Prágai Magyar Hirlap, 1926. december (5. évfolyam, 273-296 / 1311-1334. szám)
1926-12-25 / 292. (1330.) szám
17 1926 december 25, szombat. ■BiMWMH^nwrii'ii«Mii»aamirtjKa^ ^auiuiu ^EKGAI-AWá^AR-KÍRLAE Kurdy tanár ur morcosán néz a levegőbe. — Ha tisztességes, hiába írják, ha becsieden, el kell pusztai Inda! — Mindig ilyen voltál. — Mindig ez maradok. Harminc év inul* va is ez Vagyak. így akarok meghalni. Nem mozdul a karosszékből, onnan ordít rekedten és . elkeseredetten. Már nincs körülötte •senki, még mindig dörmög és dohog, hogy azon már változtatni, nem lehet. Megtörtént. És folyton ezzel üldözik, a régi dologgal, hiszen igaza volt és már régen elmúlt. Egy csavargó, haszontalan, izgága sitié- dér, aki részegen agyonlőtte magát! Egy kültelki kőműves fia, amúgy se lett volna bedől e semmi. Megebédelnek hármasban csendesen,, szó nélkül, halott unalomban. Égy diák nyit he, kcsztosdiu, a tanár ur kikérdezi,. de nem figyel semmi ne. A diák ■■meghajtja magát s kán egy. Most Marian.ne férje rohan be. • Kicsiny, .mérges ember, csak úgy pattognak a szavai. — Hozzám ne jöjjön többé vissza!! Utálom! Tönkretette az életemet. Elv ál ok tőle. Dé előbb Nyi Itt érben nyilatkozom. Hadd tudják meg másak is! Az egész város! Felelje tel nem vár. Ahogy jött, el is iramodik. . Kurdy tanár ur megrázza az öklét.. ■ Sokáig nem történik semmi. Ekkor- égy kopott, csontvázszerü ember libeg ál a szobán. Véres' kést forgat a kezében. Megáll a karosszéik előtt, lehajol s alig érthetőén 'ezt súgja: — A IsMisánéréi"? A lélfciisuiéret? A tanár ur szem pipálja kínosan megrez- dül, .táncol,’ szertár épül, ni int egyszer régen a szőke szakálla. . A cscntváz elsülyed a semmiben. Mélységes csend ül a szobára. Egy Jifju. ember áll a szobában, a halántéka ál van lőve s a piciny sebből szivárog a vér. Letérdel a tanár ur előtt s fenkölten, •szinte ünnepélyesen mondja: Bocsánatot kérek! A tanár ur a .keze után nyúl. Meg akarja ragadni a kezét, hógy forrón megszorítsa s mégibocéife^pn,- -nafa. í).e.á fiú visszárántja a Vtoüíi s khaláhtékából égy .csehi? vér,liúlí a tboár ur ikerére.. . Aztán leíróim.' ’c ..,• •••Ktif ily. tanár - ur mélyen, erőlködve, jaj- gártvá hunyja le a acemét, hogy ne ‘ lássa a vérc&oppét. Nagyokat sóhajt, azáán horpadtam összetörve,, huzádik még mélyebbre a karosszékbe. . Olyan a ház, mint a temető. Járnak-kel- oék benn az emberek, a halottaikat keresik. . Á tanár ur ölsrundikálrt. Most én nyugodtam elmehetek. Kilépek az asztal alól, dé Kurdy tanár ur kinyitja'a szemét.'Felugrik s felém rohan. — Mit alkat itt? Hogy jött idé? — Botsanait r- dadogom. Észreveszi a zavaromat. És éssrevs- szém,- hogy nőm ismer. —- Betörő! — ordítja Kurdy tanár ur. De még mielőtt benyithatna valaki, egészen melléje állok,s a fülébe súgom: — Igén, én betörő vagyok. Csakhogy én a telkekbe, szoktam betömi. —- Betörő — ismétli, de már alig hall- hartősm. Visszaír oskad a karosszékbe, fejét lehajtja s félénken, mintha nit bűnön érték Volna és kérlelő szemmel, mintha