Prágai Magyar Hirlap, 1927. január (6. évfolyam, 297-24 / 1335-1358. szám)

1927-01-16 / 12. (1346.) szám

^ ULAPI RQDAI1MI.MEII1EKLET& » <~ fl Kulturreferátus » irodalmi pályázata 'Reflexiók a Magyar Néplap cikkére — Mi a pá­lyázat igazi, célja ? Azt bíttem már, hogy a kulturreferátus pá­lyázata, mely k magyarság terüietveszteségeire akarta fölhívni a mai Szlovén szkó és Ruszinszkó területón a történelemmel foglalkozók, de a nagy közönség figyelmét is, nyomtalanul és minden kü­lönösebb érdeklődés nélkül jelent meg az összes magyar lapokban, szépen lejár a határideje s mint „meddő pályázat" elraktározódik a többi sok mellé. Erre a pesszimizmusra éppen elég okom van, hiszen napról-napra látom, hogy közönségünk valami öngyilkos közönnyel viseltetik a kulturális ügyekkel szemben. Ez nem akar szemrehányás lenni, mert ért­hető. A zűrzavaros életválság a a kenyérgond minden energiát lefoglal, különösen a magyarság kullurrétegóben, a középosztályban. Ami esetleg mégis megmarad bolőle, azt fölemészti a napi politika meddő, de annál inkább előtérbe állított aktualitása. A kulturális élet nyugodt és gazdag közéletet föltételez, enélkül, éhezve, megvetve ki- gúnyolva csak a rajongók és apostolok tartanak ki az élet mélyebb lényege mellett, a nagy kö­zönség kulturvágya és kulturcselekedetei elfel- szinesodnek. A maihoz hasonló élet válságoknak mindég meg voltak az azonos szimptómáL hogy a kulturólet elsekélyesedett s csak a külsőségei ma­radtak meg. Nagy és örömöthozó meglepetés volt tehát szá­momra a Magyar Néplap január 4-iki V. dr. jel­zésű cikke, mely nem frázisos örömrivalgással fogadta a pályázat kiírását, nem hozta le kom­mentár nélkül a pályázatot, — mint a. többi újság — nem csak éppenhogy kommentálja, de szakér­telemmel kritizálja is a pályázatot. Elismerem, hogy sok tekintetben igaza van. V. dr.-nak. Elis­merem, hogy * pályázat „íormulázása s kidolgo­zásának feltételei nem felelnek meg teljesen". Jól tudtam ezt a pályázat meg-^ormulázásánál*1 s hogy mégis csak igy tudtam valahogy a pálya- tétel mögött álló nagy eszmekor és óriási feladat közelébe férkőzni, annak oka egyszerűen az, hogy •!—f „szegény ember vízzel főz" A pályázat genezise az, hogy » Központi' Iro­da megbízott * rendelkezésére álló összegnek valami aktuális kulturális pályázni; által való föl- használásával. Az összeg kevés, az. aktuális kuk turmunka rengeteg sok! Ha úgy akadna néha mecénás, akinek a szlovenszkói és ruszin- szkói magyar élet legmostohébban kezelt, de legfontosabb fázisán, a kulturális élet szükségle­teken akadna meg a szeme, az elé a jobb időket váró kultureszmék egész raktárát ki tudnám te­regetni. ÍJgy látszik azonban, a mecénások fajtá­ja kiveszőben van, az önzés és anyagias gondol­kodás orgiája a mának, ennek a minden hasonló kornál betegebb korszaknak legszomonibb kór­jelensége. Hogy a nagy eszmeraktárból a legaktuáli- sábbnak mért éppen, évszázados, porbatemetett igazságok felkutatását találtam? ügy látszik, nem. magam voltam ezen a véle­ményen, mert - V. dr. cikke maga is elismeri hogy ez a pályázat „nagyon is időszerű", „eg je­nesen nemzetfeufartó munka ezt a mi .jakunkat, történelmi szerepünket megvilágítani .3 -imi leg­fontosabb, a köztudatban meggyökereztetni". Nem vagyok hivatásos történelemtudós, de hi­szem és vallom, legszentebb meggyőződésem, hogy a magyar történelem a mi mai életünk bibliája, melynek „versaíe diu, versaíe noctuque" a leg­első parancsszava. A magyar műk a mi kiélésünk megrendüli eteden talpköve, a múltúnk egyúttal gyökerünk a földben s ha ezt a i'öldbeepltett alaT pof. ki nem ássuk az évszázadok portengeréböL, a hamisítás, rágalom s a földhöz való jogunk elvi- tatása ellenében nincs mit felhoznunk szívós, ál­dozatos kim áradásunk argumentuma gyanánt!' .