Prágai Magyar Hirlap, 1927. január (6. évfolyam, 297-24 / 1335-1358. szám)
1927-01-16 / 12. (1346.) szám
1927 január 16, vasárnap. ^^(MiVVAfitAR-HrRIíAE állitgatoít a pecsétekre. Mind a kelten kicsit szófián ok lettek. Hihetetlen megkönnyebbüléssel hagyta ott llus az. asztalt, mikor a hosszú menü végére értek, —• hogy egy kis ebéd utáni sziesztára autón induljanak vissza a-szállójukba. Nagy programjuk volt erre a pár napra, de nem jól indult a dolog. Holt szezón volt még mindenütt s igy opera helyett csak orfeumjégy lett az estre, — aminek úgy magában Gyula igen megörüli. A késő délutánt kint. a zöldben egy nagy kávéház teras án töltötték. Gyula itt is mindenfele jókat rendelt s mig az asztalon fekvő lapokat nézegették a szék támlájára téve kezét, mintegy* körülölelte az asszonyt. Iluskfit feszélyezte a dolog. Szerette volna mondani, vegye le a karját, de nem merte. Alázkodón tűrt. Istenem, gondolta, milyen más itt minden! Otthon, ha igy kedveskedett, s látta, hogy az anyja, a húgai, a barátnői, ki megértő szeretettel, ki kíváncsiskodva, vagy kicsit irigykedve nézik, örült és büszke volt rá. Most úgy volt valahogy, mintha kilépett volna régi magából s idegen, figyelő szemekkel járna és nézne kettőjüket. A fagylaltja felett elnézegette a lassan mind sűrűbben gyűlő vendégeket. A zenepavilonba felvonultak a muzsikusok s a halk beszéd, a kiska- nalak, tálcák zörgésébe egy-egy gyors hangoló skála vegyült. A szomszéd asztalkánál egy világosszürkeruhás fiatalember foglalt helyet. Ha most az ura megfogta a kezét, vagy a fülébe súgott valamit, kelletlenül mondta: ugyan ne... s a pillantása a szomszéd asztalhoz reppent. A fiatalember haboskávét rendelt és újságot olvasott. Arra is nézett véletlenül, — mintha érezte volna Iluska tekintetét, de a pillantása lesik- lott róla s megint az újságba mélyed!. Ilus hátradőlt a széken. így teljesen profilba volt tőle. Enorgikus, szép metszésű arc, a fül, halánték, a fejforma nagyon intelligens. A keze nagy és fehér. Ilus előtt az újságon ott feküdt az ura rövid, széles keze, jó vörös barnán, a nagyon csillogó uj karikagyűrűvel. Mint egy szimbólum, úgy feküdt ott az a két kéz. És lassan, mig elnézte az utolsó hetek minden izgalma, minden robusztus kispolgári erotikája úgy meggyűlt, oly mérhetetlenül belefájt. a leikébe. Valami lassan kibom- iott, valami messzi szédület álma szállt most a szivére, valami nagy, nagy elvágyó, idegen boldogság reszketett beléje s ez alatt az eltűnődő csöndes perc alatt elmélyült, a véréig égett. Fel- sóhajtott. A fiatalember most cigarettára gyújtott, a szemöldökét összevonta, mig erősen szitt & egy kis ideges mozdulattal dobta el a gyújtót. A még égő gyújtó Ilus lábához esett. A fiatalember felugrott, de Ilus már rátette kis cipőjét. — Pardon, bocsánat, — mondta a fiú és tökéletes udvariassággal meghajolva, mosolygott. — ó — semmi, semmi, —.rebegte az asszony és elfordult, mert a hirtelen szivébe tóduló örömtől nem mert visszanézni. — Mi az, — kérdezte az ura. .— Semmi, — mondta néki is s elnézett messzire a fejek felett. Mikor ja másik asztalhoz ismét, kicsit félve visszanézett, látta, hogy a fiú felállt s integetve .köszönget egy feléje siető hölgynek. Aztán a hölgy is leült az asztalhoz. Nagyon ápolt volt, szőke s asszonyosan, puhán telt, a szája piros és folyton mosolygó. Ilus tekintete egyre odatévedt. Beszélgettek. Hogy mit, nem értette odáig, de látta, hogy színlelt közönyük dacára elthatatlan fény ragyog szemeikben s hogy a férfi keze egy becéző simogatásra hozzáért egyszer az asszony kezéhez. Lassan beesteledett. A villanykörték enyhe fényt szórlak és sokan ültek szerte az asztalkáknál valami édeset szürcsölve. A zene ismeretlen