincs baj. Gyerünk tovább. A lába a helyén van. A nyaka---hm___ egy kicsit megereszkedett, de az se mmi... No... Nézzünk csak bele a gyomrába ... Odament az ablakhoz, mert a „belgyógyászati" vizsgálódáshoz jó világosság kell. Nézte, nézte s akkor elkezdett nyafogni. — Ty—ty--ccc hm, hm ... occ ... ej-ej. Petrovics bácsi remegve állt mellette e mukkant sem mert. Német mester most távolabb tartotta j magától a hegedűt és egyik szemét lehunyva j vizsgálta a hegedű felső lapját, a „hasát". Előbb vízszintes helyzetben, aztán oldalvást. — Hja .., bizony.., Petrovics bácsinak elakadt a léiekzete. ■ | Most már sejtette, hogy komoly baj van. A hegedű-doktor pár kérdést intézett aj j beteg gyermek apjához. — Tompa a hang, mi? I — Az, az. — Melyik oldalon? —• Inkább a G-oldalon. A D-tour sem szól rendesen. Az A jó, de az E meg már éles. — No, az baj’... — Hát... mi a baj... — Az, hogy .,. kin ... A lélefkgerenda j nem volt elég erős ... Engedett a nyomásnak |s begörbült. Már most a has felsőrésze fel - j duzzadt s lehúzta az alsó fél Ívelését. A hang | ott nem tud .rézcnálni. a jobb oldal meg el- ; húzódott ezáltal kissé, a közepén kipupere- j dőlt, ott meg az E-hur hangjai tukezopál- ,jnák *., bizony az idő.,,
