Prágai Magyar Hirlap, 1926. november (5. évfolyam, 249-272 / 1287-1310. szám)

1926-11-21 / 265. (1303.) szám

9 1926 november 21, vasárnap. JANKOV1CS MARCELL CAPITOLIUMI VENUS Küzdelem a kisvárossal Bugó gépen, ©get haaiír* Fóktoletn vágyam hiába szálldoe. ÍEaer titkos, villámló sugárral Húzza, vonja, rántja magához A város, a kicsike város. Ha bárányfelhőt kergetek, Vagy ámulok tarka délibábon, Minden zsibongó forgatagban 6 mindig egy és változatlan: Örök arcát naponta látom. Vándor-utamon elkisér, Oly makacsul, miként a« árnyék. És ha Bizsánc-kaput döngetek, Óhnos köddel ernyeszti karom És visszahív a régi tájék. Virágja bogáncs, szúró csalán, Katángkóró, poros unalom. Nincs harmatcsöpp és nincs vihar Éget a szikes, meddő határ, Emberszivet őröl a malom. Kutat ásni durva homokba Úgyse lehet, mért is akartam? Nem áll meg itten sohasem Az élet zengő karavánja S a város mégis halhatatlan. Meghal — s százszor születik újra, Jegyét hordozza föld, fa, ember, Mint menyasszony a halottas ruhát. Bolondos mákony van borában, Az ölelése néma szender. Küzdők vele kérlelő szóval, Ostorozom, hogy többet éljen. Sebet ütök bénuló szivén, Sápadt arccal lüktetem belé Kiáradó, pirosló vérem ... Hiába! hát ellököm magamtól, Megtagadom, hogy sarju voltam. Nem virul erre rozmaring, Másfelé női rózsa, tulipán: Szarkalábért miért hajoltam? Nem viszek innét semmi kincsei, Maroknyi port sem szemlédének. A köntösömről is lerázom, .Rajtam nem fogan az átka E lélekvesztő vad mezőnek. Tán a Tátrára visz a sorsom, Talán csak a legelső dombtetőre. Tán megszakad a szivem érted. De megtagadlak kicsi város. Nem kellek? jó; lássuk, ki jut előbbre? / ölvedá László. Báron ^ranctsM-nál őjerjtf be oj eíöfelö cBalábo? a gtjetmef é8 Ieáttl) tubáját, 5984 P raíia, Priktrpg 16. Vénuszt Kétezeréves patyolat, Kővé vált fehér gondolati Fölédbe emberlábak léplek, S Te maradtál fehérnek, szépnek A rom, a rög, a bűn alatt! Szépség! ész, szív, kéz tünde kedve, Áldott a Szél, mely habtestedre Futóhomok palástját hordta, Hogy meg ne lássa barbár horda . . . Salve, Szépség! Áldott a rom, mely eltakart, Róma J.926. Sándor Imre: Asszonyok- Novellák, Kassa, 1926 ­Sándor Imre azok közül a szlovenszkói írók közül való, akiket a hir felkapott s meg­forgatott, ha nem is idehaza, de kint, a külfölddé lett Magyarországon. Neve van Sándor Imrének s nevének ázsiója. Ha hiú lenne s nem igazi iró, akinek az irás lelki szükség, megkövetelné az otthon valósi, „vidéki" kritikustól, hogy adózzon, mégpedig föltétel nélkül ennek a névnek, híze­legjen a hírességének s kritikáját kormányozza a fölkapó szél iránya szerint. Mivel azonban Sán­dor Imre komoly, tehetséges iró, el kell fogad­nia a komoly kritikát, az őszinteséget. Most megjelent kötete: egy tehetséges iró ember eltévelyedése. Lehet, hogy egyénisége szempontjából nézve a dolgot ez az ő útja, lehet, hogy tul-melegen érző szive, a szánalom, a sze­relem, — mégpedig a testi szerelem betegei iránt vonzza azokhoz a témákhoz, melyek az iro- dalmiság, — mondjuk — a ma divatjamúlt, de tiszta irodalmiság