Óh, nagyon jól tudom, hogy a pálvadij maga és a háromnegyedé vés határidő a pályatétel mö­gött lévő munka komplexumhoz, annyi, mint hogyha valaki egy zsebkéssel fogna hozzá egy ős­erdő kivágásához. De aki életet akar, termőföldet a bozót, helyén, annak nőm bugylibicskával, de 3, puszta tiz körmével is hozzá kell fognia az irtáshoz. Ezért hagytam különböző lehetőségeket a pá­lyázatban részletkérdések megoldására, vázlatmun­kák beadására, ezért ígértem meg inkább jámbor óhajból, mint biztos tudatból a pályadíj megol­dás át Is. Valami, — megvallom. — naiv, optimista bit­tér'reméltem, hogy a. kérdés fontosságát nemcsak három ember, —• a Központi Iroda igazgatója, aki a pályázatot jóváhagyta, V. dr., akitől az egyetlen visszhang jött felém s jómagam, aki a pályázatot jól-rosszul megfogalmaztam, — fogja értékelni, de, hogy az oly széleskörű érdeklődést fog kelteni, amilyet megérdemel. Reméltem és vártam, hogy az érdekelt és példakép is aposztro­fált területek még ma is magyar földbirtokosai megértik a hivó szót s niunkakészségge], pénzbeli és erkölcsi támogatással sietni fognak a pályázat­nak a mi nagy-nagy szegénységünkből származó hiányosságait pótolni. Azt, hittém, — fájdalmas csalódásaimban is elpusztíthafatlanul megmaradt szent hitemmel, — hogy ha Sárosban, Szepesben. Turóc-, Trencsén- megyékbeÉ s mindenütt máshol, azon magyar csa­ládok késő unokái, melyeknek ősei akkor nyer­tek itt domíniumot, mikor még váraik, kastélyaik, udvarházaik közül a föld népe is magyar volt s ma magyai’ vezetéknéven, de szlovákul szólítják meg a magyar jobbágyősök szabad szlovák uno­káit, — mindenütt, ahol a falvak, határrészek, dűlők, patakok, várromok, szóval minden, ami ál­landó és örök magyar nevükkel, ha elkorceositva is az eltemetett magyar múltról beszél, — mon­dom, azt vártam, reméltem, hogy ezeknek a ma­gyar uraknak, ha elolvassák a pályázatot, (de váj­jon hányán olvassák el?) megdobban az a magyar szivük és félretéve az alaptalan félelmet a sú­lyosabb megadóztatástól, a szigora földbirtokre- farmtól t> más ilyen ürügyektől, melyekkel szere­tik közönyüket takargatni, sietve sietnek legelső- sorban az ö igazuk, a föld begyökerezett élet joguk felkutatására pénzt és segítséget adni. Nem történt meg. Am, ami késik, nem múlik. És ha a magyar közönség, de különösen azok, akiket a kérdés legelsősorban kell, hogy érdekel­jen, a magyar földiértofkos osztály, megérti a leivé szót s a tudományos kutatásra anyagi eszközöket bocsát akár a kultnrreferátus. akár a szegénysé­gükben a tizkörmükkel is őserdőt irtó magyar kulturégyesületek rendelkezésére, akkor a pályá­zatok kiírásában — fogadom — nem lesznek szépséghibák. Ssiklay Ferenc. . Régi dalok csókja rajtam... „Ha bemegyek a korcsmába bort inni, én Utánam sírva ne járjon senki", nem tartozom számadással se nőnek, se gyereknek, magam mérem időmet, Legény vagyok, pazarlóm szép időmet A korcsmában megeresztem tüdőmet, csodát csinál bennem a szöilőnedü s