Prágai Magyar Hirlap, 1927. január (6. évfolyam, 297-24 / 1335-1358. szám)

1927-01-16 / 12. (1346.) szám

8 l»m^tMAG%íAR-HmriAR 1927 január 16, vas&map. F\ nászút Irta: Wimberger Anna S&risjabo a|aiirn Jnscf Üáltmpl aiapifWct 1880-Itatt. #*“ag. ^aíais* „ütrntna, beesett hangokkal égett. Rengeteg életkedv lehet egy erdőben, nem beszélve a mada­rakról, állatokról, férgekről és csúszómászók­ról, melyeknek otthont nyújtott, rengeteg életkedv lehet magában egy erdőben, mert ellenkezéssel pusztul el, jajgatva, hangosan. Á tűzoltók a fejüket vakarták. Öten voltak egy pumpával. Szemmellát- hatólag az is zavarta őket, hogy a magukkal hozott létrát nem tudták érdeme szerint érté­kesíteni. A tűzoltóknak módszerük van, amit. iskolában tanulnak. Ez a módszer előírja, hogy7 a tűzoltó az égő ház falának támasztja a létrát és egyik kezében a vizipumpá csövével, másik kezében a csákánnyal, ruganyos lép­tekkel föllépdel a létrán a tűz irányában. De itt nem volt fal, aminek a létrát neki tudták volna támasztani, A módszeresség átka meg­verte a tűzoltókat. Talán, ha valahol, egy ici­pici falra szert tudnak tenni, nagyszerűen el­oltják az óriási tüzet. Igv csak köpködtek és izzadtak, mert a rézsisakban melegük volt — Árkot néni ásnak"? — kérdezték egye­sek. A parancsnok nem is felelt nekik. Mit fe­leljen az ilyen egvügyü kérdésre"? Megvetően pillantott a kérdezők felé s a patikussal be­szélgetett,. aki földije volt. Megállapodtak benne, hogy leghelyesebb, ha engedik tövig leégni az erdőt.,Ezt helyesen tették, mert ha például nem állapodlak volna meg ebé-en. az erdő akkor is leégett volna tövig. így leg­alább nekik volt igazuk. Az erdő délután hatig, ahogy a parancs­nok bemondta, tövig leégett. Üszkös, fekete szag úszott még órákig az öböl fölött. * A férfi, aki pókot evett, ebédre, haza­ment az asszonnyal a hotelbe s lekiállott bo­rotválkozni. Nagyon örült, hogy leégett az er­dő, mert egész idő alatt szórakozott s niár na­gyon unta magát. i— Este megismerkedünk a fáraóval. — mondta az asszonynak A tűzoltóparancsnok, a patikus és a disz- müárus a hotel halijában ültek és sört ittak, A tűzoltóparancsnok hosszan kií ejtette, hogy a tüzet külföldiek okozták, valószínűleg ame­rikaiak, akik ezért keltek át, a vizen s utaztak éjt és napot eggyétéve, hogy egy óvatlan pil­lanatban felgyújthassák Morlaix mellett az erdőt. ' v Egyedüli szétküldés Csehszlovákia részére : TEE BENDA, PRAHA XI. Pár napja már férj és feleség voltak és min­den olyan természetes és egyszerű volt, — és mindenre már úgyis elkészült. Elmondta Sárika a postamesternő, aki • elvált .asszony volt, Gizus a barátnője is, aki sok mindenfélét olvasott, meg a mama, sirós ölelése is, mikor már indulóban ott hátul a konyha mellett még utojárá meg­csókolta. v Ma először érezte Ilus mégis, hogy mennyire uj és idegen minden. Reggel, úgy tiz óra után in­dultak el a szállóból. Soká aludtak, azaz csak ő aludt, soká, mert Gyula, aki otthon már mindig hajnalban kelt, hogy az etetésnél felügyeljen, már itt.' is korán ébredt, de őt aludni hagyta. A szálló nagyon szép és finom volt, — sárgaréz ágyak, plüssbutor és ők fent a szobában reggeliztek. Az­tán megindultak a belváros felé. Elvkor lett valahogy olyan más a dolog. Igen szép, koraőszi napsütés aranyozott mindent s szembe jött a sok idegen ember. Iluska a ruhákat mustrálhatta. Gyönyörűek. És milyen jól hordják az aszonyok mind. Hamar végignézett magán egy nagy kirakat üvegében s egyszerre nem tetszett olyan nagyon a sötétkék selyemruhája, mely 4 pedig most a polgári