szempontjából nem a legirodal- miabbak. Nem vagyok prűd és nem kívánom az úgynevezett „abszolút szép" örökös variálását, de egy kötetben mást sem adni, mint valami be­teges szexualitást, egy kissé „sok a jóból!" Az „Asszonyok" nem más, mint turkálás az élet seprőjében. Az élet a jő és rossz, a szép és csúf szinté­zise, mért kell az irodalomban szétanalizálni összetevőire g csak a csúfságot, a rosszat váriáim örökösen, pláne úgy, hogy abból a javulásra, szépülésre csak következtetni sem lehet? Ilyet még az orvos sem tesz s ha egész nap eves se­bekben vájkál is, tályogokat szed ki püffedt ha­sakból, mikor leveti a fehér vászonköpenyt em­berré lesz, aki örülni tud a szépnek, — legelső sorban a gyógyulásnak s ha nincs is titka előtte a szerelem fizikájának, az életben kint tudja él­vezni a szerelem metafizikáját isi A verizmus­WBamasmmmmmmmmmmmmaaamanmmtnmMmmammm Hogy ne lásd a történelemnek Keresztelt romboló vihart . » « Most salve, Szépség! Ha tudnám . . . Ha tudnám, hogy minden, mi szép, A mélyben nem lesz összetört cserép. Elásnám minden ideálomat, — A zord idők romjába ásnám — Onnan derengjen, mint a patyolat Uj, szebb idők nagy virradásán, — Midőn a sors mértéke betelik És a szépség kincskeresői Szentelt gyönyörrel meglelik « . . nak, a mindenáron való rideg igazság-látszatnak szinte görcsös keresése tulajdonképpen nem is igazság többé, legföljebb részletigazság s a szexuális élet úgynevezett „mélységeinek" föl­tárása önmagában és önmagáért — az élet, a tel­jes élet meghamisitása. A novellákat úgy is föl lehet fogni, hogy a szexualitás rabját, az embert, valami mély­séges megvetéssel nézi az iró s egynéhány no­vellájában (Forradalom, Asszonyok, Történet), az állatias férfi és az önfeláldozó, tisztultabb szerelmi életet élő nő kontrasztját akarja bemu­tatni. A forradalom és tüdőcsucshurut lázától tüzelt, harctérén asszonyéhessé vált férfi képe, pálinkával pokolivá forrósitott szenvedélye ennek a megvető modornak kifejezése. A rongy em­ber, aki elnyűtt felesége haláltusája alatt képes a szomszédszobában egy utcalány ölében — nem vigaszt keresni, de elvakult, állati indulatának rabjává sülyedni s gyermekeit evvel a páriával kitarttatni, — olyan megrenditően drasztikus életábrázolás, hogy azt igaznak elfogadnia annak, aki egy kicsit is tart emberiességére, szinte le­hetetlen. De nem kíméli a pesszimista, fekete szem­üveges iró a másik nemet, az asszonyt sem. „Holnap este, Magánál 1" cimü novellájában egy öregedő leány „mindenáron férjhez menni!" — vágya van éles lélekanalizissal megrajzolva s mikor ez a törvényesített prostitúció nem sike­rül, odaadja magát a nő fenntartás nélkül a quasi-szerelemnek. Rokontéma evvel, az „öröm" is, szintén egy öregedő leány és egy fiatal or­vos szerelmi tragédiája. Viszonyba keverednek. Megunják egymást. Húzzák unottan, kényszere detten — nem is Ámor, de legföljebb Priapus igáját s mikor minden vágy, vonzalom kimerül, mint valami szürkeségbe omlás következik be a tragédia: „Fél év múlva a férfi feleségül vette a nőt". — Az „Illatos feketeszőllő"-ben aztán mind a