vályogvető karján a rossz hegedű. A hegedű: nóta-rejtő kalitka, cigánykézben van a kulcsa, a titka, hegedűből régi dalok repülnek, szájamon is, szivemen is megölnek. Régi dalok esók>a rajtam kiviről,.. Jöttek régi ember-lombok ágiról, ükapáink rég meghaltak, porlanak, csak a nótás Szenetek szálkának Az ember, aki az erdőre, a tengerre, a földekre, a nyaralókra, a szél járására % a mindenség fényjeleire figyelt, fönn. lakott a hegyen egy széles szikla tetején, szemben a tengerrel s vitorlavászon nadrágban ült egész nap egy széles ablak előtt A házat, amiben lakott, az állam építette, tehát nem volt kényelmes, ezzel szemben ügy nevez­ték, hogy szemafor. Az ember nevét, aki a házban lakott, nem tudta, senki.. Különben lehet, hogy egyesek tudták a környéken, de ez nem bírt fontossággal senkire. A szemafor előtt egy hosszú rúdon bőr- veder lógott, amiben az ember néha meg­nézte a csapadékot s följegyezte, amit ész­lelt egy noteszbe, a noteszt minden félesz­tendőben beküldte Parisba, a hatodik kerü­let csapad ékvizsgáló állomásának, ahol vi­szont egv másik ember beírta, a notesz tar­talmát egy vastag könyvbe, amit minden év végéit beállítottak többezer hasonló tartalmú kötet közé szerűmelláthaíólag azzal a. tenden­ciával. hogy az idők végéig megőrizzék a tit­kaikat. Valószínűnek lehet tartani, hogy a pontos kezelés dacára sem változott a föl]egy- /zések nyomán a földkerekség életében sem* MÜ. - f Ezenfelül, a csapadékon felül, a szemafor emberé felügyelt a környékre. A bőrveder és a rúd mellett még egv viharágyu állott rendelkezésére, amit éjjelre fekete viasz- kosvászoimal gondosan letakart. Ha a tenge­ren elsülvedt egy hajó, ha. a parton kigyul­ladt egv ház, a szemafor emberének. jogában állott elsütni a viharágyut s igv vészieteket adni részben a kerületi székváros tűzoltói­nak. részben általában az emberiségnek, részben, ha reménytelen volt az eset. a Min- denhátóuak. A szemafor embere tehát-lesben ült évtizedeken át fönn á hegyen s leste a jó alkalmakat, hogy elsülyedien egy hajó vagy kigyulladjon egv ház s ő elsüthesse a vihar- ágvut, ami neki részben szórakozást, rész­ben hivatalbeli előmenetelt jelentett. Délután háromkor a nyaralók a tenger partján feküdtek és lábaikat mosatták a ten­gerrel. A. férfi, akit a nyaralók közül elbe­szélésünk egyik hősének választunk, délben megevett egy tengeri pókot egészen egyedül az ebedhez s mert most tele volt a hasa. szo­morúnak érezte magát és egv pillantással a tengerre ezt. mondta;----grand miroir De mon désespoir.... Tényleg érzett valami szorítást a gyom­rában. A citált francia verset egy félórával előbb olvasta egy regényben, aminek szer­zője valószínűleg már másodkézből idézte a bánatos sorokat. Egyébként a férfi nem volt francia, hanem csehszlovák és nem szokott regényeket olvasni. Az asszony napkurát tartott és nem felelt semmit A férfi megfordult ■* forró homokban és arra gondolt, hogy meg kellene ismerkedni azzal a keletiesen kinéző úrral, aki egy 'asz­tallal mögöttük ebédelt s láthatólag' unja ma­gát A férfi is unta magát és kasziDÓzni sze­retett volna, de félt, hogy Franciaországban ezt a játékot nem ismerik. — Gondolod, hogy izraelita? — kér­dezte az idegenre vonatkoztatva a férfi az asszonytól, mikor futólag vázolta neki az is­merkedés ötletét — Nem. — mondta az asszony. — A tu­lajdonos beszélt nekem róla. Lihegett 3 hőségtől és csukott, szemek­kel mondta: — Egyiptomi. — Ah5 — mondta a férfi. - Egyiptomi? Érdekes. Pislogott a napban s azon tűnődött fárad­tan, hogy’ játszanak-e Egyiptomban kaszinót? Aztán ezt kérdezte: — Diplomata? — Miért lenne diplomata? — felelte az asszony. — Kalapgyáros. 