esketésre csináltattak. M ,t- ha túl hosszú volna, — gondolta. Hisz ezeké é] • pen, hogy a térdüket fedi. Meg túl bő is talán. Az ura b.elékarolt, a karját erősen magához szo­rította s odasugta: cicuska.l... Mikor visszamo- soiygott rá, a fejét kicsit oldalra kellett hajlitania. — Mert a kalapéin is túl nagy7! Milyen egy csöp- pöket hordanak pedig!... Fiatalasszonyságának első, nagy7, dagadt, öntudata kicsit lelohadt. Ho­gyan elvesztek itt! — Nem úgy mint otthon, meg a kis járási székhelyen, ahol, mikor múltkoriban ott jártak bevásárolni, látta, hogy itt is, ott is utána fordulnak. Lassan az előkelő, belvárosi utcákba értek, ahol villanyos nem járt, csöndesebb volt minden s egyszerre feltűnt Iluskának, hogyan kopognak az ura. léptei. Jő keményen lépegetett az ura. Egy térre értek, hatalmas, gyönyörű dóm volt a közepén. Na, ezt nézd meg szivem! — mondta Gyula büszkén, — s a zöld kalapját kicsit a sze­mére igazítva, — mert szembe sütött a nap, meg­állt és felnézett a tornyokra. Egy ur ment el ép­pen mellettük, jól megnézte Iluskáf, aztán az urát s a szemében mosoly volt. Ilus odaszólt: Gyérünk Gyula! — Hamar mustrálva nézte az urát. Az is milyen más itt... Miért is kellett mindenáron ezt a ruhát felvennie. Itt senki se jár így. Hirte­len bántotta az ura szűk bricsesznadrágja, meg a nagyon uj — és pedig milyen drága — lakkcsiz­mája. A kigyóbőr lovaglóostorát, a karkötőjét, amit otthon olyan nagyon megcsodált, — most- nem idevalónak érezte. -- ,v.-í Az ura. egyszerre egy1 hagy' ékszerüzlet ■ előtt .állt- meg. Hát kislányom, —r mondta. — s rábökött a nagy kirakatüvegre, — te most itt válogatsz, aztán az urad megveszi! —- Barna, egészséges arca ragyogott. Iluska megijedt. Én, — én nem! Nézze nem, — ért nekem ne vegyen, — én nem tudok választani. Ne, ne, — Isten ments! — moftdta ide­gesen, mikor az ura esudálkozva kézenfogta s az ajtó felé kezdte huzni. Nem, nem, nem! — A ke­zét kiszabadította s szinte futva sietett el. Az ura kicsit méltatlankodva ment utána. Nem, én nem akarok, -- mondta. Mert félt a hosszas keresés­től. a tanácstalanságtól, az. előkelő üz-lettöl. — Az üvegen át egy nagyon finom külsejű, selyemblu- zos nőt látott. — Vegyen nekem egyszer maga. — lepjen meg, — tette hozzá engesztelőieg. Ebbe aztán az ura kellő öntudattal belenyugodott. Modern, előkelő fürdő nyílt meg éppen az- időtájt a fővárosban, odá mentek. A hallban gyö­nyörű szökőkút volt, Iluska körüjíórgolódva né­zett mindent, míg az ura a jegyeket váltotta, —■ Hölgyeknek kérem itt. nem lehet, a másik főbejá­rat kére in. Tessék balra megkerülni az ér­— hallotta most magyarázhatni a csudálkozó urának. Bizonytalanul nézegetett körük Hátha akkor talán nem illendő dolog, hogy ő most itt van. Elment a kedve a fürdéstől. — De Gyula, minek törődjek most, — mondta. — De ha már itt vagy! — Meg a jegyem nekem már meg is van! —• szólt rá az ura türelmetlenül ennyi ellen­kezéstől: így hát. a másik főbejáratnál elhagyta s még csak utána szólt: aztán siess, galambom! — Iluska kicsit zavarodottan és tanácstalanul sza­ladgált a sok vörös márvány, déli növény és ká­bító előkelőség között. Istenem, kellett ,ez nekem. Legszívesebben be se mennék és megvárnám, amig megjön. — De a kispolgári fukarsága is fel­ébredt: de ha mar itt a jegy, már megfizettem!... Két hölgyet látott kijönni egy nagy forgó ajtón, hát arra tartott, aztán egy fehérbe öltözött nővér­féle igazította a kabinjába, Azaz dehogy kabin, egy csupa márvány fürdőszoba volt az, a falakba bent valahol bugyborékolt, a jó meleg viz. Amig a komoma-féle fürdőasszony kiengedte a vizet, Iluska rögtön, mintegy parancsra, vetköződni kez­dett. Az asszony meg is kérdezte, hogy segitsen-e, de Iluska ijedt szabadkozására, meg mert a ki- slingélt. fehérneműjét is meglátta, kiment. Tulajdonképpen nem kívánta a fürdőt, de mikor a jó langyos vizbe belehágott, igen jól esett. ’El-elmosolyodva nyújtogatta magát boldo­gan, gyerekesen élvezte a kényelmes előkelőié- j get. A csapokat próbálgatta, kicsit télősen. nem ismerte ki magát. Egy fogantyú volt a falon, azt is meghúzta. Kis idő múlva szaladva jött az asz- szony: ipi tetszik? — Nekem, semmi, —..mondta Iluska csodálkozva. Csöngetni tetszett. Én? Nem. — Dehogynem, mondta az asszony és keményen tette be az ajtót. — Jesszusom, — az a fogantyú! Félszegen, röstelkedve ült a vízben. Hosszasan nézegette a fogantyút. De mikor nincs is olyan csengőformája, — gondolta. Nagyon bántotta a dolog. ITgy érezte, borzasztóan blamálta magát. Elmúlt a kedve. Kibújt. De mibe törülközzek? — Keresgélt. Semmi sincs. Törülközőt kelleit volna hozni. Talán vallahol lóg? — vagy ott a díványon? Nagy tükör előtt ment el. Kicsit szégyenlősen megállt, nézegette keményhusu egészséges kis testét. Hát ászony vagyok már, — gondolta. Elpi­rult és ellépett a tükörtől. Várni kell, amig megszáradok. Hát ez a fa­zékféle mi lehet? ötlött egyszerre a szemébe a le- pedőmelegitő s kíváncsian emelte le a -fedő- í jót. Nahát!.-, hogy erre nem. gondoltam! Belebur- j kölódzott, végigdőlt a pamlagou. Jóleső hála ön- I tötte el az ura iránt. Mi mindenre telik! — Még j sose volt nagyvárosban. Otthon hat gyerek, az i apja tanító, hogy is lehetett volna. Csak kijárta ! a prepát, állást meg nem kapott. Hogy biztatga.t- ták odahaza! Az édesanyja, a lányok is. — pedig j hogyan irigyelték, hogy férjhez megy! Igaz, hogy i Gyula majdnem 15 évvel idősebb, de milyen jó j állású gazdatiszt — és milyen jó emberi Szépen [ fogunk élni, — gondolta ellágyulva, — és majd I mindenre telik... De még elalszom, ijedt, fel jj egyszerre, mert egészen elbódult a szép kénye- í lemtől, meg a jó, meleg, szokatlan lustálkodástól. Az ura már türelmetlenül járkált kint a hallban. — Hát most szivem, enni megyünk! — I3® R kalendárium" Mit még gyér elekóráimban falba Teritek: a szegén lóg a kalendánoiu az ebédlőnknek kis ablaka mellett. "Papírja durva, csöppet sem finom, olcsó, családi kslendário'ni. Mindig ugyÁttodyat vett az apám a nagyszakáJlu könyvkereskedőtői. Mást föl sé nyitottunk volna talán * nem ugrándoztunk volna az örömtáL ha nincs az öreg könyvkereskedőtől. A képeit nem győztük nézegetni, pedig úgy ismertük mindnek mosolyát. Ujjongtunk, hogy nem váltó#ott meg semmi és szagolgattuk a papirosát, amig uj veit, egynéhány napon át. A hónapok íölöfct kis képek voltak, a leggsébhik volt a decemberé. A novembertől féltünk, mert » holtak borzongató hidegét lehelé ijedezö gyérókszivauk felé. Azóta sokszor kellett újat venni s most is olyasfélét vesz a.z apám. Valami régi vágj; kezd ébredezni * agy eltűnődöm egy-két oldalán, mely tűnt napok virágát szórja ráui Szorongvá, nézem ismeri képeit *, szivem) felé emlékikairaván lépked... íkwm fényiéi íjait és rémeit, hogy miikor vert, mikor csókolt az Élet, mert minden lapja lüktető idézet! A l'tei’cgu. * A hasonló hinti kötet prológusa. Csavargó Irta: Schmjdek Dezső. A vékonvdongáju csavargó csontjait ádá- | zul megbütykölte a csipős téli szél. A dolgok árnyai alaktalanná mázolódtak s az este kö­zeledtével mind ridegebben rémült elé a bi­zonytalanba ormoló útja. Tétova