az Ítélettől remegne, könyörgi: — Ne bántson, kérem! Magára hagyom s visszasieteik az utcai tükör. elé. Most zúg, nyüzsög, bömböl a kisváros, - rut zaj tépi. a levegőt, kocsik vágtatnak és torlódnak, értelmetlen fecsegés hullámzik szarrte és most sem vet rám ügyet senki sem. Én anm törődöm senkivel. Állok itt csalódva s Letörten harminc év után, meri nem találtam itt semmit, ami harminc évvel ezelőtt már itt ne lett volna és senkit, aki egy eltitkolt gondolattal is jobb volna, mint amilyen harminc évvel ezelőtt volt. SZORMEARÜmiűclen.'éic kivitelben és minőségben, kizáró ag í 6akü gyártmány, jávitácok és átalakítások kiválóan 5 és jutanvosal.r .;:!:öz5tíetoe!í, Képes árjegyzék in-. | yen ej bérmentve. I! t.wo.17 315-2 1. , w JLtilLf JÜll\ CíWaá 12. B JANKÓVICS MARCELL: Mons Az arcon jóság csal szelíden, .4 szívben Cerberus csahol — Kívül mosolygó bájos éden, Belül még sistergő pokol. Az Ősi tűr kitör belőle: Egy Dante megriadna, föle. Tükörben kék a láva halma, Hol hüs hullám hintázva ring: A gallyon pirkad aranyaimé, Kihűlt hamun hajt rozmaring . . . S hogy halványul felhők ezüstje, Árnyékos fává, Vészterhes, bűnös éjszakává Nő lassan a hegy lenge fürtje. Fompeji sző halálos álmot. Pompeji halva is mesél: Hol hajdan otthon, templom állott, Hol költő zengett: sir a szél — Mert jő a tűz, mint a lek o r este, (Nápoly, 1926 május lő.) Vesuvius Mikor lejött a hegy a völgybe. S a szépei, alkotást kereste. Hogy mind ledöntse, mind megölje . . . Mert jő « tűz, mint akkor este . . . Vulkán — nem árait sohse‘ rajtad .4 piros rózsa, venyige. — S meg nem rernegtet átkos ajkad, .4 tüzes nyelv, a láng-ige . . . Nem, nem! . Kőszikla-szived vad verését. És láva-véred lüktetését Rózsák mögött, is ismerem! Hisz testvér vagy: anyánk a föld volt — Kinyílnak arcunkon is rózsák, — Ajkunkon méz. — szemünkben égbolt. És venyigénk a, tiszfa jóság . . . A kéreg h ü l — alatta tombol Az ősi tűz s forrongva ég, — Kitör — s mindent, mi szép, lerombo1 A vulkán: az c m b e r is é g! Fi szent és a hercegnő Irta: Szekál a Jenő. — Az én szeretőm a puszta, az én nász- ágyam az erdő pástja, az én menyasszonyom az éjszakai hideg szél és a palástom a csillagos égbolt. Az ifjú szent, aki Antalnak neveztetett, elmerengve bámult a kénszánü levegőbe, amely a sivatag forró leheletét sodorta feléje, azután folytatta. — Én nyoszolyám az árokpart medre, az asztalom az országút fája; feleségem á halálfélelem, kedvesem a forrás, amely enyhíti ajkam: babám a bánat és hölgyem a gond, és szerelmesem a láz, amely álomba ringatja' vérem. Fölál Jött. Magas, szépnövésü férfi volt. j Az arca sötétbarna, szeme oiajosíényü, mint j a dió. amelynek fája forró afrikai bomókban fakadt. Apja. római hivatalnok volt. Égyipr, tombáií," de az' anyja a,yád. mámorok' és 'álmodozó fajból, amely évezredekén át meg tudja őrizni á szeretem és a szépség kiváltságait. De. ő elhatározta, hogy szent lesz, pusztában fog élni, bogyókon és sáskán, az istenséggel társalog reggeltől-es- tig s az égnek szenteli fiatal és vágyakozó testét. — Kerüld a nőt! — sóhajtotta az igére gondolva, amit a galileai ültetvények között hirdetett először a földön. De most vak hői testek igéző és kusza vonalai tűnnek fel lángoló szemében, az alkonyodó levegőben felgyújtott képzelete fehér és hullámos meztelenségeket rajzol eléje, amelyek elkábdtják a szívdobogást. Mintha csak az alvilág incselkedne vele. Az alkonyat tüze lángba borította idegeit. Halántéka alatt -égett a vér. — Légv erős! — sóhajtotta behunyva éjsötét szómét, talán hogy meneküljön a kísérteties látó más oldó!. A pokol tornáca párás fehér asszony! bőrökkel van párnázva. Az én utam nem arra vezet. .-Fekhelyet készített magának puha venyigéből. Rozséból tüzet is rakott, amely magas lánggal égett, hogy álmát ne zavarják a sivatag kutyái, a sakálok. — Zenét nem fogok hallgatni többé, sem tánccal el nem kábítom magam, — sóhajtotta az ifjú.*: — Asszony alakját át nem ölelem már solia. A mámor italát meg nem Ízlelem többé. Elaludt, de álmában forró és fekete könnycsepp perdült le olajszinü arcán. * A feleségéről álmodott. Az otthonról, amelyet elhagyóit, a házi tűzhelyről, amélv neki többé nem világit. Most álomban megint odahaza jár a fehér falu Kómában. Együtt ültek. Az asztalon kékfényü olajlárnpa ég. Az asszony sápadt, kisírt arcú és bánatos. Vo- nagló aika mintha azt suttogta volna. — Ne hagyj el! Megölne utánad a bánat. De ő megy. Vigasz nélkül és hátra sem fordulva. Hogy a szomorúságnak és az égnek jegyezhesse el az életét. Jaj, minek is égette föl maga mögött a földi édeut. — Szegény! — sokat szenvedhet ő is, — sóhajtja a szent, szolid és szépjárásu asszonyára emlékezve. Mennyire gondolhat rája a nő, szivsorvasztó reményekkel, amíg a lámpa ónszinü lángját bámulja. Fölriad álmából. Már virradt. Sivatag szélén vörös lánggal ég a hajnal. — Az otthonról álmodom minden éjjel. — sóhajtja a FeÜah-ivadiék, mig a sás frjss harmatában megmossa az arcát. ■p Zeneszó riasztotta fel merengéséből. Idáig zengett a dob, dalolt a fuvolák hangja. Azt hitte, hogy a káprázat játszik vele. Megdörzsöli a szemét. Egy karaván jött a tündéid oázis hajló- dozó pálmái alatt ballagva. Tisztara ki lehetett venhi. Tevék, sátrak és szeröcsén szolgák. Középen bíborral, arannyal és fehér csipkével boritott gyaloghintón egy hölgy ül. Elbűvölő szépség. Szőke halát gyöngyökből és zafírból font korom borítja.-- Valami királyné. vonul át a pusztán, — sóhajtott a szent, míg szemé tágra mered a csodálkozástól. ■Ele éppen feléje jönnek. Most., jn egállá- nák, ,A; hölgy kis.záll a hihtóból.. Lféíékstakad* va rohan á szent felé. — Már annyit epedtem érted. — sóhajtja reszkető lázban. A. férfi ijedten hátrál. — Ki vagy, te asszonyi csoda? — kérdi sápadt arcoajl. —Aidádé a nevem. Hercegnő vagyok Bagdadban. Hallottam híredet. Rabszolgáim sokát beszéltek rólad. Elhatároztam, hogy felkereslek. — Mit akarsz? — kérdi a férfi sápadtan. — Téged akarlak! Piros ajkadat, mély forró és lázas, mint az igazkő, az ónix! A