Prágai Magyar Hirlap, 1926. december (5. évfolyam, 273-296 / 1311-1334. szám)

1926-12-12 / 282. (1320.) szám

> ♦ APRAG^Jj^G^^jilRL^I^DAIJAIMEIiLEKLETE j^.

Az őrnagy

Irta: Egri Viktor

Akikoriban, az összeomlás után, egy osztrák hatánmeati falu táborába rendeltek szolgálati ételire. Ha jól emlékszem, a háború alatt gépfegyver- tanfolyamok elhelyezésére szolgáltak a gondozottnak tűnő, de belül repedezettfalu, olcsó anyagból összekapott barakok; ezt a várossá nő:t ée elhagyatott tábort kellett őrizni, berendezését összehordani és leltározni Rövidesen megindult az^án az őrzött holmi értékesítése, sziéjjelhordása. Utóbbiban éjszakánként derekasan segített a falunak minden épkézláb embere és a falu fiatalságából rekrutálódott nemzetőrség, hozzátartozóiról lévén szó, szemet hunyt az öregek vagyonszerző munkájához.

Keleten az uj forradalomnak véres epizódjai peregtek, az emberek támolyogva kereslek szilárd alapot a megingott világban, mi pedig a forradalom szimbóluma gyanánt leszedtük csillagjainkat, különben változatlanul tovább folyt az esztelen anyagpocsékolás, mig csak a puszta falak maradtak őrizetünkre. Addigra északról mentett vagyonkájukkal szállingózni kezdtek a kiutasítottak, a tábor a vasúté lett és egy nap parancs jött számomra is. Nem esett nehezemre búcsúzni.

Uj helyemre a tábor kocsija szállított. Poros mezővároska volt a Fertő tava partján, a felvégen mégyszögü otromba épület: a laktanya. Szélesre tárt kapuja őrizetlen volt, a közelben egy baka- formájú legény lézengett. Megszólítom.

— Elvtárs, merre találom itt az állomásparancsnokot?

Az elvtársnak titulált hegyesen végigmért.

— Az őrnagy ur fenn van a szobájában — mondta, a rangot szinte tüntetőén hangsúlyozva. Nyeltem egyet, uj ház, uj szokás, gondoltam.

— Nézze, kedves izé — folytattam —, ebben a hombárban nehezen fogom megtalálná azt a szobát. Nem segítene megkeresni?

Az emberem dünnyögve befordult a kapun.

— Hát lehet!

láda feneke.Az őrnagyom megrökönyödött pillantást veteti bele.

— Te, fiú — szólt rám —, egészen megsápadtál ezen a héten. Nincs a tüdőddel valami bajod, nem árt neked ez a nagy por és piszok? Délutánonként pihenj le, itt a közelben nincs kórház, az egészségedért felelős vagyok.

Elmosolyodott és én megértettem. Hát igy is jó. Munkából elég lesz a látszatja! Az írnok sunyitok. Úgy láttam, hogy ő gyengéd célzás nélkül felfogta létérdekeit. Rá különben nagy szükség volt a járandóságaink pontos kiszámításához, számvevő altiszt létére kitünően tájékozódott az uj rendeletekben.

Néha más dolgunk is akadt, iratok mentek a felsőbb parancsnokságokhoz, font ősik odó kérdéseink voltak hetente jelentettük a három személyből álló állományt s ha akkoriban háborítatlan elme akadt volna a felettes parancsnokság tájékán, másnap parancsa okostól, segéd tisztestől és irnokostól repült volna az egész helyőrség.

Huztuk tehát a fizetést és az időt. Nyár lett, mire egy-két ládával elkészültünk. Néha felvetődött bennem a gondolat: ledobni ezt a rongyosodé gúnyát, rendes foglalatosság után nézni, átjutni a határon, az óvári fiuk ismerik az utat a Dunáig és ott csak akad csónakos. Éreztem, az őrnagy is vár, de másképpen, mint én, nyugtalanabbul, fojtott dühhel és mégis több reménnyel, céltudatosabban. Néha-néha kirobbant belőle a lefojtott indulat. Hirek jöttek Pestről, vagy valamelyik vidéki városból. A parlament pincéjében apácákat és túszokat öld ősnek, terrorfiuk garázdálkodnak, a határokon pedig harc folyik egy volt vezérkari alezredes vezetése alatt. A csapatok diadalmasan nyomulnák előre, uramisten, meddig tart ez a győztes vörös uralom? Mi lesz maholnap velünk? Eleinte nem értettem ezt a fulladt lázongást, hát

