Prágai Magyar Hirlap, 1926. november (5. évfolyam, 249-272 / 1287-1310. szám)
1926-11-21 / 265. (1303.) szám
T»IÖS^rA^A<StaR-HTRIiAT> 1926 november 21, vasárnap. 8 wmmmfmmmMssms£smi&£?.\ y-ű^ti&aan^^sassaaMnflBMMMOMa^^ C flj ga fi ŰQI ■Hi áff^ eredeti amerikai felüdit-dezinficiál — Megvéd a garat kellemetlen kiszáradásától — P^ff ílj ɧ' i l^pp! W ■ Megakadályozza a fogkövek keletkezését. — Mindenütt kérhető! ggl y ® Pl" H P |g| d $Tff (2 §J! m B Csehszlovákiai vezérképviselet: I I I % 6» L I él E. FBANCOUZ et Co„ WEINBERGE 1321nan a kis csillagot leemelte és hozta feléje. Mindig közelebb jött a csillaggal a tenyerén. Imre elmosolyodott. ... Mikor a szanitéc hozzáért, soká kutatott bét barna keze a szive táján — aztán felemelve vitte. De pár száz lépésnyire eleresztette, mert ö is lefeküdt. Aztán nyitott, holt szemmel nézték az eget, — ők, és szerte mások. Mert sokan voltak halottak. Ki vagyok én? Eg.r istenverte ember dallamos istenkedvveJ. De hogy ml vagyok?!! Kérdezd meg a napot, a holdat, a csillagot. Vagyok nap a múltban, a jövőben remény, és egy nagy szálka Isten fájó szemén. Vagyok este emberi tostbe belevetve és hold kóros bolond megvadult neveltje. Vagyok hold a föld felett aki mindenen nevet. Vagyok csillag százszor számtalan. Bennem forr minden meteor kénköves leve: Merészség a neve. Vagyok vétek, melyben szent az élet. Áldott legyen az Ur, ki éltemet adta és a — féreg, amely szivemet felfalja. Egoich. A húzások az 5. osztályban december 14-ig tartanak. Pót és ui sorsjegyek még kaphatók LfMIUMA" bsnküzletnél. 1 Bratisfawa, Buna-u. 7. a-----——.,—___™J ff rísjaltü sjalun 3mti lítmpl alapiíua 1880-ban. e^alate „kőrúttá, Piz ifjusitás áldozata A jövő megsejtése Irta: Michael Gharo! 1930 április faatodikára virradó éjjelen járókelők egy embert láttak a potsdami hídon, ki ökleit. fenyegetően rázva, a hid karfáján át fejjel leugrott a csatornába. Az utána dobott menbőgyürüt az öngyilkos nem kapta el és mire egy csónakkal elérték, annyi idő telt el, hogy már csak eszméletlen állapotban tudták a szerencsétlent kimenteni. Az élesztési kísérletek igen sokáig tartottak. Végre az orvos az első lélegzetvételt észlelhette. Az ember felnyitotta szemeit. — Hogy érzi magát? A szerencsétlen hörögve felelt: — Még élek? Doktor, kérem, adjon mérget! Mérgezzen meg! Különben gyilkossá kell lennem. Nem bírom el...! Aztán ismét elvesztette eszméletét. Az orvos a mén főállomásra szállította. Amint ott magához tért, újra elkezdte: — Doktor ur, igazán, adjon mérget! Meg kell halnom! Az utolsó három hét alatt háromszor jöttem kísértésbe, hogy öngyilkosságot kövessek el. Csak a harmadik alkalommal ugrottam a vízbe és kénytelen leszek ismét megtenni! Az orvos vizsgálódva nézett a betegre: — Sokszor kell öngyilkossági gondolatokkal küzdenie? — Soha, doktor ur! Az ifjusitás áldozata vagyok. Elhallgatott, azt hitte, hogy az orvos most már mindent megért. — Az ifjusitás? — Ismételte ex orvos. —■ Kezeltette magát emiatt? Volt Steinaohnál? Nem is olyan, mint akinek erre szüksége lenne! — Steinach és én?! ... De hányadika van ma? Hisz 1930 áprilisában élünk! És akkor azt akarja velem elhitetni, hogy még nem látott senkit, aki az ifjusitás miatt lett öngyilkos? Az orvos fejét rázta. — Akkor én vagyok az első! — Könnyedén felemelkedett fekhelyéről és folytatta: — Bemutatkozom, mint vezetője azon öngyilkosok végtelen sorának, akiknek mind Müller a megront ójuk... Igen, igen, a híres Müller, akit egy hónap óta mint a tényleg keresztülvihető ifjúéitási műtét felfedezőjét maguk oly nagyon ünnepelnek. Nagyfokú izgatottsága ellenére a