'Waissnak hiVják. — Weissnak? E-vél? — Á-vaL Waisz. — Ah, Waisz. — mondta a férfi. — Szép, régi egyiptomi név. — No. — mondta később. — akkor talán méyis tud kaszinózni, S még később: — Egyiptomi. — mondta. S derülten vi­gyorogni kezdett maga. elé és megrázta a .fejét. Életüknek és a beszélgetésnek ebben a pillanatában történt, hogy fönn a szemafor­ban az ember hallható elégültséggel elsü­tötte a viharágyut. Először kis fehér füst ug­rott el az ácvu torkáról, aztán kipukkadt a hang. A szemaíoros ember ugyanis közben már észrevette, hogy ég az erdő. s* Az erdő a. nyaralói elep mögött húzódott meg egy dombon. Fáradt, és öreg fenyőmdö volt. A nyaralók kezdetben csak annyit, lát­tak, hoev az erdő füstölög. Hogy ezt jobban láthassák, úszónadrágban valamennyien fel­másztak a szép kilátás sziklájához s csopor­tokba verődve nézték a füstöt. Egyebet pilla­natnyilag úgysem tehettek. A gyermekék és az asszonyok érdeklődéssel és kíváncsian nézték. A férfiak férfiasai) és komolyan néz­ték. A férfiak között akadtak rögtön olyanok is. akik hozzáértéssel nézték. Vannak embe­rek, akik nem bírják el, hogy ne értsenek valamihez. A párisi diszmükereskedö fürdő- köpeuvben állott a szikla tetején s miköz­ben körülményesen a pipáját tömte, olyan arccal mondott valamit a Morlaíx-i patikus­nak a tűzre vonatkozólag, ami egyszerre el­árulta, liorv nem lepődött, meg a tűz fölött, várta ezt. ismeri a jelenség okát, tisztában van már a következményekkel is, mert éle­tében több Ízben foglalkozott már. egyéb dolgok között erdöégéssel, sőt, említsük meg, I ez a specialitása s részint szobája magányá- | bán, részint gyakorlatban szerzett már ta- \ pasztalatokat az erdőégés körül. Amellett valószínű volt hogy az egész ember életében most lát másodszor erdőt. A kis patikus he­lyeslőén pislogott, mert kopasz volt, vitor­lázni szokott, öreg volt, a fejét rákvörösre égette á nap s a felesége, aki empirederék- szabásu ruhában szokott megjelenni a kor­zón, többizbeD felszarvazta már s ezt az egész fürdő, beleértve a szemaíoros embert, tudta róla. Mit tegyen egy ilyen élettől meg­taposott. csöndes, öreg vidéki patikus, ba egy párisi diszmüárus az erdőégésről 1art neki előadást? Helyeselt és bólogatott szegény. * Abban mindenki megegyezett, hogy a tűzoltók már útban lehetnének. Aminek ideje is lett volna, mert az er- { dő komolyan vette a maga dolgát, ellentétben ! az emberekkel s roppant. íüstfellegekkel égni | kezdett. A szél, ami máskülönben szakadat- | la.-nul fújt a tenger felől, ez alkalommal pon- j t.osan az ellenkező irányból, Morlais felől | kezdett fújni, — „délnyugati irányból’* — mondta a tűrhetetlen diszmüárus, — s a füstöt .mint egy elszakadt plafoudot, merev és négyszögletes rétegben vitte a. nyaralók fölött egyre sűrűbben, egyre forróbban s egv | félóra múlva ez a füstmennyezet ott feszült a. nyaralók feje és az égbolt között. Forró pernye hullott A levegő nem volt fojtogató, ezt csak túlzók állíthatták s ilyen túlzók utó­lag bőven akadtak. A férfi, áld délre pókot evett karoníogia az asszonyt s összehúzott szemöldökkel