hajadat, amely sötét és meleg, mint a szőlőiák fürtje. Hetven napig utaztam idáig s hétszáz éi-szakán sorvasztottam magam utálnád. — A menyországnak áldozófn élétemet, — feléli a fiú vontatottan. Aziádé kitárja a karját. Tündén vállán félreesne zik az aranyos kendő s gyöngyök és aranv között látni engedik hófehér keblét, amely ragyogó volt és illatos és a pokolnak minden kívánsága és bűne sugárzott íe róla emésztő fémben. • — Aki szájadat csókolja, az ég száját csókolja meg, — sóhajtja eszelős elragadtatásban. A szent felsáikolt: — Sátán, ne kisérts, ne üldözz! Elfut hirtelen. Mintha vad démonok elől menekülne. Magára hagyja a hercegnőt és. a kíséretét. Hogy meg ne ronthassák a mámor és a vágyak. Bevetette magát a legsötétebb sivatagba, ahol az ut nvomát elnyeli a homok. * Alkonyaiig bolyongott a pusztán. Sötét és lehangoló érzések nyugtalanítják. Mintha fekete madár szőtterpeszteít szárnya borítaná árnyékba a lelkét. Alaktalan hangok üldözik. Mintha női sírást és jajveszékelést sodorna teteje a forgószél, amely a homok felett táncol.-- Jaj annak, aki egyedül él! — suttogta. Százszor jaj. aki magányosan szenved. S mintha a nevét kiáltották volna: Antal! Antal! S míg merőm bámult a világtalan levegőbe, elmerengve mondta: — Az ég felé szenvedéseken, sóhajokon és a bánat pusztáján át vezet az ut! M. U, Dr. Pcmr nőorvos J Praha U., Jtmgnmnnová 4. Telefon: 30902. — Rendel d. a. 4- 6-ig. — Tele'on: 30^0Í. | Az ember és a kutya Irta: Buda László Az ember Amikor az ember született, nagy sárgás-forgás volt. a. házban. Két-három orvos, bábaasszony, cselédség tolongotl-szorongotl egymás hegyen-hátán. Ha benn voltak, kinn akadt, dolguk, ha kinn voltak, hát benn. Mindegyiknek volt egy-egy jó megjegyzése, észrevétele, vagy ki t sága a: uj ember számára ... Aztán, amikor nagyobbacska lelt az ember, azt mondták a többiek: Emellé cselédeket kell fogadni nevelőket, hogy tisztességes ember légy' ■" '.'le, hogy megtanulja. amit. még nem tud, \h i a világ, mii várhat 6 a világtól és mire jhö.~i.ézetl 6 a világgal szemben... Később beíratták az embert az iskolába, had művelődjék, csiszolódjék. Tanulja meg, hogy ki az Isten, hogy az mit parancsol. És az ember tanult, művelődött, erősödött, szóval gyarapodott testben és lélekben ... Amikor megnőtt, nagy lett, meg ember esed, etl, olyan feladatokat oldott meg, olyan munkákat végzett a nagy társadalom és emberiség számára, hogy embertársai tisztelettel süvegeitek meg, az újságok hírét, dicsőítve Írtak róla, a szónokok ünnepi beszédeikben emlegették és az utcán száz, meg ezer ember mutogatta egymásnak. Szóval az emberek mintaképe volt. Volt az embernek egy kutyája. Egyszer az embernek dolga akadt valahol és alja erdőn vezetett keresztül. Sűrű félelmetes erdőn. Amikor embertársai figyelmeztették, hogy ne menjen önmagában, büszkén mutatott kutyájára: „Ezt én jól tartom, etetem, Hatom, ez biztosan megvéd engem, mert ez a legjobb kutya!" És amint az erdőn keresztül mentek, hót ont rabló ugrott ki a sűrűből