darabot játszott, egészen pianó ömlött el a sok ember felett. Valahonnan nagyon messziről egy villamos sivitása hallatszott s egyszerre, mintha mindenki abbahagyta volna a beszédet. Iluska úgy érezte, hogy fentről, a már kigviiló égről hull most alá valami mérhetetlen szomorú me- Jancholia. És egyszerre megérezte a hirtelen el- csöndesedést, az estét, a kora őszt — és úgy beleik,it minden, az egész világ, a végtelenség nagysága, az élet titka és az ő és minden lény semmis s a végtelenbe elvesző kis exisztenciája. A szive megreszketett. Felnézett a sötét lombok fekete csipkézetébe s a szeme megtelt, könnyel... Az ura egyszerre rászólt. Ijedten nézett vigasza s az arcán végigcsurgott egy könny. — De szivem. — hallotta az urát meghökkenve és ér- ! elmeden arccal mondani. Hirtelen felállt. Menjünk innen, menjünk, — mondotta. S a könnyeit vissza tartva megindult a kijárat felé. Még hátranézett s látta, amint az ura kapkodja össze a kabátjukat, az ő kis tarsolyát. Istenem, Istenem, — csak el innen, — mondta magának. Mennyi idegesség, mennyi fájás, mennyi más élet jön itt felém. Hogy éljek aztán tovább? — Haza Gyula, csak haza, — sürgetett. .. A szállóban aztán összekuporodva a díványon még sokáig sirt. Az ura átkarolva, ügyetlenül és megzavarodva vigasztalhatta. Utazzunk haza! — mondotta egyszerre nagy, előtörő zokogással. Holnap reggel utazzunk Gyula! Menjünk! És érezte, hogy jó lesz minden. Hogy nem basonlitgatja majd a maguk egyszerű lényét és nem látja azt a nagyon más életet, azt a nagyon sok szédítő lehetőséget, ami tőle elmaradt. Kicsi lesz minden majd megint, szűk és az övé. És megmarad mégis egy kicsinyke illúzió, hogy élni lehessen. Hát édes szivem, — akkor utazzunk! — hallotta ekkor lehajló feje felett az ura szavát i's egy kis megbékülö melegséggel bujt a maga nagy, paraszt emberéhez. Baudelaire sírjánál Olyan jó elbodyengaii néha fáradt, sugaras ősridőbe®. A sírokon már tél dalai s néma., fakó árnyak suhognak a montparoassei temetőben. Fej tartanak és messze tűnnek, csak egy ül ott a szürke hanton. A* arca sárga, vérteden. Ajkán a szó: mámor és halál: parancsot ád, remegve hallom Indulót zugát bűnös igék fekete sipú orgonáján. Itt minden zsoltár átkozott! Elnyűtt enibersziveu dobolva litániára hív a Sátán. Párté. 19*26. Fehér leplet saaggat a jajwó az élet ennyi: végigélni pórén a véres csókokat. FvToé Gyöoyörasssony! — s « régén minden szerelmet elvetélni. A Tűzben van az élet és a cél. Testűnkre már vijjogva jönnek a keeaelyük: az éhes évek. A Tűz örök: lobogtassátok fáklyáját a gyilkos örömnek A montparnassei temetőben zokog a füzek száraz ága. Egy roskadt sir ma lángra gyűlt és fölötte halálfeketén kinyílott a Romlás Virága. , tVlvedi László. LÁSS!... Irta: Schalkház Sára József, a vak koldus, ott ült szokott helyén. .Közömbösen, fásultan, megszokottan kunye- rálta monoton hangja az alamizsnát. És közömbös, fásult hangon köszönte meg az odavetett pénzt. Végigtapogatta érzékeny uj javai, ha érdemes volt, valamivel hangosabban énekelte a hálát. S csak tengette az életét, mások odavetett, nyomorúságos pénzéből. Mindennap uj közönnyel ült helyéra, mindennap az egyformaság dermesztő valósága terpeszkedett szét rajta. Egészen közönséges, szürke, mindennapi vak koldussá lett volna, ha vakságának oka s a?, a rémes, szörnyű, vad éjszaka nem ujult volna fel néha emlékében. De ha nagyon-nagyon szétterült rajta a szürkeség, megszokottság, vad erőszakkal, önmarcangoló fájdalommal és dühvei idézte fel vaksága kezdetének első lázas, véres éjszakáját. Mert ezt az éjszakát nem törölte, el az a harminckét esztendő, ami azóta elhagyta életét, nem homályositotta az a sok száz hét, nem távolította el az a sok ezer nap. ami azóta lemorzsolódott, kiesett életéből. Emlékezeti. Emlékezett gazdagságára, jólétére, amelyben nyugodtan, biztosan élt, az örömre, vigasságra, mellyel nyugodt, boldog életét derűsebbé, vigab- bá tette életének büszkesége: fia. De ilyenkor, az emlékek ilyen feltódulásakor ökölbe szorult keze és közömbös, megszokott, kolduló szavakat morzsoló száján szakadozottan hör- gőtt az emlékezés fájása. És sokszor belevágott, beledübörgött kolduséletébe ez a marcangoló emlékezés. És sokszor dühöngött földhözcsapott tehetetlenséggel. Saját maga szaggatta fel gyógyuló sebeit ismét véressé és csikorgó szájjal, torzult arccal zuhant az emlékezés mélysodru örvényébe. És meri csak magának élte ezeket a véresen fájó emlékeket, senki sem tudott róla. II. Egysze** valami csodálatos dolog történt. Iíeves i jártak az utcán, csak néha-néha ment valaki mellette el. Közömbösen ült József, az öreg, vak koldus. Lépteket hallott. Lassú, nyugodt, kimért járással járt, aki jött. József kinyújtotta tenyerét és megkezdte szokott, kunyeráló mondókáját. S pénztváró, alamizsnára szoruló tenyerébe egy meleg, erős, kérges tenyér simult. József ujjai csodálkozva fogták át az ismeretlen kezet. S valami ismeretlen, de nagyon jó melegség szédült fel benne. És monoton hangja csodálkozó, bátortalan örömmel, csendült: — Köszönöm... köszönöm ... Az idegen kéz végigsimitotta a koldus piszkos kezét és egy kedves, mély, nyugodt hang szólalt: — Nincs semmim ... — Köszönöm ... köszönöm ... — tördelte ujultan József. —- Te nem tudod, mit adtál! Te idegen, ismeretlen, akit nem láthatok, te jóságos ... kezet adtál nekem... az utolsó koldusnak ... nekem... aki évek óta nem fogtam senki kezét! Az ismeretlen hangja mélységes szánalommal volt tele: — Ki vagy? És hogy hívnak? És mióta éled nyomorúságos életedet? József nem válaszolt. Kezével végigtapogatta a másik kezét: — Ki vagy te?... Én csak egy nyomorúságos koldus vagyok... Mi a nevem?... Van neve egy koldusnak? Van neve egy roncsnak? Van neve egy senkinek? Nincs! Nincs!... De te, te idegen, ismeretien, te egy hang a nagy némaságban, te ... ismeretien jóság ... ki ,vagv te? Az ismeretlen kérges tenyere szeretettel simogatta a koldus kezét: — Én? Valaki, aki szeretlek. Aki nem tudok mást adni neked, mint ezt. a szeretetek mint egy kézfogást, de meleget, szeretettel telit. — És még mondott néhány jóságos, mély szót és leült a koldus mellé és beszélgetett vele. És József, az öreg. vak koldus, aki éveken keresztül csak hideg pénzt kapott, most különös gyönyörűséggel élvezte egy ismeretlen jóság melegét. >' - ,Érezte, hogy van valaki, aki nem meg}* mellette közönyösen eL akinek nem teher as 6 vaksága, aki érdeklődik iránta, aki tudomást, vett róla mint élő emberről, aki nemcsak koldust lát benne és ez az érzés elöntötte és kirántotta közönyösségéből és beszólt. Beszélt. — Nem voltam mindig ilyen, — kezdte lassan, nehezen, — nem voltara mindig ilyen. Nem szorultam mindig mások kegyére, szánalmára. Jómódban és boldogságban éltem. Gazdag voltam. Családom volt. Feleségem és gyermekem. Oh: az elsők közé tartoztam Betlehemben! Nyugodtan és szépen éltem. S egy éjszakán megsemmisült minden! Egy éjszakán!... — itt elhallgatott. Az emlékek véresen lángoltak fel benne és hangja megbicsaklott. Kis. rövid csend volt. — Akarod, hogy elmondjam neked? —• kérdezte aztán, majd sietősen hozzátette, — ha nem akarod, akkor is elmondom. Mert itt kell maradnod és meg kell hallgatnod engem. Még sose beszéltem erről senkinek, de ma ___ma úgy érzem: ke ll, hogy elmondjam! Neked, ismeretlennek, akit sosem láttam és sose fogok látni. Meg kell hallgatnod! Meghallgatsz? — kezével megtapogatta as ismeretlen kezét és valami különös, féí lénk meneküléssel simult keze az ismeretlen l kezébe. ! Az ismeretlen kéz megszorította az ővél. Bá- í toritólag, biztatóiig. És József kapkodva, lihegve, az emlékektől 1 gyötörten beszélt: i — Rettentő éjszaka volt... Nyugodtan, bé- í kén pihentünk ... Vad lármát hallottam ... Vö- ; rös fáklyafény világított az utcákon... Az ajtót rugdalták.'