kót nem kikapja a magáét. A falusi öregedő zsentri és a fiatal felesége. Az „otthon" képe inkább egy „szalón“-é, melyben az asszony a­.....tjmmmmma­Uj elsőrendű műsor a SECT-PilLlllH PRAHA L, Rybná 5. Í LydiaGarandowa, Charlotte Gown a tánccsillagok, Evelyne Duxo, Zacchini Troupe és harminc attrakció műsoron Szabad bemenet. Telefon 20819. Telefon 20819. magakináló demimonde, a férje a — kosaras asszony. Szóval nincs az egész kötetben egy egész­séges figura, akinek a testi szerelem ne lenne a minden-élet, A céltalan érzékiség tehetetlen, si­lány, hitvány, undorító rabja Sándor Imre min­den alakja, vagy legalább is ez a félszeg jellem­oldal van kihangsúlyozva minden novellájában. Ez, ez lenne az ember és semmi más? Nincs más cél, más ok az életben, mint ez az elfajult sza- tyriazis? Ezért »' tam kritikám elején, hogy eltévelye­dés Sándor Imre novelláskötete, egy tehetséges ember eltévelyedése, mert a novellák felépítése, a jellemzés ereje, az előadás plaszticitása szóval minden, amit egy elfogulatlan kritikus minden undora mellett is észre kell, hogy vegyen, elhi­vatott művészember tollára vallanak. Elisme­rem, hogy a szerelem, az is, amit Sándor Imre fest, az élet fűszere, vagy mondjuk mustárja. De ki lakott jól csak mustárral? (—yf—). — A néma hajó. Ez alatt a cim alatt jelent meg a budapesti kiadóvállalat kiadásábn Péchy- Horválh Rezsőnek, az ismert dunántúli írónak im­már kilencedik novelláskönyve. A szerző múlt évben megjelent „Havasi csend“ cimü köteté­nek sikere kisérte utján az idén megjelent köny­vét is, bár multévi kötete kedves svájci lokál­tónusokat tartalmazott és ezek mint egyéni él­mények a mostani kötet tartalmánál is érdeke- kesebb irói megnyilatkozásokat szolgáltattak. A néma hajó 12 novella, amelynek mindegyike mint olvasmány is megállja a helyét, azonban mint méríöldmutatő a szerző írói fejlődésében és kva­litásainál is figyelemreméltó. A 12 novella egy már kiforrott és megállapodott Írónak életszem­léletét és költői termékeit adja; megkapőan szép stílusban, mindvégig lebilincselő tónusban tiszta és szinmagyar nyelvezettel. A könyvet, amelyről a magyarországi kritika kivétel nélkül meleg hangon emlékezett meg, lapunk utján Is meg lehet rendelni. Mindenkinek, akit a magyar iro­dalom érdekel, de a fiatal irók termékei különö­sen, melegen ajánljuk munkatársunk uj müvét beszerzésre. Részletes ismertetésére irodalmi mel­lékletünkön még visszatérünk. Könyvek szomszédasszony, aki sajnálkozás ürügye alatt ma­radt még ott, hosszasan gondolkodott. Nézte Mariét, aki, mint egy bús, kopaszt ott madár, ült az ablak előtt. Hogy ne fázzon: magára dobta a régen kuij- toiigó aranyos kelmét s ennek rőt színe összeolvadt haja fáradt fényével. A szomszédasszony sokáig nézte igy. Aztán hirtelen felemelte a fejét. Hangjá­ból könyörtelen dac szállt ki: . N — Marié segíthetne rajtatok ... b — Hogy-hogy? — riadt rá az anyja. A férfi nyögve fordult oldalt és felkivánceis- kodott: — Ő m$r úgyis túl vnn rajta... És Marié szép lány! ... Nagy hallgatás lett. Kint lárma, üvöltés csöröm­pölt végig az