nézte a vészes Jelleget Hall­gattak. Vannak az életben pillanatok, mikor hallgat az ember. A levegő nem volt fojto­gató, de 3 füst csípte a Szemüket s mindenki : nehezebben lélegzett. .... — Ha a szél megfordulna, — mondta 3 : diszmüárus. Nyugodtabb viszonyok között ezzel a szamársággal leleplezte volna, hogy | csak szaval és hasal s nem ért a dologhoz 1 semmit. Egv ötéves gverek mondhatta volna ' ezt. egv félhülve is mondhatta volna ezt, bá­náti sab bot már nem is lehetett, mondani a szituációról, olyan nyilvánvaló volt. hogy ii 1 1 a szél megfordulna, az persze kellemesebb lenne a nyaralóknak, mert elszórná fejük fe­jői a füstöt ellenkező irányba. Ezenfelül ki- : 'ősinyes önzés is nyilvánult meg a megjegy­zésben. mert a diszmüárus csak saiátmagára gondolt, nem az égő erdőre, aminek mindegy volt, hogy a szél elölről vagy? hátulról iuj- j ja-e? De. ahogv ez már lenni szokott, a leg- "j nagyobb banalitások adott, pillanatokban jel* i szavak értékét veszik fel s mindenki nyögni , | és morogni kezdte, hogy csakugyan, az ionná | 3 legokosabb, ha a szél megfordulna. A szél egy félórán belül csakugyan mer- Ő fordult. Ugylátszik mindegy volt neki. A ’ | füst.felhök most ellenkező irányba szálltak s | a nyaralók szabadou lélegzettel-;. —Föl az erdőhöz. — adta ki a jelszót a :j kibírhatatlan diszmüárus. •j S tömegben és úszónadrágban, mint az ! indiai zarándokok, elindultak a nyaralók az [ égő erdő felé. Most már többen vitatkoztak. ’ j mert valakinek eszébe jutott,'hogy égő ?.r- j dők körül árkot szokás ásói. Az illető ez' 1 \ olvashatta egyszer valahol. A többiek helye- | sélték. Ásó nem volt egynél sem. * Mikor a menet óvatos távolban megál­lóit az égő erdő előtt, már ott találta a tűz­oltókat, öten voltak. Egy szekéren jöttek, amit két habos ló húzott. Látszott a lovakon, hogy siettek. A szekéren egv vizipumpa, n - hánv fejsze s oldalvást egv létra pihen!. A ’\ tűzoltók vörös nadrágban, kék dolmányban - I fejükön sárgaréz sisakkal csoportban álltak ; az égő erdő előtt és tanácskoztak. Az erdő 'lakkor már több, mini egv kilométeres frn- ; toü minden erejéből égett. A szára/, szikkadt 1 fenyőfák recsegve lángoltak, néha óriásit U pukkadtak, mintha egv-ecv fenyőfa nem > várná be a tüzhalált. hanem acrvoulüm'-1 magái. A láng futott a földön a fák között. 1 ‘ fürgén zabalta a galyakat, gyanta szí c úszott- a forró levegőben. A nap, tejesen fölös) • gesen, augusztusi dühhel tüzelt az égő erdő*- re s a tenger, ami egv ellen mozdulatával \£­* gét Véthette volna ennek a baccbmm’u-k, 1 semlegesen simult meg az öbölben s égyk?d* -Ivüen csillogott Az erdő, ha szabad irodai-, t j mát kevernünk a leírásba, jajgatva, kétség* Régi nóták! úgy szeretlek titeket, hány nemzedék szirén-száján ültetek! Csókotoknál melegedtek, vigadtak toron, lakzin, vágy ha hazát sirattak ... Ti láttátok nagy Rákóczit, Kossuthot...- Magyar égen de sok csillag lefutott., mig szálltatok korról korra madárként s megleltelek tavaszváró madárként.. Vagy itt talál, vágj- uem a nagy Kikelet.., Régi dalok, megcsókollak titeket, szánjatok csak lombról lombra továbbra, vigyétek a mi csókunk is továbbra.., Ember vagyok, jó cimbora, jó magyar, borozáskor bűfel ejtő, fiatal. ..addig iszom, mig a világ világ lesz. mig az égen egy ragyogó csillag lesz..." 3féos László. Ég az erdő Irta: Márai Sándor,

Next

/
Thumbnails
Contents