., a feleségem ijedten, rémülten ébredt ... a fiam sírni kezdett... az ajtót berúgták ... katonák ugrottak be öten, vagy hatan, vágj’ többen, nem tudom... „Hol a gyerek?" ordította vadul az egyik.., Kettő engem fogott le tehetetlenné ... Feleségem a gyerekhez rohant... ellökték... ón dühöngve ordítottam: ne bántsd a fiam!... De az egyik felkapta... a fiamat... megrázta... „Ez a zsidók királya?" röhögött durván ... hallottam a fiam borzalmas sikitását— őrülten, dühöngve szakítottam ki magam... egyetlen szorítással megfojtottam a gyilkost... akkor mind nekem estek ... a fejem zúgott... félig agyonvertél fetrengtem a földön... mellettem a gyilkos ... és a feleségem mély, nagy ájulásban ... társuk haláláért házam felgyújtották... az asszony benn égett... engem megmentettek ... megmentettek az életnek!... Milyen életnek?!... feleségteken ... gyermektelen ... világtalan.., vagyontalan... Vasszoritással markolta az ismeretlen kezét s az ismeretlen kéz megrendültén, szánalommal simogatta. — Egy gyerek sem. menekült... — folytatta sötéten, — egy nagy siralomház volt akkor Betlehem ... sok-sok kis élet hullott akkor sírba ... egy éjszakán ... mind meghaltak a gyerekek ... mind meghalt a jókedv... mind meghalt az öröm... minden vigság zokogásba fulladt... de nem... nem... — gyűlölettől, irigységtől lobbant hangja feketére — egy megmenekült... egy egyetlenegy ... talán épp az. akit kerestek ... megmenekült... megszöktették előző éjjel... egy anya nem sirt gyermeke után... egy apa nem gyászolta fiát... Mért kellett, ennek az egynek lenni?!... Látod, talán beletörődtem volna, ha egy sem menekült volna meg... de igy... az egy... az emlékezés erre aa egyre... ez felkavar ... ez nyugtalanít... Oh, hogy szeretném látni azt az egyet... Ma már férfi... erős, egészséges ... nem tud arról a szörnyű éjszakáról nem hallotta az anyák őrjöngését... nem hallotta j az apák jajjá!... mig én itt fetrengek a porban... I az emlékektől véresre marva... — nehéz, hosszú, j hörgő sirás markolta meg a torkát. Nagy. félelmes, rémi tő csend terjengett az is- I meretlen és a koldus között. S ebben a nagy csendben szakadozva, küzködve nyögött a vak libegőse. Lihegő, szakadozó csend volt. Aztán a .libegős is eltűnt és nagy némaságban .ültek. — Ha legalább látnék!... —- dübögött bele a.nagy csöndbe a vak koldus keserves vágyódása. ! Az ismeretlen biztatóan szorította meg a koldus kezét: — Fogsz látni! — mondta oly erős bizonyossággal, oly hatalmas határozottsággal, hogy á vak keze ijedten rebbent meg. De mindjárt gyengültem esett ki az ismeretlen kezéből: / bssbbbss^ssssssbsssbsssssi ~ Ne tréfálj... és ne kelts bennem hiába- váló reménységet! Nincs orvos, aki meggyógyítana, nincs orvosság, amitől meggyógyulhatnék ... — mondta mély szomorúsággal. Az ismeretlen felállt. Különös, raegindull ünnepélyességgel mondta: — Mondom neked: meg fogsz gyógyulni! Csak légy türelemmel. Nemsokára újra itt leszek b itt lesz Ö, aki meggyógyít. Csak légy türelemmel. József megrendültén tántorgott fel: — Nem értem... néni érteni... de hiszek neked ... hiszek hangodnak ... jóságos hangodnak ... Az ismeretlen bucsusan fogta meg a koldus kezét: — Légy türelemmel. Élj addig türelmesen, békésen... S igyekezz szivedből elűzni a réme két, a gyűlöletet és a vad emlékeket. József erősen szorongatta az ismeretlen keze*: — Mondd, ki vagy te? Az ismeretlen egyszerűen, csendesen mondta: — Simon vagyok, Alíeus fia. Galileabeli halász. — Légy áldott jóságos szavaidért Simon, Aí- feus fia. Türelemmel várok rád. Aztán leült ismét ős éber, figyelő füllel hallgatta a távozó halász egyenletes, komoly, kimén lépteit. III. És József valóban türelmesen élt. Türelmesen várt. De néhány hét múlva érthetetlen izgalom csapott le rá. Különös izgatottsággal járkált, tapogatózott a nagy sötétségben. Nem lelte helyét sehol. Már nem koldult, nem könyörgött, maga sem tudta miből élt néhány napig. Egy napon a hirtelenjött nagy nyugtalanságot hirtelenjöft nagy, széles nyugalom váltotta fel. Nyugodtan, nagy-nagy békével tilt szokott helyén s csak egy bizonyosságot érzett: — Ma eljön. És eljött. — Jöjj, József, — mondta Simon. És József felállt. Keze nyugodtan feküdt Si- i mon kezében. Nyugodtan és kiraérten haladt, mint Simon. — Nem kérdezed, hova. kihez visflek? Népi akarod tudni, ki Ö, aki meggyógyít? — kérdezte Simon kissé csodálkozva. József nyugodtan, csendesen felelt: — Látni fogok. — És nagy-nagy bizonyosság csendült ki hangjából. — Hiszed, hogy meggyógyít? — Hiszem... és tudom. Aztán nem beszéltek, csak mentek. József élénken, ébren figyelt. Úgy leste füleivel a hangokat, mint mások szemükkel az érkezőt. Simon megállt. És József is megtorpant. Nem hallott, semmit. De érezte,* hogy többen vannak körülötte. Fejét zavarodottan szegte előre. Tájékozódni akart. Nem tudta merre áll, aki meggyógyítja. — Mester!... — mondta Simon, íme itt van. akiről beszéltem. Most, most hallotta, hogy valaki felállt, kiegyenesedett. Arcát arrafelé fordította és erősen figyelt. Nem hallott semmit, de érezte, hogy nézik, erősen, mélyen, mindentlátón. Megrettent ettől a nemlátott nézéstől. Lezuhant az ismeretlen előtt: — Uram!... segíts rajtám... — könyörögte — Mit akarsz, hogy cselekedjem neked? — csendült fel egy hang, de ez a hang oly csodásán szelíd, biztató, mmdentbetöltő volt, olyan zengő, lágy', igaz, hogy József hirtelen nagy hittel emelte fejét Felé: — Uram... hogy lássál:! Egy kéz suhant feje felé és pár pillanatig ottmaradt feje föllölt. Csodálatos, titokzatos melegség sugárzott ebből a kézből. Aztán érezte, amint egy arc közeledik felé... mindig közelebb ... közelebb... közelebb... már ott volt egészen az ő arca előtt... egy gyenge leheletek érzett... különös * illatot... elkábult... ismeretlen nagy félelem ájuldozott benne... világtalan szemeit lehunyta'... halk. nagyon halk suttogást hallott. — Láss!... Nyílalás rázta végig testét. Hirtelen kinyitotta szemeit. Csodálatos mély. tiszta kékséget látott ... Ar eget... Hihetetlenkedve, ámultán, csodálkozva, ká- bultan bámult ebbe a szép kékségbe... Csak nagyon lassan kezdett, látni s akkor látta, hogy az a mély, tiszta kékség... két szem* S ez a szem oly végtelen jósággal, szelídséggel, szeretettel simogatta körül, hogy József szinte megrettent ettől a nagy-nagy jóságtól. A Gyógyító most kiegyenesedett é? csendes mosollyal nézte Józsefet. •József még mindig kissé ká Irattan meredt szét maga köré: Látott!* Látott! Szája" nyílott. Nehezen, roskadozva hörögtek torkában a hangok. Szeretett volna valami nagyot, . gyönyörűt kiáltani, valami csodás, felzengö hangon hozsatí- uázni. kitárta két karját, arcán diadal világított. ragyogott s már-már ajkán lebegett az ujjongó himnusz, de aztán megroskadf, látó szemét elfutották a könnyek és könnyesen, megrendelten le^ 60 millió koronát fizet ki a 16.-ik esi. osztály sorsjáték. Húzás már január 2l-én. Árak: Vs sorsjegy 10 Ke, V4 20 Ke, Vz 40 Ke, Vi 80 Ke. Rendelieü levelezőlapon V. Hrabanek & Co., Praha H., Vaclavské nám. 56. Szerencse bankáránál. 9