beteg teljesen normális benyomást tett. Müller tanár neve egy hónap óta tényleg közszájon forgott, de az orvos egyáltalában nem látott összefüggést az üt fekvő beteg és a nagy kutató áldásos felfedezése között. — Sehogy&em érteim magát! Miért kergette azon lehetőség, hogy életét újra átélhesse, hogy az aggkor bölcseségét az ifjúság erejével összeköthesse, öngyilkosságba? Oly magasztosnak tartom ezen gondolatot...! — A gondolatot!... Igen! de a tények, doktor ur! A tények! ...Borzasztó! Ismét a csatornába kell ugranom. Figyeljen ide, doktor ur, kérem, le akarom önnek írni családi viszonyaimat... — Vagyon® házból származom. Apám hetvenéves özvegy ember. Nálam hat évvel idősebb, házas bátyám van, ennek fia huszonháromévee. Én magam negyvenéves vagyok. Feleségem egy évvel fiatalabb, de még csinos, Jó megjelenésű nő. Húszéves mostohalányom van, feleségem első házasságából, kedve®, kissé hevesvérű leány és egy tizenhatéves fiam. Feleségem anyja, az anyósom, hatvan körül van; fiatalságában szépség lehetett. Láttam ifjúkori képeit, tényleg az volt. Aztán van neki még egy nagyon öreg nagynénje, lehet úgy nyolcvanéves. Ezekből áll a család. — Balszerencsém úgy hozta, hogy mind modem, felvilágosodott emberek vagyunk, akik minden haladás iránt érdeklődünk — és éppen ezért vagyok én az első ifjuisitási-öngyilkos. A tragédia egy hónap előtt kezdődött. Mindjárt, hogy az újsághírek Müller felfedezéséről megjelentek- anyósom elutazik. Ezzel kezdődik. Cél ismeretlen. Egy sürgöny: érkezem! — ... Képzelje el: pályaudvar, bejáró vonat, feleségem és én aggódva végigkeressük a kocsikat. Az anyós nincs sehol. Ismét elhagyom a pályaudvart. Egy gyönyörű fiatal leány fut felém, megölel, megcsókol. El vagyok képedve, de nem ellenkezem — eenki emberfia nem veheti ezt tőlem rossz néven. Helyemben ön sem ellenkezett volna, doktor ur. Egyszerre kiáltás hallatszik: feleségem rosszul lett. ő nem féltékeny, sohasem adtam neki erre okot, de ez a látvány! — doktor ur megért. Eltolom a leányt magamtól, mert feleségem mégis csak közelebb áll hozzám, hisz vele kell élnem. Tehát hozzá rohanok — a leány velem rohan. Ráorditok: Mit akar? — De Jancsi! — Yisszahökölök: az anyósom volt. —■ Haza megyünk. Szerelmes vagyok az anyósomba, minden férfi szerelmes belé. Képzelje el, doktor ur, egy hatvanéves nő okossága, tapasztalata, szelleme egy húszéves testben! Feleségem saját anyjának csinál féltékenységi jeleneteket- Anyósam mostohaleányom kebelbarátnője lesz — a nagymama konkurrál az unokájával. Unokaöcsém, aki úgyszólván el van jegyezve mostobaleányommal, teljesen átpártol anyósomhoz... és nem is vehetem neki rossz néven. De ismer ön, doktor ur, egy törvényt, amely megtiltaná neki, hogy elvegye?... én nem. Hisz semmiféle rokonságban sincsenek egymássaL — De gyermekeik, mint anyósom gyermekei sógoraim és sógornőim lesznek és én, mint unokaöcsém nagybátyja, nekik másodfokú nagybácsijuk köeödé® esetére. AZbnkivül féltékeny vagyok uno- kaöceémre anyósom miatt — éa dühös vagyok rá mostohaleányom miatt, akit elhagy. Ha elveszi anyósomat — és elveszi — megölöm... Lássa, ezt két hét előtt határoztam el és hogy ne váljak gyilkossá, először akartam öngyilkos lenni. — De uralkodtam magamon. Csak összevesztem egyetlen bátyám családjával és összezördültem feleségem összes rokonságával, hogy minden kisértést kikerüljek. Most szőkébb családommal egészen el voltam hagyatva, mert apámmal már hosszabb idő óta haragban élek, mivel öreg napjaira túlságosan könnyelmű — én tudniillik sokat adok a tisztességre. Az első napokban leányom vigasztalhatatlan volt- Nem sirt, ez nem szokás családunkban, de töprengett. És ez sokkal rosszabb, miután ez az állapot fiatal leányoknál nem természetes. Az első jóképű fiatalember, aki ezt ki tudja használni, célt ér. — Három nap múlva észrevettem, hogy a fiatalember megjelent a leányomnál. Elhatároztam, hogy példás módon fogok eljárni; megfigyeltetem mostohaleányomat, megtudom a randevú helyét, botot fogok és odamegyek... botom ksuljint, a fiatalember... az apám! Nos, nem fognak egy- bekelni... inkább megölöm mostohaleányomat. Nem akarom, hogy mostohaunokáim egyszersmind mostoha testvéreim legyenek! Lássa, ez múlt héten történt és ekkor már komoly kísértésbe jöttem, hogy a csatornába ugorjak. Ismét uralkodtam magamon... oh! bár csak ne tettem volnál Inkább ugrottam volna bele!... — Én őrült!... Szobájába zártam leányomat ég azt gondoltam: megint minden rendbe jön. Arról nem i® akarok beszélni, hogy ezen hét alatt otthonom valóságos pokol volt. Feleségem természetesen ellenem foglalt állást. Először anyja, másodszor leánya miatt, aki utóvégre az övé és nem az enyém. Egyedüli vigaszom fiam volt. Beszélgettem, sétáltam vele, behízelegtem magam bizalmába — míg ma bevallotta, hogy 5 is szerelmes. Táncőra- beli hölgyébe. „Hála Istennek!" — gondoltam magamban, — „ő meg fogja őrizni nevem becsületét." Érte mentem, amikor táncórai bálját elhagyta, de a kisleányt még haza kellett kísérnie s csak a höl- gyecske képét adta ide, amelyet ma kapott tőle. A potsdami hídnál az utcai lámpa alatt közelebbről megnéztem a fényképet: egy életvidám, 16 éve® te* remtés, vastag, szőke hajfonalokkal és nagy, ragyogó szemekkel. Megfordítom a ki® lapot. Rá van írva: „Kedve® Fritzimnek." — Tudja, ki volt ez? Anyósam nyolcvanéves nagynénje... Ekkor ugrottam a vízbe. — Nem birom ezt ki, orvos ur. Ideges vagyok. Nem állom ki az Ilyen meglepetéseket!... Megőrülök, doktor ur!... Adja Ide a mérget, vagy ismét a vízibe menjek? Németből fordította: Steiger Ckrisse. De profundis Irta: Szomhatky Viktor 1. Kint már felseroegtek a gázlámpák és verseny7! égtek a villamoskörtékkel. Az eső reménytelenül csepegett s a csatornákból mólabus csörgedezéssel sirt elő a bánat. A szürke, nagy házak a szomorúság börtöneiül dőltek egymásnak és ásították a nyomort szanaszét. Szőkehaju, fehérarcu, beesett- szemű gyerekek ődöngtek az utca sarában, kendős, meghurcolt mimkása-sszonyok lóbálták egykedvűen az üres kosarat. Egy kocsis, facér, rongyos legény, sok-sok millárdról beszélt. Az éhség s a ruhátlanig úgy feküdt rá erre a városrészre, mint a farkas az utolsó darab véres húsra téli éjjelen A boltok bánatosan tárták kifosztott voltukat a járókelő nyomorultak lábai elé, minden mozgás csak egy-egy sánta ló eldöccenése volt s a szomorúság és kietlenség hatalma® torka ásitozott itt hangtalanul. Messziről, olykor, puskalüzelés hangját hozta a Bzél. A Rajnán tűi szórakozott egv szenegáli baka. Johann Schulz magábagörnyedten húzta lábát az utcán. Megszédült néha. Kopasz, kaliaptalan feje előrelendült, vitte a gond, az éhség. Úgy zuhant be a szobába, mély csuklással, mint egy élettelen. Aztán leült a lócára. A szoba egyetlen nagy, fájdalmas panaszkiáltás volt a nyomorúság ellen. A por, a pókháló jeleket írtak ottan, ahol hajdan bútorok állottak s mint piszkos kérdőjel meredtek az elkótyavetyélt holmik után. Johann Schulz végignézett a szobán. A felesége végül is felbátorkodott: — Nincs? — Mi? — riadt fel a férfi. — Munka! A férje bágyadt gúnnyal legyintett. A felesége sápadt arcán csak egy nagy kiáltó, kék szem ült, a többi már eltűnt, megráncosodott, kifakult. — A belvárosban megint kinyitottak egypár boltot. Fejszével és doronggal. Én később érkeztem. Mindent összetörtünk! De ez még maradi: Egy darab barna kenyeret húzott elő a mellénye mögül s utánarángatolt egy nagy darab finom, aranyszövésü kelmét. Rádobta az asztalra. Az asz- szony hirtelen hajolt föléje s ujjaival megsodorta a i i nomm ü v ü szöv et et. — Ezt minek hoztad? — Hát csak. Volt. Csend ült 1© hirtelen. A szobában ott villogott t rossz utón szerzett aranykelme s letakarta, bepó- !yálta a piszkos, vérenfizerzett kenyeret. Csendben, békésen ült ott a szegénység 6s gazdagság két útjelzője, Az asszony végre megmarkolta a kelmét. Megliibbentett© a levegőben s eldobta. — Uraknak kell! — mondta fitymálva s letört a kenyérből egy darabot. A barna morzsák ropogva ©surrantak szét belőle. Az ajtó kinyílt. Vánnyadt, csenevész fiú bátorkodott be rajta s meglepetten nézett az asztalra. — Éhes vagyok, — szipákolta örömmel. Johann Schulz, az idősebb, áthajolt az asztalon s egy darabot adott a fiának. Az dühhel, az éhség végső erejével rángatta a foga között a ritka ajándékot. Szájában csikóidult a keménység. Csend volt. Nagy szomorúság. Apa, anya, fiú ott ültek az asztalnál s aranytányéros, vad lakomákról, borról, hejehujáról álmodoztak, t-ányércsör- renést hallottak, orrcsiklandó étkek szagát érezték és tobzódtak a vágyakozásban. A szobára a szegénység s az éhség rettentő jeleket irt a félhomállyal. A szótalanság, az elmúlt napok s a jövendő hetek múltja, Ígérete úgy ült mellettük, mint a végítélet. Az ajtó most ismét kinyílt. Hideg libbent be rajta s egy magas leány. A legszebb az egész utcában. Rádöbbentek, olyan szelíden s bánatosan állt meg az ajtóban. — Nos, mi az? — riadt meg az apja. — A főnök azt mondta, bezárjuk a gyárat. Elbocsátottak. Az anyja siránkozva nyögött fel. A fiú ijedten húzódott közelebb a kenyérhez és sirássá-azámlé- kozó arccal nézett szét a tragédiás szobában. A lány leü lt. Csillogó szőke haját körül koronázta az utca lámpaifénye, lialvány arcát megárnyékolta a reménytelenség. Johann Schulz felállt. Kinézett az ablakon, aztán sajátmagátől' kérdezte: — Most mi lesz? 2. A hídnál duhajképü, fehér-fogú és feketeképü szenegáli bakák állották Gallia akaratát. Kard, revolver, puska, szurony, kézigránát úgy bástyázták körül a kis fabódét, ahol a hideg s a zimankóié eső elől húzódtak meg, mint a sünidisznót a tüskéje, ha meggömb&ly&dik az ellensége előtt. Komolyan, erősen, paráncéiíozszokottan álldogáltak az őrök, lihegve járkáltak a szabad órások a városiban bent. Néha, ha úgy telezett, a levegőbe puff-antgattak, vagy kisgyereket célozgattak tréfából, aki ©szélvesztve rohant. Megtörtént, hogy véletlenül fel se kelt többé s vére összefolyt az utca sarával. A kis Johann Schulz elbitangolt. Aptja-anyja a kenyeret hajkurászták valahol az utcán. A gyerek a nagy árvaságban dlódult a házuktól és a híd felé tartott, ahol — úgy hallotta — feketéket lehet látni. A hid komolyan terpeszkedett szét a messzi utat behöinpölygő folyó felett. Két néger puskájára támaszkodva bámulta a vizet. A kis Johann Schulz megállt bámészan. Masza- tos kezét nadrágja zsebébe sülyesztette. Az együk néger rávigyorgott. Zsebéből szép, nagy sárga narancsot vett elő és megmutatta a gyereknek. — Mi az? — bámult el a fiú. A néger intett. Kínálta. A gyerek közelebb bátorkodott. A gyümölcs ott villogott, kínálkozott a szeme előtt. Vigyázva, lassan nyúlt utána. Megforgatta a kezében, aztán zseb- redugta 6 állt tovább is, tanácstalanul. Most a baka megfogta. Az arca vigyorgott — (mindig vigyorgott, de hisz, Istenem, ölni nevetve jó) — és megcsavarta ujja körül a fiú haját. Ez szörnyűt kiáltott, de már fogták erősen. A kiáltásra néhány arramenő óda- nézett, aztán sietve, gyorsan ment el onnét. Egy sergeant lábát szétvetve élvezte a jelenetet. A két néger még mindig szélesre huzLa ajkát 6 közrefogta a fiút. Ebben a pillanatban ijedt zihálás hallatszott mellettük. A Schulz-lány volt. Az öccsét keresni indult « utcáról-utcára rohant riadtan érdeklődve a gyerek után. A fiút a folyó felé látták... — Marié! — szakadt fel a fiúból a halk remény. A két néger elengedte a gyereket. A lányt nyeldesték szemükkel. A szemük fehérje szinte iz- zott a nagy nézéstől a arcuk barátságosan vigyorgott a lányra. A gyerek félve indult el. De a nagyobbik katona utánakapott » kegyetlen szorítással markolt vékony karjába. — Ne bántsd! — szisszent rájuk a lány. A két katona a fejét rázta. — Marié! — könyörgött a fiú. A tanácstalanság egy percre megállította mindahányat. — Marié... A két. baka akkor egy gondolatra lökte el a fiút, úgy, hogy az oriatörten zuhant a kövezeten át. Aztán a lányt kapták el. Réme® sikoltás verte fel a csendet. De nem volt. segítség. Elivonszolták. A ki® Johann Schulz egy ideig dermedte® állt és belerévedt a levegőbe. Szeme karikára nyílott, orravére halkan csöppent egyet-egyet a hid vasára, a kettényomott narancs bánatosan hullatta nedvét. Senki sem volt már ott. Mariét elnyelte a sötét. A fiú ekkor megfordult és hangtalanul, dermedtem rohant a nóptelen utcákon. Otthon csak beesett a szobába. — Marié! — lihegte fulladozva. Az anyja hozzáugrott: — Mi az? Hol van! — Marié... — reszketett a fiú, — elvitték a négerek... 8. Az nagyon szomorú nap volt. Az éhség, a szegénység és a bánat közösen fojtogatták a butortalan szobát. A bizonytalanság, a halál érzése úgy ült rájuk, mint a üdére, rossz álomkor. Marié megjbalt, — tudták, remélték, akarták... A váró® is csendes volt: autók szórták végig a halált azokon, akik élni és azértis élni akartak még. Hosszú, fekete árny ült a városon végig. Este volt. A tegnapi kenyér morzsái csiklando- zóan feküdtek az asztalon. Az aranyos kelme valahol a sarokban fáradtan, megvetetten csillogott, Johann Schulz ült. Ült és kinézett. — Marié, — mondta csendesen. — Ha élne... — reménykedett az anyja. — Talán így jobb, — tóidba a férfi, — Csak jönne meg, akárhogy ... És az ajtó akkor megnyilt. Félve, halkan tárult meg a régi, barna ajtó és befáradt rajta a lány, a megtört, szőke, bánatos Marié. Ott megállt. A szobában ijedten keresett utat a felkívánkozó, hangos zokogás. Felállott mindegyik. Apja előrelépett. — Te vagy? A lány meghajtotta a fejét: — Már nem én!... Csend volt. Az este halkan járt. az utcán és uj kegyetlenségeket hurcolt... 4. A hő apró pihéi, mint a fátyol: borították a földet. A tél fagya dermesztett mindent s a szakadozott, elnyűtt nyári ruhákra rákerült a régidivatu, kirojtosodott télikabát, vagy a szétrongyolt katona- kabát. Bent, a város közepén fényes autók futottak s a fütött kocsikban jól-esően feküdt végig egy bunda. Johann Schulz bandukolt. Most egy fegyveres csapathoz állott be s kenyér helyett kézigránátot kapott: ez a pénz... A vad utcai harcok, az éhség, a fosztogatás napirenden voltak már s ő a többiekkel úgy ment, rabolt, ölt, káromkodott, mint egy engedelmes juh szokott hallgatni parancsszóra a nyájban. Egy este véres lábbal került haza s lázasan dőlt végig a szalmán. A szomszédok sopánkodtak s aztán, ahogy ki-ki elsírta a maga keservét, pusztán hagyták a szobát. — Most mi lesz? — törte a fejét. Johann Schulz. Fájt a seb, lázadt az éhség, az élet. minden... Feleség© kiszikkadt arccal réved! maga elei Egy