léptekkel talpalt, nem ügyelt kőre, halomra. A csend kokett-konóksággal nyomába szegődött s ké­sért! gondolatait í'orgatagosan íelburjánoztatta. Tökéletes lecsúszása csupaszon, terpedt elé. Rongyai alig-alig fedték a testét, gyomra az elliajigált almacsonkra is falánk vággyal harangozott, gondozatlantág'a, gondolatai söté- j fedése, rikoltó jelzőtáblaként lobálták elé nyo- ! morusága stációit. És mindez önhibáján kívül történt. Ma | már csak homályosan emlékezett úgy ahogy ! elégedett múltjára. Harapás kenyérrel, va- I sárnapi puccal, itókával, olcsó nővel típusos j munkáséletére . . . Egy reggelen — jó egy éve már — a gyár | megszüntette üzemét, s ő is az utcára került. • Az első napokban nem gyűrűzött fel gondo- i lataiban aggodalom. „Ha nem itt, hát máshol" — vélte könnyedén. Szedte a sátorfáját, bo­lyongott, kilincselt uj hely után. De hiába kí­nálkozott. A legtöbb helyen szótlanul elutasí­tották, néhol rosszkedvű pár szóvá! magyaráz­kodtak: — Ja kérem ezt a munkátlansúgót a rossz gazdasági viszonyok okozzák. Pénztelenség van, szénhiány és sók az emberanyag. Rövidesen pénzzel se bírta a kudarcos ki­rí álkozást. Azt már megszokta a roboton évek | során, hogy magát egy nagyúri felsőbbség irányításaiba illeszkedő láncszemnek tekint­se és anyagnak akár a vasat, a fát a szeret, de társaitól elkülönbözőn nem gondolkozott e dolgokon, szívesen végezte munkáját és bol­dog volt. Népgyülésekre néha ha elcipelték, a beszédekre alig ügyelt, de a zaj, dörombo­lás, ielkesülés elementáris kitörései őt is el­ragadták. Higgadt parasztfempe ramentuma eke mögötti gondolattalan ballagásra' predesz­tinálta, de hogy sorsa a gyárzajgásba poty- tyantotta itt is becsülettel megállta a helyét. A munka folytonosság, a dologba hajló évek egyensúlyban tartották mert valahogy a föld­munka állandósult egyformaságára emlékez­tették. Újságolvasó, ágáló társait idegéről nézte. Urféle — intézte el őket és bizalmatlanul el­húzódott És most, hogy kihullott a folytonosság- j ból, gondolkozásra kényszerüli, de suta elszá- j mással a tények mögött tapogatózott. Szén- i hiány, gazdasági viszonyok leromlása, elsza-': porodó emberanyag, e hihetetlennek látszó megokolásokkal nem bíbelődött soká, kevés­bé homályos valaminek, inkább egy személy­nek, az ismeretlen hatalmasság valamelyiké­nek tudta be mimkátianságát. Járt, kelt, ténfergett, szapora kézzel bár- j milyen munkát elvállalt volna, de a balsors j üldözte, mindenütt tulsokan voltak. Bolyon-1 gása közben mire falura vetődött, tökéletesen! lerongyolódott. Fásultsága ismét reménnyé elevenült. Itt lelj meg a munkát, otthont, az embersége becsülését. Derűs arccal kilincselt, de bizakodó mosolya hamarosan tétova bámu­lattá hervadt. Itt is morcosak az embararcok. becsapódnak az ajtók, s ha munkát kér. még zabolátlanabb az indulat. Becsmérlő szavakat j csapdosnak fejébe: kölönc, munigya, a ku-i mondta, — s egész lénye a testi jólétet illusztrál­ta. Az éttermek is széditően előkelőek voltak. Gyula öntudatosan lépkedett el a hófehér terített, asztalok között, Iluska, kicsit nyomottan ennyi előkelőségtől, —- követte. Az' ura kényelmes he­lyet választott, aztán széles'gesztussal nyúlt az pt- Jap után. Amig a levest válogatta, a pincér egy üzenő mosolyt küldött a fejük felett egy7 másik pincérnek. . Hát te angyalom, mit eszöl? — kérdezte Gyula a várakozó pincér előtt. Amit. maga, — mondta Ilus. -=- Hát ililogass, válogass rózsám. — ami csak tetszik! — Odanyujtottá neki az étlapot. — De hisz az nem olyan fontos,*— rebegte Ilus. elpirulva, mert restelkedett a pincér előtt. -Végre is az ura megállapodott. Minek rendel annyit, mondta az asszonyka, mikor egyedül voltak. Anya mindig azt mondja, hogy jxz ember vendéglőben csak valami gyorsan sültet egyék. Azt nem pan­csolhatják. No, de fiacskám. — mondta az ura oktatóau. itt csak nem smucigoskodhatik. az ember! Ilyen előkelő helyén! Mikor Ilus kicsit forgolódva né­zegetni kezdte az éttermet, a pompás lámpákat a plafonon, rászólt: ugyan fiam, ne forgolódj, — itt az nem illik. — De hisz uj épület, — min­denki megnézi, — válaszolta az asszony kicsit, bosszúsan, s csali most tűnt fel neki és szinte el- hülve nézte, hogy7 az ura éppen hogy marokra nem fogja a villát. — Még kora ebédidő volt, az étteremben kevesen voltak, tőlük a- negyedik asz­talnál két ur meg egy hölgy ült. Néha odanézték. A hölgy, már kicsit idősebb korosztály, • egészen világossziükében, s a nyakán egy tompán fénylő, hosszú gyöngysor. Ilus egy7 szempillantás alatt látta meg mindazt s áhítattal szívta magába a na­gyon tiszta, csöndes eleganciát, ami onnan áradt. Harmadik tál ételnek, valami paradicsomos rostélyost hozatott az ura, s mikor ezt szét akarta metszeni, a sikos ezüsttálban megcsúszott a kése és kilottyant a piros mártás. Jesszusom, — mondta Ilus ijedten s az ura is hirtelen behúzott nyakkal jobbra, balra pillantgatva, az asztalkendővel igye­kezett hamar felmártogafni a .zsíros tócsát. Ejnye, ejnye, csóválgatott kicsit lehűlve. Már az asztal­kendő is tele volt piros foltokkal. Ilus látta, hogy7 a pincér sarkonfordul és hirtelen eltűnik a spa­nyolfal. . mögött. Nem mert az előkelő társaságra odanézni. Most már csak kínlódva evett s mikor a pincér tányért váltott, kenyérkosarat, mustárt A íeofelzbosabb < és legenyhébb \ csokoládé < hashajtó \ PBIsrakaU 1 Varas Rák \ Bratislava < Egy deboz ára 3.8ÓK8. i ■ * u> «i tyák rávicsorognak és nem akad ember, aki a sárból felemelné, feiéhajlő érzéssel becsüle­tes beszédéi igaznak hinné és az áhított mun­kához segítené, a munkához, ami nélkül nem ember ... A jó falu, a tiszta falu elcsukózkodott s a csavargó itt sem férkőzhetett talpalatnyi helyhez, amely megcövekelhette volna. Dideregve dobogatta lábait a süppedékes dülőuton. Ma még harapás kenyeret se evett. Éhség-nyütte fantáziájából délibábos képek szakadtak: Illatosán felpárázó levesgőz csapó­dott arcába, öblös tálakban ormótlan husdara- bok hevertek, egy tányéron ropogóhéju ke­nyérhalom és ő gá Halon mohósággal nyeli az izes falatokat, inig rágóizmai tehetetlen görcsbe csomósodnak . . . Bíbelődve nyagátta. nyugtatta magát. Lár­mázott, istent kérlelt, poklot idézett. A hideg átbuggyant rongyain és csontjait birizgálta. Már ugv érezte, mintha kőoszlopok tömbösül­nének keze} helyér. Most tudatában dobódoti a gyűléseken elkapott pár szó: a ki­zsákmányolok, jólétben tobzódók, nemdolgozók a szegény munkást csak kiuzsorázzák . . . Elcsigázott aggyal Lidérces összefüggést kere­sett: tán java erejét kihasználták, azért nem kellett többé"? Hideg, éhség, emésztő egyedül- ség tornyozta gyengeségét. Aludni vágyott, s bujtató-meleg dunyhák férkőztek szeméhez, alattuk szuszogó, jóllakott emberek. Lábai zsibbadtan összegabalyodtak. Env- arra kapdosott segítségért. Pár lépésnyire egy szál maboglya terpeszkedett. Odavánszp vgott. és az ormótlan csomóra roskaclt. A fagy bo- szorkánytáncQt dobolt körötte, vertarany asz­talokon izes ételek zsúfolódtak és csillogó kön­tösű asszonyok bontolt hajukat. « boldog mo­sollyal örökáiomba omló testőre 'tiÖglyá/Ják ..

Next

/
Thumbnails
Contents