késekkel és törökkel és megtámadták az embert. Az ember ijedten védte életét. Látta est a kutya és bár tudta, hogy életével játszik, — nem futamodott meg, hanem megtámadta a rablókat. Nekiugrott gyenként mindegyikük torkának és kissakilotta, aztán több mély szúrástól találva vérző, összeroncsnlt tagokkal, nyöszögve rogyott le holtan gazdája lába elé. És az ember valóban nem csalódott a kutyában. A kutya Amikor a kutya születeti, nem tóit sürgés- forgás a széniben. Lukas faládában Ősze dobált rongyokon látta meg a napvilágot. Ezeket is csak a béresgyerek vetette oda könyöriUetbÖl. SeTiki oda sem házéit feléjük — úgy néha hántolták oda valami ennivaló félét — csak amikor már nagyobbacskák voltak a kölykök, akkor ment oda a ládához az ember. Megnézte' és ezt mondotta: „Ést a négyet fojtsátok a vízbe, ez az egy, a legerősebb maradjon meg". És megmaradt a kutya. Aztán, amikor pedig nagyobbacska lett a kutya, nem tanították, nem is törődtek vele, hogy tisztességes kutya legyen belőle, hogy megtanulja, amit még nem tud, hogy mi a világ, hogy miü várhat ö az embertől és hogy mire van ő kötelezve az emberrel szemben... Később sem törődtek vele, hagyták szabadjára, teljesen ösztönére bízták és ő ösztönsze'iVeg tanult, művelődött, erősödött, szóval gyarapodott tudásban és megismerte, megtudta, kogy gazdája, az ember, tiszteletbenAartolt, világhirü. Amikor megnőtt, nagy lett, gyönyörűen tudott ugrani, megfogta a patkányt, őrizte a házat, elzavarta a hás körül ólálkodót érces hangjával, ka- lyalársait képességeivel toronymagasságban félül- múlta, úgy, hogy ezek tisztelettel ugatták meg és kikerülték az utcán. Szóval a kutyák mintaképe volt/ Volt a kutyának gazdája: az ember. Egyszer-másszor a kutya hűségesen elkísérte az embert a többi emberek közé. Amikor kutya- társai figyelmeztették, hogy ne szaladgáljon igy szájkosár és póráz nélkül, büszkén mondotta felpillantva az emberre: „Öt hűségesen szolgálom, d biztosan megvéd engem, mert 6 a leghíresebb ember!" És amint egyik napon ismét vidáman szökdécselt. az ember mellett az utcán, hirtelen mellette termettek a kutya-pecérek és nyakára dobták a, hurkot. A kutya ijedten és vonítva védte életéi, reménykedő pillantásokat vetve az ember felé. Látta ezt az ember és tudta, átvillant agyán, hógy őt mást megbüntétik, ezért megtagadta a kutyát és gyáván elvonult. A leutya pedig csalódott az emberben. Éjszaka van Éjszaka van ... Zuhog a szél, búg, nyerb, Mintha megfboki-oöodotfct lovak SzágTiidauánaii kint az éjben. Mintha simának lent az égfhen A szeaatók és az angyalok. — Vágy mintha minden ördög? Elszabadult vollna a mély pokolnak És rázná, rázná lámáit Fogcsikorgatva és jajoiigva., . — Zuhog a szél, A fák recsegnék és ropognak. Éjszaka van. Vad éjszakája kiveri angyaloknak. K limite Lajos. éS@!feísfCSÍfctársa$ás fiókigazgatóság Sziovenszfcó részére, r n 1^ B SRATISLAVA, loreneova brána 17. Minden modern rendszerű életbiztosítások. rrvwrrvrvTr«-r;v:mr.?Mn■ r*r/í«a rmrw«*» m.m •** rAtnrmmix.iimn