nem érti, hogy nincstelenek földhöz, betevő falathoz jutnak, uj eszmék megvalósulásának Ideje közeleg, emberi jogegyenlőség, vagyonközösség, mit akar, mi jobbra, nemesebbre vár? Itt minden csupa béke, ki hinné*, hogy ártatlanok pusztulnak sorra? ... Aztán egyszer, ahogy önkénytelen mozdulattal a gallérjához kapott és ideges ujjakkal szaggatni kezdte az aranysáv helyén maradt cérna- szálakat, kezdtem megérteni. Előttem egy egész élet állt, az övét legdiadalmaeabb férfikorában ösz- szeroppantotta az idő. Rang, tiszti élet, ragyogás, ezreit urának lenni és Ívelni fel a vörös lampaszig, a gráoi elvonultság altábornagyságáig, ezt mind halomra döntötte a forradalom, az elvtársi uralom, a politikai megbízott-rendszer, a vesztett háború! Mi jó jöhet itt ezek után, ütni kellene két ököllel, az utolsó csepp vérig tiltakozni és nem begubózni, némán tűrni!

Nyáron vámőrség került a laktanyába, csempészek ültek a fogdákban, kihallgatások élénkítették fel az életet. Az őrnagy is megváltozott, néha napokig nem láttam és kiesé titokzatos útjaira olykor a vámőrök parancsnokát is elvitte. Tűi mentek a Lajtán, az osztrák határvároskában jártak, néha pedig egy nagy szőke ember látogatott hozzánk, különösen szabott ruhában és oly feszes tartással, amelyről messziről leritt a katona. Teleion- izenet is jött odaátról, egy asszony beszélt, családi dolgokról: titkos izemet volt.

Egy késő délután odajött az asztalomhoz az őrnagy.

— Fáj a fejem, gyere, kamerád, egy kis sétára!

Lementünk a tőhoz. A békáik megkezdték már esti koncertjüket, az egész táj szinte dübörgött, mintha távol pergőtűz szólna és a bókoló eás között tompán fényiéit a lomha víztükör. Nyugaton véres felhőrongyok égtek és távolabbra bolyhos felhők szaladtak, mint fehér ludak megszámlálhatatlan csapata.

Az őrnagy megragadta a sötétben a karomat, éreztem, hogy a hangjában valami furcsa főj tót t- eág remeg.

Átvezetett az üres folyosón, néhány lakatlan szobán, egy ajtónál intett, aztán sarkon fordult. Kopogtam.'

— Herrein! '

Ebből azonnal megtudtam, hogy volt császári és királyi hadseregbeli tiszttel tesz dolgom. Beléptem, lejelentkeztem, előírásosan paranosnok- elvtársnak titulálva az őrnagyot, aki szürke egér- szemével zavartan kutatott egy darabig.

— Tud valamit németül? — kérdezte nagysokára vontatottan. — Az iratok, melyekkel dolga lesz, jórcszben németül vannak megírva... Na, nem kellett volna annyira sietni azzal a jelentkezéssel.

Most jobban ezemügyre vehettem, kopottas zubbonya félig nyitva volt, a rozzant henoseren egy benyomott párna, mintha délutáni álmában zavartam volna meg.

— Bocsásson meg, őrnagy ur, de ha egy lelket találok, aki tisztességgel útba igazit, nem zavarom ilyen kora délután.

Az őrnagy arca észrevehetően derülni kezdett.

— Megmutatom a szobáját. Az Írnokunk délutánra szabadságot kapott, de mindent elrendez-, lettem vele.

Felállt és más kabátot öltött. Kicsit furcsának találtam, hogy ő maga akar kalauzolni. A szobában, az ablak közelében festőállvány állt, rajta befejezetlen olajfestmény. Közelebb léptem.

— Őrnagy ur festeget?

Másodszor adtam meg hangsúlyozottan a rangját.

— Az ember itt sok mindenre ráér, — mondta.

Tovább szemléltem a képet— Hangulatos esték lehetnek errefelé, őrnagy ur.

Ekkor a vállamra tette a kezét.

— Hát hogy is hínak?

Újból bemutatkoztam. A szeméből eltűnt a gyanakvás merevsége s a kezét nyújtotta.

Másnap az irodában is elkalauzolt és megmutatta munkámat. A laktanya mellett szerb fogolytábor volt, amit úgyszólván az utolsó szál deszkáig 8zéjjelhordtak. Hét hatalmas ládában könyvek és iratok maradtak vissza, összehányva és szétforgatva, abban a zűrzavarban kellett rendet teremteni. Az őrnagy egyetlen írnokával már napokkal ezelőtt belefogott ebbe a munkába. Az állványok sarkában már itt-ott meglapult néhány köteg rendezett irat. Perszonáliák, törzskönyvlapok, halálozási listák.

Már aznap megláttam, horrv ez a rendezgetés a legeszfelenebb időoazarlás. Ha jönne is valami megkeresés a sok tízezer fogoly valamelyikének ügyében, aki valaha itt kínlódott, vagy meghalt, legfeljebb a kiszámíthatatlan véletlen segítőit volna megtalálni a kért adatot. Tűzbe kellett volna vetni a poros akták garmadáját, kinek használt, — régi nyomorúság emléke!

Valamivel azonban agyon kellett ütni az időt. Az őmarry bezárkózott az irodáiéba „titkos" ptr- ran^sokat rendezni, én meg nekiláttam az írnokkal a poros holminak. A hét végén látszott már az első

BÉLPOKLOSOK TALÁLKOZÁSA

Elindul az Ember messze földről, Isten-agyból, vándorolt, vándorold, Csókországban csodálkozott mig a földre lépett, virágszerü, veröfényes, rózsás tiszta bőrrel, mint angyalkák angyal bőre . * .

Mikor fröccsent rá a fene Kígyó fene mérgei

Már az anyaméhben? Vagy előbb a vágyban, csókban?

mikor lett bélpoklosl bábakézbenl bölcsőjében?

Mikor nőtt testére varangybéka bőre-kérgel

Leprás lesz a virág, hogyha ember kese éri.

Leprás lesz a csillag, hogyha ember szeme nézi.

Leprás lesz a pacsirta, hogyha ember füle hallja.

Leprásak a kulak, ha ízlelte ember szája.

Leprásak az utak, miken ember lába futkos.

Leprásak a célok, miket ember agya tervei.

Ember keres embert, kéz a kezet, száj a szájat

— s gyűlölet gyilkot ad kézbe, undor fogat szájba . « .

Úgy utáljuk egymást, mintha hetes hulla-zsírral volna rakva testünk fejünktől a láb ujjáig . . .

Próbáljuk magunkat szagositani evvel, avval: borral, barátsággal, szerelem vagy ima-irral * , »

Hiába, hiába! eltaszit az ember-undor! ■

Megtudná csókolni elvált asszony hűtlen férjéti legyilkolt a gyilkost! lengyel zsidó katholikustl csehel magyar ember? bolseviki burzsujokatl

Ember keres embert, kéz a kezet, száj a szájat

— s gyűlölet gyilkot ad kézbe, undor fogai szájba, kaszárnyák épülnek, ágyugyárak zakatolnak, kutak mérgeződnek bélpoklosok Bábelében.

Nincs kiút, nincs kiút!! Testvérek, csak egyben hiszek: kéz ha kezet utál, száj szájtól undorodik,

(mint a kendő-csókban) tegyünk valamit közéjük, ott van Krisztus, nevezd Szeretetnek, Messiásnak . . . .

Fogd meg Jézus kezét, ellenséged másik kezét:

átmegy a meleged ellenséged kezeibe . . .

Csókold Jézus arcát, ellenséged másik arcát: átmegy édességed ellenséged ajkaiba . . .

Fogjátok meg népek a Szeretet egy-egy kezét: s nem lesz országhatár, szuronyvasak elolvadnak, kaszárnyák ledőlnek, finánc, csendőr szántani megy s uj vetések között bélpoklosok megtisztulnak , « ,

Ne nevess testvér, ne mond, hogy na)vsdg! Próbáltad1 ^

Én próbáltam: kenekedtem barátsággal, borral!

Egyse használt! Egy kiút van: Krisztuson keresztül,

próbáld te is, jobb a dinamitnál, háborúnál t t , » László.

— Nem is jő, hogy most velem vagy. Talán figyelnek már ... Csak azt akartam mondani, hogy ne mutatkozz a társaságomban ... Maholnap történhet valami, te csak maradj nyugodtam a helyeden. Ha jól végződik a dolog, a te jutalmad se marad el.

Elhallgatott és a sötétbe bámult.

— Ha netalán balul ütne ki, hát akkor te semmiről sem tudtál, érted? Menyasszonyom van odaát, őt látogattam meg és ő telefonált. Csak ezt akartam megmondani.

Elsietett. Nem kaptam több magyarázatot. Mit mondhatott volna még, mire célzott? Mit tervezget? Mit jelentsen ez a titokzatosság? Valami derengett bennem, hogy talán a határon állomásozó idegen katonaság segítségével puccsra készül. És engem figyelmeztet a veszélyre. Hálából, amiért sohasem álltam útjába, nem dolgoztam ellene, nem jelentettem fel, vagy tudja a jó ég, milyen szolgálatom viszonzásául.

Másnap egy ember jelentkezett az irodában, Fehérnek hívták. Az őrnagy helyett fogadtam, aki megint utón volt és délutánra jelezte visszatérését. Kicsit kopaszodó fiatalember volt, fonnyadt tengerihaj bajuszkával, nagy kezét néha rátette az Íróasztalomra, tömpe ée piiszkoskörmü ujjai voltak. Gazdásznak mondta magát, briccseszben, lovagló- oetorral járt és dzsentrié lassúsággal beszélt- Nem tett rám jó benyomást. Velem jött a korcsmába ebédelni. Mikor fizetett, a pénzt oly erős gesztussal hányta az asztalra, ahogy csak az az ember fizet, aki nem ismeri a némánndás természetességét Egy kis bort ittunk és a gazdász beszédes lett— Van néhány levelem. Delikát levelek, ugy-e nem haragszik, ha magának nem mutatom meg? Az őrnagy ur bizonyára nem fogja elmulasztani magát is beavatni a dologba. Ezt ugyebár máékor is megteszi.

Kezdtem felfigyelni.

— Mit tesz meg? — játszottam az ártatlant.-r- Hát izé, elvtárs... vannak kényes dolgok.

A maga őrnagya bizonyára hajlik az okos szóra, ami ezeknek az áldatlan állapotoknak gyökere* orvoslását Illeti.

Hunyorított a szemével. Hamarjában a kom- münuek néhé.iy rémségét ’^előszámlálta és sűrűn töltött a poharamba. Valami különös nyugtalanság szántott végig az Idegeimen. Kezdtem vigyázni a szavaimra, az ember eélzatos beszéde gondolkodóba ejtett, miféle párti, mit keres itt? Már-már kimondta, hogy az ellenforradalom számára toboroz híveket, a közeli környék be van szervezve. Jónak láttam lehűteni gyanús lelkesedését.

— Figyelmeztetem, hogy a parancsnok elvtársat ne nagyon titulálgassa őrnagynak és a káté* szavalt is válogassa meg jobban.

A briccseszes nevetett:

— Mi az, kedvesem, maga nem szereti a titulust, vagy ö? — felelt kétértelműen.

— Elsősorban ón nem! — vetettem véget a vitának. A fejem tüzelt, éreztem, hogy mos: minden sző fontos, ha vörössel van dolgom, eddig helyesen jártam el, ha pedig elleniforradalmár, a® őrnagyom ki fog rántani. Az én szénám tehát rendben van. önzésem nem engedte, hogy mással is számot vessek.

Délután aztán megjött az őrnagy. Fehér urat bemutattam. Bezárkóztak az Irodába, soká tárgyaltak. egyszer kiszólt az őrnagy, a határrend- őrök parancsnokát kérette magához. Aztán megint tárgyaltak, közben megint kijött az őrnagy, az Írnokot valami megbízással kiküldte és suttogva mondta:

— Fehér ur Csorna mellől jött, az egész vidék készenlétben áll. Ütött az alkalmas óra... oh, hát mégis van Isten, van Isten!

Felálltam, az őrnagy arca szinte lángot vetett, darabos álla, nagy szája körül lágyság ömlött el, megszépült, mégnémeeqjjpett egy perc alatt.

— Tartóztassa le! — mondtam mo6t lassan.

— Te, te meg vagy bolondulva! — meredt

rám.

— Igenis, tartóztassa le azonnal!

Még egyszer rám nézett oly hidegen és fölényesen, hogy éreznem kellett, hogy most örökre elintézett és szótlanul visszament a szobájába. Egy darabig zavartan álltam, aztán megindultam az ajtó felé. Nem kopogtam, beléptem, szánté nesztelenül, csak az őrnagy látott meg, a keze remegett éreztem, hogy rám akar kiáltani. Ekkor már az idegen látogató háta megett álltam, aki halikan Rittyentve észrevett.

Az őrnagy előredőli a székében, csak nézett rám merőn, nyakán megvastagodó erekkel, cékla- szin arcába aztán halványság szállt és lassan fel- emelkedett előre lépett, az Idegen felé és megszólalt akadozva, mint a hipnotizált, az én szavaimmal, mintha nyelve súlyos bénaságból oldódna:-— Fehér ur, ez mind nagyon szép volt amit mondott, azonban ideje, hogy véget vessünk a komédiának. Én öni ezennel letartóztatom!

A megrökőnyödötteo felpattanó határrendőr- parancenokhoz fordult:

— Kérem, elvtárs, bocsássa rendelkezésemre két emberét!

Ekkor felnevetett az idegen, oly metsző gúny- nyal, hogy mind a hárman összerezzentünk.

— Hát meggondolta magát az őrnagy ur? Sze-