utcán, bent négy döbbent ember ijedt egymásra. A szomszédasszony még egyszer el­mondta: — Marié szép lány ...! Senki sem szólt semmit- Az apa dühösen for­dult vissza s egy szalmaszálat rágcsált. Anyja a lá­nyát nézte. Meggyönyörködte a lábát, kezet'ormáját, vonalait, nyakahajlását,- finom arcát, sápadt bőrét és riadt két kék nagy szemét. Sokáig tapo­gatta, nem is a nő, hanem a miiértő férfi szemével. Aztán legyintett: — Nincsen ruhája! A fáradt élet ott lihegett köröttük. Nem család volt ez már. Egymásra utalt, éhes, vigyorgó, körnre- szaggató emberi önzés feküdt be a szobába. De olyan igazán élet volt az...! A félhomály durván rontott be közéjük. Marié csendesen sirt... 5. (Most hát derék,- jó- élet következett. Marié el­indult esténként, bánattal, éhesen, vállán az arany- szövésű úri kelme. De nem sokáig. Jött idő, mikor bandát öltött magára és kalaposán, szépcipősen már mosolygott is, ha másnap, harmadnap hazakiván- kozott. Ilyenkor volt pénz, pénzért fa, fáért meleg és melegért boldogság. Apja büszkén nézte végig a leányát: A szomszédasszony olykor betolakodott s meg­veregette a lány arcát: — Marié! Ne félj semmit! Gazdag ur érdek­lődött felőled tegnap iis ... Úgy éltek, örültek Mariéból, sütkéreztek, bol- dogságoísdit játszottak a lány szépségéből, mint a kövér pénzeserszényből szokás. Apja ellustulva ül­dögélt otthon, anyja a szegényes árubódékat járta és dollárral, frankkal fizetett. Egy estefelé titokza­tos arccal jött haza. — Éhínség lesz! Mondják, DüsszéJdóriban em­bert mértek ki... ' Johann Sdiulz eltűnődött. Lábát felhúzta s el­nézte a menyezet vizes ereit: Nem baj! Csak Marié meglegyen! De aznap Marié nem jött haza, aztán másnap sem,, sem azután. Eltűnt. Senki se tudott róla. Gsak az ifjú Johann Sehulz dideregte néha: — Biztosan megölte a két szenegáli... Johann Sehulz nyakába kerítette a várost. Járt szaglászott, álldogált éjjeli mulatók előtt, várt ki­tartóan. Sehol, sehol a lánya. A család már éhezett, mert a munkától úgy ©szokott mindenik, ahogy a mosakodástól szokás. És elfogyott az utolsó dollár is: ismét rideg, puszta szobában fájt nekik rette­netesen az éhség. — Agyonütöm azt a lányt! — sziszegte az apja. Marié eltűnt. Már lázasan, remény nélkül, csak- azértis kereste, amikor este, egy sikátorban vala­mi titokzatos férfi fogta meg a kezét: — Kit keres mindig? — A lányom! Az idegen jól a szemébe mélyült: — A lányát? — kérdezte megfontoltan. — Hol lehet? — Ha tudnám! Elváltak. Másnap ismét összekergelte őket a sorsuk. És harmadnap is. Akkor az idegen azt mondta: — Ha egyszer megtalálná a lányát, hát én is kiváncsi volnék rá ... este valami vighangu lokálból, ahol francia tisztek .mulattak borral és pezsgővel. Mari© egyedül volt és megelégedetten nézett szét a szitáló tavaszi esőben. Mert akkor már elmúlt a tél. — Marié, hol voltál? — dobbant, eléje az apja. A lány végignézte. — Nem tartozom számadással... — Aljas! — lihegte az apja és belekapott a lány csuklójába. Vitte, csavarta, vonszolta a lányt, aki némán dulakodott vele az utcán. De Johann Sehulz szorította, mint a csavar. Otthon belökte a rideg szobába: — Itt van a kedves! — sziszegte a négy puszta saroknak. S egy hirtelen rohammal ráorditott: — Pénzt! — Nem a tiétek! — vágta ki büszkén a lány. — Nem? — dühöngte az apja s kikapta a tás­kát a lány kezéből. Lázas sietséggel kutatta benne a bankókat, de csak az üres bélést szaggatta tehe­tetlenül. — Hol a pénz? —-Neun foglak titeket eltartani vele! Az apja arca eltorzult. Aztán megragadta a lánya csuklóját és belökte a penészes, sötét kam­rába. — Majd megmutatom én neked! — dühöngte. Kint cél nélkül bolyongott az utcákon. Félt az idegen katonaságtól s halkan, lassan lépdelt a ke­mény kövön. S egy sikátorban ismét elibe dobbant esti, különös ismerőse. — Megvan-e a lánya? — érdeklődött — Meg! — Egyszer szeretném látni!... Johann Sehulz gyanakodva nézte végig: — Miért? Az idegen nem jött zavarba. Halkan szólít: — Jó helyet tudnék néki... Elhallgattak. Johann Sehulz gondolkodott. Az idegen tovább próbálkozott: — Maga se bánná meg ... Sokáig álltak igy. Aztán az idegen súgott, va­lamit: — Dollár! Johann Sehulz összerezzent. Varázsszó volt. Igen, dollár! Elismételte magában, hogy gyönyör­ködjön benne: — Igen, a dollár... Az idegen belékarolt- Csendesen húzta: — Jöjjön! Johann Sehulz nem vonakodott: autóba ültette őt a titokzatos. Büszkén, örömmel mondta be a ói­mét s boldogan telepedett végig a bőrülésen. Ur volt. Otthon már -mindenki atudott. Felesége ku­száit hajjal, hátraosapott karral kereste s találta meg az álmot, a fia összegubancolódva forgott a szalmazsákon. Marié ülve szendergőit. Az idegen közelhajolt. Aztán meglepetve hátrált a küszöbig; — Ismerem! A lánya?... Ismerem! Sehulz szorongva nézett rá: — Nem kell? Az dörzsölgette a kezét: — Sőt... Aztán csendesen tette hozzá: — Dollár! Sok dollár... De akk-ar sokáig nem fogja látni. Elviszem ... elviszem ... a szomszéd városba... Johann Sehulz előtt meglibbent a dollár. Hir­telen maga előtt látta a kenyeret, fát, húst, bort Is. Aztán ismét maga elé varázsolta a dollárt s a fran­kot. Dollár, frank...1 Sok... sok! Úgy érezte: puha autó ringatja és zsebébe súlyos pénzt gyömö­szölnek. Meg aztán a lányának Is jő dolga lesz. Itt, a szomszéd városban. S most már úgyis mindegy. Csendesen igeneit: — Nem bánom! Úgyis terhemre van. És ismét a rengeteg dollárt látta. Az idegen lassan kiment. Az ajtó előtt meg­állt, kezében halkan zörrent a papírpénz s izgatot­tan súgta fülébe Schulznak: — De most küldje ide hozzám! Vigyázzon’, Johann Sehulz megrendült. Érőimében. Kezében zizegett a dollár, sok-sok dollár: pénz, fa, hús, cipő! És alázatosan mondta: — Megyek! Beosont a kamrába. Elnézte a lányát: az fejét két karjára hajtva bóbiskolt, megremegett néha a Lám-e! Szép lány a Marié! És Marié végre előkerült. Kacagva, vígan, pi­rosán, gyémántgyürüsen lépett ki. egy homályos ■i imm ii ii 1 ■ '■ m■«i in — DUÜMIY éietbiztositótársaság fiókigazgatóság Szlovenszkó részére, r P w II i A BRATISLAVA, Lorencova brána 17. —”"m«BaHMaitfl*n Minden modern rendszerű életbiztosítások. j

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents